Bejelentés



Pótor Imre honlapja
"Nekem az élet Krisztus és a meghalás nyereség." Fil 1,21.

MENÜ

Ingyenes Angol online nyelvtanfolyam kezdőknek és újrakezdőknek. Ráadásul most megkapod ajándékba A Hatékony Angol Tanulás Titkai tanulmányom.








 

ILLÉS ÚTJA A KARMELIG,

ÉS A KARMELTÓL ISTEN DISŐSÉGÉBE

AZ 1KIR 16 – 2KIR 2

MAGYARÁZATA

BLZ Oktober - November 2008 - BLZ Januar – Februar 2009

Bibellesezettel des Diakonissenmutterhauses Aidlingen

A bibliai idézetek a Magyar Biblia Tanács 1975-ben megjelent,

1990-ben javított protestáns új fordítású Biblia szövegéből valók..

- A fordítás és kiadás a

Diakonissenmutterhauses Aidlingen engedélyével történt. -

Fordította: dr. Pótor Imre

Kiadta: a Vásárosnam,ényi Református Egyházközség ért Alapítvány

Vásárosnamény, 2010.

I./ ILLÉS ÚTJA KARMELIG

- 1Kir 16,29 - 18,46 -

Bei der Beschäftigung mit dem Propheten Elia…

BLZ Oktober - November 2008

Bibellesezettel des Diakonissenmutterhauses Aidlingen

http://www.bibel.com/BLZ/index-108.html

 

1./ Illés kora

1Kir 16,29-33: „Aháb, Omri fia Ászának, Júda királyának a harmincnyolcadik évében lett Izráel királya. Huszonkét évig volt Aháb, Omri fia Izráel királya Samáriában. Aháb, Omri fia azt tette, amit rossznak lát az ÚR, még inkább, mint valamennyi elődje. Nemcsak folytatta Jeroboámnak, Nebát fiának a vétkeit, hanem feleségül vette Jezábelt, a szidóniak királyának, Etbaalnak a leányát, és a Baalt kezdte tisztelni és imádni. Oltárt is állított a Baalnak a Samáriában épített Baal-templomban. Készíttetett Aháb Asérá-szobrot is, és még inkább bosszantotta tetteivel Aháb az URat, Izráel Istenét, mint Izráel valamennyi királya őelőtte.”

Olyan embert ismerünk meg Illés prófétával való foglalkozásunk folyamán, akinek a jellemét kora üllőjén formálták, és amelyet beleszőttek ebbe a történelmi összefüggésbe. Ez különös mértékben érvényes rá, hiszen csak akkor ismerjük meg valóban, ha figyelembe vesszük ezt a hátteret.

„Ki volt Illés? Isten hangja, vihar- és vészmadár az ítélet közelgő vihara előtt. Lobogott, mint a tűz, és úgy égettek szavai, mint egy fáklya… Isten keze gyújtotta (tűzbe dugta) meg ezt a fáklyát, és arra használta, hogy ítéletet hirdessen a bálványozó uralkodó, Aháb király és felesége Jezábel felett.

Háromezer év választ el minket ettől a korszaktól. De ugyanaz az Úr, aki ma is hatalmat gyakorol minden földön élő felett, akinek három-ezer év annyi, mint a tegnapi nap, amely elmúlt, és mint egy őrváltásnyi idő éjjel.

(Vö.: Zsolt 90,4: „Mert ezer esztendő előtted annyi, mint a tegnapi nap, amely elmúlt, mint egy őrváltásnyi idő éjjel;

 

2Pét 3,8: „Az az egy azonban ne legyen rejtve előttetek, szeretteim, hogy az Úr előtt egy nap annyi, mint ezer esztendő, és ezer esztendő annyi, mint egy nap.”)

Ezért, amit Isten embere mondott, ugyanolyan időszerű, mint annak idején, amikor elhangzott. Illéssel találkozni azt jelenti, az élő Istennel találkozni” (H. Lamparter).

Isten újra és újra szent tüzet gyújt azokban az emberekben, akikben végezheti átalakító munkáját. Illés próféta ilyen ember volt. Különös lelki erővel volt megáldva, és szent tűz ragadta meg Istene tiszteletére.

(Vö.: Lk 12,49: „Azért jöttem, hogy tüzet bocsássak a földre, és mennyire szeretném, ha már lángolna!”)

 

Ég-e a mi szívünkben is ez az erőteljes tűz, vagy már csak izzó kanóc parázslik lényünk mélyén? Az Úr újra lángra akar lobbantani téged.

(Vö.: Ézs 42,3: „A megrepedt nádszálat nem töri össze, a füstölgő mécsest nem oltja el, igazán hirdeti a törvényt.”

 

Tisbei Illés származási helye valószínűleg Tisbe, amely számunkra teljesen ismeretlen. Úgyszólván tehát Illés a semmiből jött, de azzal a céllal, hogy lényegesen hozzájáruljon Isten népéért való terve megvalósításához. Erre választotta ki Isten.

(Vö.: 1Kor 1,27: „Sőt azokat választotta ki az Isten, akik a világ szemében bolondok, hogy megszégyenítse a bölcseket, és azokat választotta ki az Isten, akik a világ szemében erőtlenek, hogy megszégyenítse az erőseket;”

Jak 2,5: „Ti magatok is mint élő kövek épüljetek fel lelki házzá, szent papsággá, hogy lelki áldozatokat ajánljatok fel, amelyek kedvesek Istennek Jézus Krisztus által.”)

2./ Bálványimádás - istentisztelet helyett

 

Ézs 42,17: „Meghátrálnak és csúful megszégyenülnek, akik bálványokban bíznak, akik szobroknak mondják ezt: Ti vagytok az isteneink!;”

 

2Krón 16,7-10: „Abban az időben elment Hanáni látnok Ászához, Júda királyához, és ezt mondta neki: Mivel Arám királyára támaszkodtál, nem pedig Istenedre, az ÚRra, ezért csúszott ki a kezedből Arám királyának a hadserege. Nem volt-e az etiópoknak és líbiaiaknak roppant hadereje, igen sok harci kocsija és lovasa? Mégis kezedbe adta őket az ÚR, mivel rá támaszkodtál. Mert az ÚR szemei áttekintik az egész földet, és ő megmutatja erejét azoknak, akik tiszta szívvel az övéi. Ostobán viselkedtél ebben a dologban, és emiatt mostantól fogva háborúkban lesz részed! Ászá azonban bosszús lett a látnokra, és kalodába záratta, olyan dühös lett rá emiatt. Sőt akkoriban Ászá a nép közül is bántalmazott egyeseket.”)

 

Három király (Saul, Dávid és Salamon) több mint 100 évig uralkodott Izráel népe felett. Salamon uralkodási idejének a végén polgárháború tört ki, ami két részre osztotta a királyságot: az északi országra, amelyet Izráelnek hívtak, és a déli országra, amelyet gyakran Júdának neveztek. A kettéosztott ország mintegy kétszáz évig létezett, amíg aztán mindkét királyságba idegen hódítók törtek be, és először az északi királyság lakóit vitték szolgaságba Asszíriába, aztán évtizedekkel később a déli ország lakóit Babilóniába.

(Vö.: 5Móz 28,32-42: „Fiaid és leányaid más nép hatalmába kerülnek, te meg csak nézed, és epekedsz utánuk mindennap, de nem tehetsz semmit. Földed gyümölcsét és mindazt, amiért fáradoztál, olyan nép eszi meg, amelyet nem ismersz, és mindig csak elnyomott és eltiport leszel. Megtébolyodsz attól, amit szemeddel látnod kell. Megver az ÚR tetőtől talpig, rosszindulatú fekélyekkel térdeden és a combodon, amelyekből nem tudsz kigyógyulni. Elhurcoltat az ÚR királyoddal együtt, akit magad fölé állítasz, olyan néphez, amelyet nem ismertél sem te, sem atyáid, és szolgálni fogsz ott más isteneknek, fának és kőnek. Borzadva, példabeszédben, maró gúnnyal fognak emlegetni azok a népek, amelyekhez elhajt téged az ÚR. Sok magot viszel ki a mezőre, de keveset takarítasz be, mert felfalja a sáska. Szőlőskerteket ültetsz és művelsz, de bort nem iszol, szőlőt sem szedsz, mert megeszi a féreg. Minden határodban lesznek olajfáid, de nem kened magad olajjal, mert lehullanak a bogyók. Születnek fiaid és leányaid, de nem lesznek a tieid, mert fogságba kell menniük. Minden fádat és termőfölded gyümölcsét megeszi a féreg.”)

 

Ha Izráel királyok korára vonatkozó történetét olvassuk, újra és újra megtaláljuk, ahogyan megítéli Isten népe életét, de különösen a felelősséghordozókat. Így kell érteni azt a mondatot is, amely Izráel megosztott országában sok királyra érvényes: „És azt tették, ami nem tetszett az Úrnak.

Az északi királyság tizenkilenc királyát kivétel nélkül így jellemezték, miközben a déli királyságban nyolc istentelen uralkodó volt. Megrázó és kijózanító ez egyúttal! Isten ezeknek a körülményeknek a kellős közepébe küldte a prófétákat, hogy mind az uralkodókat, mind az ország lakóit Isten iránti bűnbánatra és megtérésre hívjanak. Ezek közül a próféták közül sokat nem csak megvetettek, hanem erőteljesen üldözték is őket. Az emberek egyáltalán nem akartak már hallgatni Isten szavára! Bálványimádás lépett az istentisztelet helyébe. Mindenekelőtt Jeroboám, az északi ország első királya volt az, aki a félelmetes bálványkultusz érvénybe léptette.

(Lásd: 1Kir 12,26-33: „Eközben Jeroboám így gondolkozott: Hátha visszakerül a királyság Dávid házához! Ha feljár ez a nép, hogy Jeruzsálemben, az ÚR házában mutassa be áldozatait, akkor ennek a népnek a szíve urukhoz, Roboámhoz, Júda királyához hajol, engem pedig megölnek, és visszatérnek Roboámhoz, Júda királyához. Ezért elhatározta a király, hogy készíttet két aranyborjút. Majd ezt mondta: Eleget jártatok már Jeruzsálembe! Itt vannak isteneid, ó Izráel, akik kihoztak téged Egyiptomból! Az egyiket elhelyezte Bételbe, a másikat pedig Dánba vitette. De ez a dolog vétekre vezetett, mert a nép eljárt az egyikhez Bételbe, a másikhoz pedig Dánba. Azután templomokat is készíttetett az áldozóhalmokon, és papokat rendelt a nép köréből, akik nem a Lévi fiai közül valók voltak. Elrendelt Jeroboám egy ünnepet is a nyolcadik hónap tizenötödik napján, a Júdában tartott ünnepnek megfelelően, és áldozott az oltáron. Ugyanígy járt el Bételben is: áldozatot mutatott be a borjúknak, amelyeket készíttetett. Bételben is papokat rendelt az áldozóhalmokra, amelyeket berendezett. A Bételben csináltatott oltáron is áldozott a nyolcadik hónap tizenötödik napján; abban a hónapban, amelyben önkényesen rendelt el egy ünnepet Izráel fiai számára. Áldozott az oltáron és tömjénezett.”)

 

Az Ördög uralkodása az uralkodók szívében kezdődött el, és folytatódott a nép szívében. A bálványimádás akkor érte el csúcspontját, amikor Aháb lépett trónra, és politikai okokból Jezábelt, a föníziai nőt vette feleségül. Nagy jelentősége van tehát annak, hogy mi megy végbe az egyes személyek szívében.

(Ehhez lásd: 5Móz 23,10: „Ha táborba szállsz ellenségeid ellen, őrizkedj minden rossz dologtól!”

 

Zsolt 34,17: „Az ÚR a gonosztevők ellen fordul, emléküket is kiirtja a földről;”

 

1Pét 3,10-12: „Mert aki szeretne örülni az életnek, és jó napokat látni, óvja nyelvét a gonosztól, és ajkait, hogy ne szóljanak álnokságot; forduljon el a gonosztól, és cselekedjék jót, keresse és kövesse a békességet; mert az Úr szeme az igazakon van, és füle az ő könyörgésükre figyel, az Úr arca pedig a gonoszt cselekvők ellen fordul.”)

 

 

3./ Illés neve, származása, stílusa

 

1Kir 16,30k: „Aháb, Omri fia azt tette, amit rossznak lát az ÚR, még inkább, mint valamennyi elődje. Nemcsak folytatta Jeroboámnak, Nebát fiának a vétkeit, hanem feleségül vette Jezábelt, a szidóniak királyának, Etbaalnak a leányát, és a Baalt kezdte tisztelni és imádni;"

Jel 2,20-23: „De az a panaszom ellened, hogy eltűröd Jezábelt, azt az asszonyt, aki prófétának mondja magát és tanít, és eltántorítja szolgáimat, hogy paráználkodjanak és bálványáldozati húst egyenek; pedig adtam neki időt, hogy megtérjen, de nem akar megtérni paráznaságából. Íme, betegágyba vetem őt, és a vele paráználkodókat nagy nyomorúságba, ha meg nem térnek cselekedeteikből; gyermekeit pedig megölöm döghalállal, és megtudja valamennyi gyülekezet, hogy én vagyok a vesék és a szívek vizsgálója, és megfizetek mindnyájatoknak cselekedeteitek szerint.”

 

Ennek a mélységesen mély istentelenségnek a közepette jelenik meg tehát Illés. Mintegy a semmiből merül fel Izráel története nulladik órájában. Így cselekszik Isten! Ő a kicsiny, láthatatlan dolgoknak és embereknek az Istene.

(Vö.: Ézs 25,4: „Mert erőssége vagy a nincstelennek, erőssége a szegénynek a nyomorúságban, oltalom a zivatarban, árnyék a hőségben, mert a hatalmaskodók dühe olyan, mint a kőfalra zúduló zivatar?”

 

Ézs 60,22: „A kevés is ezerré nő, a kicsiny is hatalmas néppé. Én, az ÚR, rövid idő múlva megvalósítom ezt?”

 

Lk 19,17: „Az erre így szólt: Jól van, jó szolgám, mivel hű voltál a kevésen, legyen hatalmad tíz város fölött.”)

 

És mégis, Illés úgy világít, mint Isten kegyelmes törődésének (odafordulás) tündöklő csillaga a sötétségben. Három dolog tűnik fel a személyével való foglalkozás folyamán:

 

1./ Illés neve.

Illés neve azt jelenti: „Jahve az én Istenem.” Már csupán Illés neve megkérdőjelez minden istentelen életet Isten népe körében. Azzal az igénnyel lépett fel: „Egyedül Isten az Úr. Kizárólag Ő az igaz Isten. Az ő neve: Jahve.”

(Lásd: 5Móz 4,35: „Azért láthattad meg ezeket, hogy megtudd: az ÚR az Isten, és nincs más rajta kívül;”

5Móz 6,4: „Halld meg, Izráel: Az ÚR a mi Istenünk, egyedül az ÚR!”

 

5Móz 32,3: „Bizony, az ÚR nevét hirdetem, magasztaljátok Istenünket!”)

 

2./ Illés származása.

Jóllehet Tisbe ismeretlen számunkra, azt azonban tudjuk, hogy Gileád közelében volt. Ez a vidék rideg, terméketlen földterület volt. Illés fellépése egészen jól illett ehhez a vidékhez. Már megjelenése is különösen feltűnő volt, ami erőteljes egyéniségére utal.

 

(Lásd: 2Kir 1,7k: „Ő megkérdezte tőlük: Milyen volt annak a férfinak a külseje, aki veletek szembe jött, és ezeket mondta nektek? Azok így feleltek neki: Szőrből készült ruha volt azon a férfin, és bőröv övezte a derekát. A király ezt mondta: A tisbei Illés volt az.”)

 

Pontosan ezt az embert akarta használni Isten ebben az időben, ahol nem diplomáciai sakkhúzásoknak, hanem egyenesvonalúság, értelmességnek és tisztaságnak kellett érvényesülni.

 

3./ Illés stílusa.

Illés egyszerűen, egyértelműen és komolyan töltötte be megbízatását. Egyértelmű igéket szóló ember volt, aki „Isten előtt állt”, és nem emberek előtt hajbókolt. Isten követe volt, aki Jahve iránti engedelmességben kötelezte el magát. Mélyen rányomja bélyegét arra Isten szentsége és igazságossága, hogy Illés nagy komolysággal hirdette Isten ítéletét. Ez hihetetlenül nehéz feladat. Illés azonban csak ezt azért valósíthatta, mivel Isten kente fel és tőle kapta megbízatását (felhatalmazni).

(Vö.: Péld 12,17: „Aki igazán szól, az igazat mondja el, a hamis tanú pedig a csalárdságot;”

Máté 5,37: „Ellenben a ti beszédetekben az igen legyen igen, a nem pedig nem, ami pedig túlmegy ezen, az a gonosztól van.”)

 

 

4./ Istent követő életfolytatás

 

Ez 22,30: „Kerestem köztük valakit, aki építené a falat, és odaállana a résre színem elé az országért, hogy ne pusztítsam el, de nem találtam;”

Jer 5,1: „Járjátok be Jeruzsálem utcáit, nézzetek szét, tudakozódjatok, kutassátok át tereit! Található-e, van-e olyan ember, aki törvény szerint él, és igazságra törekszik? Akkor megbocsátok ennek a városnak!”

 

Két fontos felismerést nyerhetünk Illés életéből Istent követő életfolytatásunkra vonatkozóan:

 

a./ Isten keresi az állhatatos (állóképességekkel rendelkező) embereket.

Olyanokra van szüksége az Úrnak, akik eléggé gerincesek ahhoz, hogy szükség esetén egyedül is vele tartsanak, akik elég bátrak ahhoz, hogy nyilvánosan megvallják az igazságot. Isten olyanokat keres, akik nem adják be derekukat más bálványistenek előtt, hanem hűségesek maradnak az egyes egyedül igaz Isten iránt, szóval és tettel is megvallják: Egyedül Isten az Úr!

Gondoljunk például Dániel három barátjára. Nagy nyomás ellenére és halálos fenyegetések közepette sem hajtottak térdet az óriás bálványkép előtt, amelyet Nabukadneccár király készíttetett és állíttatott. Dühöngve (nem bír magával) vonta kérdőre Sidrákot, Misákot és Abednégót. Ők azonban világosan és határozottan válaszoltak: „Van nekünk Istenünk, akit mi tisztelünk: ő ki tud minket szabadítani az izzó tüzes kemencéből, és ki tud szabadítani a te kezedből is, ó király! De ha nem tenné is, tudd meg, ó király, hogy mi a te isteneidet nem tiszteljük, és nem hódolunk az aranyszobor előtt, amelyet felállíttattál!” (Dán 3,17k.).

(Vö.: 1Kor 16,13: „Vigyázzatok, álljatok meg a hitben, legyetek férfiak, legyetek erősek!” )

 

b./ Isten emberei emberek maradnak.

(Vö.: Jak 5,17k: „Illés ugyanolyan ember volt, mint mi, és amikor buzgón imádkozott azért, hogy ne legyen eső, nem is volt eső a földön három évig és hat hónapig. Aztán ismét imádkozott, és az ég esőt adott, és a föld meghozta termését.”)

„Illés mindenben olyan ember maradt, mint mi. Kétségekkel, kísértésekkel, szíve és kora kérdéseivel küzdött. Szenvedett Isten hallgatása, elrejtőzködése és várakozása miatt. Nem csak Istenért és népéért küzdött. Saját magával is vívódott. Nem volt hős, nem volt a hit bálványa. Félt és aggódott az életéért. Semmiféle emberi nem volt tőle idegen. Azonban erősebb volt benne az a tűz, ami benne égett” (W. Pfendsack). Annak a Léleknek a tüze, akiről Jézus megmondta: „Azért jöttem, hogy tüzet bocsássak a földre, és mennyire szeretném, ha már lángolna!” (Lk 12,49)

 

5./ Isten - Isten marad

 

1Kir 16,29 - 17,16: „Aháb, Omri fia Ászának, Júda királyának a harmincnyolcadik évében lett Izráel királya. Huszonkét évig volt Aháb, Omri fia Izráel királya Samáriában. Aháb, Omri fia azt tette, amit rossznak lát az ÚR, még inkább, mint valamennyi elődje. Nemcsak folytatta Jeroboámnak, Nebát fiának a vétkeit, hanem feleségül vette Jezábelt, a szidóniak királyának, Etbaalnak a leányát, és a Baalt kezdte tisztelni és imádni. Oltárt is állított a Baalnak a Samáriában épített Baal-templomban. Készíttetett Aháb Asérá-szobrot is, és még inkább bosszantotta tetteivel Aháb az URat, Izráel Istenét, mint Izráel valamennyi királya őelőtte. Az ő idejében építette újjá Jerikót a bételi Híél. Elsőszülött fián, Abirámon vetette meg annak alapját, és legkisebb fián, Szegúbon állította fel a kapuját, az ÚR szava szerint, amelyet megmondott Józsué, Nún fia által. A Gileádban lakó tisbei Illés ezt mondta Ahábnak: Az élő ÚRra, Izráel Istenére mondom, akinek a szolgálatában állok, hogy ezekben az esztendőkben nem lesz sem harmat, sem eső, hanem csak az én szavamra. Ezután így szólt hozzá az ÚR igéje: Eredj el innen, menj kelet felé, és rejtőzz el a Kerít-patak mellett, a Jordántól keletre! A patakból majd ihatsz, a hollóknak pedig megparancsoltam, hogy gondoskodjanak ott rólad. Elment tehát, és az ÚR igéje szerint járt el. Odaérve letelepedett a Kerít-patak mellett, a Jordántól keletre. A hollók hordtak neki kenyeret és húst reggel, kenyeret és húst este, a patakból pedig ivott. Egy idő múlva azonban kiszáradt a patak, mert nem volt eső az országban. Ekkor így szólt hozzá az ÚR igéje: Kelj föl, és menj el a Szidónhoz tartozó Sareptába, és lakj ott! Én megparancsoltam ott egy özvegyasszonynak, hogy gondoskodjék rólad. Fölkelt tehát, és elment Sareptába. Amikor a város bejáratához érkezett, éppen ott volt egy özvegyasszony, aki fát szedegetett. Odakiáltott neki, és ezt mondta: Hozz nekem egy kis vizet valamilyen edényben, hadd igyam! Amikor az elment, hogy vizet hozzon, utána kiáltott, és ezt mondta: Hozz nekem egy falat kenyeret is magaddal! De az asszony így felelt: A te Istenedre, az élő ÚRra mondom, hogy nincs honnan vennem. Csak egy marék liszt van a fazekamban, és egy kevés olaj a korsómban. Éppen most szedegetek pár darab fát, hogy hazamenve ételt készítsek magamnak és a fiamnak. Ha azt megesszük, azután meghalunk. Illés azonban ezt mondta neki: Ne félj, csak menj, és tégy úgy, ahogyan mondtad; de előbb készíts belőle egy kis lepényt, és hozd ki nekem! Magadnak és a fiadnak csak azután készíts! Mert így szól az ÚR, Izráel Istene: A lisztesfazék nem ürül ki, és az olajoskorsó nem fogy ki, míg az ÚR esőt nem ad a földre. Az asszony elment, és Illés beszéde szerint járt el. És evett ő is, meg az asszony és a háza népe is minden nap.”

 

Itt találkozunk először azzal a két emberrel, akiknek életszabályaik alapvetően különbözők.

Illés – olyan ember, aki Isten előtt áll, aki nem az emberek véleményén tájékozódik, aki minden hamis képzettől és megfontolástól függetlenül és szabadon él.

Aháb – király, aki több rosszat tett királyságában, mint az összes többi király előtte (33.v.) Olyan ember, aki felcserélte az élő Istenben való hitet a Baal-kultusszal.

Milyen ellentét!

Jóllehet érdekes ezzel a két emberrel való foglalatosság is, de most Arra irányítsuk szemünket, Aki mindkettőjük felettük áll. Gondolkodjunk azon, mit akar nekünk mondani az élő Isten Illés és Aháb életéről. Négy gondolat vezessen ebben bennünket.

 

1./ Isten Isten marad.

Aháb vállalta azt a fatális kísértést, hogy Isten mellett a Baal-kultuszt a gyakorlatban megvalósítsa. Ez volt sajátságos bűne. Uralkodóként rendkívül sikeres volt. Majdnem Izráel fénykorának mondhatták uralkodási idejét. Istennek azonban más véleménye volt róla. Aháb útjai nem tetszettek Istennek, mert Aháb nagystílű csábító volt.

Egész művét Jezábellel, a föníciai királylánnyal való házassággal koronázta meg (31.v.). Ez a nő nem csupán a bálványhitet hozta magával, hanem 450 Baal-prófétát és 400 Asérá-prófétát is (1Kir 18,19). A valláskeveredésnek soha ez előtt nem nyitottak még így ajtót és kaput. Mégis, Isten Isten marad. Nem teheti az ember, hogy ne vegye figyelembe (mellőzze), nem lehet őt hatástalanítani (megszüntet). Isten mondja magáról: „Én vagyok az Úr.”

(Lásd 2Móz 20,3-5: „Ne legyen más istened rajtam kívül! Ne csinálj magadnak semmiféle istenszobrot azoknak a képmására, amik fenn az égben, lenn a földön, vagy a föld alatt a vízben vannak. Ne imádd és ne tiszteld azokat, mert én, az ÚR, a te Istened, féltőn szerető Isten vagyok! Megbüntetem az atyák bűnéért a fiakat is harmad- és negyedízig, ha gyűlölnek engem.”)

 

Sokvallású világunkban hozzá és igéjéhez tarthatjuk magunkat. „Szeretteim, ne higgyetek minden léleknek, hanem vizsgáljátok meg a lelkeket, hogy azok az Istentől valók-e, mert sok hamis próféta jött el a világba” (1Jn 4,1). Ajándékozzon meg minket a Szentlélek az összefüggések felismerésével és erővel, hogy hűségesek maradjunk az Úrhoz.

 

6./ Az Istentől való elpártolás halált eredményez

 

1Kir 17,1-2: „A Gileádban lakó tisbei Illés ezt mondta Ahábnak: Az élő ÚRra, Izráel Istenére mondom, akinek a szolgálatában állok, hogy ezekben az esztendőkben nem lesz sem harmat, sem eső, hanem csak az én szavamra. Ezután így szólt hozzá az ÚR igéje…”

Ha nem Isten van életünk középpontjában, előbb-utóbb összeomlik (szétesik) az életünk. Ez egészen gyorsan is megtörténhet, például, ha inkább élet- és sikerprogramokban reménykedünk, mint Isten hatalmában és erejében.

(Ehhez: 5Móz 30,2: „És ha megtérsz Istenedhez, az ÚRhoz, és fiaiddal együtt teljes szívvel és teljes lélekkel hallgatsz a szavára, egészen úgy, ahogyan ma megparancsolom neked…;”

Zsolt 119,69:„Hazugságot koholtak ellenem a kevélyek, de én megfogadom utasításaidat tiszta szívből;”

1Kir 2,4: „Akkor beteljesíti az ÚR a nekem adott ígéretét, amikor ezt mondta: Ha vigyáznak fiaid útjukra, és állhatatosan előttem járnak teljes szívvel és teljes lélekkel, akkor nem vesznek ki utódaid Izráel trónjáról”).

 

Aháb és Isten népe következetesen kiszorították (félretolták) életükből az Urat. Minden esetre nem büntetlenül! Nagy szárazság pusztított az országban. Illés kendőzetlenül megmondta, amit Isten már évszázadokkal ezelőtt is hirdetett: „Eső helyett homokot és port ad földedre az ÚR, az égből száll rád, míg el nem pusztulsz. Vereséggel sújt téged az ÚR ellenségeid előtt. Egy úton vonulsz föl ellenük, de hét úton menekülsz előlük. Elrettentő példa leszel a föld minden országának”(5Móz 28,24k./.

Isten ítélete megrendítő hevességgel érvényesült! Máig érvényes: Isten igényt támaszt egész életünkre. Nem akar peremfigura lenni. „Isten igéje ítéletével (ítélkezés) és ígéretével el akarja érni életünk minden területét, amiben mozgunk. (H.J. Iwand).

(Lásd Róm 6,13: „Tagjaitokat se adjátok oda a bűn szolgálatára, hogy a gonoszság fegyvereivé legyenek. Hanem adjátok oda magatokat az Istennek, mint akik a halálból életre keltetek. Tagjaitokat is adjátok át az igazság fegyvereiként az Istennek;”

Róm 12,1k: „Az Isten irgalmára kérlek tehát titeket, testvéreim, hogy okos istentiszteletként szánjátok oda testeteket élő és szent áldozatul, amely tetszik az Istennek; és ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek: mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes;”

1Pét 2,5: „Ti magatok is mint élő kövek épüljetek fel lelki házzá, szent papsággá, hogy lelki áldozatokat ajánljatok fel, amelyek kedvesek Istennek Jézus Krisztus által;”

1Pét 4,17: „Mert itt van az az idő, amikor elkezdődik az ítélet az Isten háza népén. Ha pedig először rajtunk kezdődik, akkor mi lesz a vége azoknak, akik nem hisznek az Isten evangéliumában?”)

2./ Az Istentől való elpártolás halált eredményez.

A Jahvétól való elfordulás Akhábnál nem egyik napról a másikra következett be. Sokáig úgy tűnt, hogy mindent siker koronáz, - de minden az Istennel való kapcsolat rovására történt. A legfontosabb, az Isten előtti hódolat és akaratának odaszánása semmiféle szerepet nem játszott a király életében.

Egészen addig, amíg Illés fel nem lépett, és röviden meg nem hirdette Isten ítéletét. Üzenete vakmerően merész volt a hatalmas uralkodóra és hidegvérű feleségére való tekintettel. Azonban a próféta az imádság embere volt. Így tevékenykedhetett Isten erejében („Illés ugyanolyan ember volt, mint mi, és amikor buzgón imádkozott azért, hogy ne legyen eső, nem is volt eső a földön három évig és hat hónapig” (Jak 5,17). Hogy teljesíthette volna egyébként az Úrnak ezt a nehéz és számára életveszélyes megbízatását?

 

7./ Isten ismeri az övéit

 

1Kir 17,1-6: „A Gileádban lakó tisbei Illés ezt mondta Ahábnak: Az élő ÚRra, Izráel Istenére mondom, akinek a szolgálatában állok, hogy ezekben az esztendőkben nem lesz sem harmat, sem eső, hanem csak az én szavamra. Ezután így szólt hozzá az ÚR igéje: Eredj el innen, menj kelet felé, és rejtőzz el a Kerít-patak mellett, a Jordántól keletre! A patakból majd ihatsz, a hollóknak pedig megparancsoltam, hogy gondoskodjanak ott rólad. Elment tehát, és az ÚR igéje szerint járt el. Odaérve letelepedett a Kerít-patak mellett, a Jordántól keletre. A hollók hordtak neki kenyeret és húst reggel, kenyeret és húst este, a patakból pedig ivott.”

 

Illés Isten közbeavatkozásáért imádkozott: hogy Isten vessen véget az egész bálványozásnak (t.i. Aháb, a felesége és a nép bálványimádásának). A próféta bizonyos volt abban, hogy Isten meg fogja ezt tenni, így rettenthetetlenül adta elő (rá bízott) üzenetét a királyi palotában.

Tudta: Isten, akit kiszorítottak a helyéről, most erős kézzel kapcsolódik be az események menetébe. Ennek az Istennek számtalan útja és eszköze van arra, hogy emlékeztessen magára (emlékezetbe idézze magát). Itt egy vasfalként zárja be az eget.

Isten mindig megőrzi embereit hatalmában, és ezt az átölelést (átkulcsolás, bekerítés) nem lehet csak úgy levetni, mint egy ruhadarabot. Amit Isten itt Izráelben cselekszik, mindenekelőtt jelentéktelennek tűnik, mégis ennek az ítéletnek a következtében Aháb büszke birodalma elkerülhetetlenül katasztrófa fel sodródik.

Aháb persze nevetett és gúnyolódott Illés ítéletet kifejező szavai felett. Lassan azonban el kellett ismernie (meg kellett vallania), hogy a nagy, évekig tartó szárazság valóban elkezdődött. „A nagy szárazság így vagy úgy bekövetkezik, amint kiszorítjuk a helyéről Istent és elhagyjuk az élet forrását” (H. Lamparter).

 

3./ Isten ismeri az övéit.

Ezt olvassuk a Zsolt 37,18k-ban: „Ismeri az ÚR a feddhetetlenek életét, és örökségük megmarad örökké. Ismeri az ÚR a feddhetetlenek életét, és örökségük megmarad örökké;”

Zsolt 44,22: „Odadobtál minket, mint vágójuhokat, és szétszórtál a népek közé;”

Zsolt 103,14: „Hiszen tudja, hogyan formált, emlékszik rá, hogy porból lettünk.”

 

Ezt közvetlen közelről megtapasztalja a próféta. Minden kemény valóság ellenére, amivel Illés történeteiben szembesülünk, mégis van ennek igen vigasztaló oldala is. Isten személyesen gondoskodik Illésről. Mutat neki egy olyan helyet, ahol rejtve maradhat, és életben maradhat ebben a létet fenyegető veszélyben. „Ha a halál árnyéka völgyében járok is, nem félek semmi bajtól, mert te velem vagy: vessződ és botod megvigasztal engem” (Zsolt 23,4). Isten jelenléte és közelsége a védelmünk. Az Úr kegyelmesen odafordul hozzánk, hogy Isten-követésünk nehézségei közepette is reményteljesen élhessünk.

(Vö.: Zsolt 31,24: „Szeressétek az URat, ti hívei mind! Az állhatatosokat megtartja az ÚR, de kamatostul megfizet a gőgösöknek;”

Zsolt 145,20: „Megtartja az ÚR mindazokat, akik őt szeretik, de a bűnösöket mind elpusztítja;”

Júd 24: „Annak pedig, aki megőrizhet titeket a botlástól, és dicsősége elé állíthat feddhetetlenségben, ujjongó örömmel.”)

 

 

 

 

 

8./ Aki engedelmeskedik Istennek, őnála van elrejtve

 

 

1Kir 17,2-14: „Ezután így szólt hozzá az ÚR igéje: Eredj el innen, menj kelet felé, és rejtőzz el a Kerít-patak mellett, a Jordántól keletre! A patakból majd ihatsz, a hollóknak pedig megparancsoltam, hogy gondoskodjanak ott rólad. Elment tehát, és az ÚR igéje szerint járt el. Odaérve letelepedett a Kerít-patak mellett, a Jordántól keletre. A hollók hordtak neki kenyeret és húst reggel, kenyeret és húst este, a patakból pedig ivott. Egy idő múlva azonban kiszáradt a patak, mert nem volt eső az országban. Ekkor így szólt hozzá az ÚR igéje: Kelj föl, és menj el a Szidónhoz tartozó Sareptába, és lakj ott! Én megparancsoltam ott egy özvegyasszonynak, hogy gondoskodjék rólad. Fölkelt tehát, és elment Sareptába. Amikor a város bejáratához érkezett, éppen ott volt egy özvegyasszony, aki fát szedegetett. Odakiáltott neki, és ezt mondta: Hozz nekem egy kis vizet valamilyen edényben, hadd igyam! Amikor az elment, hogy vizet hozzon, utána kiáltott, és ezt mondta: Hozz nekem egy falat kenyeret is magaddal! De az asszony így felelt: A te Istenedre, az élő ÚRra mondom, hogy nincs honnan vennem. Csak egy marék liszt van a fazekamban, és egy kevés olaj a korsómban. Éppen most szedegetek pár darab fát, hogy hazamenve ételt készítsek magamnak és a fiamnak. Ha azt megesszük, azután meghalunk. Illés azonban ezt mondta neki: Ne félj, csak menj, és tégy úgy, ahogyan mondtad; de előbb készíts belőle egy kis lepényt, és hozd ki nekem! Magadnak és a fiadnak csak azután készíts! Mert így szól az ÚR, Izráel Istene: A lisztesfazék nem ürül ki, és az olajoskorsó nem fogy ki, míg az ÚR esőt nem ad a földre.”

 

Illés nem csak egyszer, hanem újra és újra engedelmeskedett Isten utasításainak. Most az országon kívülre kell menekülnie. Eközben már Aháb is nyomoztat utána. De nem bukkanhat rá, mivel Isten rejtette el. Aki engedelmeskedik Istennek, őnála van elrejtve.

(Vö.: Péld 2,8: „Vigyáz a törvény ösvényeire, és híveinek útját megőrzi;”

Jn 17,12: „Amikor velük voltam, én megtartottam őket a te nevedben, amelyet nekem adtál, és megőriztem őket, és senki sem kárhozott el közülük, csak a kárhozat fia, hogy beteljesedjék az Írás;”

2Thess 3,3: „De hűséges az Úr, aki megerősít titeket, és megőriz a gonosztól.”)

 

Nem csodálkozunk-e azon, hogy miközben az országban aszály pusztított és az emberek éheztek, Illésnek volt bőségesen friss vize és elegendő tápláléka? A hollók voltak Isten pincérei, amik napról napra asztalt terítettek a prófétának. Azonban minden nap újra hitpróbát jelentett Illésnek: vajon ma is visszatérnek? Illés egyik napról a másikra élt. De Isten keze volt az, nem a sajátja, amely újra és újra megtöltötte a száját.

Milyen sokat aggódunk napi szükségleteinkért. Itt azt akarja nekünk mondani Isten, hogy inkább hagyjunk rá gondjainkat, mert szemei arra tekintenek, akik őt félik (Zsolt 94,18k: „Mikor azt gondoltam, hogy roskad a lábam, szereteted, URam, támogatott engem. Ha megtelik szívem aggodalommal, vigasztalásod felüdíti lelkemet.”)

Egyik nap aztán minden esetre a Kerít-patak is kiszáradt. Mi lesz most? Illés új kihívás előtt állt. Isten a szabadulás más útját tudatta vele. Ez egy ismeretlen területre való elindulással volt összekapcsolva. Illés engedelmeskedett Isten parancsának. Az út, amit Isten mutatott neki, igen különösnek tűnt, és nem volt valami bátorító.

(Vö.: Péld 1,33: „De aki rám hallgat, biztonságban lesz és nyugodtan, mert nem rettenti baj;”

ApCsel 5,29: „Péter és az apostolok így válaszoltak: „Istennek kell inkább engedelmeskednünk, mint az embereknek;”

1Sám 15,22: „Akkor ezt mondta Sámuel: Talán ugyanúgy tetszik az ÚRnak az égő- és a véresáldozat, mint az engedelmesség az ÚR szava iránt? Bizony, többet ér az engedelmesség az áldozatnál, és a szófogadás a kosok kövérjénél!”)

 

Sarepta kis föniciai város Tírusz és Szidon között, mintegy 160 km-re a Kerít-pataktól. Oda kellett elmennie Illésnek, de nem adakozó, hanem kérő személyként. Ehhez alázatra van szüksége az embernek. Sareptában kellett élnie, hogy csodát tegyen Isten kiválasztottai érdekében. Elhisszük-e, hogy Isten ma is csodát tehet értünk?

 

 

9./ Isten gondoskodása széleskörű

 

1Kir 17,10-16: „Fölkelt tehát, és elment Sareptába. Amikor a város bejáratához érkezett, éppen ott volt egy özvegyasszony, aki fát szedegetett. Odakiáltott neki, és ezt mondta: Hozz nekem egy kis vizet valamilyen edényben, hadd igyam! Amikor az elment, hogy vizet hozzon, utána kiáltott, és ezt mondta: Hozz nekem egy falat kenyeret is magaddal! De az asszony így felelt: A te Istenedre, az élő ÚRra mondom, hogy nincs honnan vennem. Csak egy marék liszt van a fazekamban, és egy kevés olaj a korsómban. Éppen most szedegetek pár darab fát, hogy hazamenve ételt készítsek magamnak és a fiamnak. Ha azt megesszük, azután meghalunk. Illés azonban ezt mondta neki: Ne félj, csak menj, és tégy úgy, ahogyan mondtad; de előbb készíts belőle egy kis lepényt, és hozd ki nekem! Magadnak és a fiadnak csak azután készíts! Mert így szól az ÚR, Izráel Istene: A lisztesfazék nem ürül ki, és az olajoskorsó nem fogy ki, míg az ÚR esőt nem ad a földre. Az asszony elment, és Illés beszéde szerint járt el. És evett ő is, meg az asszony és a háza népe is minden nap. A lisztesfazék nem ürült ki, az olajoskorsó sem fogyott ki, az ÚR ígérete szerint, amit megmondott Illés által.”

 

Milyen figyelemreméltó esemény! Az özvegyasszony Sareptában arra készült, hogy „utolsó vacsorát” készítsen magának és a fiának. Tőlük kell támogatást kapnia Illésnek? Nem kellene inkább visszatérnie? De hova? Ha az Úr számunkra látszólag értelmetlen utasítást ad, nem célszerű azon vitatkozni, hogy vajon megfelelő-e az, hanem jól tesszük, ha engedelmeskedünk, és bizalmat tanúsítunk. Illés merészen tette meg az engedelmesség lépéseit.

Ez a pogány asszony, aki kész volt arra, hogy megossza a prófétával utolsó falatjait, megtanította őt és minket is arra, hogy megosztani valamit valakivel – még a legnehezebb körülmények közepette is – nem tesz szegényebbé. Isten maga töltötte meg lisztesládájukat és olajos korsóikat addig, amíg újra meg nem jött az eső. Itt az élő Isten erős kézzel, teremtő erejével avatkozott be ennek a három embernek az életébe. Illés újból átélte: „Tudjátok meg, hogy az ÚR csodákat tesz hívével!” (Tudjátok meg, hogy az Úr csodálatosan vezeti szentjeit) Zsolt 4,4.

 

4./ Isten gondoskodása széleskörű.

Amit ez a kis házi közösség megtapasztalt Sareptában, az abszolút ellentétben állt Aháb tapasztalataival. Neki mindene megvolt, amit csak ember kívánhatott, de mivel kiszorította az életéből az élő Istent, most éhezett. Soha többé nem vette körül virágzó ország, hanem csak pusztaság, ameddig a szem ellátott. Semmilyük sem volt többé.

Illésnek sem volt semmije, csupán Isten igéje, és mégis, Istennel együtt ez elegendő volt. Aki Istennel van közösségben földi élete vége (vég, befejezés, játéktéren kívüli terület) előtt, annak olyan forrása van, amely nem apad el, és olyan étele van, amelyik nem fogy el. Isten azokban marad, akik hűségesen neki szentelik (odafordulnak) magukat. És itt nem csupán az ember pszichikai igényeiről van szó. Isten különösen a belső emberünket akarja megőrizni a nélkülözéstől és a pusztulástól

(Ehhez lásd: Zsolt 34,9: „Érezzétek, és lássátok, hogy jó az ÚR! Boldog az az ember, aki hozzá menekül.”

Ef 3,16: „Adja meg nektek dicsőségének gazdagsága szerint, hogy hatalmasan megerősödjék bennetek a belső ember az ő Lelke által;”

 

2Kor 4,16-18: „Ezért tehát nem csüggedünk. Sőt ha a külső emberünk megromlik is, a belső emberünk mégis megújul napról napra. Mert a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk minden mértéket meghaladó nagy, örök dicsőséget szerez nekünk, mivel nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra, mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók.”)

 

 

10./ Isten él és köztünk munkálkodik

 

 

1Kir 17,1-16: „A Gileádban lakó tisbei Illés ezt mondta Ahábnak: Az élő ÚRra, Izráel Istenére mondom, akinek a szolgálatában állok, hogy ezekben az esztendőkben nem lesz sem harmat, sem eső, hanem csak az én szavamra. Ezután így szólt hozzá az ÚR igéje: Eredj el innen, menj kelet felé, és rejtőzz el a Kerít-patak mellett, a Jordántól keletre! A patakból majd ihatsz, a hollóknak pedig megparancsoltam, hogy gondoskodjanak ott rólad. Elment tehát, és az ÚR igéje szerint járt el. Odaérve letelepedett a Kerít-patak mellett, a Jordántól keletre. A hollók hordtak neki kenyeret és húst reggel, kenyeret és húst este, a patakból pedig ivott. Egy idő múlva azonban kiszáradt a patak, mert nem volt eső az országban. Ekkor így szólt hozzá az ÚR igéje: Kelj föl, és menj el a Szidónhoz tartozó Sareptába, és lakj ott! Én megparancsoltam ott egy özvegyasszonynak, hogy gondoskodjék rólad. Fölkelt tehát, és elment Sareptába. Amikor a város bejáratához érkezett, éppen ott volt egy özvegyasszony, aki fát szedegetett. Odakiáltott neki, és ezt mondta: Hozz nekem egy kis vizet valamilyen edényben, hadd igyam!Amikor az elment, hogy vizet hozzon, utána kiáltott, és ezt mondta: Hozz nekem egy falat kenyeret is magaddal!De az asszony így felelt: A te Istenedre, az élő ÚRra mondom, hogy nincs honnan vennem. Csak egy marék liszt van a fazekamban, és egy kevés olaj a korsómban. Éppen most szedegetek pár darab fát, hogy hazamenve ételt készítsek magamnak és a fiamnak. Ha azt megesszük, azután meghalunk. Illés azonban ezt mondta neki: Ne félj, csak menj, és tégy úgy, ahogyan mondtad; de előbb készíts belőle egy kis lepényt, és hozd ki nekem! Magadnak és a fiadnak csak azután készíts!Mert így szól az ÚR, Izráel Istene: A lisztesfazék nem ürül ki, és az olajoskorsó nem fogy ki, míg az ÚR esőt nem ad a földre. Az asszony elment, és Illés beszéde szerint járt el. És evett ő is, meg az asszony és a háza népe is minden nap. A lisztesfazék nem ürült ki, az olajoskorsó sem fogyott ki, az ÚR ígérete szerint, amit megmondott Illés által.”

2Kor 1,10: „Aki ekkora halálos veszedelemből megszabadított minket, és meg is fog szabadítani. Benne reménykedünk, hogy ezután is megszabadít.”

Ezzel a történettel való foglalatosságunk folyamán bizonyára elgondolkozunk azon, hogy a tudósító nem egyszerűen egy holló- vagy liszt- és olajcsodáról szóló történetet akar elmondani nekünk, hanem olyan hitbeli kijelentést közöl, ami tudatunkba akarja idézni az élő Isten cselekvését és munkálkodását. Ha ez így van, akkor nem a hollók, liszt vagy olaj vonatkozásában érvényesül a csoda, hanem abban, hogy Isten él, hogy köztünk munkálkodik, hogy odafordul ehhez a világhoz és hozzánk emberekhez, hogy szeret minket, hogy gondoskodik rólunk, éppenséggel ott is, ahol lehetőségeink véget érnek.

Nem azoknak a csodáknak van nagy jelentősége, amiket ez a tudósítás közöl velünk, a sajátságos csoda azonban a hűséges Isten, aki kijelenti magát övéinek. Ő szól Illéshez.

Az Úr összekapcsolja Igéjét az Illésre vonatkozó megbízatással. „Menj!” Ennek a megbízatásnak a próféta a legszilárdabb hittel engedelmeskedik. Útra kel és megtapasztalja, hogy minden beteljesedik, amit Isten megígért neki. Így tárulnak fel Illés előtt Istene határtalan lehetőségei („Az ő isteni ereje megajándékozott minket mindazzal, ami az életre és a kegyességre való, azáltal, hogy megismertük őt, aki saját dicsőségével és erejével hívott el minket” 2Pét 1,3). Mindennapi táplálékát is biztosítja.

Urunk megtanít minket arra, hogy milyen nagyon rá vagyunk utalva adományaira: „A mi mindennapi kenyerünket ad meg nékünk ma!” Hiszen nem csak az éhes tömegeknek van szükségük táplálékra, hanem az éhes lelkeknek is. Jézus magáról mondja: „Én vagyok az az élő kenyér, amely a mennyből szállt le: ha valaki eszik ebből a kenyérből, élni fog örökké, mert az a kenyér, amelyet én adok oda a világ életéért, az az én testem.” (Jn 6,51). Általa lehet legyőzni a szárazságot, és általa csendesül le az emberi szív. Így bátorít minket: Ne aggodalmaskodj, ne félj!

(Vö.: Mt 4,4: „Ő így válaszolt: „Meg van írva: Nem csak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Isten szájából származik;”

 

Jn 4,14: „De aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, soha többé meg nem szomjazik, mert örök életre buzgó víz forrásává lesz benne;”

 

Jn 6,35: „Jézus azt mondta nekik: „Én vagyok az élet kenyere: aki énhozzám jön, nem éhezik meg, és aki énbennem hisz, nem szomjazik meg soha;”

 

Jn 7,37: „Az ünnep utolsó nagy napján felállt Jézus, és így kiáltott: „Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyék!”;

 

Jel 22,17: „A Lélek és a menyasszony így szól: „Jöjj!” Aki csak hallja, az is mondja: „Jöjj!” Aki szomjazik, jöjjön! Aki akarja, vegye az élet vizét ingyen!”)

 

 

11./ Merj megtenni egy új lépést, oda, ahova Isten küld

 

 

1Kir 18,1-29: „Hosszú idő múlva, a harmadik esztendőben, így szólt az ÚR igéje Illéshez: Menj, jelenj meg Ahábnál, mert esőt akarok adni a földre! Illés tehát elment, hogy megjelenjen Ahábnál. Samáriában súlyos éhínség volt. Ekkor Aháb hívatta Óbadjáhút, a palota felügyelőjét. Óbadjáhú igen félte az URat. Mert amikor Jezábel megölette az ÚR prófétáit, Óbadjáhú magához vett száz prófétát, és elrejtette őket ötvenenként egy-egy barlangba, és ellátta őket kenyérrel és vízzel. Aháb ezt mondta Óbadjáhúnak: Menj el az országban levő minden forráshoz és minden patakhoz! Talán akad fű, és életben hagyhatjuk a lovakat és öszvéreket, és nem kell levágnunk az állatokat. Fölosztották azért maguk között az országot, hogy ki mit járjon be. Aháb külön ment az egyik úton, Óbadjáhú is külön ment a másik úton. Miközben Óbadjáhú úton volt, egyszer csak előtte termett Illés. Óbadjáhú fölismerte, arcra esett, és ezt kérdezte: Te vagy az, uram, Illés? Ő így felelt neki: Én vagyok. Menj el, és mondd meg uradnak, hogy itt van Illés. De ő ezt mondta: Mit vétettem, hogy Aháb kezébe akarod adni szolgádat, hogy megöljön? Az élő ÚRra, Istenedre mondom, hogy nincs nép, sem ország, ahová el ne küldött volna az uram, hogy felkutasson téged. Ha azt mondták, nincs itt, akkor meg is eskette azt az országot és népet, hogy nem találtak meg téged. És most te mondod: Menj el, és mondd meg uradnak, hogy itt van Illés!? Megtörténhetik, hogy amikor elmegyek tőled, elragad téged az ÚR lelke, nem is tudom hová. Ha én megyek, és hírt viszek Ahábnak, ő pedig nem talál itt téged, akkor megöl engem; pedig a te szolgád féli az URat ifjúkorától fogva. Nem mondták meg neked, uram, hogy mit tettem, amikor Jezábel öldökölte az ÚR prófétáit? Elrejtettem az ÚR prófétái közül száz embert, ötvenenként egy-egy barlangba, és elláttam őket kenyérrel és vízzel. Most mégis ezt mondod: Menj el, és mondd meg uradnak, hogy itt van Illés?! Ő meg fog ölni engem. De Illés így felelt: A Seregek élő URára mondom, akinek a szolgálatában állok, hogy még ma megjelenek előtte. Elment tehát Óbadjáhú Aháb elé, hogy jelentést tegyen neki. Aháb pedig Illés elé ment. Amikor Aháb meglátta Illést, ezt mondta neki Aháb: Te vagy az, Izráel megrontója?! Ő így felelt: Nem én rontottam meg Izráelt, hanem te és a te atyád háza, mert elhagytátok az ÚR parancsolatait, és te a Baalokat követed. Most azért üzenj, gyűjtsd ide hozzám az egész Izráelt a Karmel-hegyre, meg a Baal négyszázötven prófétáját az Asérá négyszáz prófétájával együtt, akik Jezábel asztaláról élnek. Akkor elküldött Aháb Izráel fiaiért, és összegyűjtötte a prófétákat a Karmel-hegyre. Illés pedig odalépett az egész nép elé, és így szólt: Meddig sántikáltok kétfelé? Ha az ÚR az Isten, kövessétek őt, ha pedig a Baal, akkor őt kövessétek! De a nép nem felelt egy szót sem. Akkor Illés ezt mondta a népnek: Egyedül én maradtam meg az ÚR prófétájának, a Baal prófétái pedig négyszázötvenen vannak. Adjanak nekünk két bikát; ők válasszák ki maguknak az egyik bikát, vagdalják darabokra, és rakják a fahasábokra, de tüzet ne gyújtsanak. Én is elkészítem a másik bikát, rárakom a fahasábokra, de tüzet én sem gyújtok. Ezután hívjátok segítségül a ti istenetek nevét, és én is segítségül hívom az ÚR nevét. Amelyik isten tűzzel felel, az az Isten. Erre az egész nép megszólalt, és ezt mondta: Jó lesz így! Ezután így szólt Illés a Baal prófétáihoz: Válasszátok ki az egyik bikát, és készítsétek el először ti, mert ti vagytok többen. És hívjátok segítségül istenetek nevét, de tüzet ne gyújtsatok! Ők fogták a nekik jutott bikát, elkészítették, és így hívták segítségül a Baal nevét reggeltől délig: Ó Baal, felelj nekünk! De nem jött hang, és nem felelt senki. Eközben ott sántikáltak az oltár körül, amelyet készítettek. Amikor dél lett, Illés gúnyolni kezdte őket, és ezt mondta: Kiáltsatok hangosabban, hiszen isten ő! Talán elmélkedik, vagy félrement, vagy úton van, vagy talán alszik, és majd fölébred. Erre elkezdtek hangosan kiáltozni, és szokásuk szerint összevagdosták magukat kardjukkal és dárdájukkal, míg el nem borította őket a vér. Dél elmúltával révületbe estek, egészen az áldozat idejéig, de nem jött hang; nem felelt, és nem figyelt rájuk senki.”

 

Két helyen már fontos nevelési célokat érvényesített Isten Illés számára. Mind a Kerít-pataknál, mind Sareptában megtanulta, hogy feltétlenül bízzon Istenben. Most arról van szó, hogy merjen megtenni egy új lépést, oda, ahova Isten küldi. Évekkel ezelőtt úgy hangzott az Úr üzenete: „Menj el!” -, most pedig így hangzik: „Menj oda!” Különböző eseményekre került sor az eltelt három és fél év folyamán. Feltételezhetjük, hogy ez az idő a próféta előkészítése volt arra, ami a legélesebb konfliktust idézte elő. Három esztendő elég hosszú idő lehetett – és mégis, Illés /Istenre/ hallgató és várakozó ember maradt.

(Vö.: 1Sám 3,9: „Azért ezt mondta Éli Sámuelnek: Menj, feküdj le, és ha újból szólít, ezt mondd: Szólj, URam, mert hallja a te szolgád! Sámuel elment, és lefeküdt a helyére;”

 

Péld 20,12: „A halló fület és a látó szemet egyaránt az ÚR alkotta.”)

 

Az volt a feladata, hogy Isten beszédéhez tartsa magát (odakötni, kapcsolódni). Napról napra kérdezte: „Uram, mit kell tennem?” Amint aztán Isten végre beszélt hozzá, az volt a nagy meglepetés! Az, amit most kívánt tőle, nem volt gyermekjáték; de mégis egyidejűleg megerősítése volt annak, hogy Isten megtartja igéjét.

Nem felejthetjük el, hogy Illés volt a leginkább körözött ember az egész országban. A „körözési plakátokat” mindenütt kifüggesztették. - És most saját magának kell jelentkeznie! A bibliai textusra való figyelmes hallgatáskor két meglepetésben lesz részünk (fogunk megtapasztalni):

 

a./ Nem Illés volt az egyedüli személy Izráelben, aki istenfélő ember volt. Itt volt a többi megmaradt próféta is, akik mintegy gyülekezetet vagy bibliaiskolát létesítettek.

 

b./ Óbadjáhú - a király legközvetlenebb környezetében élő ember – gondoskodott róluk, így mentette meg őket a biztos haláltól. Ezek a tények erőteljes bátorítást kellett jelentsenek Illésnek, amikor Aháb elé kellett állnia. Talán csodálkozunk azon, hogy jóllehet a király nagyon megvetően fogadta, de mégsem ölette meg. Vajon megsejtett-e eközben ismét valamit Arról, aki a világot kormányozza?

(Vö.: Péld 8,15-17: „Általam uralkodnak a királyok, és rendelkeznek igazságosan a fejedelmek. Általam vezetnek a vezérek, és ítélkeznek igazságosan az elöljárók. Szeretem azokat, akik engem szeretnek, megtalálnak engem, akik keresnek;”

 

Zsolt 66,7: „Hatalmasan uralkodik mindenkor, szemmel tartja a népeket, hogy ne kelhessenek föl a lázadók;”

 

Ez 20,33: „Életemre mondom - így szól az én Uram, az ÚR -, hogy királyotok maradok erős kézzel és kinyújtott karral, de kiáradó, lángoló haraggal is.”)

 

 

12./ Dönteni kell - kinek akarunk szolgálni?

 

1Kir 18,2. 15-20: „Illés tehát elment, hogy megjelenjen Ahábnál. Samáriában súlyos éhínség volt…. De Illés így felelt: A Seregek élő URára mondom, akinek a szolgálatában állok, hogy még ma megjelenek előtte. Elment tehát Óbadjáhú Aháb elé, hogy jelentést tegyen neki. Aháb pedig Illés elé ment. Amikor Aháb meglátta Illést, ezt mondta neki Aháb: Te vagy az, Izráel megrontója?! Ő így felelt: Nem én rontottam meg Izráelt, hanem te és a te atyád háza, mert elhagytátok az ÚR parancsolatait, és te a Baalokat követed. Most azért üzenj, gyűjtsd ide hozzám az egész Izráelt a Karmel-hegyre, meg a Baal négyszázötven prófétáját az Asérá négyszáz prófétájával együtt, akik Jezábel asztaláról élnek. Akkor elküldött Aháb Izráel fiaiért, és összegyűjtötte a prófétákat a Karmel-hegyre.”

 

Illésnek minden oka megvolt arra, hogy hallasson magáról; mivel bekövetkezett, amit az elmúlt esztendőkről prédikált: nem volt sem eső, sem harmat, sem víz, sem termés – csak halál. Az Ahábbal való második találkozásakor Illés merészen lépett fel, és visszautasította a hibáztatást: nem én vagyok vétkes, hanem te, mivel semmirekellő bálványokat imádtál (18.v.). Ezzel világos volt, hogy a sajátságos konfliktus eldőlt, amit ezen a napon kellett rendezni, bizonyítékot kellett szolgáltatni az élő és igaz Isten egyedülállóságáról és fölényéről. Az élő Isten hatalmi bizonyítékát kellett szolgáltatni a jelentéktelen pogány istenségekkel szemben.

Illés kidolgozott és Aháb elé terjesztett egy tervet: az esemény helyének a Karmel-hegyen kellett lennie. Aháb semmiféle ellenvetést nem merészelt tenni, és a meghívottak megjelentek. Mindenki megértette, hogy elvi döntést kell hozni, hogy mint egyes személyek, és mint nép kinek akarnak szolgálni. Hihetetlen feszültség uralkodott (rátelepedni, megülni valamit) a Karmelen. Illés már az események elején feltette a kérdést, ami döntően meghatározta ezt az egész napot: „Meddig sántikáltok kétfelé? (21.v.)

(Vö.: Mt 6,24: „Senki sem szolgálhat két úrnak, mert vagy az egyiket gyűlöli, és a másikat szereti, vagy az egyikhez ragaszkodik, és a másikat megveti: nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak;”

 

Jak 4,4: „Parázna férfiak és asszonyok, nem tudjátok-e, hogy a világgal való barátság ellenségeskedés az Istennel? Ha tehát valaki a világgal barátságot köt, ellenségévé válik az Istennek.”)

 

Illés kérdése nem veszítette érvényét – Jézus gyülekezetére vonatkozóan sem. Egy kicsit itt, egy kicsit ott – és a keveredés hirtelen (meglepetésszerűen) megtörténik. Így kezdődik lassan a szívben az Istentől való elidegenedés, ami aztán megveti a lábát. A következmény mély, belső hasadás (szakadás, repedés) az ember szívében. Ez életünk legbelsőbb területén történik. Kettős vágányra futunk. Olyan ez, mint egy skizofrénia. Ha nem is jutunk odáig, hogy Isten létét tagadjuk, de nem is merünk igazán hinni benne” (W. Pfendsack). Ma dönthetünk: „De én és az én házam népe az URat szolgáljuk!” (Józs 24,15).

 

 

13./ Mi a különbség Isten és a bálványok között?

 

1Kir 18,22-29: „Akkor Illés ezt mondta a népnek: Egyedül én maradtam meg az ÚR prófétájának, a Baal prófétái pedig négyszázötvenen vannak. Adjanak nekünk két bikát; ők válasszák ki maguknak az egyik bikát, vagdalják darabokra, és rakják a fahasábokra, de tüzet ne gyújtsanak. Én is elkészítem a másik bikát, rárakom a fahasábokra, de tüzet én sem gyújtok. Ezután hívjátok segítségül a ti istenetek nevét, és én is segítségül hívom az ÚR nevét. Amelyik isten tűzzel felel, az az Isten. Erre az egész nép megszólalt, és ezt mondta: Jó lesz így! Ezután így szólt Illés a Baal prófétáihoz: Válasszátok ki az egyik bikát, és készítsétek el először ti, mert ti vagytok többen. És hívjátok segítségül istenetek nevét, de tüzet ne gyújtsatok! Ők fogták a nekik jutott bikát, elkészítették, és így hívták segítségül a Baal nevét reggeltől délig: Ó Baal, felelj nekünk! De nem jött hang, és nem felelt senki. Eközben ott sántikáltak az oltár körül, amelyet készítettek. Amikor dél lett, Illés gúnyolni kezdte őket, és ezt mondta: Kiáltsatok hangosabban, hiszen isten ő! Talán elmélkedik, vagy félrement, vagy úton van, vagy talán alszik, és majd fölébred. Erre elkezdtek hangosan kiáltozni, és szokásuk szerint összevagdosták magukat kardjukkal és dárdájukkal, míg el nem borította őket a vér. Dél elmúltával révületbe estek, egészen az áldozat idejéig, de nem jött hang; nem felelt, és nem figyelt rájuk senki.”

 

Lehetséges, hogy az Illésről szóló történetek olvasásakor felmerül bennünk a kérdés, miben áll a különbség az egy igaz Isten – akiért Illés harcol - és a többi isten között. „Baal olyan isten, aki igazolja (megerősít) az embert. Az Úr olyan Isten, aki leigázza (alávetni) az embert. Baal olyan, mint a szél a vitorlában, miközben az ember maga ül a kormánynál; az Úrnak mennyből való igénye van, miközben parancsnokság (vezénylés) csere történik.

Baal olyan istenség, akinek nincs szüksége bűnbánatra, követelmény nélküli isten; az Úr olyan Isten, aki a maga parancsolataihoz köti akaratunkat és igényeinket. Baallal segítségnyújtási szerződést köt az ember; az Úr előtt az ember leteszi a fegyvereket. Baalhoz akkor folyamodik az ember, ha bajban van; az Urat mindenkor szeme előtt tartja. Baalt áldozattal táplálja az ember, amitől azt reméli, hogy kifizetődik; az Úrnak tulajdonába adja magát az ember testestől, lelkestől” (H. Lamparter).

Baal Jahve ellen – ez volt ennek a napnak a kihívásos mérkőzése. Mégis, a jelenlévők közül senki sem reagált erre, senki sem állt egyértelműen Illés és Isten oldalára. A nép hallgatott, mivel már nem az Urat tartotta többé szeme előtt.

Ami Karmelon végbement, korszakunk elevenébe vág. Látjuk, hogy egy növekvő multi­kulturális és sokvallású korszakban számunkra éppen erről van szó: kitartani Isten mellett (Istennél lenni), Istenhez ragaszkodni.

Ő mással össze nem hasonlítható, ő az egyetlen, az igaz és élő Isten. Ezért harcolt Illés olyan elszánt módon. Ennek a napnak a harcát azonban nem dönthetik el sem elismerésre méltó számok, sem világi harc. Ennek a jele égből alászálló tűz kell legyen (Vö.: 3Móz 9,23k: „Mózes és Áron bement a kijelentés sátrába, azután kijöttek, és megáldották a népet. Ekkor megjelent az ÚR dicsősége az egész nép előtt.” Illés Isten oldalán állt. Ez fontosabb volt, mint minden más egyéb.

(Vö.: 5Móz 10,12: „Most pedig Izráel, mit kíván tőled Istened, az ÚR? Csak azt, hogy Istenedet, az URat féljed, járj mindenben az ő útjain, szeresd őt, és szolgáld az URat, a te Istenedet teljes szívedből és teljes lelkedből;”

 

Préd 12,13: „Mindezt hallva a végső tanulság ez: Féld Istent, és tartsd meg parancsolatait, mert ez minden embernek kötelessége!”

 

Mik 6,8: „Ember, megmondta neked, hogy mi a jó, és hogy mit kíván tőled az ÚR! Csak azt, hogy élj törvény szerint, törekedj szeretetre, és légy alázatos Isteneddel szemben.”)

 

 

14./ Az igaz Isten jele megemésztő tűz

 

1Kir 18,23-39: „Adjanak nekünk két bikát; ők válasszák ki maguknak az egyik bikát, vagdalják darabokra, és rakják a fahasábokra, de tüzet ne gyújtsanak. Én is elkészítem a másik bikát, rárakom a fahasábokra, de tüzet én sem gyújtok. Ezután hívjátok segítségül a ti istenetek nevét, és én is segítségül hívom az ÚR nevét. Amelyik isten tűzzel felel, az az Isten. Erre az egész nép megszólalt, és ezt mondta: Jó lesz így! Ezután így szólt Illés a Baal prófétáihoz: Válasszátok ki az egyik bikát, és készítsétek el először ti, mert ti vagytok többen. És hívjátok segítségül istenetek nevét, de tüzet ne gyújtsatok! Ők fogták a nekik jutott bikát, elkészítették, és így hívták segítségül a Baal nevét reggeltől délig: Ó Baal, felelj nekünk! De nem jött hang, és nem felelt senki. Eközben ott sántikáltak az oltár körül, amelyet készítettek. Amikor dél lett, Illés gúnyolni kezdte őket, és ezt mondta: Kiáltsatok hangosabban, hiszen isten ő! Talán elmélkedik, vagy félrement, vagy úton van, vagy talán alszik, és majd fölébred. Erre elkezdtek hangosan kiáltozni, és szokásuk szerint összevagdosták magukat kardjukkal és dárdájukkal, míg el nem borította őket a vér. Dél elmúltával révületbe estek, egészen az áldozat idejéig, de nem jött hang; nem felelt, és nem figyelt rájuk senki. Akkor Illés ezt mondta az egész népnek: Jöjjetek ide hozzám! És odament hozzá az egész nép. Ő pedig helyreállította az ÚR lerombolt oltárát. Fogott Illés tizenkét követ a Jákób fiaitól származó törzsek száma szerint; Jákóbhoz szólt így az ÚR szava: Izráel lesz a neved. A kövekből oltárt épített az ÚR nevében, azután árkot húzott az oltár körül, amelybe két véka vetőmag elfért volna. Azután elrendezte a fahasábokat, földarabolta a bikát, és rárakta a fahasábokra. Majd ezt mondta: Töltsetek meg négy vödröt vízzel, és öntsétek az áldozatra meg a fahasábokra! Azután ezt mondta: Ismételjétek meg! És megismételték. Újra mondta: Harmadszor is tegyétek meg! És harmadszor is megtették. A víz már folyt az oltár körül, és az árok is megtelt vízzel. Az áldozat bemutatása idején odalépett Illés próféta, és ezt mondta: URam, Ábrahámnak, Izsáknak és Izráelnek Istene! Hadd tudják meg a mai napon, hogy te vagy az Isten Izráelben, én pedig a te szolgád vagyok, és mindezt a te parancsodra tettem! Felelj nekem, URam, felelj nekem, hadd tudja meg ez a nép, hogy te, az ÚR, vagy az Isten, és te fordítsd vissza szívüket! Akkor lecsapott az ÚR tüze, és fölemésztette az égőáldozatot és a fahasábokat, a köveket és a port, az árokban levő vizet pedig felnyalta. Amikor látta ezt az egész nép, arcra esett, és ezt mondta: Az ÚR az Isten, az ÚR az Isten!”

 

Véletlen volt-e az, hogy az igaz Isten jele megemésztő tűz volt? Nem, mivel Baalt éppenséggel a tűz és nap isteneként imádták. Azonban éppen csak egy volt az emberek által alkotott istenek közül. Illés terve annak az erőnek és hatalomnak az arányában állt, amit a különböző, rivalizáló istenségeknek tulajdonítottak. Azonban a hamis papok életében éppen először fordult elő, hogy a titkos szikrát nem dughatták be a fa alá.

A Baal-papok és a nép végrehajtották a próféta minden utasítását. Tulajdonképpen csodálatos, hogy ezen a napon és helyen minden az Istentől felkent próféta személye körül forgott, és neki engedelmeskedtek az ország hatalmasságai.

Szándékosan adott elsőbbséget Illés a Baal követőknek. Majdnem szánakozunk rajtuk, mikor azt olvassuk, hogy istenük sem nem válaszol, sem nem cselekszik. Papjai mindent elkövetnek, hogy megindítsák (mozgásba hoz), egészen az öncsonkításig – és napestig. Ez olyan felfelé haladó spirál, ami eksztázishoz vezetett. Kiáltozások, könyörgések, táncok, ugrálások, kérések, - a káosz és rögeszme színhelye (jelenete) ez!

(Vö.: 2Móz 32,1-6: „Amikor azt látta a nép, hogy Mózes késlekedik, és nem jön le a hegyről, összegyülekezett a nép Áron köré, és azt mondták neki: Jöjj, és készíts nekünk istent, hogy előttünk járjon, mert nem tudjuk, hogy mi történt azzal a Mózessel, aki felhozott bennünket Egyiptomból. Áron ezt mondta nekik: Szedjétek ki az aranyfüggőket feleségeitek, fiaitok és leányaitok füléből, és hozzátok ide hozzám! És kiszedte az egész nép az aranyfüggőket a füléből, és odavitte Áronhoz. Ő átvette tőlük, vésővel mintát készített, és borjúszobrot öntött. Ekkor azt mondták: Ez a te istened, Izráel, aki kihozott Egyiptom földjéről. Ezt látva Áron, oltárt épített elé, majd kihirdette Áron, hogy holnap az ÚR ünnepe lesz. Másnap tehát korán fölkeltek, égőáldozatokat áldoztak, és békeáldozatokat mutattak be. Azután leült a nép enni és inni, majd mulatozni kezdtek.”)

 

Azonban Isten éppen a bálványok hallgatása által érte el, hogy meghallgassák. A bálványistenek semmissége és tehetetlensége túlságosan is egyértelmű. „Így van ez tehát a Baallal! Aki őt követi, iránta érdeklődik és neki mutat be áldozatot, az becsapott ember és az is marad (H. Lam­par­ter);

(Vö.: Zsolt 115,4-6: ” A bálványok ezüstből és aranyból vannak, emberi kéz csinálmányai. Van szájuk, de nem beszélnek, van szemük, de nem látnak. Van fülük, de nem hallanak, van orruk, de nem szagolnak.”)

Mi azonban tudjuk: egy napon minden térd meg fog hajolni a királyok Királya, az egyedül igaz Isten előtt.

(Vö.: Fil 2,10: „Hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és földalattiaké;

Ézs 45,22k: „Ezért lett ez a nép kirabolt és kifosztott; csapdába és verembe estek mindnyájan, és börtönbe vannak zárva. Kirabolták őket, és nem volt szabadító, kifosztották őket, és nem mondta senki: add vissza! Ki ügyel erre közületek, ki hallgatja figyelmesen a jövő érdekében?)

 

 

15./ Isten érthető nyelven beszél

 

 

1Kir 18,30-46: „Akkor Illés ezt mondta az egész népnek: Jöjjetek ide hozzám! És odament hozzá az egész nép. Ő pedig helyreállította az ÚR lerombolt oltárát. Fogott Illés tizenkét követ a Jákób fiaitól származó törzsek száma szerint; Jákóbhoz szólt így az ÚR szava: Izráel lesz a neved. A kövekből oltárt épített az ÚR nevében, azután árkot húzott az oltár körül, amelybe két véka vetőmag elfért volna. Azután elrendezte a fahasábokat, földarabolta a bikát, és rárakta a fahasábokra. Majd ezt mondta: Töltsetek meg négy vödröt vízzel, és öntsétek az áldozatra meg a fahasábokra! Azután ezt mondta: Ismételjétek meg! És megismételték. Újra mondta: Harmadszor is tegyétek meg! És harmadszor is megtették. A víz már folyt az oltár körül, és az árok is megtelt vízzel. Az áldozat bemutatása idején odalépett Illés próféta, és ezt mondta: URam, Ábrahámnak, Izsáknak és Izráelnek Istene! Hadd tudják meg a mai napon, hogy te vagy az Isten Izráelben, én pedig a te szolgád vagyok, és mindezt a te parancsodra tettem! Felelj nekem, URam, felelj nekem, hadd tudja meg ez a nép, hogy te, az ÚR, vagy az Isten, és te fordítsd vissza szívüket! Akkor lecsapott az ÚR tüze, és fölemésztette az égőáldozatot és a fahasábokat, a köveket és a port, az árokban levő vizet pedig felnyalta. Amikor látta ezt az egész nép, arcra esett, és ezt mondta: Az ÚR az Isten, az ÚR az Isten! Illés pedig ezt mondta nekik: Ragadjátok meg a Baal prófétáit, senki se menekülhessen el közülük! És megragadták őket. Illés levitette őket a Kísón-patak mellé, és ott lemészárolta őket. Ezután Illés ezt mondta Ahábnak: Menj föl, egyél, és igyál, mert eső zúgása hallatszik. Aháb fölment, hogy egyék és igyék. Illés pedig fölment a Karmel tetejére, a földre kuporodott, és arcát a térdei közé hajtotta. Így szólt a szolgájához: Menj föl, és tekints a tenger felé! Az fölment, és arra tekintett, majd ezt mondta: Nincs ott semmi. Illés ezt mondta: Menj vissza hétszer! Hetedszerre ezt mondta a szolga: Most egy tenyérnyi kis felhő emelkedik föl a tengerből. Ő azt felelte: Menj el, és mondd ezt Ahábnak: Fogj be, és menj le, míg föl nem tartóztat az eső! Eközben az történt, hogy viharfelhők sötétítették el az eget, és nagy eső lett. Aháb harci kocsira szállt, és Jezréelbe ment. Az ÚR keze pedig Illéssel volt, és ő felövezve derekát, Aháb előtt futott a Jezréelbe vezető útig.”

 

A bálványistenek hallgatásával éles ellentétben Isten érthető nyelven beszél. Tűz által, ami megemészti az áldozatot. Korunk egyik keresztyén embere mondta: „Ha figyel az ember, beszél Isten. Ha engedelmeskedik az ember, cselekszik Isten.”

Illés magához és ezzel az Úrhoz hívja a népet! Most tudatos, perdöntő lépés volt soron. Döntő órák újra és újra adódnak számunkra: A hétköznapokban kell egyértelművé tenni, kihez akarunk tartozni.

Illés hatalmas oltárt épített tizenkét óriási kőből – ez által reprezentálta a nép minden törzsét. Jól elképzelhetjük, milyen élesen és kritikusan figyelték Illés minden kézmozdulatát. De mindezt nem a maga számára, hanem Isten dicsőségére tette.

(Vö.: Zsolt 115,1: „Ne nekünk, URam, ne nekünk, hanem a te nevednek szerezz dicsőséget szeretetedért és hűségedért!;”

 

1Sám 2,30: „Ezért így szól az ÚR, Izráel Istene: Bár határozottan megmondtam, hogy a te házad népe, a te családod fog örökké színem előtt járni, most mégis így szól az ÚR: Nem így lesz! Mert akik engem dicsőítenek, azoknak dicsőséget szerzek, de akik engem megvetnek, gyalázatra jutnak;”

 

Jer 13,15k: „Hallgassatok, figyeljetek, ne legyetek kevélyek, mert az ÚR szól. Dicsőítsétek Isteneteket, az URat, mielőtt sötétséget támaszt, és mielőtt botladoznátok a homályba borult hegyeken. Világosságra vártok, de az ÚR a halál árnyékát hozza el, és sűrű sötétséget támaszt.”)

 

Az elkészített áldozatot az oltárra helyezte, és most valami előre nem látott esemény következett. Egyik vizesvödör tartalmát a másik után öntötték az oltárra. Minden csöpögött a víztől. Világos, hogy a legügyesebb emberi trükkel sem lehetett tüzet gyújtani. Eközben Illés biztos akart lenni abban, hogy minden jelenlévő (néző) megérti az élő Istentől való sajátságos üzenetet, aki lehetségessé teszi a lehetetlen.

Ennek a lehetetlen szituációnak a láttán Illés szerény, egyszerű imádságot mondott. Ezzel az imádsággal a lehetetlenségeket (képtelenség) és önmagát is Isten kezébe tette. És bízott abban, hogy az Úr az egyetlen Isten, aki meghallgatja az imádságot: „Hallgass meg engem, óh Uram!”

És Isten egy pillanat alatt válaszolt: „Akkor lecsapott az ÚR tüze, és fölemésztette az égőáldozatot és a fahasábokat, a köveket és a port, az árokban levő vizet pedig felnyalta” (38.v.). A tűz egyszeri dolog volt, fontosabb volt azonban az a tény, hogy Isten megérintette az emberek szívét, hogy ismét hozzá forduljanak.

(Vö.: „Józs 24,23: „Most azért távolítsátok el az idegen isteneket, amelyek köztetek vannak, és adjátok oda szíveteket az ÚRnak, Izráel Istenének!”

1Krón 28,9: „Te pedig, fiam, Salamon, ismerd meg atyád Istenét, és szolgálj neki teljes szívvel és készséges lélekkel, mert megvizsgál az ÚR minden szívet, és megismer minden gondolatot és szándékot. Ha keresed, megtalálhatod. De ha elhagyod őt, akkor félreállít téged végleg;”

Zsid 3,7-12: „Ezért, amint a Szentlélek mondja: „Ma, ha az ő szavát halljátok, ne keményítsétek meg a szíveteket, mint az elkeseredéskor, a kísértés napján a pusztában, ahol megkísértettek engem őseitek azzal, hogy próbára tettek, bár látták tetteimet negyven éven át. Ezért megharagudtam erre a nemzedékre, és ezt mondtam: Tévelygő szívű ez a nép, mert nem ismerte fel az én utaimat. Meg is esküdtem haragomban, hogy nem mennek be az én nyugalmam helyére.” Vigyázzatok, testvéreim, senkinek ne legyen közületek hitetlen és gonosz szíve, hogy elszakadjon az élő Istentől.”)

16./ Az Úr az Isten

 

 

1Kir 18,40: „Illés pedig ezt mondta nekik: Ragadjátok meg a Baal prófétáit, senki se menekülhessen el közülük! És megragadták őket. Illés levitette őket a Kísón-patak mellé, és ott lemészárolta őket.”

„Az Úr az Isten, az Úr az Isten!” – vallotta a nép egyértelműen. És aztán meg kellett szabadítani az országot a hamis prófétáktól. Mindnyájukat megölték – mert ütött Isten halálosan komoly ítéletének órája.

Döbbenten kérdezhetnénk: Isten kegyetlen? Nem, ő nem kegyetlen, hanem szent. Ez az ő lénye. Isten olyan szent, hogy semmiféle gonosz nem állhat meg előtte. Minden gonoszságnak, minden istentelenségnek, minden bűnnek el kell égnie Isten szentsége előtt. A Biblia tudósít minket arról, hogy Isten előtt a hívő ember is holtként roskad a földre.

(Dán 10,4-9: „Az első hónap huszonnegyedikén a nagy folyamnak, a Tigrisnek a partján voltam. Föltekintettem, és láttam egy gyolcsruhába öltözött férfit, akinek színarany öv volt a derekán. Teste olyan volt, mint a drágakő, arca fénylett, mint a villám, szemei, mint az égő fáklyák. Karjai és lábai csillogtak, mint a fénylő réz, és beszéde oly hangos volt, mint egy tömeg zúgása. Egyedül én, Dániel, láttam ezt a látomást. A férfiak, akik velem voltak, nem látták azt, mert nagy rémület fogta el őket; elmenekültek és elrejtőztek. Én magamra maradva láttam ezt a nagy látomást, de engem is elhagyott az erőm, arcom eltorzult, és nem tudtam erőmet összeszedni. Hallottam hangos beszédét, és amikor hangos beszédét meghallottam, ájultan roskadtam arcommal a földre.

Jel 1,12-18: „Megfordultam, hogy lássam, milyen hang szólt hozzám, és amikor megfordultam, hét arany gyertyatartót láttam, és a gyertyatartók között az Emberfiához hasonlót: hosszú palástba volt öltözve, mellén aranyövvel körülövezve; feje és haja fehér volt, mint a hófehér gyapjú, szeme, mint a tűz lángja; lába hasonló volt a kemencében izzó aranyérchez; hangja olyan, mint a nagy vizek zúgása; jobb kezében hét csillagot tartott, szájából kétélű éles kard jött ki, és tekintete olyan volt, mint amikor a nap teljes erejével fénylik. Amikor megláttam, lába elé estem, mint egy halott, ő rám tette jobbját, és így szólt: „Ne félj, én vagyok az első és az utolsó, és az élő: halott voltam, de íme, élek örökkön-örökké, és nálam vannak a halál és a pokol kulcsai.”)

 

Valóban „félelmetes dolog az élő Isten kezébe esni” (Zsid 10,31). Úgy kell tekintenünk a Karmelen történt eseményekre és a hamis próféták megölésére, mint Isten szentségének és megpróbáltatásának (csapás, meglátogatásának) jelére. Aki retteg a felfoghatatlan (érthetetlen) és olykor megdöbbentően megjelenő Istentől, egyúttal azt is tudhatja, hogy Fiában, Jézus Krisztusban élő Atyaként jelentette ki magát. Isten tulajdonképpeni szándéka nem a megsemmisítés, hanem a bűnös megmentése.

(Vö.: Ez 18,23: „Hiszen nem kívánom én a bűnös ember halálát - így szól az én Uram, az ÚR -, hanem azt, hogy megtérjen útjáról, és éljen;”

 

Lk 15,10: „Mondom nektek, így fognak örülni az Isten angyalai egyetlen megtérő bűnösnek.”

 

2Pét 3,9: „Nem késlekedik az Úr az ígérettel, amint egyesek gondolják, hanem türelmes hozzátok, mert nem azt akarja, hogy némelyek elvesszenek, hanem azt, hogy mindenki megtérjen.”)

Ezt látjuk Jézusban, a Megfeszítettben. Ő Isten igaz áldozati Báránya, aki Isten ítéletes haragja miatt égett el a mi helyünkön. Az Úr Jézus Krisztus feltámadása Isten saját minőségi győzelme, hogy valóban rábízhassuk magunkat Urunkra.

Ha a szent Isten ilyen nagyon megbizonyította számunkra szeretetét, akkor a Jézust követő ember számára lehetetlen – és ebben rejlik a nagy különbség a Baal-papok megölésésére vonatkozóan –, hogy leterítsen (ütleggel, lövéssel) egy másik embert, legyen az akár istentelen és gyűlölködő. „Nektek azonban, akik hallgattok engem, ezt mondom: szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek titeket” (Lk 6,27);

(Vö.: Mt 5,43-48: „„Hallottátok, hogy megmondatott: Szeresd felebarátodat, és gyűlöld ellenségedet. Én pedig azt mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok azokért, akik üldöznek titeket, hogy legyetek mennyei Atyátoknak fiai, aki felhozza napját gonoszokra és jókra, és esőt ad igazaknak és hamisaknak. Mert ha azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, mi a jutalmatok? Nem ugyanezt teszik-e a vámszedők is? És ha csak atyátokfiait köszöntitek, mennyivel tesztek többet másoknál? Nem ugyanezt teszik-e a pogányok is? Ti azért legyetek tökéletesek, mint ahogy mennyei Atyátok tökéletes.” „Ti azonban szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót, és adjatok kölcsön, semmit sem várva érte: nagy lesz akkor a jutalmatok, és a Magasságos fiai lesztek, mert ő jóságos a hálátlanok és gonoszok iránt;” „Jézus pedig így könyörgött: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.” Azután sorsvetéssel osztozkodtak ruháin.”)

Lk 6,35: „Ti azonban szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót, és adjatok kölcsön, semmit sem várva érte: nagy lesz akkor a jutalmatok, és a Magasságos fiai lesztek, mert ő jóságos a hálátlanok és gonoszok iránt;”

Lk 23,34: „Jézus pedig így könyörgött: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.” Azután sorsvetéssel osztozkodtak ruháin.)

 

 

17./ Minden helyzetben beszélhetünk Urunkkal, és mindent tőle várhatunk

 

 

1Kir 18,41-46: „Ezután Illés ezt mondta Ahábnak: Menj föl, egyél, és igyál, mert eső zúgása hallatszik. Aháb fölment, hogy egyék és igyék. Illés pedig fölment a Karmel tetejére, a földre kuporodott, és arcát a térdei közé hajtotta. Így szólt a szolgájához: Menj föl, és tekints a tenger felé! Az fölment, és arra tekintett, majd ezt mondta: Nincs ott semmi. Illés ezt mondta: Menj vissza hétszer! Hetedszerre ezt mondta a szolga: Most egy tenyérnyi kis felhő emelkedik föl a tengerből. Ő azt felelte: Menj el, és mondd ezt Ahábnak: Fogj be, és menj le, míg föl nem tartóztat az eső! Eközben az történt, hogy viharfelhők sötétítették el az eget, és nagy eső lett. Aháb harci kocsira szállt, és Jezréelbe ment. Az ÚR keze pedig Illéssel volt, és ő felövezve derekát, Aháb előtt futott a Jezréelbe vezető útig.”

Illés ebben a lelki harcban fegyverként használta az imádságot a Karmel hegyén. Nem végső kiútként, hanem egyetlen eszközként alkalmazta. Ez volt az ő egyszerű imádsága, ami mindent megmozgatott (működésbe hoz, mozgásba hoz). Egy egyszerű, hittel tele imádság teljesen meg tud változtatni egy szituációt! És minden helyzetben beszélhetünk Urunkkal, és mindent tőle várhatunk.

(Vö.: Mt 7,7k: „Kérjetek, és adatik nektek, keressetek, és találtok, zörgessetek, és megnyittatik nektek. mert aki kér, mind kap, aki keres, talál, és a zörgetőnek megnyittatik;

 

Jn 14,13k.: És amit csak kértek majd az én nevemben, megteszem, hogy dicsőíttessék az Atya a Fiúban; ha valamit kértek tőlem az én nevemben, megteszem;”

 

1Jn 5,14: „Az iránta való bizalmunk pedig azt jelenti, hogy ha valamit az ő akarata szerint kérünk, meghallgat minket.”)

 

Illésnél felismerjük az Istennek átadott élet jelentőségét és erejét is. Bizonyságtétele által az uralkodók is elhallgattatnak, mivel maga Isten érintette meg őket. Sokféleképpen tud hatni egyetlen ember környezetére.

(Vö.: „Lk 14,1-6: „Amikor egyszer szombaton bement a farizeusok egyik vezetőjének a házába ebédelni, azok figyelték őt. Íme, ott egy vízkóros ember került elébe. Ekkor Jézus megkérdezte a törvénytudóktól és a farizeusoktól: „Szabad-e szombaton gyógyítani vagy nem?” De ők hallgattak. Erre kézenfogta a beteget, meggyógyította és elbocsátotta. Hozzájuk pedig így szólt: „Vajon, ha közületek valakinek a fia, vagy ökre szombaton esik a kútba, nem húzza-e ki azonnal?” Nem tudtak erre mit felelni;

 

1Pét 2,15k.: „Mert Isten akarata az, hogy jót cselekedve némítsátok el az értelmetlen emberek tudatlanságát, mint szabadok: nem úgy, mint akik a szabadságot a gonoszság takarójául használják, hanem mint Isten szolgái.)

 

A Jak 5,18-ból megtudhatjuk („Aztán ismét imádkozott, és az ég esőt adott, és a föld meghozta termését.”), hogy Illés kérte az Urat, aki véget vetett az aszálynak (terméketlen idő, szárazság ideje). Isten, aki a Karmelen hatalmas Úrnak igazolta magát, ne lenne abban a helyzetben is, hogy bizonyságot tegyen arról, hogy ő a menny és föld teremtője.

Az aszály véget ért. Valójában hiábavaló volt? Bizonyára nem: Illés számára ez intenzív, hitet erősítő iskola volt. A nép számára előkészítette a Jahvéról szóló hitvallást, és Ahábon látszott, hogy megdöbbent és megrémült. Csak az a kérdés, milyen következményekkel jár majd a mindennapi életben az, hogy megérintette őket az élő Isten?

Milyen gyakorlati következtetéseket érdemes levonni? - Illés bizonyos volt abban (megingathatatlan): Isten meghallgatja imádságát, és így nem kell csodálkozni azon, hogy a próféta megparancsolta a királynak, hogy egyen és igyon, és bejelentette a közelgő esőt, aminek már hallotta a zúgását.

(Vö.: Zsolt 33,4: „Mert az ÚR igéje igaz, mindent hűségesen cselekszik;”

Jer 15,19: Erre így szólt az ÚR: Ha megtérsz, megengedem, hogy újból szolgálatomba állj. Ha értékes dolgokat beszélsz értéktelenek helyett, akkor szószólóm lehetsz. Nekik kell hozzád térniük, nem neked hozzájuk.”)

 

Miközben a király evett és ivott, Illés felment a Karmel csúcsúra, hogy meghajoljon Istene előtt, akinek semmi sem lehetetlen.

(Vö.: 1Móz 18,14: „Van-e valami lehetetlen az ÚR számára? Egy esztendő múlva visszatérek hozzád, és fia lesz Sárának;”

Jer 32,17: „Ó, Uram, URam! Te alkottad az eget és a földet nagy hatalommal és kinyújtott karral. Neked semmi sem lehetetlen.”)

 

 

18./ Nem csak Isten vár imádságunkra, nekünk is várnunk kell az ő beavatkozására

 

 

1Kir 18,41-46: „Ezután Illés ezt mondta Ahábnak: Menj föl, egyél, és igyál, mert eső zúgása hallatszik. Aháb fölment, hogy egyék és igyék. Illés pedig fölment a Karmel tetejére, a földre kuporodott, és arcát a térdei közé hajtotta. Így szólt a szolgájához: Menj föl, és tekints a tenger felé! Az fölment, és arra tekintett, majd ezt mondta: Nincs ott semmi. Illés ezt mondta: Menj vissza hétszer! Hetedszerre ezt mondta a szolga: Most egy tenyérnyi kis felhő emelkedik föl a tengerből. Ő azt felelte: Menj el, és mondd ezt Ahábnak: Fogj be, és menj le, míg föl nem tartóztat az eső! Eközben az történt, hogy viharfelhők sötétítették el az eget, és nagy eső lett. Aháb harci kocsira szállt, és Jezréelbe ment. Az ÚR keze pedig Illéssel volt, és ő felövezve derekát, Aháb előtt futott a Jezréelbe vezető útig.”

 

Illés csendben ment fel a Karmel csúcsára. Kérte Istent a hőn óhajtott esőért. „Nekünk is sürgősen (elsőrendű fontossággal) szükségünk van Istennel való csendre, hogy feljöjjön Isten kegyelmes esője életünkbe a maga feszültségeivel, konfliktusaival és nehézségeivel, kilátástalan eseményekkel tele korunkba” (W. Pfendsack;).

(Vö.: Zsolt 37,7: „Légy csendben, és várj az ÚRra! Ne indulj fel, ha az alattomos embernek szerencsés az útja!”

Zsolt 46,11: „Csendesedjetek el, és tudjátok meg, hogy én vagyok az Isten! Magasztalnak a népek, magasztal a föld;”

Zsolt 62,2: „Csak Istennél csendesül el lelkem, tőle kapok segítséget.”)

 

A korábbi imádságokkal ellentétben („Az áldozat bemutatása idején odalépett Illés próféta, és ezt mondta: URam, Ábrahámnak, Izsáknak és Izráelnek Istene! Hadd tudják meg a mai napon, hogy te vagy az Isten Izráelben, én pedig a te szolgád vagyok, és mindezt a te parancsodra tettem! Felelj nekem, URam, felelj nekem, hadd tudja meg ez a nép, hogy te, az ÚR, vagy az Isten, és te fordítsd vissza szívüket! Akkor lecsapott az ÚR tüze, és fölemésztette az égőáldozatot és a fahasábokat, a köveket és a port, az árokban levő vizet pedig felnyalta.” 1Kir 18,36-38) ebben a szituációban Isten nem hallgatta meg azonnal Illés imádságát. Hatszor kellett elküldenie a szolgáját, hogy kémlelje (kutat, keres) az eget (időjárást, zivatart).

Nem csak Isten vár imádságunkra, nekünk is várnunk kell az ő beavatkozására. Gyakran sok napig. Ismerjük-e azt a feszültséget, ami minden imádságban benne rejlik?

„Nincs ott semmi”, hangzott a szolga válasza. Egy felhőcske sem! Ismerjük ezt mi is? Nincs semmiféle változás, nincs megtérés, minden marad a régiben… Akkor aztán Isten meglepően beteljesíti ígéretét! Most jött el az órája. Most, hosszú várakozás után! „Az igaznak várakozása örömre fordul…” (Péld 10,28).

(Vö.: Róm 12,12: „A reménységben örvendezzetek, a nyomorúságban legyetek kitartók, az imádkozásban állhatatosak;

 

Mik 7,7: „De én az URat várom, a szabadító Istenben reménykedem: meg is fog hallgatni Istenem!”)

 

Az Úr dönti el, mikor jön el a megfelelő idő. Tudjuk, hogy válaszol, és mégis, bátortalansággal telhet meg a szívünk. Tanuljuk meg Illéstől: Nem érzelmekbe vetette bizalmát, hanem Isten ígéreteibe.

Isten embere most ismét utasítást ad Ahábnak: „Fogj be és menj le!…” (1Kir 18,44). Már semmi sincs többé, ami ott tartóztatná őket; sem Ahábot, sem Illést.

Egy kicsinyke felhő volt csupán, amit Illés látott – és mégis, szíve tele volt várakozással. Aztán megtörtént (a várva várt)! Szakadt az eső.

(Vö.: Zsolt 68,10: „Bőven adtál esőt örökségedre, ó Isten, és a fáradtat megerősítetted;”

 

Ézs 55,10k.: Mert ahogyan az eső és a hó lehull az égből, és nem tér oda vissza, hanem megöntözi a földet, termővé és gyümölcsözővé teszi; magot ad a magvetőnek és kenyeret az éhezőnek, ilyen lesz az én igém is, amely számból kijön: nem tér vissza hozzám üresen, hanem véghezviszi, amit akarok, eléri célját, amiért küldtem.”)

-----------------------


II./ ILLÉS ÚTJA A KARMELTÓL ISTEN DICSŐSÉGÉBE

Elias Gebet um Regen wurde erhört

 

- 1 Kir 17,1 – 2Kir 2,11 -

BLZ Januar – Februar 2009

Bibellesezettel des Diakonissenmutterhauses Aidlingen

 

http://www.bibel.com/BLZ/index-111.html

/I./ ILLÉS IMÁDSÁGA KÖVETKEZMÉNYEI (1.r.)

1./ Karmeltől a Jezréelbe vezető útig

„A Gileádban lakó tisbei Illés ezt mondta Ahábnak: Az élő ÚRra, Izráel Istenére mondom, akinek a szolgálatában állok, hogy ezekben az esztendőkben nem lesz sem harmat, sem eső, hanem csak az én szavamra.” 1Kir 17, 1;

„Ezután Illés ezt mondta Ahábnak: Menj föl, egyél, és igyál, mert eső zúgása hallatszik. Aháb fölment, hogy egyék és igyék. Illés pedig fölment a Karmel tetejére, a földre kuporodott, és arcát a térdei közé hajtotta. Így szólt a szolgájához: Menj föl, és tekints a tenger felé! Az fölment, és arra tekintett, majd ezt mondta: Nincs ott semmi. Illés ezt mondta: Menj vissza hétszer! Hetedszerre ezt mondta a szolga: Most egy tenyérnyi kis felhő emelkedik föl a tengerből. Ő azt felelte: Menj el, és mondd ezt Ahábnak: Fogj be, és menj le, míg föl nem tartóztat az eső! Eközben az történt, hogy viharfelhők sötétítették el az eget, és nagy eső lett. Aháb harci kocsira szállt, és Jezréelbe ment. Az ÚR keze pedig Illéssel volt, és ő felövezve derekát, Aháb előtt futott a Jezréelbe vezető útig.” 1Kir 18, 41-46;

Illés ugyanolyan ember volt, mint mi, és amikor buzgón imádkozott azért, hogy ne legyen eső, nem is volt eső a földön három évig és hat hónapig. Aztán ismét imádkozott, és az ég esőt adott, és a föld meghozta termését.” Jak 5, 17k.

a./ Isten azért hallgatta meg Illés esőért mondott imádságát, mert Illés várakozó magatartást folytatott és mivel ez Isten ideje volt. Határozottan elképzelhetjük, hogy borultak egymás karjába az emberek háromévi szárazság után, amikor megérezték az első nagy, súlyos esőcseppeket. Az eső talán még nagyobb és nyilvánvalóbb jele volt Isten hatalmának, mint a tűz. Maga Aháb gyorsan elviharzott onnan állami díszhintójában, nehogy beleragadjon a sárba. És hirtelen megelőzte Illés, aki elfutott mellette a záporesőben.

Így futott Illés Aháb lovas-fogata mellett egészen a 30 km távolságra lévő Jezréelig, mint egy győzelmi követ. Hogy volt ez lehetséges, éspedig egy ilyen rendkívüli erőpróbát igénylő nap után? „Az Úr keze Illéssel volt”, hangzik az egyszerű bibliai válasz.

b./ És mégis eltűnődünk azon, hogy nem volt-e Illés olyan rendkívüli ember, akivel még soha életünkben nem találkoztunk? - Jakab megfontoltan megállapítja: „Illés ugyanolyan ember volt, mint mi” (Jak 5,17). Nem volt „híres ember”, nem volt „hős”. Azonban teljesen szoros közösségben élt Istennel. Ezért volt Illés imádságának olyan nagy ereje.

c./ Nem a saját ügyében mondta ezt az imádságot, hanem közbenjárás volt ez az Úr népéért. „Illés nem volt olyan hatalmas, hogy ne kellett volna többé imádkoznia, soha nem volt olyan bizakodó, hogy ne kellett volna többé várakoznia, soha nem szállt el annyira magától, hogy ne ismerte volna fel az esőt egy picike felhőben” (C. Swindoll).

d./ Mi is ugyanannak az Istennek szolgálunk, és ezért nagy, értelmünket meghaladó tapasztalatokat szerezhetünk vele. Az imádság minden esetre harcot is jelent. Aki Lélekben akar élni, harcolnia is kell Lélekben, így várhatunk győzelmet Istentől.

(Vö.: 2Móz 17,8-16: Eljött Amálék, és megtámadta Izráelt Refídímben. Akkor ezt mondta Mózes Józsuénak: Válassz ki férfiakat, vonulj ki, és ütközz meg Amálékkal! Én pedig odaállok holnap a halom tetejére, és Isten botja a kezemben lesz. Józsué úgy cselekedett, ahogyan Mózes mondta neki, és megütközött Amálékkal. Mózes, Áron és Húr pedig fölment a halom tetejére. És az történt, hogy valahányszor Mózes fölemelte kezét, Izráel volt az erősebb, amikor pedig leeresztette a kezét, Amálék volt az erősebb. De Mózes kezei elfáradtak. Ezért fogtak egy követ, alája tették, és ő ráült. Áron és Húr pedig tartotta a kezét, az egyik erről, a másik amarról, úgyhogy két keze fölemelve maradt naplementig. Így győzte le Józsué Amálékot és annak hadát fegyverrel. Akkor így szólt az ÚR Mózeshez: Írd meg ezt a dolgot emlékezetül egy könyvben, és vésd Józsué emlékezetébe, hogy Amáléknak még az emlékét is eltörlöm az ég alól! Mózes akkor oltárt épített, és így nevezte el: „Az ÚR az én hadijelvényem”. És így szólt: Mivel kezet emelt az ÚR trónusára, harcolni fog Amálék ellen az ÚR nemzedékről nemzedékre;

Zak 10,12: „Hatalmassá lesznek az ÚR által, és az ő nevében bízva élnek - így szól az ÚR”;

Ef 6,10-13.18: „Végül pedig: erősödjetek meg az Úrban és az ő hatalmas erejében. Öltsétek magatokra az Isten fegyverzetét, hogy megállhassatok az ördög mesterkedéseivel szemben. Mert a mi harcunk nem test és vér ellen folyik, hanem erők és hatalmak ellen, a sötétség világának urai és a gonoszság lelkei ellen, amelyek a mennyei magasságban vannak. Éppen ezért vegyétek fel az Isten fegyverzetét, hogy ellenállhassatok a gonosz napon, és mindent leküzdve megállhassatok; Minden imádságotokban és könyörgésetekben imádkozzatok mindenkor a Lélek által. Éppen azért legyetek éberek, teljes állhatatossággal könyörögve az összes szentekért.”)

/II./ ILLÉS VÁLSÁGBAN, MAJD TALPRA ÁLLÍTÁSA (2-5.r.)

2./ Illés válságos állapotban

„Amikor Aháb elmondta Jezábelnek mindazt, amit Illés tett, és hogy a prófétákat megölte karddal, Jezábel követet küldött Illéshez ezzel az üzenettel: Úgy bánjanak velem az istenek most és ezután is, hogy holnap ilyenkorra azt teszem veled, ami azokkal történt!Illés megijedt, elindult és elment, hogy mentse az életét, és elérkezett a júdai Beérsebába. Legényét ott hagyta,ő pedig elment a pusztába egynapi járóföldre. Odaérve egy rekettyebokorhoz, leült alá, meghalni kívánt, és ezt mondta: Elég most már, URam! Vedd el életemet, mert nem vagyok jobb elődeimnél! Azután lefeküdt, és elaludt a rekettyebokor alatt. De egyszer csak egy angyal érintette meg, és ezt mondta neki: Kelj föl, egyél!Amikor föltekintett, látta, hogy a fejénél forró kövön sült lángos és egy korsó víz van. Evett és ivott, majd újra lefeküdt. Az ÚR angyala másodszor is visszatért, megérintette, és ezt mondta: Kelj föl, egyél, mert erőd felett való út áll előtted! Ő fölkelt, evett és ivott, és annak az ételnek az erejével ment negyven nap és negyven éjjel az Isten hegyéig, a Hórebig. Itt bement egy barlangba, és ott töltötte az éjszakát. Egyszer csak így szólt hozzá az ÚR igéje: Mit csinálsz itt, Illés?Ő így felelt: Nagyon buzgólkodtam az ÚRért, a Seregek Istenéért, mert Izráel fiai elhagyták szövetségedet, lerombolták oltáraidat, prófétáidat pedig fegyverrel ölték meg. Egyedül én maradtam meg, de az én életemet is el akarják venni. Az ÚR ezt mondta: Jöjj ki, és állj a hegyre az ÚR színe elé! És amikor elvonult az ÚR, nagy és erős szél szaggatta a hegyeket, és tördelte a sziklákat az ÚR előtt; de az ÚR nem volt ott a szélben. A szél után földrengés következett; de az ÚR nem volt ott a földrengésben. A földrengés után tűz támadt; de az ÚR nem volt ott a tűzben. A tűz után halk és szelíd hang hallatszott. Amikor Illés ezt meghallotta, palástjával eltakarta az arcát, kiment, és megállt a barlang bejáratánál. Egy hang pedig így szólt hozzá: Mit csinálsz itt, Illés? Ő így felelt: Nagyon buzgólkodtam az ÚRért, a Seregek Istenéért, mert Izráel fiai elhagyták szövetségedet, lerombolták oltáraidat, prófétáidat pedig fegyverrel ölték meg. Egyedül én maradtam meg, de az én életemet is el akarják venni. Ekkor azt mondta neki az ÚR: Menj, kelj ismét útra a pusztán át, Damaszkuszba, és amikor odaérsz, kend fel Hazáélt Arám királyává. Azután Jéhút, Nimsi fiát kend fel Izráel királyává; Elizeust, az ábél-mehólái Sáfát fiát pedig kend fel prófétává a magad helyébe! És aki majd megmenekül Hazáél kardjától, azt Jéhú öli meg, és aki megmenekül Jéhú kardjától, azt Elizeus öli meg. De meghagyok Izráelben hétezer embert: minden térdet, amely nem hajolt meg a Baal előtt, és minden szájat, amely nem csókolta meg azt.” 1Kir19, 1-18.

a./ Ez a történet olyan életkrízis mintaképe, amire máig rábukkanunk újra és újra önmagunkban is. Rémület, bátortalanság és embertől való félelem fogta el a prófétát. Jóllehet Illés állhatatos próféta volt, aki sokat követelt magától, de nem volt „felsőbbrendű ember”. Isten embere tapasztalatokat szerzett azzal kapcsolatban, hogy milyen a csalódás, csüggedés, magánosság, kimerültség és levertség.

b./ Isten országa történetében nem kevés embert találunk, akik Illéshez hasonló dolgokat éltek át. „Isten szolgáinál is csak egy kis lépés van az állástól a bukásig. Mint Isten valamennyi szolgáját, akikről a Szentírás beszél, Illést is emberként ábrázolja; nem csinált festett szentet belőle.” (H. Lamparter).

c./ Isten nem felsőbbrendű emberekkel építi az országát, hanem sebezhető, törékeny emberekkel. Egyik magyarázó ezt írja e bibliai szakasszal kapcsolatban: „Törékenységünk annyira nyilvánvaló és kézzelfogható, annyira konkrét és személyre szabott, hogy alapjában el sem lehet képzelni, hogy túl sok más egyebet lehetne róla gondolni. Izráel fejedelmei és prófétái, akiket kiválasztottak és áldásban részesültek, mindnyájan törékeny életet folytattak.”

(Ehhez lásd: Zsolt 34,19: „Közel van az ÚR a megtört szívűekhez, és a sebzett lelkűeket megsegíti;

Zsolt 51,19: „Isten előtt a töredelmes lélek a kedves áldozat. A töredelmes és megtört szívet nem veted meg, Istenem!;”

Ézs 57,15: „Ezt mondja a magasztos, a felséges, aki örök hajlékában lakik, szent az ő neve: Magasságban és szentségben lakom, de a megtörttel és alázatos lelkűvel is. Felüdítem az alázatosak lelkét, felüdítem a megtörtek szívét.”)

d./ Elgondolkozunk azon, vajon miért éppen a Karmel hegyen történt hatalmas győzelem után jutott Illés ilyen súlyos ínségbe? Először gondolkozzunk el azon az öt indokon, amik Illést ebbe a nehéz helyzetbe hozták. Aztán vegyünk szemügyre az Úr segítő támogatásait, amik változásokhoz vezetnek.

/1./ Illés már nem gondolkozott reálisan, már nem is rendelkezett világos előretekintéssel (1-2.v.);

/2./ Lemondott az erősítő és bátorságot adó kapcsolatokról (3.v.);

/3./ Egy nagy győzelem utóhatásában érezte magát (1Kir 18, 45k.);

/4./ Testileg kimerült és érzelmileg kilúgozódott (4.v.);

/5./ Önsajnálatában tévútra jutott (4b. v.).

3./ Illés menti az életét

„Amikor Aháb elmondta Jezábelnek mindazt, amit Illés tett, és hogy a prófétákat megölte karddal, Jezábel követet küldött Illéshez ezzel az üzenettel: Úgy bánjanak velem az istenek most és ezután is, hogy holnap ilyenkorra azt teszem veled, ami azokkal történt! Illés megijedt, elindult és elment, hogy mentse az életét, és elérkezett a júdai Beérsebába. Legényét ott hagyta.” 1Kir 19, 1-3.

a./ Illés megijedt, elindult és elment, hogy mentse az életét. Majd megérkezett a júdai Beér­sebába. Legényét ott hagyta. Illés megijedt Jezábel halálos fenyegetésétől, és bizonyára nem vette számításba, hogy ez az asszony melyik táborból való. Nem tudott tárgyilagosan reagálni, mivel foglyul ejtették a fenyegetések, és nem volt Illés számára egyértelmű, hogy nem Isten volt az, aki ilyen borzalmasan megfenyegette.

b./ Ki volt Jezábel királynő Isten szemében? Ki uralkodott valójában? Ez az asszony vagy a mindenható Isten?

(Lásd: Zsolt 145,13: „Országod örökkévaló ország, uralkodásod nemzedékről nemzedékre tart”;

Zsolt 8,2: „Ó, URunk, mi Urunk! Mily felséges a te neved az egész földön, az égen is megmutattad fenségedet!”)

Támadásban és kísértésben hasznos, ha feltesszük magunknak ezeket a kérdéseket. Nem mondhatott volna-e Illés bizalomteljes imádságot Istennek ahelyett, hogy elfusson és elhidegüljön Istentől? Nem kellett-e tudnia saját tapasztalata alapján, hogy Istennél valóban semmi sem lehetetlen?

(Vö.: Lk 1,37: „Mert az Istennek semmi sem lehetetlen;”

1Móz 18,14: „Van-e valami lehetetlen az ÚR számára? Egy esztendő múlva visszatérek hozzád, és fia lesz Sárának”;

Jer 32,27: „Én vagyok az ÚR, minden élőnek az Istene. Van-e számomra lehetetlen?”)

Minden lehetséges kérdést szeretnénk Illés fejéhez vágni és szemére vetni: Te vagy a bűnös ezért az összeomlásért! Hiszen tudhattad volna…

c./ Isten azonban nem tesz szemrehányást követének, semmiféle adósság-kivetést nem nyilvánít. El kell ismernünk, „hogy a nagy tapasztalatok is, a legerősebb hit sem jelent semmiféle biztonságot a mélypontokkal, a depresszióval, a legsúlyosabb kételkedésekkel és a legkeményebb kísértésekkel szemben” (H. Lamparter).

d./ Mikor Illést elfogja az embertől való félelem, menekülni kezd. Ez bizonyára nem volt hőstett, de ki tudja garantálni magának, hogy nem hasonlóképpen járt volna el. Egyszer már Illés „elmenekült”, mindenesetre Isten utasítására („Eredj el innen, menj kelet felé, és rejtőzz el a Kerít-patak mellett, a Jordántól keletre!” 1Kir. 17,3). Most ezt önhatalmúlag teszi. „Minél tovább viszik a lábai, annál súlyosabb teherré válik számára ez a kérdés: Elhagyhatom-e most a helyemet, most, ahol az számít, hogy az egész országban újból érvényesüljön az igaz istentisztelet” (H. Lamparter). Ismerjük mi is a kínzó lelkiismeretet, ami lecsap, ha önhatalmú döntéseket hozunk? Ezek nem Isten közelébe visznek, hanem eltávolítanak tőle

(Vö.: Jón 1,1-5: „Így szólt az ÚR igéje Jónáshoz, Amittaj fiához: Indulj, menj Ninivébe, a nagy városba, és prédikálj ott, mert feljutott hozzám gonoszságának híre! El is indult Jónás, de azért, hogy Tarsísba meneküljön az ÚR elől. Elment Jáfóba, talált ott egy hajót, amely Tarsísba készült. Kifizette az útiköltséget, és hajóra szállt, hogy a rajta levőkkel Tarsísba menjen az ÚR elől. Az ÚR azonban nagy szelet bocsátott a tengerre. Nagy vihar támadt a tengeren, és már azt hitték, hogy hajótörést szenvednek. Félelem fogta el a hajósokat; mindegyik a maga istenéhez kiáltott, és a hajóban levő holmikat a tengerbe dobták, hogy így könnyebbé tegyék azt. Jónás pedig lement a hajó mélyébe, és ott feküdt mély álomba merülve.”)

4./ Elég most már, Uram!

„Ő pedig elment a pusztába egynapi járóföldre. Odaérve egy rekettyebokorhoz, leült alá, meghalni kívánt, és ezt mondta: Elég most már, URam! Vedd el életemet, mert nem vagyok jobb elődeimnél! Azután lefeküdt, és elaludt a rekettyebokor alatt. De egyszer csak egy angyal érintette meg, és ezt mondta neki: Kelj föl, egyél! Amikor föltekintett, látta, hogy a fejénél forró kövön sült lángos és egy korsó víz van. Evett és ivott, majd újra lefeküdt.” 1Kir19, 4-6.

a./ Elég nagynak kellett lennie Illés kétségbeesésének, mivel hátrahagyta szolgáját, hogy még mélyebbre jusson a pusztában. A félelemhez és kimerültséghez most az egyedüllét is csatlakozik. Elbátortalanodott emberek gyakran magányos emberek. Illés azonban nem csak magával nincs beszélő viszonyban, mindezzel szemben azt is tudja, hogy mindent elmondhat Istennek (4.v.) „Már az komoly vigasz és fél győzelem, ha egy ember úgy, mint Illés, az Úr lába elé teszi le kudarcait és csüggedéseit” (H. Lamparter);

(Vö.: 1Móz 21,14-17: „Ábrahám fölkelt reggel, fogott egy kenyeret meg egy tömlő vizet, és Hágárnak adta. Föltette azt az asszony vállára, és elküldte őt a gyermekkel együtt. Így ment el, és bolyongott Beérseba pusztájában. Amikor kifogyott a víz a tömlőből, odatette a gyermeket az egyik bokor alá, maga pedig elment, leült vele szemben egy nyíllövésnyi távolságban, és ezt mondta: Ne lássam, amikor meghal a gyermek. Ott ült vele szemben, és hangosan sírt. De Isten meghallotta a fiú hangját, Isten angyala pedig kiáltott a mennyből Hágárnak, és így szólt hozzá: Mi van veled, Hágár? Ne félj, mert meghallotta Isten a fiú hangját ott, ahol van.)

b./ A kimerültségtől elaludt a prófétát Isten erősítő étellel lepi meg, nem pedig ítéletes prédikációval. Ez egyébként kétszer történik meg. Isten egészen gyakorlatiasan törődik „kiégett” szolgájával.

c./ „Szokás szerint azok a legsebezhetőbb pillanataink, amikor egy nagy győzelem után vagyunk, különösen, ha ez a győzelem olyan Istennel való csúcsélmény, amelyben Illés is részesült” (C. Swindoll). A Karmelen fordulatot jelentő esemény után Illésnek „elfogyott az ereje.” Így elnyűtt fizikai és pszichikai ereje sodrásából a pusztába vonult.

d./ És mégis ott volt az az egyetlenegy személy, Aki megerősítette, és Aki bátorságot öntött bele, és Aki ismét talpra állította. Isten története Illéssel folytatódhatik. A mélypontok az Úr számára nem végpontok, hanem megállási pontok. Túl fontosak vagyunk Isten számára ahhoz, hogy „szakítson velünk.”

e./ Illés testi és lelki erői kilúgozódtak az Isten és népe iránti igényes szolgálatban. Az Úr tudta ezt, és új találkozást készített szolgájának önmagával. Az Istennel való találkozásban sajátságos segítség van a kimerült emberek számára.

(Ehhez vö.: 4Móz 23,4: „Isten találkozott Bálámmal, aki ezt mondta neki: Hét oltárt állítottam fel, és bikát meg kost áldoztam mindegyik oltáron;”

Zsolt 59,1-5: „A karmesternek: A ’Ne veszíts el’ kezdetű ének dallamára. Dávid bizonyságtétele abból az időből, amikor Saul embereket küldött, hogy tartsák szemmel a házát, és öljék meg. Ments meg ellenségeimtől, Istenem, védj meg támadóimtól! Ments meg a gonosztevőktől, szabadíts meg a vérszomjas emberektől! Mert ólálkodnak körülöttem, életemre törnek a hatalmasok, pedig se bűnöm, se vétkem, ó URam! Bár nincs semmi bűnöm, sietnek, hogy rám rontsanak. Serkenj föl, jöjj ide, láss meg!”;

Ám 4,12k: „Ezért bánok így veled, Izráel! És mivel így bánok veled, készülj Istened elé, Izráel! Mert aki hegyeket formál, és szelet teremt, aki tudtára adja szándékát az embernek, aki hajnalt és alkonyatot alkot, és a föld magaslatain lépked, annak neve: az ÚR, a Seregek Istene.”

5./ Kelj fel!

„Ő pedig elment a pusztába egynapi járóföldre. Odaérve egy rekettyebokorhoz, leült alá, meghalni kívánt, és ezt mondta: Elég most már, URam! Vedd el életemet, mert nem vagyok jobb elődeimnél! Azután lefeküdt, és elaludt a rekettyebokor alatt. De egyszer csak egy angyal érintette meg, és ezt mondta neki: Kelj föl, egyél! Amikor föltekintett, látta, hogy a fejénél forró kövön sült lángos és egy korsó víz van. Evett és ivott, majd újra lefeküdt. Az ÚR angyala másodszor is visszatért, megérintette, és ezt mondta: Kelj föl, egyél, mert erőd felett való út áll előtted! Ő fölkelt, evett és ivott, és annak az ételnek az erejével ment negyven nap és negyven éjjel az Isten hegyéig, a Hórebig. Itt bement egy barlangba, és ott töltötte az éjszakát. Egyszer csak így szólt hozzá az ÚR igéje: Mit csinálsz itt, Illés?” 1Kir19, 4-9 5.

a./ Ott a bokor alatt találjuk a prófétát a pusztában, önsajnálatába bonyolódva, ahol kiöntötte a szívét az Úr előtt. Már csak meghalni akar. Isten teljesíti kívánságát, de nem úgy, ahogy Illés gondolta. Hanem úgy, kihozza ebből a szerencsétlen helyzetből. A próféta olyan tapasztalatra tett szert a bokor alatt, ami nekünk is ismerős, ha mi is önsajnálatba bonyolódunk. Megállapítjuk, hogy ez „egészségtelen” érzelem, ami határtalan, túlzó és becsap bennünket.

(Vö.: Jón 4,1-11: „Ez azonban nagyon rosszul esett Jónásnak, és megharagudott. Így imádkozott az ÚRhoz: Ó, URam! Gondoltam én ezt már akkor, amikor még hazámban voltam! Azért akartam először Tarsísba menekülni, mert tudtam, hogy te kegyelmes és irgalmas Isten vagy, türelmed hosszú, nagy a szereteted, és még a rosszat is megbánod. Most azért URam, vedd el az én életemet, mert jobb meghalnom, mint élnem! Az ÚR azonban ezt kérdezte: Igazad van-e, hogy haragszol?! Azután kiment Jónás a városból, letelepedett a várostól keletre, készített ott magának egy kunyhót, és odaült az árnyékába, hogy lássa, mi történik majd a várossal. Az ÚRisten pedig úgy intézte, hogy egy bokor nőjön Jónás fölé, árnyékot tartva a feje fölött, és megvédje a rosszulléttől. Jónás nagyon örült a bokornak. Isten azonban úgy intézte, hogy másnap hajnalhasadáskor egy féreg megszúrja a bokrot, és az elszáradjon. Amikor kisütött a nap, Isten úgy intézte, hogy tikkasztó keleti szél támadjon. Jónás napszúrást kapott, ájuldozott, a halált kívánta magának, és azt mondta: Jobb meghalnom, mint élnem! Akkor Isten ezt kérdezte Jónástól: Igazad van-e, amikor haragszol emiatt a bokor miatt? Ő így felelt: Igazam van! Haragszom mindhalálig! Az ÚR ezt mondta: Te szánod ezt a bokrot, amelyért nem fáradtál, és amelyet nem te neveltél; amely egy éjjel felnőtt, másik éjjelre pedig elpusztult. Én meg ne szánjam meg Ninivét, a nagy várost, amelyben több mint tizenkétszer tízezer ember van, akik nem tudnak különbséget tenni a jobb és a bal kezük között? És ott a sok állat is!”)

b./ Isten azonban ki akarja hozni embereit a csüggedtség (levertség, deprimáltság, depresszív állapot) és önsajnálat gödréből.

(1.) Az Úr megérinti Illés fájó pontjait. („(Illés) itt bement egy barlangba, és ott töltötte az éjszakát. Egyszer csak így szólt hozzá az ÚR igéje: Mit csinálsz itt, Illés? Ő így felelt: Nagyon buzgólkodtam az ÚRért, a Seregek Istenéért, mert Izráel fiai elhagyták szövetségedet, lerombolták oltáraidat, prófétáidat pedig fegyverrel ölték meg. Egyedül én maradtam meg, de az én életemet is el akarják venni.” 1Kir 19,9-10.v.)

(2.) A próféta kifejti, milyen odaszántan harcolt az Úrért: és titokban szemére veti, hogy nem éppen jogos, hogy éppen őt, aki egyedül hűséges maradt az Úr iránt, halálosan megfenyegették. Illés most még csak a negatívumokat látja. A többi hívő kikerült a látóköréből.

(1Kir 18,3k: „Ekkor Aháb hívatta Óbadjáhút, a palota felügyelőjét. Óbadjáhú igen félte az URat. Mert amikor Jezábel megölette az ÚR prófétáit, Óbadjáhú magához vett száz prófétát, és elrejtette őket ötvenenként egy-egy barlangba, és ellátta őket kenyérrel és vízzel.”)

c./ Az Úr kinyilatkoztatja magát Illésnek, mint aki az egyetlen Isten.

(1Kir 19,11 és 13: „Az ÚR ezt mondta: Jöjj ki, és állj a hegyre az ÚR színe elé! És amikor elvonult az ÚR, nagy és erős szél szaggatta a hegyeket, és tördelte a sziklákat az ÚR előtt; de az ÚR nem volt ott a szélben. A szél után földrengés következett; de az ÚR nem volt ott a földrengésben. Amikor Illés ezt meghallotta, palástjával eltakarta az arcát, kiment, és megállt a barlang bejáratánál. Egy hang pedig így szólt hozzá: Mit csinálsz itt, Illés?”)

Ez igaznak bizonyul akkor, amikor minden Isten ellenes hatalmasságot megremegtet és megsemmisít (szélvész, földrengés, tűz). Azonban sajátságos lényét, szeretetét és hűségét a csendben akarja feltárni Illés előtt. Ha megérintheti szívünket az Úr szelíd hangja, szorosságból tágasságba emel minket.

(Lásd: 2Sám 22,17-20: „Lenyúlt a magasból és fölvett, a nagy vizekből kihúzott engem. Megmentett engem erős ellenségemtől, gyűlölőimtől, bár erősebbek voltak nálam. Rám törhetnek a veszedelem napján, de az ÚR az én támaszom. Tágas térre vitt ki engem, megmentett, mert gyönyörködik bennem.”

Ézs 49,9b-10: „Útközben lesz élelmük, még a kopár hegyeken is lesz legelőjük. Nem éheznek és nem szomjaznak majd, nem bántja őket a nap heve, mert az terelgeti őket, aki könyörült rajtuk, az vezeti őket forrásvizekhez.”)

d./ Az Úr új megbízatásokat készít elő Illés számára.

(1Kir 19,15-19: „Ekkor azt mondta neki az ÚR: Menj, kelj ismét útra a pusztán át, Damaszkuszba, és amikor odaérsz, kend fel Hazáélt Arám királyává. Azután Jéhút, Nimsi fiát kend fel Izráel királyává; Elizeust, az ábél-mehólái Sáfát fiát pedig kend fel prófétává a magad helyébe! És aki majd megmenekül Hazáél kardjától, azt Jéhú öli meg, és aki megmenekül Jéhú kardjától, azt Elizeus öli meg. De meghagyok Izráelben hétezer embert: minden térdet, amely nem hajolt meg a Baal előtt, és minden szájat, amely nem csókolta meg azt. Amikor elment onnan, rátalált Elizeusra, Sáfát fiára, aki éppen szántott. Tizenkét iga ökör volt előtte, ő maga a tizenkettediknél volt. Amikor Illés elment mellette, rádobta a palástját.”

Illés meg le se győzte a csalódását („Ő így felelt: Nagyon buzgólkodtam az ÚRért, a Seregek Istenéért, mert Izráel fiai elhagyták szövetségedet, lerombolták oltáraidat, prófétáidat pedig fegyverrel ölték meg. Egyedül én maradtam meg, de az én életemet is el akarják venni” (1Kir 19,14), Isten már feloldja munkatársát a békétlenségből, miközben új megbízatásokat ad neki. Olyan ez, mintha azt mondta volna Isten követének: Ne maradj magad mellett állva. Használni akarlak; mert szeretlek.

/III./ AHÁB ÉS NÁBÓT TÖRTÉNETE (6-8.r.)

6./ Aháb kormányzati stílusa

„Ezek után a következő dolog történt: A jezréeli Nábótnak szőlője volt Jezréelben, Samária királyának, Ahábnak a palotája mellett. Egyszer Aháb így szólította meg Nábótot: Add nekem a szőlődet, hadd legyen az veteményeskertem, mert közel van a házamhoz! Adok helyette jobb szőlőt, vagy ha jónak látod, pénzben adom meg az árát. Nábót így felelt Ahábnak: Az ÚR őrizzen meg attól, hogy odaadjam neked atyai örökségemet! Aháb elkeseredve és haragosan ment haza a válasz miatt, amelyet a jezréeli Nábót adott neki, amikor ezt mondta: Nem adom neked atyai örökségemet. Lefeküdt az ágyára, arcát befelé fordította, és nem evett semmit. A felesége, Jezábel azonban odament hozzá, és így szólt: Min keseredett el úgy a lelked, hogy semmit sem eszel? Ő így válaszolt: Beszéltem a jezréeli Nábóttal, és azt mondtam neki, hogy adja nekem a szőlőjét pénzért, vagy ha úgy tetszik neki, szőlőt adok helyette. De ő azt mondta: Nem adom neked a szőlőmet. A felesége, Jezábel ezt mondta neki: Hát nem te uralkodsz most Izráelben? Kelj föl, egyél, és légy jókedvű! Majd én megszerzem neked a jezréeli Nábót szőlőjét. Ekkor leveleket írt Aháb nevében, lepecsételte annak gyűrűjével, és elküldte a leveleket azoknak a véneknek és nemeseknek, akik Nábóttal egy városban laktak. A levelekben ezt írta: Hirdessetek böjtöt, és ültessétek Nábótot a nép élére. Vele szembe pedig ültessetek két hitvány embert, akik így tanúskodjanak ellene: Átkoztad Istent és a királyt! Azután vigyétek ki, és kövezzétek agyon. A város polgárai, a vének és a nemesek, akik abban a városban laktak, úgy is tettek, ahogyan Jezábel megüzente nekik, és ahogyan a nekik küldött levelekben írta. Böjtöt hirdettek, és Nábótot a nép élére ültették. Odajött a két hitvány ember is, leültek vele szemben, és ezek a hitvány emberek így tanúskodtak Nábót ellen a nép előtt: Átkozta Nábót Istent és a királyt! Ezért kivitték őt a városból és agyonkövezték. Azután ezt az üzenetet küldték Jezábelnek: Agyonkövezték Nábótot. Amikor Jezábel meghallotta, hogy agyonkövezték Nábótot, így szólt Jezábel Ahábhoz: Kelj föl, vedd birtokba a jezréeli Nábót szőlőjét, amelyet nem akart pénzért neked adni, mert nem él már Nábót, hanem meghalt. Amikor Aháb meghallotta, hogy Nábót meghalt, fölkelt Aháb, lement a jezréeli Nábót szőlőjébe, és birtokba vette azt. Ekkor így szólt az ÚR igéje a tisbei Illéshez: Eredj, menj el Aháb izráeli király elé, aki Samáriában lakik, de most éppen a Nábót szőlőjében van, ahová azért ment, hogy birtokba vegye. Így beszélj hozzá: Ezt mondja az ÚR: Öltél, és még birtokot is szereztél? Azután így beszélj hozzá: Ezt mondja az ÚR: Ahol a kutyák felnyalták Nábót vérét, ugyanott nyalják fel a kutyák a te véredet is!”Aháb így felelt Illésnek: Rám találtál, ellenségem?! Ő ezt mondta: Rád találtam, mivel arra adtad magad, hogy olyat tégy, amit rossznak lát az ÚR. Ezért én veszedelmet hozok rád, és kisöpörlek téged. Kiirtom Izráelből Aháb férfi utódait, apraját-nagyját! Olyanná teszem házadat, mint Jeroboámnak, Nebát fiának a házát, és mint Baasának, Ahijjá fiának a házát a bosszantásért, mert felbosszantottál, és vétekbe vitted Izráelt. Jezábelről pedig így szól az ÚR: A kutyák eszik meg Jezábelt Jezréel falánál!” 1Kir 21,1-23.

a./ Ebben a fejezetben másik oldaláról ismerjük meg a hitetlen Aháb királyt, aki nyilvánvalóan nem jutott igaz bűnbánatra. Ezúttal megtudunk valamit „kormányzati stílusáról”, és ezúttal is újból felmerül az Ördög „titkos mozgatójaként” Jezábel, Aháb uralmi mániás felesége. A szöveg olvasásakor olyan benyomásunk támad, mintha Isten nem lenne fültanúja annak, ami itt történik, amíg bizonyos tekintetben az utolsó pillanatban Illés színre lép, és kihirdeti Isten ítéletét.

b./ Saját korunk kellős közepébe érkeztünk, mikor ma ezzel a történettel foglalkozunk. Lábbal tiporhatják-e a jogot a hatalmasok? A Biblia erre igennel válaszol. De nem tehetik büntetlenül! Aháb, a hatalmas ember és Nábót, egy szőlőhegy jogos birtokosa között ellentét támad. Nábót szőlőjéről (földterületéről) van szó. Jóllehet Ahábnak ugyan volt elég kertje és telke. Ő azonban feltétlenül ezt a szőlőt akarta magának.

c./ A kapzsiság (mohóság, birtoklási vágy) eluralkodott rajta. Ezzel kezdődött a bűne. Aki arra vágyik, ami a másiké könnyen halálos kelepcébe kerülhet. Már a bűneset óta sok kimondhatatlan mohóság (sóvárgás) van az emberi szívekben. A „hedonizmus” (gyönyörelv, élvezetek hajszolása) a keresztyén körökbe is bemasírozott. Talán a miénkbe is?

(Lásd: 5Móz 5,21: „Ne kívánd felebarátod feleségét, ne kívánd felebarátod házát, se mezejét, se szolgáját, se szolgálóját, se ökrét, se szamarát, és semmit, ami a felebarátodé!”

1Móz 3,6-13: „Az asszony úgy látta, hogy jó volna enni arról a fáról, mert csábítja a szemet, meg kívánatos is az a fa, mert okossá tesz: szakított a gyümölcséből, evett, majd adott a vele levő férjének is, és ő is evett. Ekkor megnyílt mindkettőjük szeme, és észrevették, hogy mezítelenek. Ezért fügefaleveleket fűztek össze, és ágyékkötőket készítettek maguknak. Amikor azonban meghallották az ÚRisten hangját, amint szellős alkonyatkor járt-kelt a kertben, elrejtőzött az ember és a felesége az ÚRisten elől a kert fái között. De az ÚRisten kiáltott az embernek, és ezt kérdezte: Hol vagy? Az ember így felelt: Meghallottam hangodat a kertben, és megijedtem, mert mezítelen vagyok. Ezért rejtőztem el. Az Isten erre azt kérdezte: Ki mondta meg neked, hogy mezítelen vagy? Talán arról a fáról ettél, amelyről azt parancsoltam, hogy ne egyél? Az ember így felelt: Az asszony, akit mellém adtál, ő adott nekem a fáról, és így ettem: Akkor az ÚRisten ezt kérdezte az asszonytól: Mit tettél? Az asszony így felelt: A kígyó szedett rá, azért ettem;"

Józs 7,1.11: „De Izráel fiai hibát követtek el a város kiirtásakor, mert a Júda törzséből való Ákán, Karmi fia, Zabdi unokája, Zerah dédunokája, elvett a kiirtandó dolgokból. Ezért föllángolt az ÚR haragja Izráel fiai ellen. Azért nem tudtak megállni Izráel fiai ellenségeikkel szemben és azért hátráltak meg ellenségeik előtt, mert utolérte őket az átok. Nem leszek többé veletek, ha nem pusztítjátok ki magatok közül a kiirtani valót.”)

d./ Valamit vagy valakit birtokolni akarunk (meg akar szerezni) minden körülmények között és semmiféle eszköztől nem riadunk vissza! És máris kezdődik a baj! A király tárgyalástaktikája ártalmatlannak és jónak tűnt addig, amíg Nábót azt nem mondta, hogy „nem”. De hát miért vonakodik attól tulajdonképpen, hogy eladja a földjét? „Ezt nem megátalkodott önfejűségből teszi; Nábót vonakodásának sajátságos motívuma a kegyesség” (H. Lamparter). Aháb iránti elutasító felelete egyben Isten iránti hűsége bátor és határozott kifejezésre juttatása.

(Vö.: Ez 46,18: „Ezt mondja az én Uram, az ÚR: Ha a fejedelem ajándékot akar adni a tulajdonából valamelyik fiának, az a fiáé lehet, mert az ő tulajdon birtokuk az;”

4Móz 36,9: „Ne kerüljön el egyik törzsből a másik törzsbe az örökség. Izráel fiainak törzseiből mindenki ragaszkodjék a maga örökségéhez;”

1Sám 24,6k: „Dávidnak azonban megindult a szíve, miután levágta Saul köpenyének a sarkát, és ezt mondta embereinek: Mentsen meg az ÚR attól, hogy ilyen dolgot kövessek el az én uram, az ÚR fölkentje ellen, és kezet emeljek ellene, hiszen az ÚR fölkentje ő.)

7./ Nábót szőlője

„Aháb elkeseredve és haragosan ment haza a válasz miatt, amelyet a jezréeli Nábót adott neki, amikor ezt mondta: Nem adom neked atyai örökségemet. Lefeküdt az ágyára, arcát befelé fordította, és nem evett semmit. A felesége, Jezábel azonban odament hozzá, és így szólt: Min keseredett el úgy a lelked, hogy semmit sem eszel? Ő így válaszolt: Beszéltem a jezréeli Nábóttal, és azt mondtam neki, hogy adja nekem a szőlőjét pénzért, vagy ha úgy tetszik neki, szőlőt adok helyette. De ő azt mondta: Nem adom neked a szőlőmet. A felesége, Jezábel ezt mondta neki: Hát nem te uralkodsz most Izráelben? Kelj föl, egyél, és légy jókedvű! Majd én megszerzem neked a jezréeli Nábót szőlőjét. Ekkor leveleket írt Aháb nevében, lepecsételte annak gyűrűjével, és elküldte a leveleket azoknak a véneknek és nemeseknek, akik Nábóttal egy városban laktak. A levelekben ezt írta: Hirdessetek böjtöt, és ültessétek Nábótot a nép élére. Vele szembe pedig ültessetek két hitvány embert, akik így tanúskodjanak ellene: Átkoztad Istent és a királyt! Azután vigyétek ki, és kövezzétek agyon. A város polgárai, a vének és a nemesek, akik abban a városban laktak, úgy is tettek, ahogyan Jezábel megüzente nekik, és ahogyan a nekik küldött levelekben írta. Böjtöt hirdettek, és Nábótot a nép élére ültették. Odajött a két hitvány ember is, leültek vele szemben, és ezek a hitvány emberek így tanúskodtak Nábót ellen a nép előtt: Átkozta Nábót Istent és a királyt! Ezért kivitték őt a városból és agyonkövezték. Azután ezt az üzenetet küldték Jezábelnek: Agyonkövezték Nábótot. Amikor Jezábel meghallotta, hogy agyonkövezték Nábótot, így szólt Jezábel Ahábhoz: Kelj föl, vedd birtokba a jezréeli Nábót szőlőjét, amelyet nem akart pénzért neked adni, mert nem él már Nábót, hanem meghalt. Amikor Aháb meghallotta, hogy Nábót meghalt, fölkelt Aháb, lement a jezréeli Nábót szőlőjébe, és birtokba vette azt.” 1Kir21, 4-16.

a./ Isten parancsa érvényesült inkább Nábót számára, mint a király kívánsága. Az Úr rendje iránti hűség fontosabb volt Nábótnak, mint pénz, gazdagság és az embereknél való tisztesség. Nábót tehát Istenért utasította el Ahábot.

(Vö.: 3Móz 25,23: „A földet senki se adja el véglegesen, mert enyém a föld, ti csak jövevények és zsellérek vagytok nálam.)

b./ Aháb túlzott reakciója („Aháb elkeseredve és haragosan ment haza a válasz miatt, amelyet a jezréeli Nábót adott neki, amikor ezt mondta: Nem adom neked atyai örökségemet. Lefeküdt az ágyára, arcát befelé fordította, és nem evett semmit.” 4.v.) hihetetlenül nevetségesnek tűnik: olyan, mint mikor egy neveletlen, elkényeztetett gyermek ragaszkodik kívánsága teljesítéséhez. Ez nem tanúskodik érettségről.

A mi vitákban való reakcióink is tükrözhetik lelki érettségünket. Én is sértődötten felhúzom az orrom? Én is befeketítem „ellenfelemet” mások előtt? Bosszút forralok? A könyökömet használom, hogy célba érjek?

(Lásd: Jak 1,19-24: „Tanuljátok meg tehát, szeretett testvéreim: legyen minden ember gyors a hallásra, késedelmes a szólásra, késedelmes a haragra, mert az ember haragja nem szolgálja az Isten igazságát. Ezért tehát vessetek el magatoktól minden tisztátalanságot és a gonoszság utolsó maradványát is, és szelíden fogadjátok a belétek oltott igét, amely meg tudja tartani lelketeket. Legyetek az igének cselekvői, ne csupán hallgatói, hogy be ne csapjátok magatokat. Mert ha valaki csak hallgatója az igének, de nem cselekszi, olyan, mint az az ember, aki a tükörben nézi meg az arcát. Megnézi ugyan magát, de elmegy, és nyomban el is felejti, hogy milyen volt.”)

c./ Ezen az úton hamar találunk szövetségeseket úgy, ahogy Aháb is talált ilyen szövetségest felesége, Jezábel személyében, aki támogatta és kész volt arra, hogy megvalósítson egy gyilkos tervet (1Kir 21 5 és 7.v.: „A felesége, Jezábel azonban odament hozzá, és így szólt: Min keseredett el úgy a lelked, hogy semmit sem eszel? A felesége, Jezábel ezt mondta neki: Hát nem te uralkodsz most Izráelben? Kelj föl, egyél, és légy jókedvű! Majd én megszerzem neked a jezréeli Nábót szőlőjét.”) Ahábnak talán nagyon is kapóra jött, hogy nem rá terhelődött a felelősség, hanem a feleségére. De ebben a dologban ő is ugyanúgy részes volt, mint az asszony. Mindenekelőtt azért, mivel neki, mint uralkodónak a hatalmáról volt szó, amit úgy tűnt, hogy Nábót elutasító válasza (vonakodása, húzódozás, megtagadás) megkérdőjelezett. Milyen könnyű összekeverni a hatalmi kívánságokat jogtalansággal és hazugsággal!

(Vö.: 5Móz 16,19: „Ne ferdítsd el az ítéletet, ne légy személyválogató, és ne fogadj el vesztegetést, mert a vesztegetés elvakítja a bölcseket is, és az igaz beszédet is elferdíti.)

d./ Helmut Lamparter jelentőségteljes szavakkal ábrázolja azt, hogy mi játszódott le a palotában: „Az egyedül igaz Istentől való elfordulás, az istenfélelem elhagyása, a Baálhoz való odafordulás maga után vonta az igazság (a jog) elferdítését. Ez nem csak Aháb idejében volt így. Vedd ki az istenfélelmet a hatalmas ember szívéből, és elkerülhetetlenül olyan tapasztalatokat szerzel, hogy darabokra törik az igazság. Ez borzalmas!” - Tűnődjünk el ma azon: hol vannak rejtett hatalmi törekvések az életünkben, amiket le kell győznünk?

(Ehhez lásd: Jer 45,5: „És neked nagy kívánságaid vannak? Ne legyenek! Mert most veszedelmet hozok minden emberre - így szól az ÚR -, de te életedet ajándékul kapod, bárhová mégy.)

8./ Isten kormányoz

„Ekkor leveleket írt Aháb nevében, lepecsételte annak gyűrűjével, és elküldte a leveleket azoknak a véneknek és nemeseknek, akik Nábóttal egy városban laktak. A levelekben ezt írta: Hirdessetek böjtöt, és ültessétek Nábótot a nép élére. Vele szembe pedig ültessetek két hitvány embert, akik így tanúskodjanak ellene: Átkoztad Istent és a királyt! Azután vigyétek ki, és kövezzétek agyon. A város polgárai, a vének és a nemesek, akik abban a városban laktak, úgy is tettek, ahogyan Jezábel megüzente nekik, és ahogyan a nekik küldött levelekben írta. Böjtöt hirdettek, és Nábótot a nép élére ültették. Odajött a két hitvány ember is, leültek vele szemben, és ezek a hitvány emberek így tanúskodtak Nábót ellen a nép előtt: Átkozta Nábót Istent és a királyt! Ezért kivitték őt a városból és agyonkövezték. Azután ezt az üzenetet küldték Jezábelnek: Agyonkövezték Nábótot. Amikor Jezábel meghallotta, hogy agyonkövezték Nábótot, így szólt Jezábel Ahábhoz: Kelj föl, vedd birtokba a jezréeli Nábót szőlőjét, amelyet nem akart pénzért neked adni, mert nem él már Nábót, hanem meghalt. Amikor Aháb meghallotta, hogy Nábót meghalt, fölkelt Aháb, lement a jezréeli Nábót szőlőjébe, és birtokba vette azt. Ekkor így szólt az ÚR igéje a tisbei Illéshez: Eredj, menj el Aháb izráeli király elé, aki Samáriában lakik, de most éppen a Nábót szőlőjében van, ahová azért ment, hogy birtokba vegye. Így beszélj hozzá: Ezt mondja az ÚR: Öltél, és még birtokot is szereztél? Azután így beszélj hozzá: Ezt mondja az ÚR: Ahol a kutyák felnyalták Nábót vérét, ugyanott nyalják fel a kutyák a te véredet is! Aháb így felelt Illésnek: Rám találtál, ellenségem?! Ő ezt mondta: Rád találtam, mivel arra adtad magad, hogy olyat tégy, amit rossznak lát az ÚR. Ezért én veszedelmet hozok rád, és kisöpörlek téged. Kiirtom Izráelből Aháb férfi utódait, apraját-nagyját! Olyanná teszem házadat, mint Jeroboámnak, Nebát fiának a házát, és mint Baasának, Ahijjá fiának a házát a bosszantásért, mert felbosszantottál, és vétekbe vitted Izráelt. Jezábelről pedig így szól az ÚR: A kutyák eszik meg Jezábelt Jezréel falánál! Aki Aháb hozzátartozói közül a városban hal meg, azt a kutyák eszik meg, aki pedig a mezőn hal meg, azt az égi madarak eszik meg. Nem volt senki más olyan, aki annyira ráadta volna magát annak a cselekvésére, amit rossznak lát az ÚR, mint Aháb, mert félrevezette a felesége, Jezábel. Igen utálatos dolgokat művelt, követte a bálványokat egészen úgy, ahogyan az emóriak tették, akiket kiűzött az ÚR Izráel fiai elől. Amikor Aháb meghallotta ezeket a szavakat, megszaggatta ruháját, a testére zsákruhát öltött, böjtölt, zsákruhában is hált, és csöndesen járt-kelt. Ekkor így szólt az ÚR igéje a tisbei Illéshez: Látod, mennyire megalázta magát előttem Aháb? Mivel megalázta magát előttem, az ő idejében nem hozom rá azt a veszedelmet; majd csak a fia idejében hozok veszedelmet a házára.” 1Kir21, 8-29,

a./ Minden időben voltak uralkodók, akik meg voltak győződve arról, hogy jogos az, ami nekik hasznos, vagy legjobb esetben, ami a népnek hasznos. Isten igéje azonban más léptékeket (mérce, méretarány) állít fel. Az az igaz, ami Isten előtt igaz, minden más hazugság. „Ahol a hazugság szövetségre lép a hatalommal, ebben a világban az igazság (jog, törvény) még mindig ebek harmincadjára jutott (kerekek alá kerül, tönkremegy, erkölcsileg lezüllött)” (H. Lamparter).

(Vö: Péld 6,12-15: „A mihaszna és rosszindulatú ember hamis szájjal jár-kel, szemével kacsingat, lábával jelt ad, és ujjával integet. Fonákság van szívében, rosszat kohol mindenkor, és viszálykodást szít. Azért hirtelen tör rá a veszedelem, egy pillanat alatt összetörik menthetetlenül.”)

b./ Jezábel alattomos terve sikerült: Nábótot megölték. Most már birtokba vehette Aháb a szőlőskertet. Csodálkozunk-e azon, hogy egyáltalán nem számított neki, hogy részt vegyen ebben a közös játékban. Ilyen vakká azonban csak a hatalom teheti az embert. Aháb lerombolta a kerítést, és ezt a földterületet a korona birtokának nyilvánította.

c./ És Isten? „Ekkor így szólt az ÚR igéje a tisbei Illéshez.” – Harmadszor áll Illés szemtől szembe a királlyal azért, hogy közölje vele (bejelent) Isten ítéletét. Ha pontosabban megfigyeljük az ítéletes üzenetet, akkor látjuk, mennyire jól ismeri Isten ennek a szörnyű jogtalanságnak minden részletét. - Azt gondolhatnánk, Isten félvállról vette Jezábelt, amikor megírta ez az asszony a levelét. Az Úr azonban látta azt, hogy repülnek majd a kövek, és hogy jönnek a kutyák…

d./ Isten tudta. És Isten látta. Vigasztaló ezt tudni. Az Úr senkit sem téveszt szem elől, akiknek igazságtalanul kell szenvedniük és meghalniuk a világban.

(Vö.: 2Kir 20,5: „Menj vissza, és mondd meg Ezékiásnak, népem fejedelmének: Így szól az ÚR, atyádnak, Dávidnak Istene: Meghallgattam imádságodat, láttam, hogy könnyeztél. Én meggyógyítalak, három nap múlva már fölmehetsz az ÚR házába;”

Jób 34,21: „Mert ő szemmel tartja az ember útját, és látja minden lépését;”

Zsolt 33,14: „Lakóhelyéből rátekint a föld minden lakójára.”)

e./ Minden jogtalanságnak Isten a bírája, és bírája is marad. Mikor eljön Isten órája, igaz ítéletet fog tartani.

(Lásd: Zsolt 9,9: „Igazságosan bíráskodik a világ fölött, részrehajlás nélkül ítéli a nemzeteket;”

Zsolt 96,10: „Mondjátok el a népeknek, hogy uralkodik az ÚR! Bizony, szilárdan áll a világ, nem inog. Igazságosan ítéli a népeket;”

Ézs 11,3b-4: „Nem a látszat után ítél, és nem hallomás után dönt, hanem igazságosan ítél a nincstelenek ügyében, és méltányosan dönt az ország szegényeinek dolgában. Megveri a földet szájának botjával, ajka leheletével megöli a bűnöst.”)

Isten kegyelmes és irgalmas, és az is marad, de szent Isten is. Nem áll meg előtte semmi igazságtalanság (jogtalanság).

/IV./ ISTEN MAGÁHOZ VESZI ILLÉST (9-10.r.)

9./ Illés utolsó földi napjai

„Amikor az ÚR föl akarta vinni Illést forgószélben az égbe, Illés és Elizeus elment Gilgálból. Illés ezt mondta Elizeusnak: Maradj itt, mert engem Bételbe küldött az ÚR. De Elizeus így felelt: Az élő ÚRra és a te életedre mondom, hogy nem hagylak el! Elmentek tehát Bételbe. A bételi prófétatanítványok odamentek Elizeushoz, és ezt mondták neki: Tudod-e, hogy az ÚR ma elragadja mellőled uradat? Ő így felelt: Én is tudom, de hallgassatok! Akkor ezt mondta neki Illés: Maradj itt, Elizeus, mert engem Jerikóba küldött az ÚR. Ő azonban így felelt: Az élő ÚRra és a te életedre mondom, hogy nem hagylak el! És megérkeztek Jerikóba. A jerikói prófétatanítványok odaléptek Elizeushoz, és ezt mondták neki: Tudod-e, hogy az ÚR ma elragadja mellőled uradat? Ő így felelt: Én is tudom, de hallgassatok! Azután ezt mondta neki Illés: Maradj itt, mert az ÚR a Jordánhoz küldött engem. Ő így felelt: Az élő ÚRra és a te életedre mondom, hogy nem hagylak el! Így mentek ketten együtt. Velük ment ötven prófétatanítvány is, és amikor ők ketten megálltak a Jordánnál, azok is megálltak tőlük távol. Illés fogta a palástját, összegöngyölte, és ráütött vele a vízre, mire az kettévált, ők pedig mindketten szárazon mentek át rajta. Amikor átmentek, Illés ezt mondta Elizeusnak: Kérj valamit, megteszem, mielőtt elragadnak tőled. Elizeus így felelt: Jusson nekem a benned működő lélekből kétszeres rész! Ő ezt mondta: Nehezet kértél. Ha látsz engem, amikor elragadnak tőled, akkor úgy lesz; de ha nem, akkor nem lesz úgy. Amikor azután tovább mentek, és beszélgettek, hirtelen egy tüzes harci kocsi jelent meg tüzes lovakkal, és elválasztotta őket egymástól. Így ment föl Illés forgószélben az égbe. Elizeus látta ezt, és így kiáltozott: Atyám! Atyám! Izráel harci kocsijai és lovasai! Azután nem látta őt többé. Ekkor megragadta a ruháját, és két darabra szakította. Majd fölemelte Illés leesett palástját, és megint odaállt a Jordán partjára. Fogta Illésnek a leesett palástját, ráütött azzal a vízre, és így szólt: Hol van az ÚR, Illés Istene, hol van Ő? Amikor ráütött a vízre, az kettévált, Elizeus pedig átment rajta.” 2Kir 2,1-14.

a./ Csodálatos eseményeket tudunk meg igeszakaszunkban Illés utolsó földi napjairól és óráiról, amik bátoríthatnak minket. Illés élete vége diadal volt, ragyogó győzelem. Isten egészen különöset tervezett vele, olyat, amit rajta kívül csak Énók élt át.

(Lásd: 1Móz 5,24: „Énók az Istennel járt, és egyszer csak eltűnt, mert magához vette őt Isten;”

Zsid 11,5: „Hit által ragadtatott el Énók, hogy ne lásson halált, és nem találták meg, mivel elragadta őt az Isten. Elragadtatása előtt azonban bizonyságot nyert arról, hogy Isten szemében kedves.”)

b./ Olvastuk, ahogy Illés színre lépései újra és újra hirtelen fellángoló tűzzel voltak összekapcsolva, amik jelek voltak arra vonatkozóan, hogy a szent és élő Isten jelen volt. Erre utalnak számunkra a tüzes szekér és tüzes paripák is, amiket azért küldött Isten, hogy dicsőségébe vegye Illést.

c./ Már Illés mellett volt Elizeus, az Isten által kiválasztott utód. És Elizeus egészen végig feltétlenül atyai barátja mellett akart maradni. Utolsó közös vándorlásukon (gyalogtúra) Illés arra gondolt, hogy hátrahagyja utódját; ő azonban hallani sem akart erről. „Vannak emberek, akikkel kapcsolatban azt akarjuk, hogy jobb lenne, ha nem jönnének velünk vagy legkevésbé szeretnénk, hogy a végpontig elkísérjenek” (H. Lamparter). Illés ilyen ember volt.

d./ Illés és Elizeus közösen tette meg visszafelé azt az utat, amelyen Isten egykor bevezette népét az ígéret földjére: Gilgál (az a hely, ahol új élet kezdődött Izráel számára); Béthel (az imádkozás helye, ott épített Ábrahám Istennek egy oltárt); Jerikó (a győzelem helye) – Isten népével való történelmének kiemelkedő helyei.

(Lásd: Józs 4,19k.: „Az első hónap tizedikén jött fel a nép a Jordánból, és tábort ütött Gilgálban, Jerikó keleti határán. Azt a tizenkét követ, amelyet a Jordánból vettek ki, Gilgálban állíttatta föl Józsué;

Józs 5,2: „Abban az időben mondta az ÚR Józsuénak: Csinálj kőkéseket, és végeztesd el újból Izráel fiai között a körülmetélést;”

1Móz 13,3k.: „A Délvidékről továbbvonult előző szállásai mentén egészen Bételig, addig a helyig, ahol korábban is sátorozott Bétel és Aj között;”

Józs 6,1-2: „Jerikó olyan alaposan be volt zárva Izráel fiai miatt, hogy se ki, se be nem mehetett senki. Ekkor azt mondta az ÚR Józsuénak: Lásd! A kezedbe adom Jerikót és királyát vitéz harcosaival együtt.”)

e./ Vannak a mi személyes életünkben is és Jézus gyülekezete életében is fontos helyek és események, amelyekre hálásan emlékezhetünk. Ezek új bátorságot ajándékozhatnak a továbbhaladáshoz, miközben ezek életben tartják az Isten hűségére való emlékezést a szívünkben.

(Vö.: Zsolt 111,1-10: „Dicsérjétek az URat! Hálát adok az ÚRnak teljes szívből! a becsületes emberek körében és közösségében. Nagyok az ÚR tettei, kikutathatják, akiknek csak kedvük telik benne. Munkája fenséges és ékes, igazsága örökre megmarad. Emlékezetessé tette csodáit, kegyelmes és irgalmas az ÚR. Eledelt adott az istenfélőknek, örökké emlékezik szövetségére. Hatalmas tetteit kijelentette népének, nekik adta a pogányok birtokát. Kezének munkái igazak és jogosak, rendelkezései maradandóak, rendíthetetlenek mindörökké, igazán és helyesen vannak megalkotva. Gondoskodott népe megváltásáról, örökre elrendelte szövetségét, szent és félelmes az ő neve. A bölcsesség kezdete az ÚR félelme. A józan eszűek mind eszerint élnek. Az ő dicsérete örökre megmarad;”

2Móz 17,14: „Akkor így szólt az ÚR Mózeshez: Írd meg ezt a dolgot emlékezetül egy könyvben, és vésd Józsué emlékezetébe, hogy Amáléknak még az emlékét is eltörlöm az ég alól!;”

2Tim 2,8: „Emlékezz arra, hogy Jézus Krisztus, aki Dávid utóda, feltámadt a halottak közül. Erről szól az én evangéliumom.”)

10./ Elizeus végig Illés mellett marad

„Amikor az ÚR föl akarta vinni Illést forgószélben az égbe, Illés és Elizeus elment Gilgálból. Illés ezt mondta Elizeusnak: Maradj itt, mert engem Bételbe küldött az ÚR. De Elizeus így felelt: Az élő ÚRra és a te életedre mondom, hogy nem hagylak el! Elmentek tehát Bételbe. A bételi prófétatanítványok odamentek Elizeushoz, és ezt mondták neki: Tudod-e, hogy az ÚR ma elragadja mellőled uradat? Ő így felelt: Én is tudom, de hallgassatok! Akkor ezt mondta neki Illés: Maradj itt, Elizeus, mert engem Jerikóba küldött az ÚR. Ő azonban így felelt: Az élő ÚRra és a te életedre mondom, hogy nem hagylak el! És megérkeztek Jerikóba. A jerikói prófétatanítványok odaléptek Elizeushoz, és ezt mondták neki: Tudod-e, hogy az ÚR ma elragadja mellőled uradat? Ő így felelt: Én is tudom, de hallgassatok! Azután ezt mondta neki Illés: Maradj itt, mert az ÚR a Jordánhoz küldött engem. Ő így felelt: Az élő ÚRra és a te életedre mondom, hogy nem hagylak el! Így mentek ketten együtt. Velük ment ötven prófétatanítvány is, és amikor ők ketten megálltak a Jordánnál, azok is megálltak tőlük távol. Illés fogta a palástját, összegöngyölte, és ráütött vele a vízre, mire az kettévált, ők pedig mindketten szárazon mentek át rajta. Amikor átmentek, Illés ezt mondta Elizeusnak: Kérj valamit, megteszem, mielőtt elragadnak tőled. Elizeus így felelt: Jusson nekem a benned működő lélekből kétszeres rész! Ő ezt mondta: Nehezet kértél. Ha látsz engem, amikor elragadnak tőled, akkor úgy lesz; de ha nem, akkor nem lesz úgy. Amikor azután tovább mentek, és beszélgettek, hirtelen egy tüzes harci kocsi jelent meg tüzes lovakkal, és elválasztotta őket egymástól. Így ment föl Illés forgószélben az égbe.” 2Kir 2,1-11.

a./ Hiába várunk a két próféta közti részletes beszélgetés feljegyzésére. De bizonyára egyetlen haszontalan szót sem váltottak egymással. Illés felkészült belsőleg az Istennel való találkozásra, és Elizeus tiszteletben tartotta a hallgatását.

Isten vezetései nem az emberi kíváncsiságot akarják kielégíteni, hanem ahhoz akarnak hozzájárulni, hogy még mélyebben bízzunk az Úrban. És nem utolsósorban arra valók, hogy engedelmességünk által tisztességet adjunk neki. Ez érvényes a prófétaiskolák „tanítványaira” is, akik az ország különböző területein működtek.

b./ A prófétatanítványok rendszerint kisebb vagy nagyobb lakóközösségben éltek egymással. Megosztották életüket egymással egy bizonyos időtartamra, és iskola-közösséget is képeztek egymással. Illéstől, „próféta-atyjuktól” sokat tanultak Izráel Istenéről. Isten igéjével foglalkoztak, eszmecserét folytattak erről, és mindenekelőtt elsajátították (begyakorol, beletanul) azt az életet, amelyik Isten akaratán tájékozódik. Ebből Illés igazi példakép volt számukra.

c./ Vajon élete csodálatos végére is felkészítette őket Illés? Vagy Szentlélek által tudták meg, hogy anélkül veszi fel az Úr Illés dicsőségébe, hogy a próféta halált látna? (5.v.: ”A jerikói prófétatanítványok odaléptek Elizeushoz, és ezt mondták neki: Tudod-e, hogy az ÚR ma elragadja mellőled uradat? Ő így felelt: Én is tudom, de hallgassatok!”) Nem tudjuk, hogy csupán közölni akarták-e Illéssel ismeretüket vagy részletesen akartak-e vele beszélni e sajátságos eseményről? - Illés mindenesetre visszautasítja őket. Vannak dolgok, amire nem lehet vagy nem kell szót vesztegetni.

d./ Közös útjuk folyamán Illés és Elizeus eközben a Jordánhoz érkeztek. Elizeus hűséges maradt mesteréhez és barátjához. Kitartása (állhatatossága) talán Isten hűségének a példája. Isten akkor is mindig övéivel marad, ha az embereknek el kell válniuk egymástól. Isten állandó kísérőnk akar maradni, nappal és éjszaka is.

(Lásd: Zsolt 40,12: „URam, ne vond meg tőlem irgalmadat, szereteted és hűséged őrizzen szüntelen!;”

Zsolt 121,3: „Nem engedi, hogy lábad megtántorodjék, nem szunnyad őriződ;”

Péld 3,26: „Mert az ÚRban bizakodhatsz, és ő megőrzi lábad a csapdától.”)

e./ A Róm 1-4-ben Pál annak a kérdésnek jár utána: hogyan igazul meg az ember hit által. Először negatíve foglalkozik ezzel (1,18-3,20), majd pedig a pozitív oldalával (3,21-4,25). Az első négy fejezetben huszonötször fordul elő a „hinni” szó, azonban csupán kétszer az „élni” kifejezés. Az 5-8 fejezetek aztán a megigazultak hitből való életével foglalkoznak. Ezért a „hinni” kifejezés csak igen ritkán, ezzel szemben az „élni” szó huszonötször fordul elő.

------------------

 

 

 

 








Ingyenes honlapkészítő
Profi, üzleti honlapkészítő
Hirdetés   10
Végre értem amit angolul mondanak nekem, és megértik amit mondok.

KÖSZÖNÖM NOÉMI!