Bejelentés



Pótor Imre honlapja
"Nekem az élet Krisztus és a meghalás nyereség." Fil 1,21.

MENÜ

Ingyenes Angol online nyelvtanfolyam kezdőknek és újrakezdőknek. Ráadásul most megkapod ajándékba A Hatékony Angol Tanulás Titkai tanulmányom.









OLTÁROK - AZ ÉLŐ ISTENNEL VALÓ TALÁLKOZÁS HELYEI

OLTÁROK,

AZ ÉLŐ ISTENNEL VALÓ TALÁLKOZÁS HELYEI

Altäre - Stätten der Begegnung mit Gott

BLZ Juli 2005

Bibellesezettel Aidlingen Diakonissen Mutterhaus

http://bibel.com/BLZ/index-69.html

Fordította

Dr. Pótor Imre

Vásárosnamény, 2010.

1./ Az oltárok célja

Zsolt 100,1-5: „Hálaadó zsoltár. Ujjongjatok az ÚR előtt az egész földön! / Szolgáljatok az ÚRnak örömmel, vigadozva járuljatok színe elé! / Tudjátok meg, hogy az ÚR az Isten! Ő alkotott minket, az övéi vagyunk: az ő népe és legelőjének nyája. / Menjetek be kapuin hálaénekkel, udvaraiba dicsérettel! Adjatok hálát neki, áldjátok nevét! / Mert jó az ÚR, örökké tart szeretete, és hűsége nemzedékről nemzedékre;”

Zsolt 84,2-5: „Mily kedvesek a te hajlékaid, ó Seregek URa! / Sóvárog, sőt eleped a lelkem az ÚR udvarai után. Testem és lelkem ujjongva kiált az élő Istenhez. / Még a veréb is talál házat, és a fecske is fészket, ahova fiókáit helyezi oltáraidnál, Seregek URa, királyom és Istenem! / Boldogok, akik házadban laknak, szüntelenül dicsérhetnek téged! (Szela.).”

Az oltárok az Ószövetségben az Istennel való találkozás látható jelei. Bizonyos helyzetekben építették őket addig, ameddig el nem készítették az élő Isten központi szentélyét. „Az Ótestamentum idejében az volt egy oltár fő célja, hogy állatokat áldozzanak rajta, ezen túl azonban további határozott célokat is szolgáltak például az imádkozás és összegyülekezés helyeként és menedékhelyként” (Jeruzsálemi Biblialexikon).

A Bibliában először említett oltár Nóé özönvíz utáni oltára (1Móz 8,20: „Azután oltárt épített Nóé az ÚRnak, és vett minden tiszta állatból és minden tiszta madárból, és égőáldozatokat mutatott be az oltáron). De már Kain és Ábel is mutattak be áldozatokat. Az ősatyákról tudjuk, hogy faragatlan köveket állítottak fel és ott hívták segítségül az Úr nevét.

A Biblia oltárait, amikkel foglalkozni akarunk, emberek építették, ahol Isten a leghatalmasabbként akarták tisztelni, miközben áldozatokat mutattak be az oltárokon és imádták Istent.

Ezzel szemben nem az az elsődleges, hogy oltárt építsünk, ha elhatároztuk, hogy Istennel beszélünk, rá hallgatunk, vagy ajándékozunk is neki valamit. Mégis vegyünk figyelembe néhány oltár-történetet, és tegyünk fel magunknak a kérdést: mit akarnak ezek ma üzenni nekünk.

Annak idején is, mint manapság is, az oltárhoz menetel az Úrhoz való járulást jelentette, és az oltárnál való tartózkodás lényege, értelme: az Úr előtt lenni. Aztán várunk a szavára (szó, beszéd), tiszta, bátorító és útmutató igére.

Korunk egyik keresztyén embere mondta: „De hát ne hiányozzanak a mi életünkből se az oltárok!” Ezzel azokra a különös időkre gondolt, amikor a hívő ember újra az Úrra bízza, és neki szenteli magát. Ezen kívül minden imádság és minden Isten igéjére való hallgatás az oltárnál való időzést jelent.

Ezt a tényt ábrázolja Ászáf így: „Végül elmentem Isten szent helyére” (Zsolt 73,17;

(Vö.: „1Krón 16,11: Folyamodjatok az ÚRhoz, az ő hatalmához, keressétek orcáját szüntelen!;

Zsolt 107,22: „Mutassanak be hálaáldozatot, beszéljék el ujjongva tetteit!”)

 

I./ NÓÉ OLTÁRA

- AZ OLTÁR, MINT A SZABADULÁSÉRT VALÓ HÁLAADÁS HELYE -

2./ Nóé hálaáldozata

 

1Móz 8,14-22: „A második hónap huszonhetedik napjára megszáradt a föld. / Ekkor így szólt Isten Nóéhoz: / Jöjj ki a bárkából feleségeddel, fiaiddal és fiaid feleségeivel együtt! / Mindenféle élőlényt, amely csak veled van: madarat, állatot és minden földi csúszómászót hozz ki magaddal, hadd nyüzsögjenek a földön, szaporodjanak és sokasodjanak a földön! / Kijött tehát Nóé fiaival, feleségével és fiainak feleségeivel együtt. / Minden élőlény, minden csúszómászó, minden madár, minden, ami mozog a földön, csoportonként kijött a bárkából. / Azután oltárt épített Nóé az ÚRnak, és vett minden tiszta állatból és minden tiszta madárból, és égőáldozatokat mutatott be az oltáron. / Amikor az ÚR megérezte a kedves illatot, ezt mondta magában az ÚR: Nem átkozom meg többé a földet az ember miatt, bár gonosz az ember szívének szándéka ifjúságától fogva, és nem irtok ki többé minden élőt, ahogyan most cselekedtem. / Amíg csak föld lesz, nem szűnik meg a vetés és az aratás, a hideg és a meleg, a nyár és a tél, a nappal és az éjszaka;”)

Zsolt 50,13-15: „Eszem-e a bikák húsát, iszom-e a bakok vérét? / Hálaadással áldozz Istennek, és teljesítsd a Felségesnek tett fogadalmaidat! / Hívj segítségül engem a nyomorúság idején! Én megszabadítlak, és te dicsőítesz engem.”)

 

Miután Nóé sértetlenül hagyta el a bárkát családjával, tudatosan újat kezdett Istennel a földön. Hálából azért, hogy Isten megőrizte az özönvíz folyamán, és a földön újra megajándékozott életért Nóé oltárt épített az Úrnak.

Áldozati ajándékként a legértékesebbet választotta, amije csak volt. Semmit nem tartott meg magának az áldozati állat húsából, az áldozatot teljesen az Úrnak szentelte. Tűzáldozatot mutatott be az Úrnak, azaz az áldozatot teljesen az Úrnak adta. Így tartotta (ünnepelte) Nóé az első istentiszteletet az új körülmények láttán.

„Nóénak ez az első cselekvése az új földön, tehát az özönvíz után, magába foglalja az igaz istentisztelet hét ős- és alapmotívumát:

(1) A hívő ember egész élete istentisztelet a megmentett ember reakciójaként;

(2) Isten szabadítására a válasz a hálaadás;

(3) Istentisztelet van minden munka előtt, és a jövőbeli életért való mindenféle aggodalom előtt;

(4) Az istentiszteleten az ember a legdrágábbat és legértékesebbet adja Istennek, amije van;

(5) Az istentiszteleten az ember semmit sem akar magának megtartani (visszatart), mivel az istentisztelet teljes-áldozat;

(6) Az istentiszteleten az ember szívéről van szó, Isten a szívet nézi;

(7) Az istentisztelet olyan hely, ahol az ember nyugalomra jut” (Hj. Bräumer).

Nóé istentisztelete tetszett Istennek. „Az ÚR megérezte a kedves illatot” (1Móz 8,21). Ez egy héber képszerű kifejezés arra, hogy Isten kegyelmesen elfogadta Nóé áldozatát. Nóé őszinte szívére tekintett.

(Vö.: 1Móz 4,4k.: „Ábel is vitt az elsőszülött bárányokból, a kövérjükből. Az ÚR rátekintett Ábelra és áldozatára, / de Kainra és áldozatára nem tekintett. Emiatt Kain nagy haragra gerjedt, és lehorgasztotta a fejét.”)

Sajnos sokan megemlítésre méltó lelki részvétel nélkül vesznek részt az istentiszteleteken. Ez nem tetszik az Úrnak.

(Vö.: „Ám 5,21-27: „Gyűlölöm, megvetem ünnepeiteket, ünnepségeiteket ki nem állhatom! / Ha égőáldozatot mutattok be nekem, vagy ételáldozatot, nem gyönyörködöm bennük. Rá se tekintek a békeáldozatra, melyet hízlalt állatokból mutattok be! / Távozzatok előlem hangos éneklésetekkel, hallani sem akarom lantpengetésteket! / Áradjon a törvény, mint a víz, és az igazság, mint a bővizű patak! / Véresáldozatot és ételáldozatot úgy hoztatok-e nekem a pusztában negyven éven át, Izráel háza, / hogy közben hordoztátok királyotokat, Szikkútot, és Kijjúnt, csillagistenetek képmását, amelyeket ti készítettetek?! / Ezért fogságba küldelek titeket Damaszkuszon túlra - mondja az ÚR, akinek Seregek Istene a neve.”)

 

3./ Okos istentisztelet

 

Róm 12,1k.: „Az Isten irgalmára kérlek tehát titeket, testvéreim, hogy okos istentiszteletként szánjátok oda testeteket élő és szent áldozatul, amely tetszik az Istennek; / és ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek: mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes;”

Mt 16,25: „Mert aki meg akarja menteni az életét, elveszti, aki pedig elveszti az életét énértem, megtalálja.

Korunkban némely gyülekezetben „valamivel más” vagy „teljesen más” istentiszteletet tartanak. Pál megírta a Rómában lévő keresztyéneknek és minden kor keresztyénének, hogy milyen ez az egészen más, milyen az igazi istentisztelet: „Az Isten irgalmára kérlek tehát titeket, testvéreim, hogy okos istentiszteletként szánjátok oda testeteket élő és szent áldozatul, amely tetszik az Istennek” (Róm 12,1).

„A mi igazi, valóságos életünkről van szó. Ez teljesen ellentétben áll a szokásos keresztyénségünkkel, ami elintézi Istent valami áhítattal és néhány bensőségességgel, és a reális életet fenntartja magának vagy átengedi a világnak. Újra meg kell tanulnunk Páltól, hogy éppenséggel a mi vasárnapokra és ünnepnapokra, spirituális (szellemivé alakított), gondolati dolgokra korlátozott sajátságos istentiszteleteink nem értelmes istentiszteletek. Mert az értelmes istentisztelet nem csak napokra és órákra, és pláne nem csupán hallgatásra és beszédre korlátozódik, hanem folyton folyvást az élet áldozata felajánlásában megy végbe” (W. de Boor).

A hívők egész élete istentisztelet! Amint Noénál egy döntő tapasztalat (átélés) után teljes áldozatként való hála-áldozat következett, így lehet ez nálunk is. Tudjuk, mennyire örvendezett Jézus annak, amikor látta egy özvegyasszony adományát. „Mindazt beledobta (a perselybe), amije csak volt, az egész vagyonát” (Mk 17,44). Nem volt neki sok, de semmit sem tartott vissza abból a kevésből, amije volt.

(Vö.: Mk 12,41-44: „Amikor Jézus leült a templomi persellyel szemben, nézte, hogyan dobja a pénzt a sokaság a perselybe. Sok gazdag sokat dobott bele, / egy szegény özvegyasszony pedig odamenve beledobott két fillért, azaz egy krajcárt. / Jézus odahívta tanítványait, és ezt mondta nekik: „Bizony, mondom néktek, hogy ez a szegény özvegyasszony mindenkinél többet dobott a perselybe. / Mert mindannyian fölöslegükből dobtak, ő azonban szegénységéből mindazt beledobta, amije csak volt, az egész vagyonát.)

Vannak különös órák a Jézus-követők életében, amikor visszatekintenek a mögöttük lévő útra és azt mondják: „Mindeddig megsegített bennünket az ÚR!” (1Sám 7,12). Az ilyen köszönetmondásban már mindig tudatosan benne van a jövőbe néző, bizalommal tele előretekintés, hogy Isten továbbra is segíteni fog. Az ilyen hálaáldozati oltárok életutunk fontos állomásai.

(Vö.: 5Móz 8,10: „Ehetsz jóllakásig, és áldani fogod Istenedet, az URat azért a jó földért, amelyet neked adott;

Zsolt 100,4: „Menjetek be kapuin hálaénekkel, udvaraiba dicsérettel! Adjatok hálát neki, áldjátok nevét!”)

 

II./ ÁBRAHÁM OLTÁRA

- OLTÁR A VISSZATÉRÉS ÉS MEGTÉRÉS HELYÉN -

 

4./ Az engedetlenség fogságában

1Móz 12,10-13,4: „Egyszer éhínség támadt azon a földön. Ekkor lement Abrám Egyiptomba, hogy ott tartózkodjék, mert súlyos éhínség volt azon a földön. / Amikor már közel járt Egyiptomhoz, ezt mondta feleségének, Szárajnak: Nézd csak! Tudom, hogy szép arcú asszony vagy. / Ha meglátnak az egyiptomiak, azt mondják majd: Ez a felesége! És engem megölnek, téged pedig életben hagynak. / Mondd, hogy a húgom vagy, hogy jó sorom legyen a te réveden, és életben maradjak általad. / Így is történt. Amikor Abrám Egyiptomba érkezett, az egyiptomiak látták, hogy nagyon szép az asszony. / A fáraó főemberei is meglátták őt, dicsérték a fáraónak, és elvitték az asszonyt a fáraó házába. / Abrámnak pedig jó sora lett az asszony révén: lettek neki juhai, marhái és szamarai, szolgái és szolgálói, nőstény szamarai és tevéi. / De nagy csapásokkal sújtotta az ÚR a fáraót és házát Abrám felesége, Száraj miatt. / Hívatta azért a fáraó Abrámot, és ezt mondta: Mit tettél velem? Miért nem mondtad meg nekem, hogy a feleséged? / Miért mondtad, hogy a húgod? Csak ezért vettem feleségül. Most aztán itt a feleséged, fogd, és menj! / Embereket is rendelt mellé a fáraó, és azok kivezették őt, feleségét és mindenét, amije csak volt. / Abrám feljött Egyiptomból a feleségével és mindenével együtt, amije volt. Lót is vele jött a Délvidékre. / Abrámnak igen tekintélyes vagyona volt: jószága, ezüstje és aranya. / A Délvidékről továbbvonult előző szállásai mentén egészen Bételig, addig a helyig, ahol korábban is sátorozott Bétel és Aj között, / annak az oltárnak a helyéig, amelyet ott először készített. Ott is segítségül hívta Abrám az ÚR nevét.”)

 

Kánaán földjén az éhínség idején kérdések merültek fel Ábrahámban: Bízol te Istenedben? Számolsz-e azzal, hogy megsegít ebben az ínséges időben, vagy magadnak kell megkeresni a kivezető utat?

Minden ínséges idő, amit átélünk, döntés elé állít bennünket. Az ilyen időkben, amelyekben a legszükségesebb hiányzik, létbiztonságunk sincs meg. Az ember menedéket keres.

Ezt tette Ábrahám is, mivel félt. Ezért csábították „Egyiptom” gazdag gabona raktárai. Úgy gondolta, hogy ott túlélheti ezt az időszakot.

De hát elfelejtette-e Ábrahám, hogy az élő Isten őt Kánaánba hívta és vezette? Hát éheztetné az Úr az ígéret földjén?

Az Egyiptomba vezető úton jogos kétségek gyötörték Ábrahámot, de nem engedetlensége miatt. Közismert volt, hogy a fáraók nagy háremet tartottak, és Sára szépasszony volt. A hatalom birtokosai jogot formáltak arra, hogy minden szépasszonyt a magukénak mondjanak (sajátjuk legyen, sajátjuknak nevezzenek). Ha egy asszony házas volt, az uralkodó azonban azt akarta, hogy az övé legyen, megölette a férjét.

Hogy Ábrahám megmentse életét az ilyen fajta intézkedéstől, cselhez folyamodott. Féligazság volt az, hogy Sára testvérének adta ki magát Egyiptomban (1Móz 20,12: „De valóban húgom is ő, az apám leánya, csak nem az anyám leánya; így lett a feleségem”)!, - és így Sárát a szépségéért ténylegesen az uralkodó palotájába vitték.

Ellenszolgáltatásként Ábrahámot gazdagon megajándékozták, Sárát azonban elvették tőle. Ábrahám magára vállalta ezt a terhet (bűnt): hitetlenséget, ami félelemmel és féligazsággal párosult, amiket meghatározott cselekedete (eljárás).

Ábrahám Egyiptomba menetele (útra kelés) óta nem beszélt az Úrral, mintha elfelejtette volna. Isten azonban nem felejtette el őt. Isten nagyobb, mint minden magunkra vonatkozó félelmetes aggodalmaskodás.

(Vö.: „Ézs 50,2: „Miért nem volt ott senki, amikor hozzátok mentem? Miért nem válaszolt senki, amikor szólítottalak? Olyan rövid már a kezem, hogy nem tud megváltani? Nincs már annyi erőm, hogy megmentselek? Íme, dorgáló szavammal kiszárítom a tengert, pusztává teszem a folyókat! Bűzlenek a halak, mert nem lesz víz, és elpusztulnak a szomjúságtól;”

Zsolt 62,12k.: „Szólott egyszer az Isten, és ezt a két dolgot értettem meg: Istennél van az erő; / nálad van, URam, a szeretet. Te megfizetsz mindenkinek tettei szerint;”

Róm 16,27: „Az egyedül bölcs Istené a dicsőség, a Jézus Krisztus által örökkön-örökké. Ámen.”)

 

 

 

5./ Felvenni a hit pajzsát

 

1Móz 12,14-20: „Így is történt. Amikor Abrám Egyiptomba érkezett, az egyiptomiak látták, hogy nagyon szép az asszony. / A fáraó főemberei is meglátták őt, dicsérték a fáraónak, és elvitték az asszonyt a fáraó házába. / Abrámnak pedig jó sora lett az asszony révén: lettek neki juhai, marhái és szamarai, szolgái és szolgálói, nőstény szamarai és tevéi. / De nagy csapásokkal sújtotta az ÚR a fáraót és házát Abrám felesége, Száraj miatt. / Hívatta azért a fáraó Abrámot, és ezt mondta: Mit tettél velem? Miért nem mondtad meg nekem, hogy a feleséged? / Miért mondtad, hogy a húgod? Csak ezért vettem feleségül. Most aztán itt a feleséged, fogd, és menj! / Embereket is rendelt mellé a fáraó, és azok kivezették őt, feleségét és mindenét, amije csak volt;"”

Ef 6,16: „Vegyétek fel mindenképpen a hit pajzsát, amellyel kiolthatjátok a gonosznak minden tüzes nyilát.”)

 

Az ókor egyiptomi fáraóit istenként imádták. Amint azonban betegséggel látogatta meg a fáraót az igaz és élő Isten, gyorsan felismerte a csapás okát, és tudta, hogy ez Sára miatt történt. Minden esetre Ábrahámnak ettől a pogány uralkodótól kellett meghallania azt, amiben kudarcot vallott. Úgy hagyta el Ábrahám Egyiptomot, mint megszégyenített és emberektől megalázott. Nem volt díszkíséret az a védő-kíséret, amelyet a határig kapott.

„Ábrahám itt egyáltalán nem hithős és nem is szent. Története nem aranyos alapra festett szenttörténet-ábrázolás. Bűnös ember. A halálfélelem legyőzése és az a bizalom, hogy Isten tudja az utat, ami mindig történik, - nem az emberi természettel együtt növekvő Istentől való adományok. A természeti ember félelmében mindig hajlamos arra, hogy kompromisszumot kössön (megalkudjon). A hívő azonban egyedül Istenbe veti bizalmát. Számol Isten lehetőségeivel ott is, ahol más már semmiféle kivezető utat (kiutat) nem lát” (HJ. Bräuer).

A Biblia más helyein megtapasztaljuk, hogy Ábrahám valóban így számított az Úrra, ezért lett a hívők atyja. „Reménységgel hitt ott, ahol semmi ok nem volt a reménységre, … nem gyengült meg a hitben… Nem kételkedet hitetlenül Isten ígéretében, hanem megerősödött hit által, miközben tisztelte Istent és teljesen meg volt győződve arról, hogy amit Isten megígért, képes is megtenni.

(Vö.: Róm 4,18-21: „Reménység ellenére is reménykedve hitte, hogy sok nép atyjává lesz, ahogyan megmondatott: „Ennyi lesz a te magod!” / Mert hitében nem gyengült meg, amikor arra gondolt, hogy százesztendős lévén, elhalt már saját teste, és Sára méhe is elhalt. / Isten ígéretét sem vonta kétségbe hitetlenül, sőt megerősödött a hitben dicsőséget adva Istennek, és teljesen bizonyos volt afelől, hogy amit Isten ígér, azt meg is tudja tenni.”)

Ha semmiféle kiutat nem látunk, Istennek akkor is van sok lehetősége. Kiúttalanságunkra nézünk vagy az Úrra? Minden emberi reménység és kilátás ellenére Istenünkben kell bízni. A hit csak ott kezdődik, ahol úgy tűnik, hogy minden okunk megvan arra, hogy feladjuk a hitet” (W. de Boor).

(Vö.: Zsid 11,1k.: „A hit pedig a remélt dolgokban való bizalom, és a nem látható dolgok létéről való meggyőződés. / Ennek a hitnek az alapján nyertek Istentől jó tanúbizonyságot a régiek;”

Lk 17,5: „Az apostolok így szóltak az Úrhoz: „Növeld a hitünket!”)

6./ Ábrahám ismét segítségül hívta az Úr nevét

 

1Móz 13,1-4: „Abrám feljött Egyiptomból a feleségével és mindenével együtt, amije volt. Lót is vele jött a Délvidékre. / Abrámnak igen tekintélyes vagyona volt: jószága, ezüstje és aranya. / A Délvidékről továbbvonult előző szállásai mentén egészen Bételig, addig a helyig, ahol korábban is sátorozott Bétel és Aj között, / annak az oltárnak a helyéig, amelyet ott először készített. Ott is segítségül hívta Abrám az ÚR nevét;”

Zsolt 51,1-8. 12-14: „A karmesternek: Dávid zsoltára, / abból az időből, mikor nála járt Nátán próféta, mert bement Dávid Betsabéhoz. / Könyörülj rajtam kegyelmeddel, Istenem, töröld el hűtlenségemet nagy irgalmaddal! / Teljesen mosd le rólam bűnömet, és vétkemtől tisztíts meg engem! / Mert tudom, hogy hűtlen voltam, és vétkem mindig előttem van. / Egyedül ellened vétkeztem, azt tettem, amit rossznak látsz. Ezért igazad van, ha szólsz, és jogos az ítéleted. / Lásd, én bűnben születtem, anyám vétekben fogant engem. / Te pedig a szívben levő igazságot kedveled, és a bölcsesség titkaira tanítasz engem; … / … Tiszta szívet teremts bennem, Istenem, és az erős lelket újítsd meg bennem! / Ne vess el orcád elől, szent lelkedet ne vedd el tőlem! / Vidámíts meg újra szabadításoddal, támogass, hogy lelkem készséges legyen.”)

 

Ábrahám éppen arra a helyre érkezett vissza, ahonnan elköltözött. Mi sem spóroljuk meg azt, hogy újra és újra vissza ne térjünk arra a helyre – ennek nem kell geográfiai helynek lennie - , ahol esetleg már belsőleg letértünk az Úr útjáról.

Ábrahám arra a helyre érkezett, ahol korábban épített oltárt az Úrnak, és ismét segítségül hívta az Úr nevét. Ábrahám külső és belső visszatérést valósított meg.

Hol hagytuk el azt az utat, amire Isten utasított minket? Hol egyeztünk bele egy bűnbe, vagy hol tagadtuk meg az Úrnak való engedelmességet egy bizonyos dologban, jóllehet világosan szólt hozzánk? Mikor ért véget az Úrba vetett bizalmunk? Visszatérhetünk – megtérhetünk és gyökerestől megváltoztathatjuk a véleményünket (megfontolhatjuk, átgondolhatjuk).

(Vö.: 1Jn 1,9: „Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz ő: megbocsátja bűneinket, és megtisztít minket minden gonoszságtól;”

Zsolt 32,1k.: „Dávid tanítókölteménye. Boldog, akinek hűtlensége megbocsáttatott, vétke eltöröltetett. / Boldog az az ember, akinek az ÚR nem rója fel bűnét, és nincs lelkében álnokság;”

Lk 15,18: „Útra kelek, elmegyek apámhoz, és azt mondom neki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened.”)

Megállhatunk csendben Isten előtt, csendet tarthatunk, hogy újra hozzá igazodjunk.

„Ez a megálló (megállóhely) előrelépést jelentett Ábrahám belső életében, jóllehet saját bűne miatt. Bizonyára vannak ilyen megállóhelyek a mi életünkben is, és szükségünk van rájuk. Panaszkodtunk olykor egy-egy tétlenségre (megállás, változatlanság, nyugalmi helyzet) hitbeli életünkben, akkor aztán átéltük újból az áttörés és újra kezdés idejét” (O. Stochmayer).

Egyiptomban való tartózkodása idején Ábrahám nem hívta segítségül az Úr nevét, elhagyta az oltárok földjét, az Istennel való találkozás földjét.

Mindenütt ott van az élő Úrral való találkozás földje, ahol szüksége van ránk az Úrnak, és ahol készek vagyunk ott lenni, ahol ő van. Ezért imádkozott így Jézus: „Atyám, azt akarom, hogy akiket nekem adtál, azok is ott legyenek velem, ahol én vagyok, hogy lássák az én dicsőségemet, amelyet nekem adtál…” (Jn 17,24).

 

III./ GEDEON OLTÁRA

- ROMBOLD LE A BAÁL-OLTÁRT, ÉPÍTSD FEL AZ ÚR OLTÁRÁT ! -

 

7./ Lerombolni - felépíteni

 

Bir 6,25k.: „Ugyanazon az éjszakán ezt mondta neki az ÚR: Végy egy bikát apád barmai közül, egy kifejlett hétéves bikát. Rombold le apád Baal-oltárát, a mellette levő szent fát pedig vágd ki! / Azután építs oltárt Istenednek, az ÚRnak, ennek az erődnek a tetején, a kőrakásból. Vedd a bikát és áldozd fel égőáldozatul a kivágott szent fa hasábjain!;”

Róm 1,22k.: „Akik azt állították magukról, hogy bölcsek, azok bolonddá lettek, / és a halhatatlan Isten dicsőségét felcserélték emberek és madarak, négylábúak és csúszómászók képével.)

 

Rombold le a Balál-oltárt, … és építsd fel az Úrnak, Istenednek az oltárát!” Ezt a megbízatást kapta Gedeon olyan időben, amikor Isten népe nem Isten parancsolatai szerint élt. Mielőtt felépítette volna az Úr oltárát, el kellett pusztítania egy másik oltárt, egy bálvány-oltárt.

Úgy tűnik, mintha semmit sem vesztett volna időszerűségéből Isten parancsa. Nem építettünk-e mi is „bálványimádó” oltárokat? Talán nem tudatosan történt, és mégis ezekre építünk. Emberek, dolgok, talán a szakmai előrehaladás is lassanként olyan fontos lett, hogy minden erőnket és időnket igénybe veszik.

Egy idegen oltár mindenképpen kegyes ügy (dolog) is lehet, ha mondjuk buzgón és elkötelezetten közreműködünk (együtt tevékenykedünk) a gyülekezetben. A veszély abban áll, hogy belső tartásunknak többé nem az élő Úr, és az érte és igéje iránti hamisítatlan szeretet lesz a középpontja. Talán nélkülözhetetlenek lettek saját szemünkben az Úrért vállat feladataink vagy saját személyünk.

Éppen akkor, ha teljes szívből akarunk az Úrnak szolgálni, felállíthatunk egy bálványoltárt ezzel a címkével: „Szolgálat az Úrnak.” Szép dolog, ha szükség van ránk és elismerést kapunk másoktól, csak aztán nem győzi az ember eléggé, hogy tisztelettel adózzon önmagának. Ilyen módon járnak el (jutnak idáig) azok a kiégett keresztyének, akik tulajdonképpen erejük végén járnak, és mégis mindig az Úr oltára mellett továbbra is saját oltáruknál imádkoznak.

Az Úr azt mondja: Tört össze az oltárt, aminél eddig imádkoztál, és építsd fel ismét a velem való szívbeli közösség oltárát! Először nem a szolgálatodat szeretném, hanem tégedet, személyes közösséget veled. Aztán helyes viszonyba kerülsz környezeted embereivel és ügyeivel (dolgaival).

(Vö.: „Róm 12,1k.: „Az Isten irgalmára kérlek tehát titeket, testvéreim, hogy okos istentiszteletként szánjátok oda testeteket élő és szent áldozatul, amely tetszik az Istennek; / és ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek: mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes;”

Jn 21,15-18: „Miután ettek, így szólt Jézus Simon Péterhez: „Simon, Jóna fia, jobban szeretsz-e engem, mint ezek?” Ő pedig így felelt: „Igen, Uram, te tudod, hogy szeretlek téged!” Jézus ezt mondta neki: „Legeltesd az én bárányaimat!” / Másodszor is megszólította: „Simon, Jóna fia, szeretsz-e engem?” Ő ismét így válaszolt: „Igen, Uram, te tudod, hogy szeretlek téged.” Jézus erre ezt mondta neki: „Őrizd az én juhaimat!” / Harmadszor is szólt hozzá: „Simon, Jóna fia, szeretsz-e engem?” Péter elszomorodott, hogy harmadszor is megkérdezte tőle: szeretsz-e engem? Ezért ezt mondta neki: „Uram, te mindent tudsz; te tudod, hogy szeretlek téged.” Jézus ezt mondta neki: „Legeltesd az én juhaimat! / Bizony, bizony, mondom néked: amikor fiatalabb voltál, felövezted magadat, és oda mentél, ahova akartál; de amikor megöregszel, kinyújtod a kezedet, más övez fel téged, és oda visz, ahova nem akarod;

1Pét 2,21-25: „Hiszen erre hívattatok el, mivel Krisztus is szenvedett értetek, és példát hagyott rátok, hogy az ő nyomdokait kövessétek: / ő nem tett bűnt, álnokság sem hagyta el a száját, / mikor gyalázták, nem viszonozta a gyalázást; amikor szenvedett, nem fenyegetőzött, hanem rábízta ezt arra, aki igazságosan ítél. / Bűneinket maga vitte fel testében a fára, hogy miután meghaltunk a bűnöknek, az igazságnak éljünk: az ő sebei által gyógyultatok meg. / Mert olyanok voltatok, mint a tévelygő juhok, de most megtértetek lelketek pásztorához és gondviselőjéhez.”)

 

IV./ ÁMRAHÁM OLTÁRA

- A TELJES-ÁLDOZAT HELYÉN, ENGEDELMESSÉGBŐL VALÓ OLTÁR -

8./ Hitpróba

 

1Móz 22,1-6: „Ezek után történt, hogy Isten próbára tette Ábrahámot, és megszólította: Ábrahám! Ő pedig felelt: Itt vagyok. / Isten ezt mondta: Fogd a fiadat, a te egyetlenedet, akit szeretsz, Izsákot, és menj el Mórijjá földjére, és áldozd fel ott égőáldozatul az egyik hegyen, amelyet majd megmondok neked! / Ábrahám fölkelt reggel, fölnyergelte a szamarát, maga mellé vette két szolgáját meg Izsákot, a fiát. Fát is hasogatott az áldozathoz. Azután elindult arra a helyre, amelyet az Isten mondott neki. / A harmadik napon fölemelte tekintetét Ábrahám, és meglátta azt a helyet messziről. / Ekkor így szólt Ábrahám a szolgáihoz: Maradjatok itt a szamárral, én pedig a fiammal elmegyek oda, imádkozunk, és utána visszatérünk hozzátok. / Fogta tehát Ábrahám az égőáldozathoz való fát, rátette a fiára, Izsákra, ő maga pedig a tüzet meg a kést vitte; így mentek ketten együtt;”

Jak 1,13: „Senki se mondja, amikor kísértésbe jut: az Isten kísért engem, mert az Isten a gonosztól nem kísérthető, és ő maga sem kísért senkit a gonosszal.”)

Álljunk meg még egyszer Ábrahámnál, akinek egyedálló módon lépett elébe Isten (szembenéz vele, szembehelyezkedik). Megvizsgálta Ábrahámot. Ha a Sátán megkísért valakit, jogtalanságra akarja csábítani (rábír, rávesz). Nekünk gyakran nem ismeretes, hogy miért akar Isten minket megvizsgálni. Egy azonban bizonyos: Isten senkit sem kísért rosszra, hanem új módon akar minket megáldani, hogy növeljen és érleljen minket.

(Vö.: „Ézs 55,8k.: „Bizony, a ti gondolataitok nem az én gondolataim, és a ti utaitok nem az én utaim - így szól az ÚR. / Mert amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az én utaim a ti utaitoknál, és az én gondolataim a ti gondolataitoknál;”

Jer 29,11: „Mert csak én tudom, mi a tervem veletek - így szól az ÚR -: békességet és nem romlást tervezek, és reményteljes jövőt adok nektek.”)

Ábrahámnak nem ez volt az első hitpróbája, de bizonyára ez volt a legerősebb, és ráadásul a legérzékenyebb helyen érintette. Meg tudta-e egyáltalán érteni az Urat Ábrahám, aki azt mondta neki: „Nagy néppé teszlek, és megáldalak, naggyá teszem nevedet, és áldás leszel / Megáldom a téged áldókat, s megátkozom a téged gyalázókat. Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége.” (1Móz 12,2k.)!?

Nos, arról van szó, hogy fel kell áldoznia az egyetlen fiút. Hogy milyen kísértéseket élt át Ábrahám, csak sejthetjük, mivel egy szót sem szólt erről ezen kívül, hogy „Itt vagyok” (1Móz 22,1).

Hogy a kiválasztott nép atyja legyen, az egész világ előtt bizonyítania kellett hite valódiságát (hitelességét). Utódai olyan számosan lesznek, mint a csillagok, és megszámlálhatatlan sokan lesznek, mint a föveny (tömege).

(Vö.: 1Móz 15,5 „Azután kivezette az ÚR, és azt mondta: Tekints föl az égre, és számold meg a csillagokat, ha meg tudod számolni! Azt mondta neki: Ennyi utódod lesz!”).

De mi van akkor, ha az egyetlen utódot kell feláldozni az oltáron? Úgy tűnik, hogy Isten üzenetei ellent mondanának egymásnak?

Mégis, Isten szólt, és Ábrahám engedelmeskedett. Olyan ez, mintha Isten azt akarta volna kérdezni: Ábrahám, nem Izsákhoz ragaszkodsz te most, akiben ígéretet kaptál? Vissza tudod-e adni nekem őt, akit elfogadtál tőlem? Elhiszed-e, hogy akkor is az maradsz, amire rendeltelek?” (O. Stockmayer)

Áhrahámot engedelmesség melletti döntése magányossá tette ugyan, de nem tette csüggedtté. Minden előkészületet megtett, ami szükséges volt, hogy végrehajtsa azt, amit az Úr parancsolt.

(Vö.: „5Móz 8,2: „Emlékezz vissza az egész útra, amelyen vezetett Istened, az ÚR, már negyven esztendeje a pusztában, hogy megsanyargatva és próbára téve téged, megtudja, mi van a szívedben: megtartod-e parancsolatait, vagy sem?;”

Jak 1,2k.: „Teljes örömnek tartsátok, testvéreim, amikor különféle kísértésekbe estek, / tudván hogy hitetek próbája állhatatosságot eredményez.”)

9./ Együtt az úton

 

1Móz 22,1-19: „Ezek után történt, hogy Isten próbára tette Ábrahámot, és megszólította: Ábrahám! Ő pedig felelt: Itt vagyok. / Isten ezt mondta: Fogd a fiadat, a te egyetlenedet, akit szeretsz, Izsákot, és menj el Mórijjá földjére, és áldozd fel ott égőáldozatul az egyik hegyen, amelyet majd megmondok neked! / Ábrahám fölkelt reggel, fölnyergelte a szamarát, maga mellé vette két szolgáját meg Izsákot, a fiát. Fát is hasogatott az áldozathoz. Azután elindult arra a helyre, amelyet az Isten mondott neki. / A harmadik napon fölemelte tekintetét Ábrahám, és meglátta azt a helyet messziről. / Ekkor így szólt Ábrahám a szolgáihoz: Maradjatok itt a szamárral, én pedig a fiammal elmegyek oda, imádkozunk, és utána visszatérünk hozzátok. / Fogta tehát Ábrahám az égőáldozathoz való fát, rátette a fiára, Izsákra, ő maga pedig a tüzet meg a kést vitte; így mentek ketten együtt. / De Izsák megszólította apját, Ábrahámot: Apám! Ő pedig felelt: Itt vagyok, fiam. A fiú megkérdezte: Itt van a tűz meg a fa, de hol van az áldozatra való bárány? / Ábrahám azt mondta: Isten majd gondoskodik az áldozatra való bárányról, fiam. Így mentek tovább ketten együtt. / Amikor eljutottak arra a helyre, amelyet Isten mondott neki, oltárt épített ott Ábrahám, rárakta a fadarabokat, megkötözte a fiát, Izsákot, és föltette az oltárra a fadarabok tetejére. / De amint kinyújtotta Ábrahám a kezét, és már fogta a kést, hogy levágja a fiát, / kiáltott neki az ÚR angyala a mennyből: Ábrahám! Ábrahám! Ő így felelt: Itt vagyok. / Az angyal így szólt: Ne nyújtsd ki kezedet a fiúra, és ne bántsd őt, mert most már tudom, hogy istenfélő vagy, és nem tagadtad meg tőlem a fiadat, a te egyetlenedet. / Akkor fölemelte Ábrahám a tekintetét, és meglátta, hogy ott van egy kos, szarvánál fogva fönnakadva a bozótban. Odament Ábrahám, fogta a kost, és azt áldozta föl égőáldozatul a fia helyett. / Azután így nevezte el Ábrahám azt a helyet: Az ÚR gondoskodik. Ma ezt mondják: Az ÚR hegyén a gondviselés. / Az ÚR angyala másodszor is kiáltott Ábrahámnak a mennyből, / és ezt mondta: Magamra esküszöm, így szól az ÚR, hogy mivel így tettél, és nem tagadtad meg tőlem a fiadat, a te egyetlenedet, / azért gazdagon megáldalak, és úgy megszaporítom utódaidat, hogy annyian lesznek, mint az ég csillagai, vagy mint a homokszemek a tenger partján. A te utódod birtokolni fogja ellenségei kapuját, / és a te utódod által nyer áldást a föld valamennyi népe, mert hallgattál szavamra. / Ezután Ábrahám visszatért szolgáihoz, elindultak, és együtt elmentek Beérsebába. Ábrahám továbbra is Beérsebában lakott.

 

Három nap és három éjjel ment Ábrahám együtt Izsákkal Mórijjá földjére. Milyen hosszú, csendes és végtelenül nehéz út volt ez! „Remegünk, ha bele gondolunk (megfontol), mennyire mehet Isten, hogy még ne kelljen félni tőle. Hitbeli életének nem első napján próbálta meg Isten így Ábrahámot.

Isten soha nem próbál meg képességeink felett (1Kor 10,13: „Emberi erőt meghaladó kísértés még nem ért titeket. Isten pedig hűséges, és nem hagy titeket erőtökön felül kísérteni; sőt a kísértéssel együtt el fogja készíteni a szabadulás útját is, hogy el bírjátok azt viselni”). Soha nem halad túl gyorsan senki előtt sem. És ő ad erőt próbához annak, akit elhív, és erőt ad arra az áldozatra, amire elhív. Számolj bölcsességével és szeretetével. Ha egyes egyedül (csakis) őrá nézünk, nem a szegény szívünkre, akkor van járható út.

Ábrahám tudta, ha Isten most elveszi is tőlem Izsákomat, akiben ígéretet adott, mégis megtartja a nekem adott szavát. A halottak közül is fel tudja őt támasztani.

Ha nem érted, hogyan is van az, amit most mond neked Isten, ez összhangban van azzal, amit korábban megígért és adott neked, így egyet bizonyosan tudhatsz: Istenednek lesz igaza.

Ábrahám félte Istent és félt attól, hogy élete legfontosabb pillanatában nem fog Istene rendelkezésére állni.

És mi, akik már úgy Ismerjük Istenünket, mint aki odaadta a Fiát értünk, féljük-e Istent? Azaz, fontos és irányadó számunkra mindenek felett ő és igéje? Ha kíván tőlünk valamit az Úr, azért teszi, hogy megmutassa nekünk, mire képes a kegyelme” (O. Stockmayer).

Isten nem akarta Izsák feláldozását, de akarta Ábrahám feltétel nélküli odaszántságát és bizalmán alapuló engedelmességét. „Most már tudom, hogy istenféle vagy”, mondta az Úr az érte való közbeavatkozása indokaként.

(Vö.: 5Móz 5,29: „Bárcsak mindig ilyen lenne a szívük, és félnének engem, és megtartanák minden parancsomat; akkor jó dolguk lenne nekik és fiaiknak mindenkor;”

Mt 7,21: „Nem mindenki megy be a mennyek országába, aki ezt mondja nekem: URam, URam, hanem csak az, aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát.”)

10./ Az Úr gondoskodik (látni)

 

1Móz 22,14-19: „Azután így nevezte el Ábrahám azt a helyet: Az ÚR gondoskodik. Ma ezt mondják: Az ÚR hegyén a gondviselés. / Az ÚR angyala másodszor is kiáltott Ábrahámnak a mennyből, / és ezt mondta: Magamra esküszöm, így szól az ÚR, hogy mivel így tettél, és nem tagadtad meg tőlem a fiadat, a te egyetlenedet, azért gazdagon megáldalak, és úgy megszaporítom utódaidat, hogy annyian lesznek, mint az ég csillagai, vagy mint a homokszemek a tenger partján. A te utódod birtokolni fogja ellenségei kapuját, és a te utódod által nyer áldást a föld valamennyi népe, mert hallgattál szavamra. / Ezután Ábrahám visszatért szolgáihoz, elindultak, és együtt elmentek Beérsebába. Ábrahám továbbra is Beérsebában lakott;”

2Móz 3,7-8b.: „Az ÚR pedig azt mondta: Megláttam népem nyomorúságát Egyiptomban, és meghallottam kiáltozásukat a sanyargatók miatt, mert ismerem fájdalmukat. / Le is szállok, hogy kimentsem őket Egyiptom hatalmából és elvigyem őket arról a földről egy jó és tágas földre, tejjel és mézzel folyó földre…”

 

És Ábrahám így nevezte el azt a helyet: „Az ÚR gondoskodik” (az Úr lát). Mi mindent magában rejt ez a név! Mórijjá azt jelenti: „Isten majd gondoskodik az áldozatra való bárányról” – válaszolta Ábrahám Izsáknak az áldozati állat iránti érdeklődésére. Isten megkímélte Ábrahám szeretett fiát, és az Izsák helyén volt a döntő pillanatban egy kos a bozótban (sűrűség): az Izsákért való helyettes áldozat.

Ábrahám megismerte ezen a helyen Isten szerető teljhatalmát, ami mindent áttekint, aki elől senki sem menekülhet el. Így ez a névadás - „Az Úr gondoskodik” (az Úr lát) - Isten-magasztalássá lett.

Az Úrnak minden alá van rendelve, neki semmi sem lehetetlen. Ábrahám megtudta egyszer és mindenkorra: amit Isten megígért, meg is tudja tenni (Róm 4,21: „És teljesen bizonyos volt afelől, hogy amit Isten ígér, azt meg is tudja tenni.”)

A Mórijján lévő oltár a szeretetből és engedelmességből való, az egész és osztatlan odaszánás oltára lett, és egyidejűleg a csodálkozó köszönet és imádás oltára. Azzal a készséggel, hogy Ábrahám szeretetből mindent odaadott az Úrnak. Mélységes ismeretet szerzett Ábrahám Istenről és önmagáról. Isten mindig a javunkat akarja.

Megéri elfogadni Isten követelményét, teljesen a kezébe adni az életünket. Ez volt Ábrahám áldozata. Ez lehet a mi áldozatunk is.

Miközben itt Ábrahám maga hozott döntést, sok szenvedőnek utólag kell beletörődnie Isten akaratába. Tőlük nem kérdezi meg az Úr, hogy hoznak-e áldozatot, vagy helyeslik-e az áldozatot például akkor, ha betegség vagy halál által elveszítenek egy szeretett embert, vagy maguk betegszenek meg.

Vajon helyeslik-e (tudják, képesek-e helyeselni) Isten akaratát? Kívánatosak-e ezek a próbák úgy, hogy el tudnák, el tudnánk mondani Jóbbal együtt: „Az ÚR adta, az ÚR vette el. Áldott legyen az ÚR neve!” (Jób 1,21). „Az Úr gondoskodik” (az Úr lát), ez lehet a vigasztalásunk (vigasztalásul).

(Vö.: 1Sám 3,18: „Elmondott azért neki Sámuel mindent, semmit sem titkolt el előtte. Éli pedig ezt mondta: Ő az ÚR. Tegye azt, amit jónak lát;”

Mk 14,36: „És így szólt: „Abbá, Atyám! Minden lehetséges neked: vedd el tőlem ezt a poharat; mindazáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem amint te.”

Jn 18,11: „Erre Jézus így szólt Péterhez: „Tedd hüvelyébe a kardodat! Vajon nem kell kiinnom azt a poharat, amelyet az Atya adott nekem?”)

V./ JÉZUS KRISZTUS OLTÁRA

- ÁLDOZATI OLTÁR A GOLGOTÁN -

11./ Végérvényes áldozat a Golgotán

 

Jn 1,29: „Másnap János látta Jézust, amint jön felé, és így szólt: ’ Íme, az Isten Báránya, aki hordozza a világ bűnét!;’”

Róm 8,31k.: „Mit mondjunk tehát erre? Ha Isten velünk, ki lehet ellenünk? / Aki tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta, hogyne ajándékozna nekünk vele együtt mindent?”)

 

Ábrahám készséges volt arra, hogy feláldozza fiát a Mórijjá hegyen. Isten azonban nem akarta ezt az áldozatot, mivel ez nem volt megfelelő áldozat (elégséges, kielégítő, elegendő).

De minden állatáldozatnak is csupán szimbolikus értéke van, jóllehet Isten parancsolta meg Izráelnek áldozatok bemutatását (Opferdienst, áldozati szolgálatot), és ezt igen komolyan is vették az izráeli­ták. De a templom elpusztítása után (Kr.u. 70-ben) már nem volt sem lehetséges, sem szükséges az áldozat-bemutatás.

Már a bűnbeesés után a paradicsomban utal Isten a kígyó eltaposására („Ellenségeskedést támasztok közted és az asszony közt, a te utódod és az ő utódja közt: ő a fejedet tapossa, te meg a sarkát mardosod” (1Móz 3,15)), a Golgotán bemutatott végérvényes áldozatra. Az állatokkal ezért csupán helyettes engesztelést végezhettek (érhettek el, kieszközöl) Izráelért.

A Golgotán történt (ment végbe) az az egyszeri (egyedülálló) esemény, hogy az igaz és élő Isten halálba adta egyetlen Fiát, és ezzel mintegy vele önmagát is az emberek iránti szeretetből, hogy megmentse a bűnösöket a bűn halálos következményeiből.

(Vö.: „Jn 3,16: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen;”

2Kor 5,19k: „Isten ugyanis Krisztusban megbékéltette a világot önmagával, úgyhogy nem tulajdonította nekik vétkeiket, és reánk bízta a békéltetés igéjét. / Tehát Krisztusért járva követségben, mintha Isten kérne általunk: Krisztusért kérünk, béküljetek meg az Istennel!;

1Kor 15,3b-5: „Krisztus meghalt a mi bűneinkért az Írások szerint. / Eltemették, és - ugyancsak az Írások szerint - feltámadt a harmadik napon, / és megjelent Kéfásnak, majd a tizenkettőnek.”)

Krisztusban teljesedett be, ami megmondatott Isten a szolgájáról az Ézs 53-ban. Őt büntették meg, a bűntelent, hogy megszabadítson minket a bűn következményeiből.

Így kellett ennek történnie? Nem volt semmi más út?

Ha mi emberek életünket a Tízparancsolat mércéjéhez (lépték) mérjük, muszáj becsületesen igazat adni a Biblia ítéletének: „Mindenki vétkezett, és híjával van az Isten dicsőségének” (Róm 3,23); és „Gonosz az ember szívének szándéka ifjúságától fogva” (1Mó7 8,21).

Ezért volt szükséges Jézus áldozata. Ezért nem lehetett találni a Golgotán kost a bozótban (szövevény). Ellenkezőleg: Jézus halt meg a gonosztevő (bűnöző) Barabás helyett. A hibátlan Báránynak, a bűntelen Isten Fiának kellett áldozattá lennie. „Mert azt, aki nem ismert bűnt, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne” (2Kor 5,21).

 

 

12./ Jézus helyettes áldozata

 

Lk 4,18k.: „Az ÚR Lelke van énrajtam, mivel felkent engem, hogy evangéliumot hirdessek a szegényeknek; azért küldött el, hogy a szabadulást hirdessem a foglyoknak, és a vakoknak szemük megnyílását; hogy szabadon bocsássam a megkínzottakat, /és hirdessem az Úr kedves esztendejét;”

Jn 15,13: „Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja barátaiért.”)

Az evangéliumokban olvasható, hogy Jézus Krisztus életét és munkálkodását kezdettől a kereszt határozta meg (előjele alatt állt): „Az Emberfiának sokat kell szenvednie, el kell vettetnie a vénektől, főpapoktól és írástudóktól, és meg kell öletnie, de harmadnapon fel kell támadnia” (Lk 9,22); „Keresztséggel kell azonban még megkereszteltetnem, és mennyire szorongok, míg ez végbe nem megy!” (Lk 12,50).

Mikor Jézus áldozati útjáról beszélt, megrémültek a tanítványok. Mióta a rómaiak az országban tartózkodtak, ismerték az emberek a bűnözők (gonosztevők) számára alkalmazott keresztre-feszítés szörnyűségét. Úgy tűnt, teljesen kizárt, hogy Jézusnak, Isten bűntelen Fiának ilyen halált kell elszenvednie. De Jézus éppen ezért élt. Ez a halál volt küldetése alapja és célja: „Mert az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért” (Mk 10,45).

Amitől Isten megkímélte Ábrahámot, attól nem kímélte meg saját magát. Az elveszett emberiségért áldozatnak adta oda egyetlen, szeretett Fiát. Ami nem ment végbe (elmúlik, elmegy mellette) Izsákon, annak kellett végbemenni az Isten Fián (nem múlhatott el). Áldozattá lett és gyötrelmes kínok között kellett meghalnia.

„Az evangélium szíve: az Úr helyettes kereszthaláláról és a harmadik napon történt feltámadásáról szóló üzenet. Ennek élő meggyőződéssé kell lenni számunkra, hogy Luther Mártonnal valljuk: ’Hiszem, hogy Jézus Krisztus… az én Uram, aki engemet, elveszett és átkozott embert megváltott minden bűnből, a halálból, és az Ördög hatalmából megszerzett (megvásárol) és megnyert, nem arannyal és ezüsttel, hanem szent, drága véren, ártatlan szenvedésével és halálával, hogy az övé legyek…’” (Th. Sorg.)

(Vö.: 2Pét 1,18k: „Ezt a mennyből jött szózatot mi hallottuk, mert együtt voltunk vele a szent hegyen. / Ezért egészen bizonyosnak tartjuk a prófétai beszédet, amelyre jól teszitek, ha mint sötét helyen világító lámpásra figyeltek, amíg felragyog a nap, és felkel a hajnalcsillag szívetekben;”

Róm 14,8k.: „Mert ha élünk, az Úrnak élünk, ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Tehát akár élünk, akár meghalunk, az Úréi vagyunk. / Mert Krisztus azért halt meg, és azért kelt életre, hogy mind a holtakon, mind az élőkön uralkodjék;”

Gal 2,19k.: Mert én meghaltam a törvény által a törvénynek, hogy Istennek éljek. / Krisztussal együtt keresztre vagyok feszítve: többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem; azt az életet pedig, amit most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem.”)

 

 

 

VI./ JÁKÓB OLTÁRA

- AZ OLTÁR, MINT MARADANDÓ RENDELKEZÉS AZ ÉLETÜNKBEN -

 

13./ Oltárok – az Úrral való közösséggyakorlás helyei

 

1Móz 33,18-20: „Azután Jákób, Paddan-Arámból jövet, épségben eljutott Sikem városáig, amely Kánaán földjén van, és tábort ütött a város előtt. / A mezőnek azt a részét, ahol sátrat vert, megvette Hamórnak, Sikem apjának a fiaitól száz pénzért. / Majd oltárt állított oda, és így nevezte el: Isten, Izráel Istene!;

1Móz 28,10-21: „Elindult Jákób Beérsebából, és Hárán felé tartott. / Egy olyan helyre ért, ahol eltölthette az éjszakát, mikor a nap lement. Fogott egyet az ott levő kövek közül, azt a feje alá tette, és lefeküdt azon a helyen. / És álmot látott: Egy létra volt a földre állítva, amelynek teteje az égig ért, és Isten angyalai jártak azon fel és le. / Odafönt pedig az ÚR állt, és ezt mondta: Én vagyok az ÚR, atyádnak, Ábrahámnak Istene, és Izsáknak Istene! Ezt a földet, amelyen fekszel, neked adom és a te utódaidnak. / Annyi utódod lesz, mint a föld pora, terjeszkedni fogsz nyugatra és keletre, északra és délre, és áldást nyer általad, meg utódod által a föld minden nemzetsége. / Mert én veled vagyok, megőrizlek téged, akárhova mégy, és visszahozlak erre a földre. Bizony, nem hagylak el, amíg nem teljesítem, amit megígértem neked. / Amikor Jákób fölébredt álmából, ezt mondta: Bizonyára az ÚR van ezen a helyen, és én nem tudtam! / Félelem fogta el, és így szólt: Milyen félelmes ez a hely! Nem más ez, mint Isten háza és a menny kapuja. / Reggel fölkelt Jákób, fogta azt a követ, amely a fejealja volt, fölállította szent oszlopként, és olajat öntött a tetejére. / Azután elnevezte azt a helyet Bételnek, azelőtt Lúz volt annak a városnak a neve. / És ilyen fogadalmat tett Jákób: Ha velem lesz Isten, és megőriz ezen az úton, amelyen most járok, ha ad nekem ételül kenyeret és öltözetül ruhát, / és békességben térek vissza apám házába, akkor az ÚR lesz az én Istenem.”

 

Az oltárok mindenek előtt az élő Istennel való találkozás helyei. Mikor Jákóbnak menekülnie kellett otthonról, semmije sem volt, csak egy vándorbot. Visszatérésekor pedig már gazdag ember volt.

A Jabbóknál történt döntő élménynek formálnia kellett további életét. Ott lép fel vele szemben az élő Isten és megáldja. A új nevet kapott ember számára – Izráel, ami azt jelenti: Isten harcosa – Ézsauval, a testvérével való félelmetes találkozásból megbékélés (megengesztelődés) történt.

Ezután Sikemben telepedett le, és ezen a pogány vidéken épített egy oltárt, amelynek ezt a nevet adta: „Isten, Izárel Istene.”

Isten aztán tovább vezette, és elindult Jákób Bétel felé, ahogy megpancsolta neki az Úr: „Készülj, és menj föl Bételbe, telepedj le ott! Készíts ott oltárt az Istennek, aki megjelent neked, amikor menekültél bátyd, Ézsau elől!” (1Móz 35,1). Bételben volt a menekülő Jákóbnak az Istennel való első találkozása. Bétel volt Jákób lajtorjájának a helye (a mennybe vezető létra helye, der Ort der Himmelsleiter), szó szerint: „Az Isten háza”.

Az itt épített oltárral lett Bétel az imádkozás helye. Ott tett fogalmat Jákób. „Ha velem lesz Isten, és megőriz ezen az úton, amelyen most járok, ha ad nekem ételül kenyeret és öltözetül ruhát, / és békességben térek vissza apám házába, akkor az ÚR lesz az én Istenem” (1Móz 28,20k.). Isten lett tehát az élete Ura.

Ha Isten lesz valaki életének az Ura, akkor szükségesek (nem hiányozhatnak) számára az imádkozás alkalmai (ideje, órái). Isten közösséget akar azokkal, akik Uruknak fogadták el. Sóvárog a velük való találkozásra. Vágyunk-e mi is találkozni ővele? Az Istennel való közösség gyakorlására nincs szükség oltárra, szent (szakrális) helyre, és szükségszerűen még csak egy imasarokra sem, de szükségünk van naponként meghatározott időre az Úrral való találkozásra.

(Vö.: 1Krón 16,11: „Folyamodjatok az ÚRhoz, az ő hatalmához, keressétek orcáját szüntelen!)

14./ Naponként Isten előtt – imádságban!

1Móz 35,1-7: „Isten ezt mondta Jákóbnak: Készülj, és menj föl Bételbe, telepedj le ott! Készíts ott oltárt az Istennek, aki megjelent neked, amikor menekültél bátyád, Ézsau elől! / Ekkor azt mondta Jákób a háza népének és mindazoknak, akik vele voltak: Távolítsátok el az idegen isteneket, amelyek nálatok vannak! Tisztítsátok meg magatokat, és váltsatok ruhát! / Készüljünk, és menjünk föl Bételbe, oltárt akarok ott készíteni az Istennek, aki meghallgatott, amikor nyomorúságban voltam, és velem volt az úton, amelyen jártam. / Átadták azért Jákóbnak a náluk levő idegen isteneket mind, meg a fülbevalóikat is, Jákób pedig elásta azokat a cserfa alá, amely Sikemnél van. / Majd elindultak, és Isten rettegésbe ejtette a környező városokat, azért nem üldözték Jákób fiait. / Így érkezett meg Jákób Lúzba, azaz Bételbe, amely Kánaán földjén van, az egész néppel együtt, amely vele volt. / Oltárt épített ott, és elnevezte azt a helyet Él-Bételnek, mert ott jelentette ki magát neki az Isten, amikor bátyja elől menekült;”

Zsolt 73,28: „De nekem olyan jó Isten közelsége! Uramat, az URat tartom oltalmamnak. Hirdetem minden tettedet.”

 

„Milyen gyakran semmiféle imádkozásra szolgáló helyre (Gebetsort) nincs szüksége egy befutott embernek, aki a földi dolgokban akar megelégedést találni.

De Jákóbnál ez nem így volt. Készített magának egy helyet, ahol naponként Istene előtt lehetett. Inkább nélkülözzünk minden más helyet.

Jákób sátra felállításakor arról olvasunk, hogy legelőször az imádkozás helyét készítette el. Jó azoknak, akik nem az utolsó, hanem elsődleges feladatuknak tartják, hogy gondoskodjanak egy csendes imádságra alkalmatos helyről (imaszögletről)” (A. Christlieb).

Nem a keresztyén vallás, hanem az Atyának a gyermekével való kapcsolata a keresztyénség mély titka és igaz lényege. „Mikor Isten azt mondja az egyik emberről: Íme, imádkozik, az lelki értelemben hasonló ahhoz, mint amikor egy halottnak hitt emberről azt mondják: Íme, lélegzik. Az imádság bizonyos mértékben az újjászületett ember lélegzetvétele (légzése). Az a természetes igénye, hogy Istenhez forduljon. Ezt az óhajt sajnos gyakran elfojtják, és ilyen módon elhanyagolják az Istennel való kapcsolatot. Így aztán kárt szenved a belső élet, ha az imaélet gyenge és elhanyagolt.

Milyen jó, hogy a mi Urunk példát adott (hátra hagyni) nekünk az imádkozó életben is. Tekintsünk rá és tanuljunk is tőle: Isten Fia bizalommal tele fordult minden kellemetlenségben és fájdalomban Atyja szerető szívéhez. Itt öntötte ki a szívét, itt szerzett erőt és bölcsességet mindahhoz, amit tett; és ő mindent az Atya dicsőségére és iránta való szeretetből cselekedett. Az Istenre való feltekintés reggelenként megszenteli az egész napot” (Chr. v. Viabahn).

(Vö.: Jak 4,8: „Közeledjetek az Istenhez, és ő közeledni fog hozzátok. Tisztítsátok meg a kezeteket, ti bűnösök, és szenteljétek meg a szíveteket, ti kétlelkűek;”

Zsolt 95,2: „Menjünk eléje hálaadással, ujjongjunk előtte énekszóval!)

Bárcsak ne hiányoznának útjainkon az Istennel való közösséggyakorlás oltárai!












Ingyenes honlapkészítő
Profi, üzleti honlapkészítő
Hirdetés   10
Végre értem amit angolul mondanak nekem, és megértik amit mondok.

KÖSZÖNÖM NOÉMI!