Bejelentés



Pótor Imre honlapja
"Nekem az élet Krisztus és a meghalás nyereség." Fil 1,21.

MENÜ

Ingyenes Angol online nyelvtanfolyam kezdőknek és újrakezdőknek. Ráadásul most megkapod ajándékba A Hatékony Angol Tanulás Titkai tanulmányom.








TIMÓTHEUS – EGY ÉLET ISTEN DICSŐSÉGÉRE[1]

I./ TIMÓTHEUS ÉLETÉRŐL

I/a. Gyermekkor és ifjúkor – minden kicsiben kezdődik

Acs 16,1-3: „Így jutott el Derbébe, majd Lisztrába is. Volt ott egy Timóteus nevű tanítvány, egy hívő zsidó asszonynak és egy görög apának a fia, akiről dicsérőleg szóltak a lisztrai és ikóniumi testvérek. Pál őt magával akarta vinni, ezért az ott lakó zsidókra tekintettel körülmetélte őt. Mert mindenki tudta, hogy az apja görög volt.”

2Tim 1,5: „Eszembe jutott ugyanis a benned élő képmutatás nélküli hit, amely először nagyanyádban, Lóiszban és anyádban, Eunikében lakott, de meg vagyok győződve arról, hogy benned is megvan.

2Tim 3,14-15: „De te maradj meg abban, amit tanultál, és amiről megbizonyosodtál, tudván, kiktől tanultad, mivel gyermekségedtől ismered a szent írásokat, amelyek bölccsé tehetnek téged az üdvösségre a Krisztus Jézusba vetett hit által.”

Nem találunk a Bibliában összefüggő életrajzot Timótheusról. Ha tudni akarunk róla valamit, számos

bibliai helyet kell számításba vennünk. Ennél Pás apostol jön segítségünkre. Általa sokat megtudunk Timót­heus életéről és szolgálatáról. Ez egészen természetes: emberek tudósítanak emberekről. Csak az a kérdés: hogyan tesszük azt, és mit tudósítunk. Itt igen gondosan kell eljárni, esetleg ezzel a kéréssel: „Vizsgálj meg, Istenem, ismerd meg szívemet! (Zsolt 139,23).

Vagy kérdező viselkedéssel: Milyen indítékok ösztönöznek, hogy ezt vagy azt mondjam? Az igazságról van szó, ha beszélek? Szeretetteljesen mondom azt? Mindenben, amit a többiekről mondok, elsődlegesen arról van szó, hogy az Jézus dicsőségére legyen?

(V.ö. Fil 4,8: „Egyébként pedig, testvéreim, ami igaz, ami tisztességes, ami igazságos, ami tiszta, ami szeretetreméltó, ami jóhírű, ha valami nemes és dicséretes, azt vegyétek figyelembe!”;

Mt 7,3: „Miért nézed a szálkát atyádfia szemében, a magad szemében pedig miért nem veszed észre még a gerendát sem?”;

Róm 2,1: „Ezért nincs mentséged, te ítélkező ember, mert amikor más felett ítélkezel, magadat ítéled el, hiszen magad is ugyanazt cselekszed, miközben ítélkezel!”)

Ha a Timóteusról szóló bibliai közlésekkel foglalkozunk, ismerjük meg ezentúl: Soha nem nézhetünk egy személyt úgy, hogy elválasztjuk szociális és családi környezetétől, és egyáltalán nem mondhatunk véleményt az első találkozás után.

Timótheus édesanyja és nagymamája nevét ismerjük; mindketten istenfélő, hívő zsidók voltak. Édesapjáról csak annyit tudunk, hogy görög volt. Az Acs 16,1-3 közli velünk, hogy ennek a két asszonynak az istenfélő nevelési elvei a fiatal Timótheus életét lényegesen befolyásolták. Gyakran lebecsüljük a keresztyén nevelés értékét a szülői házban, óvodában vagy iskolában. Jelentős mindenesetre az is, hogy nem csak a hívő édesanyák vagy nagymamák kelendők, hanem az édesapák is. Minden ember tevékeny valamilyen módon, mint nevelő, formáló, előrevivő. Kérjük Istent azért, hogy vegyük komolyan tiszta szívből ezt a felelősséget.

Erre bátorít a 2Kor 9,8: „Az Istennek pedig van hatalma arra, hogy minden kegyelmét kiárassza rátok, hogy mindenütt mindenkor minden szükségessel rendelkezzetek, és bőségben éljetek minden jó cselekedetre.

I/b. Nehéz környezetben folytatott élet

Zsolt 115,1: „Ne nekünk, URam, ne nekünk, hanem a te nevednek szerezz dicsőséget szeretetedért és hűségedért!”

Acs 16,1: „Így jutott el Derbébe, majd Lisztrába is. Volt ott egy Timóteus nevű tanítvány, egy hívő zsidó asszonynak és egy görög apának a fia.”

Az édesanya és nagymama nyomatékos nevelésével szemben Timótheus gyermek- és ifjúkora nem volt problémamentes. Az igaz hit újra és újra vizsgapadra kerül, hogy hitelesnek bizonyuljon. Munkatársa „valódi hitéről” tanúskodik Pál a Fil 2,19 -22-ben: „Remélem az Úr Jézusban, hogy Timóteust hamarosan elküldhetem hozzátok, hogy én is megnyugodjam, miután megtudtam: mi van veletek. Mert nincs mellettem hozzá hasonló lelkületű, aki olyan őszintén törődne ügyeitekkel; mert mindenki a maga dolgával törődik, nem pedig a Krisztus Jézuséval. De ti is tudjátok, hogy kipróbált ember ő, és mint apjával a gyermek, úgy szolgált velem az evangéliumért.

Timótheus nehézségei legközvetlenebb környezetében voltak. Először édesapjára gondolhatunk. Általánosan ismert volt, hogy nem zsidó, hanem görög volt, és ezért egészen más értékeket képviselt (Acs 16,3b: „Mert mindenki tudta, hogy az apja görög volt.”). Itt tehát egy kulturálisan és vallásilag „megosztott” család van előttünk. Ez egy fölöttébb ellentétes világban való életet jelent. Egy hívő zsidónak tilos volt a vegyes-házasság (2Móz 34,16: „Ne végy feleséget leányaik közül fiaidnak, mert amikor leányaik paráználkodnak isteneikkel, fiaidat is paráználkodásra csábítják az ő isteneikkel”;

5Móz 7,3: „Ne házasodj össze velük, ne add lányaidat az ő fiaikhoz, és ne végy fiaidnak feleséget az ő lányaik közül.”).

Mégis, olykor előfordult vegyes-házasság a zsidó diaspórában. Valószínűleg ez a tény annak az oka, amiért Timótheust nem metélték körül gyermekkorában. Bizonyára mindig nehéz volt és nehéz lesz hitetlen házaspárral bibliai vagy lelki célokat elérni akarni. Ez egyébként érvényes az üzleti életben is, szabadidő-mozgalomban is és munkacsoportokban is. Ezért tanácsolja nekünk Isten igéje: „Ne legyetek a hitetlenekkel felemás igában, mert mi köze egymáshoz az igazságnak és a gonoszságnak, vagy mi köze van a világosságnak a sötétséghez?” (2Kor 6,14).

További nehézség lehetett a fiatal Timótheus egészséges lelki növekedésére vonatkozóan lakóhelyén, Lisztrában a keresztyén gyülekezet diaspóra-szituációja. Itt is volt keresztyén-üldözés, amint azt később láthattuk.

Euniké fiának a jelentőségteljes Timótheus („Isten dicsőségére”) nevet adta. Lehetséges Isten dicsőségére élni, ha erre a körülmények nem optimálisak? Timótheusnál azt látjuk, hogy lehetséges. Az Isten dicsőségére való élet elsősorban nem az életkörülményektől függ, hanem attól, hogy hagyjuk, hogy Isten korlátlan ÚR legyen bennünk, és attól, hogy bízunk benne, hogy megőriz és vezet minket.

Lásd a Zsolt 16,1: ”Dávid bizonyságtétele. Tarts meg engem, Istenem, mert hozzád menekültem!”;

Zsolt 17,8: „Őrizz engem, mint szemed fényét, rejts el szárnyaid árnyékába”;

Fil 1,6: „Éppen ezért meg vagyok győződve arról, hogy aki elkezdte bennetek a jó munkát, elvégzi a Krisztus Jézus napjára.”

I/c. Személyes döntés

2Tim 3,14-15: „De te maradj meg abban, amit tanultál, és amiről megbizonyosodtál, tudván, kiktől tanultad, mivel gyermekségedtől ismered a szent írásokat, amelyek bölccsé tehetnek téged az üdvösségre a Krisztus Jézusba vetett hit által.”

Timótheus gyermekségétől ismerhette a szent írásokat. Édesanyja Isten 5Móz 6,6-9-ben („Maradjanak a szívedben azok az igék, amelyeket ma parancsolok neked. Ismételgesd azokat fiaid előtt, és beszélj azokról, akár a házadban vagy, akár úton jársz, akár lefekszel, akár fölkelsz! Kösd azokat jelként a kezedre, és legyenek fejdíszként a homlokodon. Írd azokat házad ajtófélfáira és kapuidra!”) közölt utasítása szerint járt el. Szívesen megtudnánk, hogy „kötötte” Timótheus lelkére az igéket. Példája követésre méltó. Ha bevéssük emlékezetünkbe Isten igéit, az következménnyel lesz életstílusunkra. Például, magas életkorban is tanulhat az ember kívülről bibliai igeverseket vagy fejezeteket. Hogy ez milyen hasznos, olvassuk el a 2Tim 3,16-ban: „A teljes Írás Istentől ihletett, és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre.”

Mégis sem a keresztyén nevelés, de sok bibliaismeret sem elég ahhoz, hogy egy embert Jézus tanítványává tegyen. Személyes életkapcsolatba kell kerülnie Krisztussal. Ehhez lásd az 1Ján 5,11-13-at: „Ez a bizonyságtétel pedig az, hogy Isten örök életet adott nekünk, és ez az élet az ő Fiában van. Akié a Fiú, azé az élet; akiben nincs meg Isten Fia, az élet sincs meg abban. Ezt azért írtam nektek, akik hisztek Isten Fia nevében, hogy tudjátok: örök életetek van.”

Isten maga viszi véghez ezt a kapcsolat-csodát. Ezzel elkezdődik egy élethosszig tartó folyamat. Ti­mót­he­us megtapasztalta lelki növekedését így is; ennél szíve Jézusnak való átadása csak a kezdet volt.

Timótheus életében különböző lépéseket figyelhetünk meg: „Ismerte” az írásokat; „hitt” annak, amit ezek Jézus Krisztusról kijelentettek; „Tanult” Páltól, és végül személyes „meggyőződésre” jutott.

Aztán figyeljünk a következőkre:

- Az ismeret fontos bázis, de még nem élet.

- Tanulni bizonyosan fontos, de ez nem elég.

- A hitről nem lehet lemondani, de ez önmagában nem megvalósítható.

Az egyedül Isten meg nem érdemelt és nagy kegyelme, ami az emberben munkálkodik, hogy minden szívből történő meggyőződésnél az emberben véghezviszi, hogy ő Isten gyermeke. (Lásd Róm 9,16: „Ezért tehát nem azé, aki akarja, és nem is azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.” És akkor a Szentlélek munkája, hogy az akarást és véghezvitelt összehozza bennünk.

(Lásd Fil 2,13: „Mert Isten az, aki munkálja bennetek mind az akarást, mind a cselekvést az ő tetszésének megfelelően”;

Zsid 13,21: ”… tegyen készségessé titeket minden jóra, akaratának teljesítésére; és munkálja bennünk azt, ami kedves őelőtte Jézus Krisztus által, akinek dicsőség örökkön-örökké. Ámen.”)

Így keletkezik lelki éhség és kívánság bennünk Isten dicsőítésére. Lehetséges, hogy csak igen keveset érzünk ebből önmagunkban; talán sejtjük, hogy Jézusnak újra meg kell érintenie és életre kell keltenie minket. Ezért szívből kérhetjük őt: „Fordulj hozzánk, URam! Meddig késel? Könyörülj szolgáidon!” (Zsolt 90,13);

Zsolt 80,19b: „És mi nem pártolunk el tőled. Tarts életben bennünket, és mi segítségül hívjuk nevedet”;

Zsolt 119,25.40.88: „Életem a porhoz tapad: eleveníts meg igéddel! - Eleveníts meg igazságoddal, mert vágyódom utasításaidra. - Tartsd meg életemet kegyelmesen, én pedig megtartom intelmeidet”;

Ézs 57,15: „Ezt mondja a magasztos, a felséges, aki örök hajlékában lakik, szent az ő neve: Magasságban és szentségben lakom, de a megtörttel és alázatos lelkűvel is. Felüdítem az alázatosak lelkét, felüdítem a megtörtek szívét”)

I/d. Növekedés a hitben

Ef 4,5: „Egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség.”

A növekedéssel foglalkozó sok bibliai helyből arra következtetünk, hogy egészen természetes, ha valami növekszik. Ennél megfigyelhető, hogy ahogy a gonoszság, úgy a jó dolgok is növekedhetnek; olykor egymás mellett.

Mérhető-e a növekedés? A kívülre való növekedés egészen határozottan mérhető: azt meg lehet számolni, mérni, megolvasni.

De van belülre történő növekedés is. Egyik magyarázatban olvassuk: „Timótheus bátortalan és félénk lehetett. Ezt azért tudjuk, mivel Pál ezen a ponton szólította meg (2Tim 1,5-8, 13-14: „Eszembe jutott ugyanis a benned élő képmutatás nélküli hit, amely először nagyanyádban, Lóiszban és anyádban, Eunikében lakott, de meg vagyok győződve arról, hogy benned is megvan. Ezért emlékeztetlek téged, hogy gerjeszd fel az Isten kegyelmi ajándékát, amely kezeim rád tétele által van benned. Mert nem a félelemnek lelkét adta nekünk az Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét. Ne szégyelld hát a mi Urunkról szóló bizonyságtételt, se engem, az ő foglyát, hanem szenvedj velem együtt az evangéliumért, Isten ereje által”; - Az egészséges beszéd példájának tekintsd, amit éntőlem hallottál, a Krisztus Jézusban való hitben és szeretetben. A rád bízott drága kincset őrizd meg a bennünk lakozó Szentlélek által”;

1Tim 4,14: „Ne hanyagold el a benned levő kegyelmi ajándékot, amelyet prófécia által kaptál a vének kézrátételével.

Pál egyrészt nem mehet túl azon, hogy Timótheus természetes félénkségben és tartózkodásban maradjon, másrészt figyelemreméltó, ahogy utat készít neki a korinthusaknál, és megértésüket s figyelmességüket kéri iránta (1Kor 16-10k.: „Ha pedig megérkezik Timóteus, legyen gondotok rá, hogy félelem nélkül tartózkodhasson nálatok, mert az Úr munkáját végzi ő is, akárcsak én. Senki se nézze le tehát, hanem indítsátok útnak békességgel, hogy eljöjjön hozzám, mert várom őt a testvérekkel együtt.”)

A félelem és bátortalanság gátolhatják a lelki növekedést. De mi is, ahogy Timótheus megtanulhatjuk ezt legyőzni, miközben ezt tudatossá tesszük magunkban, és bízunk abban, hogy Jézus nagyobb és erősebb (Ján 14,1: „Ne nyugtalankodjék a ti szívetek: higgyetek Istenben, és higgyetek énbennem”;

Ján 16,33: „Ezeket azért mondom nektek, hogy békességetek legyen énbennem. A világon nyomorúságotok van, de bízzatok: én legyőztem a világot”;

1Ján 5,4: „Mert minden, ami Istentől született, legyőzi a világot, és az a győzelem, amely legyőzte a világot, a mi hitünk.”)

A félelem és csüggedés kétféle okból veszélyes:

a./ Isten ellen hatnak: - A félelemnek semmiféle beleszólási jogot nem adhatunk, mivel nem helyesen vezet minket. És mégis megért minket Isten, ha legyőz bennünket a félelem. Jézus maga is nagy félelemmel harcolt.

Vesd össze: Ézs 53,8: „Fogság és ítélet nélkül hurcolták el, de kortársai közül ki törődött azzal, hogy amikor kiirtják a földön élők közül, népe vétke miatt éri a büntetés?!”;

Zsid 4,14k: „Mivel tehát nagy főpapunk van, aki áthatolt az egeken, Jézus, az Isten Fia, ragaszkodjunk hitvallásunkhoz. Mert nem olyan főpapunk van, aki ne tudna megindulni erőtlenségeinken, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan kísértést szenvedett mindenben, kivéve a bűnt”;

Zsid 5,7: „Ő testi élete idején könyörgésekkel és esedezésekkel, hangos kiáltással és könnyek között járult az elé, akinek hatalma van arra, hogy kiszabadítsa őt a halálból. És meghallgattatott istenfélelméért”;)

b./ Visszatartanak a hitből fakadó engedelmességben: ezt minden esetre Timótheusnál nem érték el (2Tim 2,1.3-8: ”Te azért, fiam, erősödjél meg a kegyelemben, amely a Krisztus Jézusban van. Vállald velem együtt a szenvedést, mint Krisztus Jézus jó katonája. - Egy harcos sem elegyedik bele a mindennapi élet gondjaiba, hogy megnyerje annak a tetszését, aki harcosává fogadta. Ha pedig versenyez is valaki, nem nyer koszorút, ha nem szabályszerűen versenyez. A fáradozó földművesnek kell először a termésből részesülnie. Gondolkozz azon, amit mondok, mert az Úr megadja majd neked, hogy mindent megérts. Emlékezz arra, hogy Jézus Krisztus, aki Dávid utóda, feltámadt a halottak közül. Erről szól az én evangéliumom;”) Az istenbe vetett reményteljes bizalma növekedett. Lépésről lépésre.

A félelem gyakorisága és mértéke könnyen megszűnhet, azonban van egy erős ígéretünk: „Ne félj, és ne rettegj, mert veled van Istened, az ÚR, mindenütt, amerre csak jársz.” Jós 1,9b;

Lásd ehhez Ézs 43,1k: „De most így szól az ÚR, a te teremtőd, Jákób, a te formálód, Izráel: Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy! Ha vízen kelsz át, én veled vagyok, és ha folyókon, azok nem sodornak el. Ha tűzben jársz, nem perzselődsz meg, a láng nem éget meg”;

Dán 10,12: „Majd ezt mondta nekem: Ne félj, Dániel, mert az első naptól fogva, hogy rászántad magad a dolgok megértésére, megalázkodva Istened előtt, meghallotta szavadat Isten, és én a te szavaid miatt jöttem”;

Zof 3,16-17a: „Azon a napon így biztatják Jeruzsálemet: Ne félj, Sion, ne csüggedj el! Veled van Istened, az ÚR, ő erős, és megsegít.”)

I/e. Megélt tanítványság

Acs 16,1-3: „Így jutott el Derbébe, majd Lisztrába is. Volt ott egy Timóteus nevű tanítvány, egy hívő zsidó asszonynak és egy görög apának a fia, akiről dicsérőleg szóltak a lisztrai és ikóniumi testvérek. Pál őt magával akarta vinni, ezért az ott lakó zsidókra tekintettel körülmetélte őt. Mert mindenki tudta, hogy az apja görög volt.”

Acs 14,5-7: „A város népe azonban meghasonlott, és némelyek a zsidókkal, mások meg az apostolokkal tartottak. De a pogányok és zsidók vezetőikkel együtt összefogtak, hogy bántalmazzák és megkövezzék őket. Ők azonban ezt megtudva elmenekültek Likaónia városaiba, Lisztrába, Derbébe és a környékre, és ott hirdették az evangéliumot.”

Lisztrában „volt egy tanítvány, akit Timótheusnak hívtak”. Mély barátság közötte össze Jézussal, azonban mégis úgy, az Úr áldást adott (Mt 23,8: „De ti ne hívassátok magatokat mesternek, mert egy a ti mesteretek, ti pedig mindnyájan testvérek vagytok.”).

Ezért az igazi tanítványsághoz különösen két ismertetőjel kapcsolódik: bevetéskészség és engedelmesség.

Timótheusnál ezeket kiegyensúlyozott viszonyban találjuk. Ez biztosan összefügg azzal, hogy az élet minden területére vonatkozóan Jézussal intenzív beszélgetésben maradt, és ugyanazt tette, amit az Úr igéjében megmutatott neki.

(Lásd Zsolt 25,4-10: „Utaidat, URam, ismertesd meg velem, ösvényeidre taníts meg engem! Vezess hűségesen, és taníts engem, mert te vagy szabadító Istenem, mindig benned reménykedem. Gondolj, URam, irgalmadra és kegyelmedre, melyek öröktől fogva vannak. Ifjúkorom vétkeire és bűneimre ne emlékezz! Kegyelmesen gondolj rám, mert te jóságos vagy, URam! Jó és igaz az ÚR, ezért megmutatja a vétkeseknek a jó utat. Az alázatosakat igazságosan vezeti, és az ő útjára tanítja az alázatosakat. Az ÚR minden ösvénye szeretet és hűség azoknak, akik megtartják szövetségét és intelmeit.”

Zsolt 143,10: „Taníts akaratod teljesítésére, mert te vagy Istenem! A te jó lelked vezéreljen az egyenes úton!”

2Tim 3,16k: „A teljes Írás Istentől ihletett, és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre; hogy tökéletes legyen az Isten embere, minden jó cselekedetre felkészített.”

Így növekedett Timótheus a hitben. Jézus tanítványai közé számított és minden téren kipróbált keresztyénnek számított. Őt akarta Pál munkatársának. Mindenekelőtt megfigyelhető, hogy az apostol határozott igent mondott rá. Pálnak Timótheus ajándék volt, Isten ajándéka. Maga után „vonta”.

Aztán lássuk, hogy Timótheus a maga részéről nem érezte kényszerítve magát, hogy aktívan együtt dolgozzon Pál apostollal. Nyílván szívesen beleegyezett az apostol kívánságába. A Jézus iránt égő szeretet volt azt, ami Timótheust késszé tette az engedelmességre? Nem válaszolt volna az ÚR csodálatosan nagyanyjának, Loisznak és édesanyjának, Eünikének számtalan imádságára? Isten szaván fogta őket. Ő nem felejti el átadásunk óráját. Ebből gyümölcs növekszik az örökkévalóságra /v.ö. Ján 15,16: „Nem ti választottatok ki engem, hanem én választottalak ki, és rendeltelek titeket arra, hogy elmenjetek és gyümölcsöt teremjetek, és gyümölcsötök megmaradjon, hogy bármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek.”).

Sok tényező van, ami itt egymásra talál és együttműködik. Jóllehet Timótheusnak meg lett volna a lehetősége arra is, hogy kiváljon a sorból. De nem ezt tette, mivel Jézustól való új élet részese volt. ”Az a Lélek, aki bennetek lakik nagyobb, mint az a lélek, aki a világban uralkodik”, - ezért „légy erős a kegyelemben, amely érted van Krisztus Jézusban” (1Ján 4,4b: „Mert nagyobb az, aki bennetek van, mint az, aki a világban van;

2Tim 1,9-10: „Mert ő szabadított meg minket, és ő hívott el szent hívással, nem a mi cselekedeteink alapján, hanem saját végzése és kegyelme szerint, amelyet még az idők kezdete előtt Krisztus Jézusban adott nekünk. Ez most nyilvánvalóvá lett a mi Üdvözítőnk, Krisztus Jézus megjelenése által, aki megtörte a halál erejét, és az evangélium által világosságra hozta az elmúlhatatlan életet.”)

I/f. Elhívás a szolgálatra

2Tim 1,9: „Mert ő szabadított meg minket, és ő hívott el szent hívással, nem a mi cselekedeteink alapján, hanem saját végzése és kegyelme szerint, amelyet még az idők kezdete előtt Krisztus Jézusban adott nekünk.

Az „elhívás” címszó sokaknak eszébe jut, és a Biblia tényleg sok kijelentést közöl erről a témáról. Elhívattunk a békességre, a szabadságra, a Krisztussal való közösségre, az örök életre… (1Kor 1,9: „Hű az Isten, aki elhívott titeket az ő Fiával, Jézus Krisztussal, a mi Urunkkal való közösségre.”

1Kor 7,15: „Ha pedig a hitetlen házastárs válni akar, váljék el, nincs szolgaság alá vetve a hívő férj vagy a hívő feleség az ilyen esetekben. Mert arra hívott el minket az Isten, hogy békességben éljünk.”;

Gal 5,13: „Mert ti testvéreim, szabadságra vagytok elhíva; csak a szabadság nehogy ürügy legyen a testnek, hanem szeretetben szolgáljatok egymásnak.”

Mindez a hívás alátámasztja bizonyos mértékben a mi Isten szolgálatára való elhívásunkat, és a szükséges tartást is megadja. Ezek közül az elhívások közül senki sincsen kizárva.

A szolgálatra való elhívásból sem sincs kizárva senki sem (Ján 13,13-15: „Ti így hívtok engem: Mester, és Uram, és jól mondjátok, mert az vagyok. Ha tehát megmostam a ti lábatokat, én, az Úr és a Mester, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Mert példát adtam nektek, hogy amint én tettem veletek, ti is úgy tegyetek.”) Ebben kiteljesedik a Krisztussal való élet egész gazdagsága. Krisztus elhívása megszépít minket, dicsősége egy darabját kölcsönözze életünknek, és lehetővé teszi, hogy túlnőjünk önmagunkon.

(Lásd 2Móz 34,29:” Azután lejött Mózes a Sínai-hegyről. A bizonyság két táblája Mózes kezében volt, amikor lejött a hegyről. Azt azonban nem tudta Mózes, hogy arcának a bőre sugárzó lett, amikor Istennel beszélt.”;

Acs 6,15: „Ekkor a nagytanácsban ülők mind rátekintettek, és látták, hogy az arca olyan, mint egy angyalé.);

2Kor 3,18: „Mi pedig, miközben fedetlen arccal, mint egy tükörben szemléljük az Úr dicsőségét mindnyájan, ugyanarra a képre formálódunk át az Úr Lelke által dicsőségről dicsőségre.”;

v.ö. Ézs 60,1-3: „Kelj fel, tündökölj, mert eljött világosságod, rád ragyogott az ÚR dicsősége. Bár még sötétség borítja a földet, sűrű homály a nemzeteket, de fölötted ott ragyog az ÚR, dicsősége meglátszik rajtad. Világosságodhoz népek jönnek, és királyok a rád ragyogó fényhez.”;

Ján 1,14: ”Az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal.”)

Mikor a mi szolgálatra való elhívásunkról van szó, mindig újra meg kell szívlelnünk, hogy ez szent elhívás. A szent Isten szeretetből választott ki minket, és akik természettől fogva abszolút nem voltunk szentek önmagunkban, szolgálatra rendelt. Isten az értékes és maradandó kincset földi, széttörhető edényre bízta. (V.ö. 2Kor 4,10k: ” Jézus halálát mindenkor testünkben hordozzuk, hogy Jézus élete is láthatóvá legyen testünkben. Mert életünk folyamán szüntelen a halál révén állunk Jézusért, hogy a Jézus élete is láthatóvá legyen halandó testünkben.”)

Megmentésünk és elhívatásunk egyáltalán nem olyan valamire van alapozva, ami az emberben megtalálható” (A. Remmers). Isten irgalmasságából következik, ami ismét egyáltalán nem a jó cselekedeteinkért való megjutalmazás. Az meg nem érdemelt.

Talán mi is megkérdezzünk önmagunktól olykor: Miért nyúlt utánam Isten? Ő terve szerint cselekszik, ami már a világ teremtése előtt készen volt (Lásd Ef 1,4-8: „Mert őbenne kiválasztott minket magának már a világ teremtése előtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk előtte szeretetben. Előre el is határozta, hogy fiaivá fogad minket Jézus Krisztus által, akarata és tetszése szerint, hogy magasztaljuk dicsőséges kegyelmét, amellyel megajándékozott minket szeretett Fiában. Őbenne van - az ő vére által - a mi megváltásunk, bűneink bocsánata is; kegyelme gazdagságából, amelyet kiárasztott ránk teljes bölcsességgel és értelemmel.”) „Istennek oka lett volna arra, hogy megfontolja ellenünk való ítéletét. Mégis, indokolatlanul megkegyelmezésünket vette szemügyre, igen, sőt a szolgálati beosztásunkat. És éppen ez a jogosulatlan irgalmasság jelent meg Jézusban.” (F. Grünzweig).

Ehhez lásd 1Tim 1,12-14: „Hálát adok a Krisztus Jézusnak, a mi Urunknak, aki megerősített engem, mert megbízhatónak tartott, amikor szolgálatra rendelt. Jóllehet előbb őt káromló, az övéit üldöző és erőszakos ember voltam, mégis irgalmat nyertem, mert hitetlenségemben tudatlanul cselekedtem. De bőségesen kiáradt rám a mi Urunk kegyelme a Krisztus Jézusban való hittel és szeretettel.”)

II./ TIMÓTHEUS SZOLGÁLATA

1Tim 4,14: „Ne hanyagold el a benned levő kegyelmi ajándékot, amelyet prófécia által kaptál a vének kézrátételével.

II/a. Elhívás konkrétan

Isten minden gyermekét szolgálatra szabadította meg és hívta el (1Thess 1,9k.: „Mert ők maguk beszélik rólunk, milyen fogadtatásban volt részünk nálatok, és hogy miként tértetek meg a bálványoktól az Istenhez, hogy az élő és igaz Istennek szolgáljatok és várjátok a mennyből Jézust, az ő Fiát, akit feltámasztott a halottak közül, aki megszabadít minket az eljövendő haragtól.”) Mindenesetre az egyes szolgálati feladatok nagyon különbözhetnek. Timótheusnak olyan szolgálati megbízatása volt, hogy elsődlegesen a missziói gyülekezetépítésre szentelte magát. Hogy ezt az elhívást Pál oldalán gyakorolhatta, különleges előjog volt. Megtanulta tőle mindenekelőtt, hogy semmi sincs életünkben, ami megakadályozhatna, hogy Istent szolgáljuk

(Ef 6,19k: „És énértem is, hogy adassék nekem az ige, ha szóra nyitom a számat, hogy bátran ismertessem meg az evangélium titkát, amelynek követe vagyok a bilincsben is, hogy bátorságom legyen azt úgy hirdetni, ahogyan kell.”

Fil 1,12-14: „Szeretném, ha tudnátok, testvéreim, hogy az én helyzetem inkább az evangélium terjedését szolgálja, mert ismertté lett az egész testőrségben, és mindenki más előtt is, hogy Krisztusért viselem bilincseimet, úgyhogy az Úrban testvéreink többsége fogságom körülményeiből bizalmat merítve félelem nélkül, bátran szólják Isten igéjét”;

Kol 4,3k: „Imádkozzatok egyúttal értünk is, hogy Isten nyissa meg előttünk az ige ajtaját, hogy szólhassuk a Krisztus titkát, amely miatt most fogoly is vagyok,hogy azt hirdethessem”;

2Tim 2,7-9: „Gondolkozz azon, amit mondok, mert az Úr megadja majd neked, hogy mindent megérts. Emlékezz arra, hogy Jézus Krisztus, aki Dávid utóda, feltámadt a halottak közül. Erről szól az én evangéliumom, amelyért még bilincseket is viselek, mint egy gonosztevő. Az Isten igéje viszont nincs bilincsbe verve.)

Timótheus nem adta át magát semmiféle illúziónak – mégis átélte Lisztrában, szülővárosában, ahogyan Pált, őt is üldözni kezdték a Krisztusról szóló bizonyságtételéért (Acs 14,10-20: „Ezért hangosan így szólt hozzá: „Állj a lábaidra egyenesen!” Ekkor az talpra ugrott, és járt. Amikor a sokaság látta, amit Pál tett, likaóniai nyelven így kiáltottak: „Az istenek jöttek le hozzánk emberi alakban!” Barnabást Zeusznak mondták, Pált pedig Hermésznek, mivel ő volt a szóvivő. Zeusz papja pedig, akinek a temploma a város előtt volt, bikákat és koszorúkat vitt a kapuk elé, és a sokasággal együtt áldozatot akart bemutatni nekik. Amikor meghallották ezt az apostolok, Barnabás és Pál, ruhájukat megszaggatva a sokaság közé futottak, és így kiáltottak: „Emberek, miért teszitek ezt? Mi is hozzátok hasonló emberek vagyunk, és azt az evangéliumot hirdetjük nektek, hogy ezekből a hiábavaló dolgokból térjetek meg az élő Istenhez, aki teremtette az eget és a földet, a tengert és mindent, ami bennük van. Ő az előző nemzedékek során megengedte, hogy minden nép a maga útján járjon, bár nem hagyta magát bizonyság nélkül, mert jótevőtök volt, a mennyből esőt adott nektek és termést hozó időket; bőven adott nektek eledelt és szívbéli örömet.” Így szóltak, és nagy nehezen lebeszélték a sokaságot arról, hogy áldozatot mutasson be nekik. Antiókhiából és Ikóniumból azonban zsidók érkeztek oda, akik annyira felbujtották a tömeget, hogy megkövezték Pált, és kivonszolták a városon kívülre, mivel halottnak hitték. De amikor körülvették a tanítványok, felkelt, és visszament a városba. Másnap pedig Barnabással együtt elment Derbébe;”

2Tim 1,12: „Ezért is szenvedem ezeket, de nem szégyellem, mert tudom, kiben hiszek, és meg vagyok győződve, hogy neki van hatalma arra, hogy a rám bízott kincset megőrizze arra a napra”;

Talán felmerül bennünk a kérdés, hogy töltötte be Timótheus konkrét megbízatását? Ez égető kérdés, mivel valamikor számunkra is személyes kérdéssé lehet.

Két aspektustusból válaszolhatunk ezekre:

1./ Istent szolgálni először azt jelenti: őrá feltekinteni, felnézni rá és reá hallgatni (Zsolt 16,8: „Az ÚRra tekintek szüntelen, nem tántorodom meg, mert a jobbomon van.”Ez a koncentrál reá való beállítottság és a megtapasztalt személyes megbízatás szabadít meg az emberektől való félelemtől vagy az emberek kegye keresésétől. (Lásd Gal 1,10: „Az idők teljességének arról a rendjéről, hogy a Krisztusban egybefoglal mindeneket, azt is, ami a mennyben, és azt is, ami a földön van;”

1Thess 2,4: „Hanem mivel az Isten ítélt minket alkalmasnak arra, hogy ránk bízza az evangéliumot, úgy hirdetjük azt, mint akik nem az embereknek akarnak tetszeni, hanem a szívünket vizsgáló Istennek;”

1Thess 4,1: „Egyébként pedig, testvéreim, kérünk titeket, és intünk az Úr Jézus nevében, hogy amint tőlünk tanultátok, hogyan kell Istennek tetsző módon élnetek - s amint éltek is -, ebben jussatok még előbbre;”

2./ Isten „kegyelmi ajándékokat” ajándékozott nekünk. (1Pét 4,10k: „Ki milyen lelki ajándékot kapott, úgy szolgáljatok azzal egymásnak, mint Isten sokféle kegyelmének jó sáfárai: ha valaki prédikál, úgy mondja szavait, mint Isten igéit, ha valaki szolgál, úgy szolgáljon, mint aki azt az Istentől kapott erővel végzi, hogy mindenkor az Isten dicsőíttessék Jézus Krisztus által, akié a dicsőség és a hatalom örökkön-örökké. Ámen.”)

Timótheus minősége nem ismeretében, nem tapasztalatában, nem odaszántságában, hanem az Isten által való felkészítésében van. Lényeges, hogy ezt az Istentől kapott tehetséget a gyülekezet vénei és Pál elismerik (2Tim 1,6: „Ezért emlékeztetlek téged, hogy gerjeszd fel az Isten kegyelmi ajándékát, amely kezeim rád tétele által van benned.”) Ez által tudta Timótheus szolgálatát abban a tudatban végezni, hogy a vének megbízatását elismerték és támogatták. Mindegy, milyen ajándékról van szó, ezek tették késszé Timótheust a szolgálatra. Sőt, arra is felszólította Pál, hogy ne hanyagolja el ezeket. „Lustaság, közömbösség vagy más dolgokkal való túlzott tevékenység által minden képességet el lehet hanyagolni”(A. Remmers).

II/b. Motivációk a szolgálatra

2Kor 5,14k: „Mert a Krisztus szeretete szorongat minket, mivel azt tartjuk, hogy ha egy meghalt mindenkiért, akkor mindenki meghalt, és azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, többé ne önmaguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámadt.”

A szeretet az egyetlen elfogadható igazolása minden szolgálatnak az ÚR számára. Ez azért van, mivel ennek a nyelve az ellenfeleknek is érthetővé teszi a keresztyén üzenetet. A Jézus szeretete tart meg és vezet minket a valóban helyes úton.

Jézus tanítványait útközben akarja látni, belsőleg készségesen, előre haladva menni, valami új dologhoz hozzáfogni, vele valamit merészséggel végezni (Acs 16,6-10: „Azután átmentek Frígia és Galácia földjén, mivel a Szentlélek nem engedte nekik, hogy hirdessék az igét Ázsiában. Amikor Mízia felé mentek, Bitíniába próbáltak eljutni, de Jézus Lelke nem engedte őket. Erre Mízián áthaladva lementek Tróászba. Egy éjjel látomás jelent meg Pálnak: egy macedón férfi állt előtte, és ezekkel a szavakkal kérlelte őt: „Jöjj át Macedóniába, légy segítségünkre!” A látomás után nyomban igyekeztünk elmenni Macedóniába, mert megértettük: oda hívott minket az Isten, hogy hirdessük nekik az evangéliumot.”

Urunk szeretete tesz késszé arra, hogy Lelke vezetését és figyelmeztetését elfogadjuk. Messzemenő következménye van annak, hogy az Isten országáért való bevetésben saját utunkon járunk-e vagy hagyjuk, hogy a Szentlélek vezessen. Jézus szolgáit egyedül és nehéz szolgálati utakon is átviszi, és lehetővé teszi, hogy Isten jelenlétét teljesen új módon megtapasztalják. Bérea olyan hely volt, ahol Pál hátra hagyta imótheust és Silást (Lásd Acs 17,11-14: "Ezek nemesebb lelkűek voltak, mint a thesszalonikaiak, teljes készséggel fogadták az igét, és napról napra kutatták az Írásokat, hogy valóban így vannak-e ezek a dolgok. Sokan hittek tehát közülük, sőt még a tekintélyes görög asszonyok és férfiak közül sem kevesen. De amint megtudták a thesszalonikai zsidók, hogy Pál Béreában is hirdeti az Isten igéjét, odajöttek és ott is fellázították és felizgatták a sokaságot. Ám akkor a testvérek azonnal továbbküldték Pált, hogy menjen a tengerig. Szilász és Timóteus azonban ott maradt.")

Három misszionárius, akik egy keresztyén közösség megbízásából Szentpétervárra utaztak, így tudósítottak arról a helyről az első időkben: „Nehéz érzéssel ülünk a Szentpétervár felé tartó repülőgépen – most kezdődik új életünk. Mennyei Atyánk kezébe tettük magunkat, aki tudomásunk szerint ide küldött bennünket. E. M. még a lakásunkhoz vezető úton elmesélte nekünk, hogy a kezdeti idő nem lesz könnyű. A regisztrációnál, lakáskeresésnél és ismeretlen munkaadónkkal való első kapcsolatban személyesen magunkra számíthatunk – és egészen Urunkra vagyunk utalva. Ez egyáltalán nem tűnik könnyűnek, de bizonyosan vagyunk abban, hogy Isten ereje és szeretete ígéretével küldött Szentpétervárra.” 2Tim 1,7: „Mert nem a félelemnek lelkét adta nekünk az Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét.”

II/c. Együttes munka

1Tim 1,3: „Amikor Macedóniába mentem, kértelek, hogy maradj Efezusban, és parancsold meg némelyeknek, hogy ne hirdessenek tévtanokat.”

2Tim 4,9-13: „Igyekezz minél előbb hozzám jönni, mert Démász elhagyott engem, mivel ehhez a világhoz ragaszkodott, és elment Thesszalonikába; Kreszcensz pedig Galáciába, Titusz meg Dalmáciába. Egyedül Lukács van velem. Márkot vedd magad mellé, hozd el magaddal, mert hasznomra van a szolgálatban. Tükhikoszt elküldtem Efezusba. Köpenyemet, amelyet Tróászban Karposznál hagytam, hozd el, amikor jössz; hozd el a könyveket is, de főként a pergameneket.

Timótheus nem volt magának való ember. Egy munkaközösségben volt együtt Pállal, Silással, Titusszal és másokkal. Jézus is egy csapatot képezett tizenkét tanítványával (Mk 3,13-19: „Azután felment a hegyre, és magához hívta, akiket akart; ők pedig odamentek hozzá. Tizenkettőt választott ki arra, hogy vele legyenek, és azután elküldje őket, hogy hirdessék az igét, és hogy a tőle kapott hatalommal kiűzzék az ördögöket. Kiválasztotta tehát a tizenkettőt: Simont, akinek a Péter nevet adta, Jakabot, a Zebedeus fiát és Jánost, a Jakab testvérét, akiknek a Boanerges nevet adta, ami azt jelenti, mennydörgés fiai; továbbá Andrást és Fülöpöt, Bertalant és Mátét, Tamást és Jakabot, az Alfeus fiát, Taddeust és Simont, a Kananeust, Júdás Iskáriótest, aki el is árulta őt.

A munkaközösségi munka integritást[2] feltételez, de készséget is egymás iránt és egymásért. Azáltal, hogy Timótheust Pál egy munkaközösségbe tagolta, kibontakozhatott erőtere a szolgálat érdekében. Miközben arra ösztönözte Pál, hogy fedezze fel az Istentől kapott ajándékokat és szolgáljon azokkal jellegzetes módján a gyülekezetnek, ahhoz segítette Timótheust, hogy ne személyektől függő legyen, hanem engedje, hogy Isten tévedhetetlen igéje vezesse. Mindenki, aki egy munkaközösségbe tartozik, megtapasztal valamit az adományok sokféleségéből, és arról, hogy kölcsönösen kiegészítik egymást. Pál részletesen foglalkozik ezzel a tematikával.

A közösségi munka tényleges és bibliai alapelv? A válasz így hangzik: Igen. Adatok ehhez 1Kor 12,4-6: „A kegyelmi ajándékok között ugyan különbségek vannak, de a Lélek ugyanaz. Különbségek vannak a szolgálatokban is, de az Úr ugyanaz. És különbségek vannak az isteni erő megnyilvánulásaiban is, de Isten, aki mindezt véghezviszi mindenkiben, ugyanaz.”:

- Minden közösségi tag különböző adományokkal és képességekkel gazdagítja a közösséget.

- A munkaközösségi tagok hasonló adománnyal különböző módon használhatnak a közösségnek.

- A különböző adományok kölcsönösen kiegészítik egymást (1Kor 12,18-20: „Mert némelyik a Lélek által a bölcsesség igéjét kapta, a másik az ismeret igéjét, ugyanazon Lélek által. Egyik ugyanattól a Lélektől a hitet, a másik ugyanazon Lélek által a gyógyítások kegyelmi ajándékait. Van, aki az isteni erők munkáit vagy a prófétálást kapta; van, aki lelkek megkülönböztetését, a nyelveken való szólást, vagy pedig a nyelveken való szólás magyarázását kapta. De mindezt egy és ugyanaz a Lélek munkálja, aki úgy osztja szét kinek-kinek ajándékát, amint akarja. Mert ahogyan a test egy, bár sok tagja van, de a test valamennyi tagja, noha sokan vannak, mégis egy test, ugyanúgy a Krisztus is.

A biblia-tanító Alfred Kuen az „Egymással – egymásért” című könyvében kifejtette, ami feltétlenül része a munkaközösségnek: felelősség egymásért. Ezt nekünk is gyakorolnunk kell, mivel ezáltal illeszkednek össze az aktív változási folyamatok. „Kölcsönösen intsétek egymást!” (Kol 3,16: „A Krisztus beszéde lakjék bennetek gazdagon úgy, hogy tanítsátok egymást teljes bölcsességgel, és intsétek egymást zsoltárokkal, dicséretekkel, lelki énekekkel; hálaadással énekeljetek szívetekben az Istennek.” Ez konkrét, építő megbízatás; célja a megszentelődés. „A Jézus visszajövetelére való előretekintés erős ösztönzést fejez ki nem csupán a személyes megszentelődésre (1Ján 3,3: „Ezért akiben megvan ez a reménység, megtisztítja magát, mint ahogyan ő is tiszta;), hanem ezen túl az általános megszentelődésre is.” (A. Kuen). Ez a célunk nekünk is?

II/d. „A megbízatásban”

2Tim 2,1-5: „Te azért, fiam, erősödjél meg a kegyelemben, amely a Krisztus Jézusban van. És amit tőlem hallottál sok tanú előtt, azokat add át megbízható embereknek, akik mások tanítására is alkalmasak lesznek. Vállald velem együtt a szenvedést, mint Krisztus Jézus jó katonája. Egy harcos sem elegyedik bele a mindennapi élet gondjaiba, hogy megnyerje annak a tetszését, aki harcosává fogadta. Ha pedig versenyez is valaki, nem nyer koszorút, ha nem szabályszerűen versenyez.”

Bizonyosan nagydolog volt Timótheusnak, hogy Pállal egy munkaközösségben lehetett. Közösen nem olyan keserves a nehézségeket legyőzni. Mégis, minden másként halad.

Timótheus aztán olyan megbízatásokat kapott az apostoltól, amiket most egyedül kellett teljesítenie. A „mi”-től most jutott el a „te azonban”-ig. Most Pál nevében a nehéz ügyekben is aktívnak kellett lennie. Jól elképzelhetjük, hogy Timótheusban ehhez félelem és vonakodás társult. Talán ezért intézte Pál hozzá ezeket a szavakat: „Te azért, fiam, erősödjél meg a kegyelemben, amely a Krisztus Jézusban van.”( 2Tim 2,1). Urunk kegyelme erőssé és bátorrá akar tenni minket is a nehéz megbízatások láttán. (Lásd Fil 4,13: „Mivel pedig a hitnek ugyanaz a Lelke van bennünk, ahogyan meg van írva: „Hittem, azért szóltam”, mi is hiszünk, és azért szólunk!”

2Kor 8,9: „Mert ismeritek a mi Urunk Jézus Krisztus kegyelmét; hogy gazdag létére szegénnyé lett értetek, hogy ti az ő szegénysége által meggazdagodjatok.”

1Kor 12,9: „Egyik ugyanattól a Lélektől a hitet (kapta), a másik ugyanazon Lélek által a gyógyítások kegyelmi ajándékait.”)

Isten kegyelme szilárdan megtart minket, hogy ne essünk áldozatává ingatagságunknak és félénkségünknek.

Mindenek előtt négy speciális megbízatása volt Timót­heus­nak, amiket négy különböző helyen, amik érdekében Pál küldötteként be kellett vetnie magát. Valóban csak Pál apostol küldöttje volt, vagy inkább elsősorban „Jézus Krisztus nagykövete volt”, mint mi is? (2Kor 5,20: „Tehát Krisztusért járva követségben, mintha Isten kérne általunk: Krisztusért kérünk, béküljetek meg az Istennel!)

Jóllehet vannak földi főnökei Isten megbízottjainak, azonban elsősorban mennyei megbízójuk iránt elkötelezettek, mivel ő hatalmazza fel és ajándékozza meg őket a szolgálatra. Ebben az összefüggésben teljesítette Timótheus speciális megbízatásait

Thesszalonikában (1Thess 3,2: „És elküldtük Timóteust, a mi testvérünket és a Krisztus evangéliumának hirdetésében Isten munkatársát, hogy megerősítsen titeket, és bátorítson hitetekben.”);

- Korinthusban (1Kor 4,17: „Ezért küldtem el hozzátok Timóteust, aki szeretett és hű gyermekem az Úrban, aki emlékeztetni fog titeket arra: hogyan élek Krisztus Jézusban, és hogyan tanítok minden gyülekezetben”; - 1Kor 16,10: „Ha pedig megérkezik Timóteus, legyen gondotok rá, hogy félelem nélkül tartózkodhasson nálatok, mert az Úr munkáját végzi ő is, akárcsak én”);

Filippiben (Fil 2,19-24: „Remélem az Úr Jézusban, hogy Timóteust hamarosan elküldhetem hozzátok, hogy én is megnyugodjam, miután megtudtam: mi van veletek. Mert nincs mellettem hozzá hasonló lelkületű, aki olyan őszintén törődne ügyeitekkel; mert mindenki a maga dolgával törődik, nem pedig a Krisztus Jézuséval. De ti is tudjátok, hogy kipróbált ember ő, és mint apjával a gyermek, úgy szolgált velem az evangéliumért. Remélem tehát, hogy őt azonnal elküldhetem, mihelyt meglátom, hogyan alakulnak dolgaim. De bízom az Úrban, hogy magam is hamarosan elmegyek”);

– és Efézusban (1Tim 3,14: „Ezeket pedig abban a reményben írom neked, hogy hamarosan eljutok hozzád.”)

Minden megbízatásnak megvolt a maga színezete – de minden szolgálati terület esélyt jelentett Isten tiszteletére dolgozni. Nincs olyan hely, amelyen ne tudnám életem által Isten nevét naggyá tenni. Isten magasztalása segíthet ebben minket. (Zsolt 103,22: „Áldjátok az URat, ti teremtményei, mindenütt, ahol uralkodik! Áldjad, lelkem, az URat!”)

II/e. Minden helyre megfelelő ige

1Tim 4,12: „Senki meg ne vessen ifjú korod miatt, hanem légy példája a hívőknek beszédben, magaviseletben, szeretetben, hitben, tisztaságban.”

Nem volt túl nagy követelmény, amit Pál Timótheus iránt támasztott. Tudunk-e tulajdonképpen tökéletesen példásan élni? Ha saját erőnkkel számolunk, hamar határainkhoz érkezünk. Timótheus is így járt volna, ha nem közölt volna vele Pál egy titkot is. „Az Isten által vetett szilárd alap azonban megáll, amelynek a pecsétje ez: ’Ismeri az Úr az övéit, és hagyja el a gonoszt mindenki, aki az Úr nevét vallja!’” (2Tim 2,19). Timótheus tudta és hitte, hogy az ÚR ismeri az övéit; ezért minden helyen biztosan léphetett fel, és a szükséges hajlékonysággal és a szükséges határozottsággal fogadta el a mindenkori gyülekezeti szituációt.

a./ THESSZALONIKÁBAN (1Thess 3,2: „És elküldtük Timóteust, a mi testvérünket és a Krisztus evangéliumának hirdetésében Isten munkatársát, hogy megerősítsen titeket, és bátorítson hitetekben.”) a keresztyéneket kellett erősítenie és bátorítania Timótheusnak, és ezentúl információt közölni a thesszalonikaiak hitbeli állapotáról.

b./ KORINTHUSBAN minden sokkal nehezebb volt. Ott széthúzás, rendetlenség, gátlástalanság, vitatkozás, hamis tanítások uralkodtak (1Kor 3,1-4: „Én tehát, testvéreim, nem szólhattam hozzátok úgy, mint lelkiekhez, hanem csak úgy, mint testiekhez, mint a Krisztusban kiskorúakhoz. Tejjel tápláltalak titeket, nem kemény eledellel, mert még nem bírtátok volna el. Sőt még most sem bírjátok el, mert még testiek vagytok. Amikor ugyanis irigység és viszálykodás van közöttetek, nem testiek vagytok-e, és nem emberi módon viselkedtek-e? Ha az egyik ezt mondja: „Én Pálé vagyok”, a másik pedig azt: „Én Apollósé”, nem emberi módon beszéltek-e?”) Képes az ember ilyen körülmények közül bármit is véghezvinni? Bizonyosan csak akkor, ha ezeket az eltévedt keresztyéneket a leglényegesebbekre emlékezteti:

- Ti viszont a Krisztuséi vagytok, Krisztus pedig Istené.” (1Kor 3,13);

- Mert áron vétettetek meg: dicsőítsétek tehát Istent testetekben.” (1Kor 6,20);

- Mert e világ ábrázata elmúlik. (1Kor 7,31b).

g./ FILIPPIBEN (Fil 2,19-24: Mert tudom, hogy ez üdvösségemre válik a ti könyörgésetek és Jézus Krisztus Lelkének segítsége által. Ezért várom és remélem, hogy semmiben sem fogok szégyent vallani, hanem mint mindenkor, úgy most is Krisztust egészen nyíltan fogják magasztalni énértem, akár életben maradok, akár meghalok. Mert nekem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség! Ha pedig az életben maradás az eredményes munkát jelenti számomra, akkor, hogy melyiket válasszam: nem tudom. Szorongat ez a kettő: vágyódom elköltözni és Krisztussal lenni, mert ez sokkal jobb mindennél; de miattatok nagyobb szükség van arra, hogy életben maradjak.”) – úgy tűnik – szép megbízatást kapott Timótheus. „Szívből kellett gondoskodnia” a filippibeliekről.

d./ EFÉZUS egészen különös megbízatással volt összekapcsolva. Timótheusnak itt a keresztyéneket gyülekezetvetőként kellett szolgálnia Pál közeli viszontlátása reményében. (2Tim 3,14: „Ezeket pedig abban a reményben írom neked, hogy hamarosan eljutok hozzád.”) A gyülekezetben növekvő nehézségek ellenére hálás Pál az efézusi keresztyéneknek (Lásd Ef 1,15k: „Én tehát, miután hallottam az Úr Jézusba vetett hitetekről és a bennetek minden szent iránt megnyilvánuló szeretetről, szüntelenül hálát adok értetek, amikor megemlékezem rólatok imádságaimban;”

Ef 3,14-17: „Ezért meghajtom térdemet az Atya előtt, akiről nevét kapja minden nemzetség mennyen és földön: adja meg nektek dicsőségének gazdagsága szerint, hogy hatalmasan megerősödjék bennetek a belső ember az ő Lelke által; hogy a Krisztus lakjék szívetekben a hit által, a szeretetben meggyökerezve és megalapozva.” Így Timótheus megtanulta, hogy az igehirdetésben, tanításban és lelkigondozásban való szolgálatra a hordozó erő a hívő testvérekért való háládatosság.

II/f./ Egy pillantás egy szükségletre

2Tim 4,9-16.22: „Igyekezz minél előbb hozzám jönni, mert Démász elhagyott engem, mivel ehhez a világhoz ragaszkodott, és elment Thesszalonikába; Kreszcensz pedig Galáciába, Titusz meg Dalmáciába. Egyedül Lukács van velem. Márkot vedd magad mellé, hozd el magaddal, mert hasznomra van a szolgálatban. Tükhikoszt elküldtem Efezusba. Köpenyemet, amelyet Tróászban Karposznál hagytam, hozd el, amikor jössz; hozd el a könyveket is, de főként a pergameneket. Alexandrosz, a rézműves, sok rosszat követett el ellenem. Megfizet neki majd az Úr cselekedetei szerint. Te is őrizkedj tőle, mert igen hevesen ellenállt a mi beszédeinknek. Első védekezésem alkalmával senki sem volt mellettem, mindenki elhagyott. - Ne számítson ez bűneik közé! Az Úr legyen a lelkeddel! Kegyelem veletek!”

„Igyekezz minél előbb hozzám jönni”. Erről van szó az apostolnak ebben a kérésében, ami Timót­hus­­­hoz intézett utolsó megbízatása.

Pál megöregedett és egyedül maradt, keserűen csalódott munkatársaiban. Mindez nagy teher lehetett neki. Abban a sokféle ínségben, amiben Jézus emberei élnek, rendkívül nagy erősítést jelent a hívő testvérekkel való közeli kapcsolat. Az apostol esetében azonban nem csupán öregkori panaszai és az egyedüllét érzése gondot okoztak neki. Ami Pált meggyötörte, az a bizonyosság volt, hogy közelesen kivégezhetik.

Bizonyosan jó és helyes volt, hogy Timótheus ezekben a nehéz órákban közel állhatott lelki atyjához, mint annak idején Elizeus Illéshez, próféta atyjához (2Kir. 2,1-15: „Amikor az ÚR föl akarta vinni Illést forgószélben az égbe, Illés és Elizeus elment Gilgálból. Illés ezt mondta Elizeusnak: Maradj itt, mert engem Bételbe küldött az ÚR. De Elizeus így felelt: Az élő ÚRra és a te életedre mondom, hogy nem hagylak el! Elmentek tehát Bételbe. A bételi prófétatanítványok odamentek Elizeushoz, és ezt mondták neki: Tudod-e, hogy az ÚR ma elragadja mellőled uradat? Ő így felelt: Én is tudom, de hallgassatok! Akkor ezt mondta neki Illés: Maradj itt, Elizeus, mert engem Jerikóba küldött az ÚR. Ő azonban így felelt: Az élő ÚRra és a te életedre mondom, hogy nem hagylak el! És megérkeztek Jerikóba. A jerikói prófétatanítványok odaléptek Elizeushoz, és ezt mondták neki: Tudod-e, hogy az ÚR ma elragadja mellőled uradat? Ő így felelt: Én is tudom, de hallgassatok! Azután ezt mondta neki Illés: Maradj itt, mert az ÚR a Jordánhoz küldött engem. Ő így felelt: Az élő ÚRra és a te életedre mondom, hogy nem hagylak el! Így mentek ketten együtt. Velük ment ötven prófétatanítvány is, és amikor ők ketten megálltak a Jordánnál, azok is megálltak tőlük távol. Illés fogta a palástját, összegöngyölte, és ráütött vele a vízre, mire az kettévált, ők pedig mindketten szárazon mentek át rajta. Amikor átmentek, Illés ezt mondta Elizeusnak: Kérj valamit, megteszem, mielőtt elragadnak tőled. Elizeus így felelt: Jusson nekem a benned működő lélekből kétszeres rész! Ő ezt mondta: Nehezet kértél. Ha látsz engem, amikor elragadnak tőled, akkor úgy lesz; de ha nem, akkor nem lesz úgy. Amikor azután tovább mentek, és beszélgettek, hirtelen egy tüzes harci kocsi jelent meg tüzes lovakkal, és elválasztotta őket egymástól. Így ment föl Illés forgószélben az égbe. Elizeus látta ezt, és így kiáltozott: Atyám! Atyám! Izráel harci kocsijai és lovasai! Azután nem látta őt többé. Ekkor megragadta a ruháját, és két darabra szakította. Majd fölemelte Illés leesett palástját, és megint odaállt a Jordán partjára. Fogta Illésnek a leesett palástját, ráütött azzal a vízre, és így szólt: Hol van az ÚR, Illés Istene, hol van Ő? Amikor ráütött a vízre, az kettévált, Elizeus pedig átment rajta. Látták ezt a prófétatanítványok, akik átellenben, Jerikóban voltak, és ezt mondták: Az Illésben működő lélek Elizeusra szállt! És eléje menve a földre borultak előtte.”

Mi se hagyjuk egymást cserben. Ehhez lásd a Róm 12,13: „A szentekkel vállaljatok közösséget szükségeikben, gyakoroljátok a vendégszeretetet.” Különösen nem nehéz időkben, és különösen nem lelki atyáinkat és lelki anyáinkat. Ők példaképeink, és sokkal tartozunk nekik (Fil 3,17: „Legyetek követőim, testvéreim, és azokra figyeljetek, akik úgy élnek, ahogyan mi példát adtunk nektek.” Olykor kérdezzük meg magunkat, mit tehetünk másokért. Egyedül jelenlétünk jelenthet nekik igazi erősséget.

A „mielőbb jöjj el hozzám” kéréshez – azaz még tél előtt (21.v.) még egy másik „anyagi dolog” is kapcsolódik: „Köpenyemet, amelyet Tróászban Karposznál hagytam, hozd el, amikor jössz; hozd el a könyveket is, de főként a pergameneket.” (2Tim 4,13.) Felmerül bennünk, vajon nem ismerte az apostol szükségeit a Rómában lévő gyülekezet? Miért nem tudtak neki kabátot adni? Látjuk mi a szükséget, felebarátaink igazi ínségeit? Nem csak testi fázás van, sok belső „fázás” is van világunkban. A keresztyének „klíma jobbítók”, mivel Isten világos és meleg szeretetét hozzák sötét és fagyos világunkba. (Péld 14,21: „Aki megveti felebarátját, vétkezik, de aki az alázatosokon könyörül, boldog lesz.”)

III. A FELEBARÁT MEGBECSÜLÉSE

a./ A nagyrabecsülés ismertetőjegyei

Fil 2,3: „Semmit ne tegyetek önzésből, se hiú dicsőségvágyból, hanem alázattal különbnek tartsátok egymást magatoknál;”

„Az alázatban becsüljétek többre egymást, mint önmagatokat.” Találóbban nem is lehetett volna kifejezni azt, amit a Biblia megbecsülés alatt ért. Nem csak egyenértékűségről van szó, hanem felebarátaink nagyra becsüléséről. Tapasztalatból tudjuk, hogy ez igen nehéz, ha ugyan nem lehetetlen. Talán ezért áll azonnal a vers kezdetén a lelki kulcs: „alázatban”.

Mózes alázatos ember volt, - jóllehet hazulról heves vérmérsékletet örökölt. Azonban „Isten főiskolájában” tanulta az alázatot (4Móz 12,3: „Ez a Mózes pedig igen alázatos volt, a földön élő minden embernél alázatosabb.”)

Az alázatos embernek igen sok ígértetik: gazdagság és tisztesség (Péld 22,4: „Az alázatnak és az ÚR félelmének jutalma gazdagság, dicsőség és élet.”) – kegyelem (Péld 3,34: „A csúfolódókat ő megcsúfolja, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad.”) – bölcsesség (Péld 11,2: „Ha jön a kevélység, jön a szégyen is, a szerénységgel pedig bölcsesség jár együtt.).

Jézus minden embertársa iránt nagyrabecsülést tanúsított: „Tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd vagyok, és alázatos szívű, és megnyugvást találtok lelketeknek.” (Mt 11,29). Egy nagyra becsülő beállítottságnak pozitív kihatásai van a keresztyének konstruktív egymással való közösségére. John D. Rockefeller mondta egyszer: ”A nagyrabecsülés olyan fáradozás és képesség, amivel meg lehet találni és meg lehet tartani az alkalmas munkatársakat.” Hogy Pálnak ez sikerült, az a Timótheus iránti viszonyulásában nyilvánvaló.

A felebarát nagyrabecsülő észrevétele szabaddá teszi az individuális, szervező és együttműködési erőket és ezáltal lehetővé válik, hogy valami új keletkezzék.

Ezek mindig a meglévő erőtereken, és nem a problémákon tájékozódnak, és így erősítik a lelki növekedést. Akkor keletkeznek szívtől szívhez való kapcsolatok.

Vágyakozzunk nagyrabecsülés megtapasztalására? Akkor lesznek jó tapasztalataink, ha mi magunk gyakoroljuk a nagyrabecsülést. Megköszönni, elismerni, dicsérni, részt venni, érdeklődni érdeklődést tanúsítani, tárgyilagos és szakszerű kritikát gyakorolni. Azt minden keresztyén megtanulhatja. Péter figyelmeztet minket erre: „Mindenkinek adjátok meg a tiszteletet, a testvéreket szeressétek, az Istent féljétek, a királyt tiszteljétek!” (1Pét 2,17).

III/b. Pál – a nagyrabecsülő testvér

1Tim 1,12-17: „Hálát adok a Krisztus Jézusnak, a mi Urunknak, aki megerősített engem, mert megbízhatónak tartott, amikor szolgálatra rendelt. Jóllehet előbb őt káromló, az övéit üldöző és erőszakos ember voltam, mégis irgalmat nyertem, mert hitetlenségemben tudatlanul cselekedtem. De bőségesen kiáradt rám a mi Urunk kegyelme a Krisztus Jézusban való hittel és szeretettel. Igaz az a beszéd, és teljes elfogadásra méltó, hogy Krisztus Jézus azért jött el a világba, hogy a bűnösöket üdvözítse, akik közül az első én vagyok. De azért könyörült rajtam, hogy Jézus Krisztus elsősorban énrajtam mutassa meg végtelen türelmét példaként azoknak, akik majd hisznek benne, és így az örök életre jutnak. Az örökkévalóság királyának pedig, a halhatatlan, láthatatlan egy Istennek tisztelet és dicsőség örökkön-örökké. Ámen.”

Hogy tanulta meg Pál a munkatársakban ennek a nagyrabecsülő magatartásnak a jelentőségét? Egészen bizonyosan a bátorító találkozásokból, mint pl. Hanániással és Barnabással (Lásd Acs 9,17.26k.: ”Anániás pedig elment, és bement abba a házba; rátette kezét, és ezt mondta: ’Atyámfia, Saul, az Úr küldött engem, az a Jézus, aki megjelent neked az úton, amelyen jöttél, és azért küldött, hogy újra láss, és megtelj Szentlélekkel.’ - Amikor Saul megérkezett Jeruzsálembe, csatlakozni próbált a tanítványokhoz, de mindenki félt tőle, mert nem hitték, hogy tanítvány. Barnabás azonban maga mellé vette, elvitte az apostolokhoz, és elmondta nekik, hogyan látta az Urat az úton, és hogy beszélt vele, és milyen nyíltan szólt Damaszkuszban Jézus nevében.”)

A leghatékonyabb megbecsülés azonban az volt, hogy érvényben volt és maradt számára Isten Fia szeretete. És titeket is, akik halottak voltatok vétkeitekben és bűnös valótok körülmetélet­lenségében, ővele együtt életre keltett megbocsátva nekünk minden vétkünket. És titeket is, akik halottak voltatok vétkeitekben és bűnös valótok körülmetéletlenségében, ővele együtt életre keltett megbocsátva nekünk minden vétkünket. Eltörölte a követelésével minket terhelő adóslevelet, amely minket vádolt, eltávolította azt az útból, odaszegezve a keresztfára. Lefegyverezte a fejedelemségeket és a hatalmasságokat, nyilvánosan megszégyenítette őket, és Krisztusban diadalmaskodott rajtuk” (Kol 2,13-15). Ezt Pál soha sem tudta eléggé megköszönni. Isten kifejezésre juttatta Pál iránti nagyrabecsülését, miközben megmentette és szolgálatára hívta.

A nagyrabecsülésre gyakorlatias kifejezéseket kell találniaszavainkban, gesztusainkban, hanghordozásunkban. Figyeljünk egymással való együttléteinkben erre, vagy túlnyomó részben a hibákra figyelünk?

Azokban a beszédekben, amelyekben Pál Timótheushoz szól, megismerhetjük iránta való magatartását:

a./ A fiatal Timótheus az idős apostol számára: „Munkatárs az ÚR ügyében.” („És elküldtük Timóteust, a mi testvérünket és a Krisztus evangéliumának hirdetésében Isten munkatársát, hogy megerősítsen titeket, és bátorítson hitetekben” 1Thess 3,2); és „ő is úgy tevékenykedik ebben a munkában, mint én” (Róm 16,21; „Köszönt titeket munkatársam, Timóteus, valamint rokonaim: Luciusz, Jázon és Szószipatrosz;

1Kor 16,10: „Ha pedig megérkezik Timóteus, legyen gondotok rá, hogy félelem nélkül tartózkodhasson nálatok, mert az Úr munkáját végzi ő is, akárcsak én.”

Ezzel talán azt akarta mondani Pál, hogy azt, amit a többi testvér végez, ugyanolyan jó és helyes, mint amit ő, a sokat tapasztalt tesz? „Mint én is” – ez a mi alapmagatartásunk a többi ember iránt? Ez a magatartás egységet parancsolna az irigy összehasonlítás romboló hatalmasságának (Gal 5,26: „Ne legyünk becsvágyók, egymást ingerlők, egymásra irigykedők.”)

b./ Ez az elnevezés – „Timótheus, szeretett és hűséges gyermekem” (1Kor 4,17: „Ezért küldtem el hozzátok Timóteust, aki szeretett és hű gyermekem az Úrban, aki emlékeztetni fog titeket arra: hogyan élek Krisztus Jézusban, és hogyan tanítok minden gyülekezetben.”) - az akkori szóhasználat szerint messzemenő nagyrabecsülést fejez ki.

Minden embernek szüksége van egy helyre, ahol szívesen várják és fogadják. Bizonyos, hogy a keresztyéneknek ez a hely mennyei Atyjuk szívén van (Ézs 43,4: „Mivel drágának tartalak, és becsesnek, mivel szeretlek, azért embereket adok helyetted, életedért nemzeteket.”)

És mégis, jó és fontos, Isten nagyrabecsülését és szeretetét megélni emberek közti kapcsolatainkban. Milyen segítséget találunk ehhez pl. a 4Móz 6,23-27-ben: „Mondd meg Áronnak és fiainak: Így áldjátok meg Izráel fiait, ezt mondjátok nekik: ’Áldjon meg téged az ÚR, és őrizzen meg téged! Ragyogtassa rád orcáját az ÚR, és könyörüljön rajtad! Fordítsa feléd orcáját az ÚR, és adjon neked békességet!’ Így szóljanak nevemben Izráel fiaihoz, és én megáldom őket”;

a Róm 15,7-ben? „Fogadjátok be tehát egymást, ahogyan Krisztus is befogadott minket az Isten dicsőségére”;

és a 3Ján 15-ben: „Békesség neked! Köszöntenek barátaid. Köszöntsd te is barátainkat név szerint.”

III/c. Nagyrabecsülés - gyengeségek ellenére

Róm 8,15: „Mert nem a szolgaság lelkét kaptátok, hogy ismét féljetek, hanem a fiúság Lelkét kaptátok, aki által kiáltjuk: ’Abbá, Atya!’”;

2Tim 1,7k: ” Mert nem a félelemnek lelkét adta nekünk az Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét. Ne szégyelld hát a mi Urunkról szóló bizonyságtételt, se engem, az ő foglyát, hanem szenvedj velem együtt az evangéliumért, Isten ereje által.”

Emlékezzünk arra: Timótheusnak félénk és bátortalan természettel kellett harcolni. Ezért bátorította Pál azzal a nagy ténnyel, amit Isten vele tett: „Mert nem a félelemnek lelkét adta nekünk az Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét.”

Látjuk, hogy az apostol munkatársát Istennel vigasztalta és bátorította, de megfigyelhetjük azt is, hogy Pál tudatosan nem hagyta egyszerűen figyelmen kívül Timótheus személyes gyenge oldalát és nem lépett túl rajta, hanem nyíltan és szeretettel szólította meg. Itt is visszatükröződik az igazi nagyrabecsülés, amellyel valóságos érdeklődést tanúsít Timótheus iránt.

Bizonyos, hogy nem kell minden személyes gyengeséget tárggyá tenni. De ahol az akadályozza vagy akár blokkolja az evangélium terjedését, vagy ahol személyes gyengeségünk jellemünkre vonatkozóan lefékezi a Szentlélek munkáját, mindenképpen szükségünk van egy hívő testvér vagy hívő testvérnő lelkigondozói segítségére is. Pál nem vonja ki magát ez alól a segítőállás alól, annál is inkább ő maga is Isten ígéreteiből élt gyenge óráiban: „Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz.” (2Kor 12,9).

Így akarta az apostol, hogy Timótheus túlnőjön önmagán, miközben a feladatokat, amiket az Úr rábízott, hűségesen teljesítse az Isten győztes erejébe vetett bizalomban, Egyedül a bizalom útján tehetett Timótheus gyakorlati megtapasztalásokat azzal a csodálatos felszereléssel, amit Isten megígért neki: „Te azért, fiam, erősödjél meg a kegyelemben, amely a Krisztus Jézusban van. Vállald velem együtt a szenvedést, mint Krisztus Jézus jó katonája.” (2Tim 2,1.3);

„A minden kegyelem Istene pedig, aki elhívott titeket Krisztusban az ő örök dicsőségére, miután rövid ideig szenvedtetek, maga fog titeket felkészíteni, megszilárdítani, megerősíteni és megalapozni. Övé a dicsőség és a hatalom örökkön-örökké. Ámen. (1Pét 5,10k.)

-----------------------------------------



[1] TIMOTHEUS – EIN LEBEN ZUR EHRE GOTTES - Diakonissenmutterhaus Aidlingen. Zeit mit Gott. 4/2006, S. 198-207. Fordította dr. Pótor Imre. Vásárosnamény, 2008.

 

[2] = tisztesség, becsület, sértetlenség.








Ingyenes honlapkészítő
Profi, üzleti honlapkészítő
Hirdetés   10
Végre értem amit angolul mondanak nekem, és megértik amit mondok.

KÖSZÖNÖM NOÉMI!