Bejelentés



Pótor Imre dr. habil. honlapja
Mindig tedd meg, amit meg tudsz tenni. Ez teszi értékessé az életedet. Köszöntöm honlapomon!

MENÜ










Egyháztörtánet tételkidolgozás 1 Tételkidolgozás 1. TÉTEL PURITANIZMUS A 17. század elején bontakozott ki Angliában. A mozgalom sokszínű, a mérsékelt presbiteriánusoktól a végletesen radikális puritán levellerekig terjed. A zömét a Cromwell fellépésével megszerveződő independens hadsereg határozta meg, mely önmagában valósította és testesítette meg a személyes vallásszabadságot. Bár tagjaiban sokféle volt, több dologban mégis egy volt a mozgalom: 1. A püspöki rendszer helyett a laikus prédikáció alapján állt. 2. Mindenki szabadon beszélhet arról, amivel tele van a szíve. Kálvin tanaira építő gyülekezetek alakulnak, amiket az anglikán egyház zaklat, tagjait kizárják az állami hivatalokból és a hadseregből. A 17. század során trónra visszakerülő Stuartok megpróbálják visszaállítani a katolikus egyház uralmát. A keresztyén tanítást megtartották. Angol reformáció politikai folyamat. VIII. Henrik halála után felgyorsul az a folyamat, hogy egész Angliában terjedjen. Új liturgia megjelenik. VI. Edward meghal, nővére Mária kerül a trónra. Anyja Boleyn Anna (VIII. Henrik fejeztette le). Mária bosszút állt, reformációnak tulajdonította nagyja halálát, sok lelkészt ölt meg. Elkezdődik a katolicizmus helyreállítása, sokan menekültek. Véres Máriának hívták. Halála után az üldözöttek visszatérnek, reformáció jellegzetességeit megismerték Angliában. Le vannak maradva. Puritánok: megtisztítani. A társadalmi élet átalakítója lesz Cromwell Olivér puritán. Mária után I. Erzsébet (VIII. Henrik leánya ő is) a reformáció mellé áll, puritánusokat üldözi, Amerikába mennek (zarándok atyák). Amerikát új Angliának nevezik. Puritanizmus fő problémája: a szeretet kimarad, törvény betartása. Puritanizmus lényege: kálvini reformáció továbbvitele. Luther elképzelésén túlmegy (tartsuk meg azt, ami a Bibliával megegyezik). Radikálissá válik, mindent meg akar tisztítani. Két irányzat: 1) conformisták (episzkopálisták) elismerik, 2) nonconformisták (nonepiszkopálisták) nem ismerik el a püspöki irányítást. Igazi reformáció: úgy lebontjuk az egyházat, hogy minden gyülekezet önálló. Lelkész így püspök, presbitériumot meg kell választani, magának alkot törvényt. Puritanizmus: külsőségek lebontása, független gyülekezet. Egyetemes papság megalakítása felé indul el. Aims és a puritanizmus teológia kidolgozói. Aims nem tért vissza Hollandiából, a magyarok tőle tanultak. A puritanizmus lényege. A teológia az Istennek való élés tudománya. „Theologia est doctrina Dio vivendi.” –Gyakorlati, hogyan élem meg a hitemet. Hangsúly: az ember akarata. „Theologia est sciencia rerum Divinarum.” Isten dolgairól szóló. Mit tudok arról, amit Isten tett. Voluntarista a puritanizmus – akarat, törekedés. Gyakorlati keresztyén életre teszi a hangsúlyt a puritanizmus, újra felfedezi a misztikát, Istennel való személyes élmény, az ember érző lény. Gyakorlati törekvések: liturgia leegyszerűsítése, középkori énekek kiküszöbölése, csak genfi zsoltár. Nem szabad felemelni a kenyeret. Csak olyan imádság, ami nem kötött, a Szentlélek ihlette. Miatyánk kihagyása. A gyülekezet önálló, lelkész püspök. Családi áhítat bevezetése. Európában két helyen elterjed: Hollandiában és Magyarországon. A puritanizmus megújította a keresztyén életet. Magyarország – püspöki rendszer, Miatyánk. Megjelenik az áhítatos könyv, családi áhítatok bevezetése. A hitet mindennapokban éli meg. Kezdje így a napot és zárja így. Egyéni kegyesség gyakorlása. Baily (skót) – Kegyességi gyakorlatok című könyve. Egy bibliai textus – tanítás – imádság. Kegyességi gyakorlatokat bevitte a családba. Elmélyült hatása volt. Valóban képes volt továbbvinni a reformációt. 2 2-5. TÉTELEK A gályarabság, gyászévtized A Bocskai szabadságharcot lezáró bécsi béke 1606-ban jóval kevesebbet nyújtott, mint amit a protestánsok és a rendek reméltek, hisz ők az erdélyi négy bevett vallás rendszere alapján kívánták a vallásügyet rendezni. A bécsi béke csak a városoknak, a nemeseknek és végvári katonáknak biztosított szabad vallásgyakorlatot. A jobbágyságról nem esik szó. Az 1608. évi koronázás előtti törvényekben becikkelyezték a bécsi békét, a vallásszabadságot biztosító törvénycikkeket, hogy a vallás szabad gyakorlata mindenütt szabad legyen, és annak szabad élvezetében és gyakorlatában senkit se akadályozzanak. Lényegében az 1606-os és 1608-as törvények helyezték törvényes alapra a magyarországi protestáns egyházak életét. Önkormányzati jogot kaptak, püspökeik felügyelete alá kerültek Annak ellenére, hogy a protestantizmus biztosította jogait, hatalom nem volt a kezében, mert az államvezetés továbbra is katolikus maradt. A fenti törvények ellenére az ellenreformáció állami politika lett, állami eszközökkel folyt. Így a protestáns templomok elvétele, lelkészek, tanítók elűzése egyre gyakrabban fordult elő. A protestánsok hiába követelték az országgyűlésen, hogy a vallásszabadságot részükre a templommal együtt biztosítsák, az uralkodók hallani sem akartak e követelés teljesítéséről. Sokat köszönhet a magyarság Bethlen Gábornak és I. Rákóczi Györgynek ebben az időben. Sokat harcoltak, hogy ezeket a törvényeket érvényre juttassák. Bethlen Gábor 3 ízben is támadást intéz a Habsburgok ellen, mint a Habsburg-ellenes európai protestáns szövetség tagja. Győzelmei következtében az általa összehívott pozsonyi országgyűlés 1619-ben kimondta a vallásfelekezetek egyenjogúságát, azt, hogy minden városban a főtemplom - tekintet nélkül a történelmi jogokra - azé a felekezeté legyen, mely többségben van a lakosok között. I. Rákóczi György által 1645-ben megkötött linzi béke ugyancsak a bécsi békét erősíti, de már a jobbágyok számára is szabad vallásgyakorlatot mondott ki, s ez a vallásgyakorlat a templommal együtt értendő. A törvény elrendelte az elfoglalt templomok visszaadását, s megtiltotta az újabbak elfoglalását. A linzi békét 1647. évi országgyűlés iktatta törvénybe. I. Lipót trónraléptével (1657-1705) országszerte újra megindultak a protestánsok elleni erőszakosságok, a vallási sérelmek óriási mértékben megszaporodtak. Uralkodása alatt kiépítette a teljes abszolutizmust. Ennek a megnyilvánulásai abban mutatkoztak meg, hogy a Habsburg ház hatalmi igényeit nyugaton akarva érvényesíteni haderejét és diplomáciáját teljesen ebbe az irányba kötötte le. Így Magyarország ügyeivel való foglalkozásra sem ideje, sem ereje nem maradt. De éppen ebből következett, hogy kényelmetlen volt a külön magyar alkotmánnyal való vesződés s ezért Magyarországot önállóságától megfosztva az osztrák örökös tartományok közé akarta beolvasztani, s azok mintájára kormányozni. Nyugati lekötöttsége miatt a törökkel való ellenségeskedést igyekezett kerülni. A végvárakat viszont idegen katonasággal rakta tele, így akarta féken tartani a magyarokat. 1658-ban Lippay György esztergomi érsek és a főpapság már elérkezettnek látta az időt ahhoz, hogy elszigetelt akciók helyett általános támadásba menjenek át a protestánsok ellen. A protestánsok az 1662. évi pozsonyi országgyűlésen súlyos jogsértések miatt voltak kénytelenek panaszt tenni. Mintegy 400 templom újabb elfoglalásáról szólt az előterjesztés. Ezeket a vallási sérelmeket okvetetlenkedésnek tekintette , s mivel az abszolutizmus egységesítésre törekedett, a vallási egységnek útjában álló protestáns ügyet is végleg fel akarta számolni. Nyilvánvaló, hogy az egyre erőteljesebb kibontakozó abszolutizmus egyformán fenyegette a magyar nemzeti önállóságot s a protestánsok vallási létét. A vallási sérelmek olyan elképzelhetetlen módon megszaporodtak: lelkészek elűzése, a tagok háborgatása, bebörtönzése, római katolikus vallásra kényszerítés, az engedelmeskedni nem akaró jobbágytömegek földesúri birtokról való elűzése napirenden voltak. Az országgyűléseken a protestánsok újra és újra kérték ezek felülvizsgálatát, orvoslását, és a zaklatások megszüntetését. Hivatkoztak az 1606- os, 1608-as, 1647-es törvényekre, melyek betartására I. Lipót esküt tett koronázása előtt. De mindhiába. A felpanaszolt sérelmek hasonlók voltak, mint pl. Nádasdy Ferenc országbíró tette, ki saját földjéről 40 lelkészt űzött el, s a jobbágyokat pedig fegyverrel kényszerítette vallásuk elhagyására. Eszterházy Pál Pápán saját református vallású várőrségét lefegyverezte és börtönbe záratta csak azért, 3 mert e katonák végvári katonák voltak, és nem voltak hajlandók engedelmeskedni azon parancsnak, hogy foglalják el a templomokat és üldözzék saját hittestvéreiket. Báthory Zsófia, férje halála után fiával, a későbbi I. Rákóczi Ferenccel, római katolikussá lett s megszüntette a főiskolát, a diákokat elűzte, s a Rákóczi birtokon kegyetlenkedett a protestánsokkal A sérelmek meg nem hallgatása, és újakkal való szaporodása általános elégedetlenséget váltottak ki. A bécsi politika már a katolikus főnemeseket is felháborította. Egyrészt azért, mert jól látták, hogy a magyar nemzeti önállóság is veszélybe kerül az abszolutista vallásellenes magatartás miatt. Másrészt pedig fokozta az elégedetlenséget a 1664-es vasvári béke, ami a Habsburgok győzelmével ért ugyan véget, mégis a töröknek kedvezett. A király az országgyűlés megkérdezése nélkül kötötte meg ezt a békét, melynek értelmében várakat engedett át a töröknek, forma szerint is lemondott Erdély feletti fennhatósági jogáról, átengedve azt a töröknek, s a 20 évre szóló békével minden jó magyarnak hosszú időre elvette azt a reményét, hogy egyszer mégis sor kerülhet a török kiűzésére az országból. Mindezek után egy mozgalom bontakozott ki az un. Wesselényi-féle összeesküvés, mely I. Lipót ellen az egész országot felkelésre készítette elő, s kész volt célja elérése érdekében a törökkel is szövetséget kötni. Mielőtt azonban kitörhetett volna ez a felkelés, elárulták. A megtorlás iszonyú volt. A vezetőket elfogták, lefejezték. Az egész országban nyomozást indítottak, az összeesküvésben résztvevők felkutatására. Belekeverték a protestáns nemeseket, de a lelkészeket és tanítókat is. Az ügy elintézésére egy törvényszéket állítottak fel. Része nem volt ugyan a protestáns lelkészeknek és tanítóknak az összeesküvésben, hiszen katolikusok voltak mind a kezdeményezők. De ez jó alkalom volt a bécsi kormány számára, hogy elintézze az egész protestantizmust Magyarországon. Hogy végleg el akarták intézni, nem bizonyítja jobban más, mint Bársony György nagyváradi püspök könyve, melyben azt bizonyítja: a király nem köteles a protestáns vallás gyakorlatát biztosító törvényeket, békekötéseket megtartani. Ismert volt a Kollonics Lipót püspök mondása: Magyarországot először rabbá, aztán koldussá, végre katolikussá teszem. A rendkívüli törvényszéket Pozsonyban állították fel. Először pozsonyi és Felső-magyarországi protestáns főnemeseket idézett maga elé. 1673-74-ben pedig a lelkészeket és tanítókat. 1673-ban 33 lelkészt, közülük 1 reformátust idéztek be. Az ellenük felhozott vádak: felségsértés, hazaárulás s a római katolikus vallás megsértése. Kínzással és halálbüntetéssel igyekeztek rávenni őket, hogy ezen vádakat ismerjék el. Két választási lehetőséget adtak eléjük: vagy reverzálist adnak, miszerint áttérnek katolikusokká, vagy száműzetés. Ennek a tárgyalásnak az eredménye az lett, hogy 1 áttért, a többi elhagyta az országot. 1674-ben az ország minden protestáns lelkészét és tanítóját megidézték, még a hódoltság területéről is. De innen a török nem engedte el őket. De nem jelentek meg a tiszántúli részekről sem. Így csak Dunántúl és Felső-Magyarország lelkészei és tanítói jelentek meg 400-an. A vádak ugyanazok voltak, védekezésre ugyanúgy nem volt lehetőség. Alig pár hét alatt lezajlott a tárgyalás, ami már magában véve is mutatja. hogy komolytalan, s csak egy a célja. Börtön, kínzások, fenyegetések sorozata volt napirendet. De elengedték a büntetést azoknak, akik áttértek vagy elhagyták állásukat és elmenekültek. Kb. 200-an megtették ezt, s őket elengedték Pozsonyból. Azt a 89-t, akik semmiféle fenyegetésre nem voltak hajlandók engedni, azokat az ország 6 különböző helyére vitték kényszermunkára, fogságba. Állandó testi fenyítésnek voltak kitéve, hogy megtörjék őket. Ebbe az embertelen bánásmódba 3 meghalt, 18 katolikussá lett, 1 lemondott állásáról, 1 pedig megszökött. 1675. elején azt a 41-t, aki még megvolt Ausztrián át Triesztbe vitték, onnan tengeren Nápolyba, s itt eladták gályarabságra. Erre a munkára csak gyilkosságért vagy hasonlóvétkekért adtak el és kényszerítettek embereket. Mivel nem bírták a megpróbáltatásokat több meghalt az úton még, beteg lett, 3-nak pedig sikerült elmenekülni. A gályákra csak 30-t láncoltak le 1675 májusában. Leláncolták: Séllyei István pápai püspököt, Kocsi Csergő Bálint pápai professzort, Harsányi István rimaszombati, Czeglédi Péter lévai, Bátorkeszi István veszprémi, sajószentpéteri Márton hetényi lelkészt, számtalan tanítót. A magyar gályarabok sorsa felkeltették a külföldi protestánsok figyelmét. Lépéseket tettek, hogy a gályarabokat kiszabadítsák, de azért semmit, hogy megfékezzék azt, ami miatt ők idekerültek. Több próbálkozás után végre a Bécsben lévő holland nagykövetnek, Hamel Bruinix Gellértnek a közbenjárása vezetett eredményre. Hollandia ezidőben szövetségben állt I. Lipóttal. Kiszabadításuknak azonban feltételei voltak. Lipót újra ahhoz a feltételhez kötötte, mint ami a pozsonyi törvényszéken volt. 4 Reverzálist kellett volna adniuk, vagy vállalni, hogy száműzetésben élnek, vagyis hazájukba soha nem térhetnek vissza. A reverzálist helyettük Hamel írta alá. Ezután mivel pénzért adták csak ki őket a gályáról, pénzt gyűjtött. Az összeg igen nagy volt, fejenként 50 arany, ennek előteremtésében a svájci Welz-testvérek segítettek. Így jöhetett el a szabadulás 1676-ban, mikor de Ruyter Mihály tengernagy kiválthatta és felvehette őket hajójára. Velencébe szállította őket, magához vette azokat is akik Buccariban a börtönben voltak. Ekkor 26-n szabadultak a gályáról élve. Buccariban a 20-ból csak 5-n maradtak. Mivel haza nem térhettek Hollandia és Anglia fogadta be őket. További megtorlások Amíg a törvényszékek munkája folyt, párhuzamosan a gyülekezetekben is folyt a vizsgálat, az időzés és a térítés. Az üresen maradt parókiák egy részébe katolikus plébánosokat vagy szerzeteseket telepítettek be. A földesurak jobbágyaikat vallásuk elhagyására vagy menekülésre kényszerítették. Az ellenreformáció olyan erővel folyt, hogy nem ismert akadályt és kegyelmet. Tűzzel vassal, karddal, fegyverrel. Bevonták a hadsereget, mely addig tartózkodott egy-egy faluban vagy városban, míg azok az „igaz hitet” magukévá nem tették. Kb. 50,219-en voltak azok, akik félelmükben vagy kényszerítő erők hatására elhagyták vallásukat. Ezt a térítő munkát pedig a jezsuiták által végezték, kik 1674-ben kb. 343-n voltak Magyarországon, Erdélyben pedig 11. A gyászévtized óriási erővel vitte előre Magyarországon ez ellenreformáció ügyét. De akik megmaradtak, azok számára a szenvedések erős hitet adtak. A gályarabság szenvedései igen nagy erőt nyújtottak nemcsak a hitvallóknak, nemcsak a kortársaknak, hanem az utódoknak is. Ez alatt az idő alatt a török hódoltságban, Erdélyben és a Tiszántúl Erdélyhez kapcsolt részein folyt a protestáns élet zavartalanul. A magyar királyságból megidézett lelkészek nagy része Erdélybe menekült, ahol Apafi Mihály befogadta őket. Apafi az erős üldözések megindulásakor egy ízben Báthory Zsófiához küldött levelet, arra szólítván fel őt, hogy hagyjon fel birtokain a lelkészek és a gyülekezetek zaklatásával és üldözésével, ellenkező esetben megtorló intézkedéseket helyez kilátásba az özvegy fejedelemasszony erdélyi birtokain. Az üldözések egyik következménye az lett, hogy a bujdosók, akik Erdélyben voltak, Thököly Imrének a vezetésével, a török szultán és az erdélyi fejedelem segítségével és támogatásával fegyveres támadást indítottak a Habsburgok ellen. Ezzel kezdetét vette a hosszú ideig tartó kuruc szabadságharc. A kurucok kezdetleges győzelmei miatt a bécsi udvar kénytelen volt a protestánsok ügyeivel az országgyűlésen foglalkozni. Vagyis 1681-ben I. Lipót kénytelen volt összehívni az országgyűlést és az 1673-ban felfüggesztett magyar alkotmányt helyreállítani. Az országgyűlés Sopronban hivatott össze. A vallásügyön kívül mást is tárgyaltak. De legnagyobb ellenállást a vallás ügye váltott ki. Mind a két fél saját elszenvedett sérelmeit sorolgatta. Hamel, holland nagykövet közbenjárására sikerült törvényt hozni. Megalkotta az országgyűlés a 25. és 26. törvénycikkeket. A 25. megerősíti ugyan az 1606-os bécsi békét és az 1608. évi I. törvénycikket, s kimondja, hogy az egész országban mindenütt és mindenkinek megengedtetik a vallás szabad gyakorlata, de csak a földesurak jogainak sérelme nélkül. Kimondja, hogy a külföldre száműzött lelkészek és tanítók szabadon hazatérhetnek, s mind ezek, mind azok is, akik reverzális mellett lemondtak hivatalukról, háborítatlanul folytathatják munkájukat. A 26. intézkedik az elvett templomok visszaadásáról - ha még nem lettek római katolikus szertartás szerint felszentelve - az ilyenek helyébe viszont a vármegyében 2-2 helyet jelöl ki a törvény, ahol templomokat építhetnek a reformátusok és az evangélikusok. Ezen kívül megengedték, hogy az országban, a várakban és szokott lakhelyeiken élő minden mágnásoknak és nemeseknek, bármily felekezet szertartása szerint, szabad imaházakat építtetni vagy adományozni. Mindezeket a törvényeket úgy hozták, hogy Thököly hadai ott álltak Sopron kapui előtt. De ha ezt nem is vesszük figyelemben vagy figyelembe vesszük, akkor is elmondhatjuk, hogy nagy dolog két évtized múlva, súlyos üldözések után, hogy az országgyűlés foglalkozott ezzel és törvényt alkotott. S a törvények látszatra előnyöseknek is mutatkoztak. Ám, ha jobban szemügyre vesszük őket, meglátjuk, hogy sok veszedelmes oldala is van. Pl. a 25. A földesúri jogok érvényben tartása azt jelenti, hogy továbbra is csak az eddigi helyzet marad fenn, ami törvénytelen. Mert az nem vallásszabadság, ahol útban áll a földesúr akarata, akár a templomok használatát, akár a lelkészek tartását illeti, vagy éppen a 5 jobbágyok kérdését. Már az is nagy ellentmondás, hogy a földesúri jogokat az 1608-i törvénycikkel kapcsolatban említette, pedig abban szó sem volt hasonlóról. Ami jóvátétel ebben, hogy hazajöhetnek a lelkészek. Ez Hamel közbenjárására azt is jelentette, hogy végképp felszámolják a törvényszéket és ítéleteit érvénytelenítik. A 26.-ban az a rendelkezés, hogy ha még nem szentelték fel a templomokat római szertartás szerint, akkor adják vissza, csak papíron maradó rendelkezés lett, mert elképzelhetetlen, hogy ezeket, mikor elvették azonnal fel ne szentelték volna. Ami nagy dolognak számított volna, hogy megyénkét 2-2 helyen enged építeni, az igen csekélynek bizonyult, s a későbbieket nézve pedig legerősebb korlát lett belőle a vallásgyakorlat szempontjából. Minden visszássága ellenére megállapítható erről az országgyűlésről, hogy bizonyos mértékben nyugvópontra helyezte a vallásügyet, s újból törvényes alapra helyezte a már teljesen törvénytelen állapotban levő vallásügyet. Az események közben nem kedveztek Erdély számára, mert Apafi halála után ugyan megválasztották még fejedelemmé, de Lipót nem erősítette meg, inkább Bécsbe hivatta, ahol 1713-ban meghalt. Erdélyt német katonaság szállta meg A török által előbb 1682-ben Magyarországban, 1690-ben pedig Erdélyben fejedelemmé tett Thököly Imre szerencsecsillaga a törökkel együtt szintén lehanyatlott, tényleges fejedelmi hatalmat nem is gyakorolt. Erdély teljesen Lipót uralma alá került, aki az erdélyi ügyeket s benne a vallás ügyét is az 1690 végén kiadott királyi diplomával rendezte. Erdély élére kormányzót nevezett ki. Magyarországon csakhamar kiderült, hogy az 1681-ben biztosított vallásszabadság csak papíron létezik. Buda visszafoglalása utáni évben Lipót országgyűlést hívott össze Pozsonyban 1687-ben, hogy elfogadtassa a rendekkel a bécsi udvar régi vágyát, a Habsburg-háznak a magyar királyságra vonatkozó örökösödési jogát. Az örökösödési jog törvénybe iktatása meg is történt. S éppen emiatt a protestánsok abban reménykedtek, hogy vallásszabadságuk ügyében is kedvezőbb törvényeket hoznak majd. Az 1681-es törvény értelmében be nem tartott sérelmeiket elpanaszolták. Ám az országgyűlés nemhogy meghallgatta ezeket, de újabb törvénycikket hozott. A 21.-ben kimondta, hogy mind az evangélikusok, mind a reformátusok az 1681. évi 25. és 26. törvénycikkel visszaéltek s így alapjában véve elestek az azokban biztosított kedvezményektől. Mégis Ő felsége a király kegyelemből és kegyességből még érvényesnek nyilvánítja azokat. Mindezt azért, mert a benne lévő ellentmondások miatt a protestánsok tiltakoztak azok törvénybeiktatása ellen. S most csak annyi maradt belőle, hogy kegyelemből a király érvényben tartja őket, amíg jónak látja. A soproni országgyűlés 1681-ben azt is kimondta, hogy a vallásügyeket ezentúl csak az országgyűlésen lehet tárgyalni. Ennek ellenére a király mind a soproni, mind a pozsonyi törvények végrehajtását egy erre a célra kijelölt bizottságra bízta. Elnézte az újabb és újabb sérelmeket, s végül a protestánsok állandó kérelmezésére 1691-ben kiadta a Explanatio Leopoldina-t, ami nem az országgyűlési törvény magyarázata volt, hanem annak uralkodói önkény és a tanácsosok kedve szerinti értelmezés. ez az értelmezés egészen új tartalmat adott az 1681. évi 2. törvénycikknek. Megállapította, hogy e szerint a protestánsoknak kétféle vallásgyakorlatot biztosit a törvény. Ezek egyike a szabad vagy nyilvános vallásgyakorlat. Ilyennel rendelkeznek azokon a helyeken, amelyeket a 26. tc. említ, vagyis az artikuláris helyeket, megyénként 2-2 hely, vagyis azok a helyek, melyek a törvényben megneveztettek. Ezeken a helyeken tarthatnak lelkészt, élhetnek ennek szolgálatával nyilvános istentiszteleteken, a lelkész minden munkát végezhet köztük, anélkül, hogy a keresztelési, esketési, temetési stólát a római katolikus plébánosnak előre meg kellene ezekért fizetni, sőt semmi szolgálattal ezeken a helyeken nem tartoznak a plébánosnak. Ellenben mindenütt másutt csak magán-vallásgyakorlatot tarthatnak. Sem lelkészt nem tarthatnak, sem templomuk nem lehet, az artikuláris helyek lelkészei nem járhatnak ide. A magán-vallásgyakorlat azt jelenti, hogy lakásukon, családi körben olvashatják a Bibliát, vagy más könyveket, de ezeken a családon kívüli tag nem vehet részt. Azt megengedi a törvény, hogy ezekről a helyekről elmehetnek az emberek az artikuláris helyekre istentiszteletet tartani, elvihetik gyermekeiket keresztelni vagy házasságot kötni. De ez esetben a stólát a plébánosnak tartoznak megfizetni, s minden egyéb szolgálattal is neki tartoznak. S mivel hozzájuk saját vallásukbeli lelkész ki nem járhat, halottaikat is a plébános temeti el. Ez az Explanatio olyan egyházi élet kialakítója lett, mely 100 éven át sorvasztotta és a pusztulás felé vitte a magyar protestáns egyházat, mert korlátlan hatalmat adott az elnyomásra. 6 Ezt a helyzetet még jobban súlyosbította Lipótnak egy későbbi rendelete, mely kimondta, hogy e megszabott vallásgyakorlatot is csak azokon a helyeken végezhetik, melyek 1681-ben a király birtokában voltak. Amennyiben nem voltak, ott csak a katolikus vallásnak van helye. Egy 1702-ben kiadott rendelete pedig kimondta, hogy a kegyelemből nyert szabadság sem tarthat örökké. Így a török uralom elmúltával, a német rosszabb lett, mint a török. Általános protestáns üldözés bontakozott ki, lelkészeket, tanítókat, jobbágyokat kergettek el. II. Rákóczi Ferenc és a szabadságharc 1676-ban született I. Rákóczi Ferenc és Zrínyi Ilona fiaként a Zemplén megyei Borsiban. A gyermek mindössze néhány hónapos volt, amikor apja meghalt. Mostohaapja Thököly oldalán 6 éves korától részt vett a katonai életben. Édesanyja mellett, mint kisgyermek élte át Munkács ostromát. A vár feladása után elszakították anyjától, akivel többé soha nem találkozott. Jezsuita iskolában tanult, ahol császári hűségre nevelték. Járt Prágában, Itáliában, a Rajna mentén. Évekig élt Bécsben, több nyelvet beszélt. A magyar nemesek szerint magyarul csaknem elfelejtett. Kezdetben nővére, Julianna, akit egy császári tábornokhoz ment feleségül, nyitogatta szemét. Továbbá nővére férje gróf Aspermont bevezeti a császári udvarba. Amikor nagykorú lett, a császár megengedte, hogy hazatérjen Magyarországra, mint az ország legnagyobb birtokosa. A hegyaljai felkelés kirobbanásakor azonban elmenekült, nehogy felkeltse a császár gyanúját. Bécs mégsem hitt a hűségben. Ez a tapasztalat, valamint a felkelés kegyetlen leverése vezette arra, hogy kövesse ősei példáját. Ebben komoly szerepe volt az ungi főispánnak, gróf Bercsényi Miklósnak. 1700 végétől többször is segítségért fordult XIV. Lajoshoz. Leveleit azonban a császáriak elfogták, őt magát pedig letartóztatták és börtönbe zárták Bécsújhelyben. Sikerült megszöknie. Távollétében a császári bíróság fej- és jószágvesztésre ítélte. 1703-ban Esze Tamás többszöri kérésére elvállalta, hogy a szabadságharc élére áll. A kezdeti sikerek után egyre több sikertelenség, végül pedig le kellett tegyék a fegyvert. 1711-ben a szatmári békével zárult. Ebben a békében I. József ígéretet tett a magyar rendi alkotmány és a vallásszabadság megtartására. Az uraknak teljes amnesztiát biztosított. A legtöbben éltek is vele. Rákóczi is visszakaphatta volna közel 2 millió holdas birtokát, de ő nem fogadta el a felkínált kegyelmet. Sohasem tekintettem családom előnyeire, mert a háborút kizárólag hazám szabadságáért kezdtem - mondta, s elveihez ragaszkodva, inkább vállalta a száműzetést. Rhodostón halt meg 1735-ben. A protestánsok helyzete a szabadságharc után. A 18. század protestáns felekezeteinek helyzetét egy szóval lehetne jellemezni: instantiázás. Állandó folyamodás, kérés és meg nem hallgatás. Ez már I. Lipót idejében elkezdődött, és minden ígéret ellenére helyzetük nem javult. I. József, majd pedig III. Károly s végül Mária Terézia uralkodása idején nem maradt más hátra számukra, mint a kegyelem útján való járás, de nem az isteni kegyelem, hanem az abszolút uralkodó trónjánál való sorozatos rimánkodás, ami legtöbbször hiábavaló rimánkodás. A szabadságharc az abszolutizmus megbuktatásának kísérlete volt. Nem nevezhetjük teljes egészében bukásnak a szabadságharc végét, hiszen bizonyos mértékig meghátrált az abszolutizmus. A szatmári békekötés 1711-ben egy kompromisszum volt. Az ország helyzete abban más a bécsi béke után és most a szabadságharc után, hogy a bécsi után az ország még három részre szakadt volt, most egységes, de már csak cím szerint önálló királyság, valójában az örökös tartományok egyik darabja. Akkor a királysági területen aránylag békében élt a népesség s csak a török hódoltságban pusztult a magyar. Most a felszabadító háborúk és a kuruc-labanc harcok következtében az egész ország elnéptelenedett.. Az elvadult területeken járvány, éhség pusztította a harcokban még megmaradt lakosságot. 1711-ben, mikor III. Károly kezd uralkodni az ország lakossága Erdéllyel együtt 2,5 millió. Ennek fele protestáns, akik lelkész és templom nélkül éltek, akiknek vallási öntudatuk meggyengült, s a megélhetés gondja állandóan szemük előtt volt. Amikor vége lett a szabadságharcnak, ígéretet kaptak I. Ferenctől, hogy orvosolni fogja a vallásügyet. Összehívja az országgyűlést és megtárgyalják a sérelmeket. Ez az ígéret azonban nem vált valóra. Az országgyűlés Magyarország nemzeti, rendi önkormányzatát meghagyta, a vallási ügyekre nézve pedig úgy döntött, hogy addig minden marad úgy, ahogy van, a status quo alapján, míg másik nem 7 intézkedik. Ezeket az ígéreteket már III. Károly tette és nem valósította meg, mert I. József időközben meghalt. Károlyt 1712-ben megkoronázták. Kiadott egy törvényt, okmányt, melyben megígérte, hogy a törvényeket megtartja. Visszatekintés 1606-os bécsi béke - szabad vallásgyakorlat a nemeseknek, városoknak, végvári katonáknak. 1608-ban becikkelyezik. Püspökeik fennhatósága alá kerülnek, vagyis önkormányzati jogot kaptak a protestáns felekezetek. 1645 és 1647 - jobbágyoknak is szabad vallásgyakorlat. Mindenkinek, de csak azzal a kitétellel, hogy nem sérti a földesúr jogait. A vallásszabadság a templom használatával együtt értendő. Az elvett templomok helyett megyénként 2-2 templom. A király utasította az ország vezetőit a törvények megtartására, mert a katolikus rendek 1712 után sem hagytak fel a zaklatásokkal. Az intézkedések a protestánsok kárára nem az 1608 és 1647-es törvénycikkek alapján történtek, hanem az 1681. és 1687-es, és az 1691-es alapján. Vagyis szándékosan félremagyarázva a törvényt. A nem artikuláris helyeken megszüntették a vallásgyakorlatot. Így került sor az 1715-ös országgyűlésre, amely nemhogy könnyített a protestánsok helyzetén, hanem megfogalmazta a 30. tc., ami egy vegyes bizottságot rendelt és állított fel, hogy az 1681. 26. tc. végrehajtása felől vizsgálatot folytasson. Vagyis fel kellett mérnie a helyzetet a törvény alapján, s megállapítania mi még a tennivaló. Továbbá elrendelte, hogy ha valakinek vallásügyi panasza lenne, fordulhat a királyhoz, de nem közösségben, hanem mindenki csak személyesen. Ez azt jelentette, hogy az országgyűlés a vallási intézkedéseket teljesen a király fennhatósága alá helyezte. S végül kimondta, hogy ezentúl az országgyűlés vallási kérdésekkel nem foglalkozik. Az iskolákat is a király felügyelete alá helyezte (31. tc.). Minden intézkedés, amit Rákócziék elértek a szabadságharc idején semmivé lett. De kimondta azt is, hogy a protestánsok királyi engedély nélkül zsinatot nem tarthatnak. Nagy veszélyt rejtett magában különösen az az intézkedés, hogy a királyhoz csak személyesen lehet fordulni. A magyar népben az összetartás érzése mindig is nagy volt. A reformáció terjedése során is ez jelentette az erőt. Azok a törekvések, irányzatok, amelyek csak az egyénre tették a hangsúlyt, nem lettek hosszú életűek. Ez az intézkedés is azzal fenyegetett, hogy az egyház, mint közösség, mint szervezett intézmény az állam szempontjából megszűnik. Az, hogy nem tarthattak zsinatot, azt jelentette, hogy megbénul az egyházi önkormányzat. A vallásügyi bizottság katolikusokból és protestánsokból állt. A többséget a katolikusok alkották. Feladata: a vallásügy alapos kivizsgálása az országban. Följegyezni a mindkét fél részéről való sérelmeket, ezeket előterjeszteni és közös tanácskozás útján megegyezésre jutni. A katolikus többség miatt ez nem történhetett meg. És az is nyilvánvaló lett, hogy az 1715-ös 30. tc.-t sem tartották meg. De még a szatmári békekötés megállapodását, miszerint az országgyűlésig minden marad a régiben a status quo alapján. A protestánsoknak elvileg joguk volt mindenütt gyakorolni vallásukat, ahol 1711-ben gyakorolták. Továbbá joguk volt mindent birtokolni, amit a szatmári béke aláírásakor bírtak. Ez azonban sértette a katolikusok önérzetét. Számukra a vallásügy nem jog kérdése volt, hanem hatalmi kérdés. S nekik volt hatalmuk arra, hogy a protestánsok említett jogait semmibe vegyék. 1711-től 1721-ig 140 templomot vettek el. A protestánsok nagy reményt fűztek a bizottság összehívásához. De csalódniuk kellett. Egyetértés csak akkor jöhetett volna kérte, ha a protestánsok engednek. Pontosan azért, mert a katolikusok mindent leszavaztak, amit a másik fel javasolt, és mindent megszavaztak, amit megakartak. Ez nem volt nehéz, hisz többségben ők voltak. A közben kiújult török háborúk miatt a bizottságot évekig nem lehetett összehívni. A törvény rendelkezése pedig úgy szólt, hogy amíg a bizottság el nem készül munkájával, illetve míg munkája alapján meg nem történik a végleges rendezés, addig a vallásügy maradjon abban az állapotban, amint volt a szatmári békekötés idején. A török háborúk befejezése után 1721-ben ült össze először a vegyes bizottság Pesten. Hamar kiderült, hogy a megegyezés lehetetlen. A katolikusok előálltak azzal, hogy a protestánsok a reformáció után elvették templomaikat. S mivel a protestánsok puszta léte is sérelem volt számukra, a templomok erőszakos visszavételét jogosnak tüntették fel. 8 Az elfoglalt templomokon kívül az egyházi élet egyéb kérdései is tárgyalás alá kerültek volna itt, mint pl. az, hogy az állami vagy a vármegyei tisztviselők hivatalba lépésekor, vagy hogy a bíráskodás folyamán a felek és tanúk kényszeríthetők-e a vallásukkal ellenkező eskü letételére. Hiszen nem egyszer történt, hogy ilyen esetekben a protestánsoktól az ún. decretális eskü letételét követelték meg. Ebben az esküben Szűz Máriára és a szentekre kellett esküdnie a hivatalba lépőnek. Ez az eskü még a reformáció előtt készült, s utána nem használták, hiszen a reformáció hívei ezt lelkiismeretükkel ellenkezőnek tartották. A másik, amit még tárgyalni akartak, hogy a protestánsok a végrehajtandó törvények igazi értelmét a bécsi béke értelme és engedménye alapján kívánták, amit a bizottság katolikus része nem fogadott el. Az ő álláspontjuk, hogy a bécsi béke a katolikus vallás sérelmére köttetett meg és engedte meg a vallásszabadságot, tehát érvényessége nem áll meg. És egyébként is a katolikus rendek ennek ellene mondottak az országgyűlésen. A következő tárgyalandó dolog a földesúri jogok értelmezése volt. Ebben a vonatkozásban a protestánsok azt szerették volna elérni, hogy a földesúri jogok csak a testi szolgálatokra vonatkozzanak, s ne érintsék a jobbágyok lelkét is. Mert miközben a bizottság munkája folyt az történt, hogy Debrecenbe hoztak Leydenből olyan Bibliákat, melyeket a város maga nyomtattatott itt, s lefoglalták és nem adták ki a városnak. Így a kérés az volt, hogy szabadon hozhassanak be Bibliákat, mely része a szabad vallásgyakorlatnak. Minden javaslat, minden válasz és viszontválasz eredménytelen volt. A protestánsok ismét a királyhoz fordultak, aki elnapolta a bizottság további munkáját. A vallásügyre tekintettel pedig kimondta, minden marad úgy, ahogy van a következő bizottság összehívásáig. Ez azonban újabb törvénytelenségekre adott időt és lehetőséget egyben. S azt is jelentette, hogy a király a szatmári béke óta elkövetett jogtalanságokat jogosaknak tekinti. A templomok el- lefoglalása tovább folyt. Egyetlen tényleges eredménye volt a tárgyalásoknak, hogy a bizottság elrendelte, miszerint az egész országban el kellett készíteni a vallásügyi helyzetrajzot. Ami azt jelentette, hogy 1721-ben a vármegyei bizottságok valamennyi, protestánsok által lakott községben megjelentek s az előre megadott kérdések alapján tanúkihallgatásokat végeztek.. A kérdések főleg arra terjedtek ki, hogy az ott lévő protestáns templom artikuláris helyen van-e, mikor, ki építette, hogy vannak-e ott katolikusok, megvolt-e a vallásgyakorlat már 1681-ben, s milyen jogon maradtak meg annak birtokában. A bizottságot 1722-ben Pozsonyban újra összehívta a király. A bizottság, mivel a protestánsok látták, hogy munkájuk újra és újra sikertelen marad a katolikusok miatt, két részre oszlott: katolikus és protestáns. Külön készítették el jelentésüket a királynak. Külön készítettek kihallgatási jegyzőkönyveket, külön a vitás kérdésekre a válaszokat és javaslatokat a vallásügy megoldására. Ugyanezt tették a katolikus bizottsági tagok is. Annyi sérelmet írtak össze, hogy 1723-ban 9 társzekér indult iratokkal megrakodva Bécsbe. Így az eredeti cél nem valósult meg. Az együttes tárgyalások sikertelensége miatt a külön készített felterjesztések semmiféle megegyezési lehetőséget nem mutattak, a megegyezést megkísérelni nem is lehetett. Hatalmas mennyiségű iratot termelt a vegyes, de mégis különbizottság mindkét része, de ami a feladata lett volna, azt nem hajtotta végre. Ezek után azt mondhatjuk, valóban a királyra maradt a végső megoldás. Nem érte váratlanul III. Károlyt, mert a válasz már el volt készítve függetlenül attól, hogy a bizottság munkája során születik-e eredmény vagy sem. S az, hogy a katolikus többsége eleve meghatározta a kérdés egyenlőtlen kimenetelét, még kedvezett is a királynak. De hogy tervét nem hozta azonnal napvilágra, annak az volt az oka, hogy volt még néhány dolog, amit a magyar protestáns rendeknek meg kellett szavazniuk. Az egy birodalom egy vallás eszméjének megvalósítása III. Károly uralkodása alatt még nagyobb erővel jelentkezett, mint I. Lipót idejében. Hogy céljait elérje, Károly hajlandó volt még arra is, hogy megjátsza magát. Amíg a vegyes bizottság megpróbált egyességre jutni, a király országgyűlést hívott össze 1722-23-ban, de vallásügyet nem tárgyalt. Ebben az időben, 1723-ban Ráday Pál, egy gazdag református középnemes, személyesen járt fenn a királynál, hiszen csak így lehetett. Ő a protestánsok közbenjárója volt és sérelmeikre akart enyhítést kérni. Ráday Pál 1677-ben született Losoncon, köznemesi családban. Igazi vezetői egyéniség volt, erős hitbeli meggyőződéssel. Szülei a legjobb protestáns iskolákba járatták. Jogi műveltséget szerzett. Csupán 26 éves, mikor a megye tiszti karának tagja lett. Ekkor kezdődött a Rákóczi-féle szabadságharc. Csak 1 évvel fiatalabb, mint a fejedelem. S amikor fenn járt a fejedelemnél, annak annyira megtetszett, hogy 9 megtette a szabadságharc ügyeinek intézőjévé (ma külügyminiszter). Ez is műveltségét és politikai jártasságát jelzi. A kormány összes kiáltványát ő fogalmazza meg, sőt a kuruc hadsereg törvénykönyvét is. Az 1712-es országgyűlésen világossá vált, hogy a református egyháznak értelmiségi, nemes vezetőre van szüksége. Így választották meg őt. A zsinat világi elnöke lett, a református egyház diplomáciai letéteményese. Állandó kapcsolatot tartott a bécsi udvarral. Ezáltal szinte minden hír elsőként jutott tudtára, s rajta keresztül az egyházéra. 1733-ban halt meg. Ekkorra munkássága kiépítette azt a nagyszabású munkát, amit a Bodrogkeresztúri konvent rögzített. Vagyis a világi és lelkészi együttlét a zsinaton neki köszönhető. Irodalmi tevékenysége: EPIGON = latin versek magyarra fordítva. Először latinul irt, s aztán fordította le. Nem volt megválasztott főgondnok, de generális kurátornak nevezté k. Ő volt az egyház első ágense. Munkáját és az ezzel járó anyagi fedezetet a Convent által meghatározott évenkénti 800-100 Ft-ból állta, mit a gyülekezetek adtak össze. A 6 úrvacsorai alkalommal hirdették mindig nekik a perselyt. Közbenjárására a király elrendelte az 1711 óta elvett templomok visszaadását, és a sérelmek orvoslását. A lépés megtétele a király részéről nem önzetlenségből fakadt. Ugyanis a király szerette volna megszavaztatni a rendekkel a Pragmatica Sanctiot, a leányági örökösödést, mivel fia nem lévén, és meg akarta alkotni a magyar helytartótanácsot. Ezzel a céllal hívta össze az országgyűlést 1723-ban. Persze a rendek nem tudták, hogy mi az igazi célja az országgyűlésnek, mert a király jó csaliként a vallásügyet felvette a tárgyalandó pontok közé, holott az 1715-ös országgyűlés határozatot hozott, hogy ezentúl vallásügy nem tárgyaltatnak az országgyűléseken. Ha valakinek panasza lenne, az személyesen forduljon a királyhoz. Természetesen a rendeket odavonzotta a vallásügy kérdésével való foglalkozás. Bíztak abban, hogy végre napirendi pontra jut ennek tárgyalása, és végre döntés születik és orvoslás az újra és újra szaporodó sérelmek terén. Ez azonban Károly részéről csak egy jó politikai húzás volt, amivel is érte kitűzött célját. Az I. és II. Carolina Resolutio 1723-ban az országgyűlésen megszavazták a Pragmatika Sanctiot és a Magyar Királyi Helytartótanács felállítását. A Tanács felállításával a király levette saját válláról a vallásügyet. A MKHT 1724-ben meg is kezdte munkáját. A protestánsok nagy reményeket fűztek munkájához. Azonban a tanács a protestánsellenes intézkedések központi szervévé vált. Tagjai szinte kizárólag katolikusok voltak: főpapok, főurak, előkelő nemesek. Pozsonyban működött egészen addig, míg II. József át nem tette székhelyét Budára. Már 1725-ben megtiltotta, hogy bárki bármilyen sérelemmel a királyhoz forduljon, mert bosszantják kegyes füleit és felette nagy alkalmatlanságot okoznak neki. Mindenkinek a Helytartótanácshoz kellett fordulnia ugyancsak nem testületileg, hanem személyesen. Szintén még 1725-ben elrendelte a vármegyéknek, hogy írják össze és jelentsék a protestáns egyházak helyzetét. 1727-ben megismételte az összeírást. Ebben az összeírásban részletes kimutatást kért a protestáns egyházakról, hogy kik, mettől, milyen megbízás alapján viselnek tisztséget. A protestáns lelkészek, itt elsősorban az artikuláris helyeken lévő lelkészekről van szó, püspökök, esperesek fölé katolikus püspököket rendelt és minden lépésükről be kellett számolni és rendszeres jelentést készíteni. Kitértek arra, hogy hol kik tértek át katolikusból protestáns hitre a közelmúltban, az áttértekre elrendelte, hogy a vármegyék kényszerítsék vissza őket a katolikus egyházba. De abban is nagy munkát fejtett ki, hogy minél több németet telepítsen az országba. Különösen a török alól felszabadított területekre telepítettek németeket. Így az ország nemcsak vallásilag, hanem nemzeti összetételében is megváltozott. A vegyes bizottság jelentése után évekig nem történt meg a protestánsok vallásügyének rendezése. Minden kísérlet kudarcba fulladt a protestánsok részéről, hiszen attól kezdve, hogy az 1715-ös országgyűlés kimondta, hogy vallásüggyel ezentúl nem foglalkozik, ez nemcsak azt eredményezte, hogy háttérbe került a protestánsok ügye, hanem az ellenreformáció szabad kezet kapott. Továbbá, hogy a vallásügyet a királyi felségjogok közé sorolta, kiszolgáltatottá tette ezáltal, s azt jelentette, hogy az eddigi országgyűlési rendeletek érvényüket vesztették. Első hatalmi próbálkozás volt, mikor a király 1730-ban bécsi minisztereket bízott meg, hogy készítsenek javaslatokat a vallásügy megoldására. 10 A Habsburgok jezsuita befolyás alatt voltak. Örökölték a szifiliszt, s a sok testvérházasság miatt őröltek voltak. Valami különös módon úgy gondolták, hogy őket Isten arra rendelte, hogy a protestánsokat kiirtsák. III. Károly nem volt fanatikus, hanem reálpolitikus. Nem kiirtani akarta a protestánsokat, hanem rendezni ügyüket. De ez nem azt jelenti, hogy ő védelmezője lett volna a protestánsoknak, vagy éppen kegyelmes lett volna hozzájuk. Ő az abszolutizmus híve volt, az Egy birodalom egy vallás eszmének további építője. A javaslat el is készült. Mikor a protestánsok tudomást szereztek a miniszteri javaslatról, a királyhoz fordultak. A király fogadta a követeket, de ez változást nem hozott, sőt. A protestánsok számára már csak a megalázkodás, a szüntelen instanciázás maradt. Ekkor születtek az ilyen megszólítások: Legszentségesebb királyi felség; Legmélyebb hódolattal... Kegyeskedjék a felség legalázatosabb hódolatunkat meghallgatni, s minket legkegyelmesebben oltalmazni. Bucsai szerint nincs már gerinc, nincs önérzet, törvényekre hivatkozás - csak kegyelemért fohászkodás. A rendezés színe alatt került sor a király részérül egy rendelet kiadására. I. Carolina Resolutio 1731. március 21-én adta ki, a saját nevéről elnevezett Carolina Resolutiot, mellyel ő a protestánsok helyzetét akarta rendezni. Alapot adott arra, hogy létezhessenek, de ugyanakkor ki is szolgáltatott. A következőket tartalmazta: 1) Különbséget kell tenni nyilvános és magán vallásgyakorlat között. Magán vallásgyakorlatot bárhol, nyilvánosat csak az artikuláris helyeken folytathatnak. 2) Protestánsok csak artikuláris helyeken tarthatnak lelkészeket. Az artikuláris helyek lelkészei nem hagyhatják el helyeiket, de a nép bemehet őket hallgatni 3) A nem artikuláris helyeken csak magán vallásgyakorlat lehet a római katolikus plébános felügyelete alatt. A stóla a katolikus plébánosnak jár. Családi körben imádkozhatnak, énekelhetnek, de idegen nem vehet rajta részt. 4) A földesurak joga vallási téren épségben maradt, de vallási kérdésben változtatniuk csak a király tudtával szabad. 5.a.) Lehetnek püspökeik a protestánsoknak, de hogy hány azt a király hagyja jóvá. Felügyeleti joguk korlátozott. 5.b.) A protestáns lelkészek dogmatikai szempontból a katolikus főesperesek felügyelete alatt állnak. A főesperesek főként azt vizsgálják meg, hogy a protestáns lelkészeknek helyesek-e az ismereteik a keresztségről, hogy érvényesen tudják-e azt kiszolgáltatni. 5.c.) A protestánsok házasságjogi bíráskodás szempontjából a katolikus házassági bírósághoz tartoznak. A katolikus házassági bíróságok viszont a protestánsokat protestáns házassági jog szerint kötelesek megítélni. Vegyes házasság csak plébános előtt köttethetik. 6) Protestáns hitre áttérni szigorúan tilos. 7) A protestánsok csak alsóbb iskolákat tarthatnak. A magasabb iskolákat meg kell szüntetni 8) A katolikus ünnepek kötelezőek 9) A dekretális eskü kötelező 10) A céhek protestáns tagjai kötelesek részt venni a körmenetekben. Egyébként pedig a sérelmeket felejtsék el Részletesen foglalkozott a vallás ügyével. Alapja a bécsi miniszterek által összeállított javaslat, ami a MKHT jelentésére épült, melyet az I. Lipót törvényei alapján készítettek el. A végrehajtási utasítást az Explanatio Leopoldina szellemében értelmezték, vagyis a Carolina Resolutio ennek a megismétlése volt, amivel egyben a király ki is mondta, hogy a ezt kell alapul venni, a többit pedig felejtsék el. A probléma itt csak az volt, hogy az 1681-es törvény nem az egész Magyarországra vonatkozott, hanem csak a 11 vármegyére, ami a Habsburgok uralma alatt volt. Vagyis a többi vármegye, a végvárak és szabad királyi városok nem estek az artikuláris helyek megszorítása alá az említett 11 vármegye területén, mert azokban a protestánsoknak szabad vallásgyakorlatuk volt. 11 Azokon a helyeken nem voltak artikuláris helyek kijelölve, amelyek 1681-ben nem tartoztak a Habsburg Királysághoz, ezért azoknak protestáns lakói akkor gyakorolhatták nyilvánosan vallásukat, ha igazolni tudták, hogy 1681-ben vallásgyakorlatuk volt, sőt azóta is megszakítás nélkül birtokában voltak ennek. Így az I. Carolina Resolutio után is elvileg jogos volt a 11 vármegyéhez nem tartozó területeken a protestánsok nyilvános vallásgyakorlat. Továbbá a török alól felszabadult területeken egyrészt a földesúrra bízták, másrészt az 1681-es törvényeket vették alapul, mégpedig úgy, hogy azon a helyen, ahol tudták igazolni, hogy volt templomuk és vallásgyakorlatuk 1681 előtt, ott a király továbbra is meghagyta. Ahol nem, ott elveszítették, mint pl. a végvárakban. Azt azonban nem vették figyelembe, hogy ezeken a helyeken sokat kellett menekülni, s elsősorban nem az erre vonatkozó iratokat mentették meg. A tanúk állítása pedig nem volt elég. Sorba zárták be a templomokat olyan községekben, ahol egy katolikus sem élt. Erdély ebben az időben könnyű helyzetben volt. Mind a 4 eddigi bevett vallást meghagyták. De később ott is élt a király rendelete, mely szerint megengedte, hogy mindazokat a templomokat, amelyek bizonyíthatóan valaha a katolikusoké voltak, vissza kell venni. De itt a protestáns tömeg túlsúlyban lévén, sosem tudott akkora erőt venni az ellenreformáció, mint Magyarországon. még annak ellenére sem, hogy a gyulafehérvári püspökség katolikus kézre került, és a jezsuitákat be telepítették. A rendelet értelmezése 1)Különbséget tett magános és nyilvános vallásgyakorlat között. A magyar jog eddig ilyet nem ismert. Magános = csak a család lehetett jelen. Szabad volt Bibliát olvasni, énekelni, de csak úgy, hogy ne hallatszodjon ki a házból. A kegyelemdöfés az volt, hogy nyilvános vallásgyakorlat csak az artikuláris helyeken lehetett, vagy ott, ahol már 1681 előtt is volt. A nem artikuláris helyeken elvették a templomot és elűzték a lelkészeket. Az artikuláris helyeken lévő lelkészek nem mehettek ki a nem artikuláris helyekre, de a nép bejárhatott az artikuláris helyekre, s élhetett az ottani lelkész minden szolgálatával, ha előbb megfizették a stólát a plébánosnak. Sok helyen azt sem engedte a plébános, hogy a protestánsok magán vallásgyakorlatukat folytatva a családon belül énekeljenek, prédikációt, bibliát olvassanak. A földesúri jog érvényben tartása a katolikus földesuraknak nyújtott kedvezményt. Mert sok földesúr ezt úgy értelmezte, hogy a nem artikuláris helyeken még temetni sem lehet. Ezért többször rákényszerültek arra, hogy halottaikat több faluval arrébb vigyék, vagy lelkész nélkül temessék el. Az akkori írásokban így maradt fenn, hogy elénekelték halottaikat. Jogaikra hivatkozva elűzték a lelkészeket, elvették a templomot s a jobbágyoknak két választást adtak: elmenekülnek vagy katolizálnak. A katolizálni nem kívánókat több esetben megkínozták vagy elkobozták ingóságaikat és elzavarták. Minden eszközt felhasználtak, hogy rábírják őket a katolizálásra. Hajdúkat lefizettek és megverették őket. Nagyobb földesurak építhettek imaházakat, oratoriumokat, amibe maguk hívhattak papot. A köznemeseknek nem volt meg ez a joguk, minthogy az sem, hogy birtokaikon megszabhatták volna jobbágyaik vallását. Így még ha volt is protestáns köznemes, hatalma nem volt a vallásszabadság biztosítására. Püspökválasztást engedett, de a király belegyezésével és azzal, hogy a király szabja meg hány lehet. Püspökök ugyan lehettek, de országos szervezetük nem, mert nem hívhattak össze zsinatot. A protestáns lelkészeket dogmatikai szempontból katolikus főesperesek felügyelete alá helyezte. Főként azt vizsgálták, hogy helyesek-e az ismereteik a keresztségről, és hogy érvényesen szolgáltatják-e ki. A rendeletnek ez a pontja állandó zaklatást jelentett a protestáns lelkészek számára. Egy sor dogmatikai és liturgikai kérdés merült fel és adott alapot a vitára. A szereztetési ige „nevében” vagy „nevére” vagy „nevébe” szaván volt a vita. A katolikusok a nevében, a protestánsok a nevébe és nevére szót használták. A Károlyi Bibliában a nevébe, a Komáromi Csipkésében pedig a nevére szót találjuk. A házassági ügyeket a katolikus szék hatáskörébe utalta, de úgy, hogy a bíróság a protestánsokat a protestáns jog szerint köteles megítélni. Ez újabb és állandó terrort jelentett. Ezzel is az áttértek számát akarták növelni minden áron. Ha valaki áttért, a másik hibájának mondták ki, de ha nem, akkor az ő hibájának és mindenéből kiforgatták. Protestáns hitre áttérni szigorúan tilos volt. Büntetés járt érte. Megtörtént, hogy valaki áttért és nem akart visszatérni, ezért börtönbe zárták, hogy gondolkodjon. A vegyes házasságok csak római katolikus pap előtt köttethettek. A katolikusok szemében a vegyes házasság érvénytelennek számított. Már korábban is megtörtént, hogy erőszakkal elválasztották 12 egymástól a házasokat, mert a protestáns fél nem akart áttérni. Elvették tőle mindenét és elzavarták. A vegyes házasságból született gyereknek katolikusnak kellett lenni. A katolikus ünnepek kötelezőek. A lelkészeknek a szószékről hirdetni kellett a részvételt. Ez nemcsak vallási és emberi önérzetet sértett, hanem gazdasági érdekeket is. A sok ünnep miatt kiestek a termelésből, ami a parasztnak és a polgárnak egyaránt veszteséget okozott. Az ünnepekkel együtt jártak a körmenetek, amik szintén kötelezőek voltak. Sőt egy-egy szent arcképét kellett vinniük. A dekretális esküt minden hivatalba lépőnek le kellett tenni. Ez elsősorban a protestáns nemességet sújtotta, és persze a városok polgárait meg a falusi bírókat. Emiatt is sokat fordultak a királyhoz, aki végül megengedte, hogy a protestáns többségű helyeken a hatóság elnézze és megengedje, hogy azokat a szavakat, melyek a hivatalba lépő számára sérelmes, ne mondja. Ahol viszont kisebbségben voltak, ott még ki is szorították őket a hivatalokból. Egyes vélemények szerint a kortárs protestánsok nem tudták, hogy a Carolina Resolutio titkos utasítása értelmében protestáns nem szabad lett volna semmilyen hivatalhoz juttatni eskütől függetlenül sem. A katolikus klérus a I. Carolina Resolutiot túlságosan kedvezőnek tartotta a protestánsokra nézve, s úgy vélte, hogy a katolikusokra nézve viszont sérelmes. A váci püspök gr. Althan Frígyes fel is lépett erősen ellen. Irt a királynak. Azzal fenyegetőzött, hogy a pápához fordul és széttépte Pest vármegye közgyűlése előtt. Kifogásolta, hogy a protestánsok engedélyt kaptak püspökválasztásra, hogy a házassági kérdésnél a protestáns jogot tette kötelezővé, hogy a protestáns lelkészek járhattak a börtönbe és látogathatnak betegeket. Mindez csak arra jó - mondta -, hogy a tévtant terjesszék tovább. A saját megyéjében nem is hirdette ki így nem engedte érvényre jutni. Ez a cselekedete, de főleg, hogy széttépte, felségsértés számba ment. III. Károly Bécsbe rendelte és királyi megrovásra ítélte, de ő kétszeri idézésre sem jelent meg. Ezért javait a király zároltatta. 1732-ben azonban a pápa közbenjárására a zárlatot feloldotta. Althan magaviselete jól példázza az akkori klérus hozzáállását, akik úgy tekintettek Magyarországra, mint Mária országára, aki sir, mikor látja, hogy országa az eretnekeknek helyt ad. A Carolina Resolutio után Tiszántúl volt a legjobb helyzetben, mert Erdély fennhatósága alatt volt. Ezért itt egy tömbben megmaradtak a protestánsok. Legjobban kiszolgáltatott Dunántúl volt. Pázmány Péter1 hatására a nagybirtokosok szinte mind katolizáltak. Ezek a földesúri jogot a legnagyobb mértékig érvényesítették. Amíg nem hozattak rúténeket vagy szlovákokat, addig bezáratták a templomokat, aztán pedig elkergették a protestánsokat. A katolikus püspökök szint tiszta protestáns városokban bezárták a templomot (Pápa, Losonc, Rimaszombat). Az iskolákat ugyanúgy (Bártfa, Eperjes, Sárospatak) Az eperjesi polgárok nem akarták engedni, hogy elvegyék templomukat, ezért a katolikusok fölszentelték, hogy oda többé protestáns be ne tehesse a lábát. De mivel az egész város evangélikus volt, templomhelyet kértek maguknak. A hóhér szomszédságában adtak nekik, és csak fából építhették. Veszprém régi püspöki székhely, még István király alapította. A püspök kijelentette, hogy nem lehet protestáns templom a városban. Még egyetlen katolikus sem volt a városban, de már elvette a templomot. Az iparosok helyzete egyre rosszabb lett, hiszen titkos tiltás volt: protestáns iparostól semmit nem lehetett vásárolni. Ezzel szinte lehetetlenné tették az életüket és a megélhetésüket, s így kényszerítették őket az áttérésre. II. Carolina Resolutio 1734. október 20-án jelent meg. Az 5. paragrafust bővíti ki. Elrendelte, hogy mind az ágostai, mind a helvét hitvallásúk 4-4 superintendenst választhatnak. Megszabta püspökeik számát is, és kijelölte, hogy mely területek és az azokon lévő lelkészek tartoznak fennhatóságuk alá. Engedélyezte az egyházlátogatást is. A református egyháznak ekkor 6 egyházkerülete volt: Alsó és Felsődunamellék, Tiszántúl, Tiszáninnen, Dunántúl és Dunamellék. 1 Pázmány Péter 13 évesen katolizál és jezsuita iskolába megy. 1616-tól esztergomi érsek. II. Mátyás ideje alatt zavartalanul működik. Az cuius regio eius religio elve alapján a dunántúli nagybirtokosokat szinte mind megnyerte a katolikus egyház javára. Az alsópapság megerősítése érdekében, papnevelő intézetet hoz létre Bécsben. 13 Az általános felfogás szerint terjedt el, hogy Tiszáninnen ennek a rendeletnek a hatására választott püspököt. Ez a felfogás azonban téves. Ezek a rendeletek - bár adtak jogalapot - nehezítették a protestánsok mindennapi életét. S hogy hogyan védekezett ebben a helyzetben az egyház? Zsinatot nem tarthattak, felettük őrködtek a katolikus főesperesek. Minden lépésükről beszámoltak, figyelték tevékenységüket. Nehéz volt bölcsen gondolkodni, de mégis megtalálták az útját, hogy ezeknek ellenére megszervezzék egyházukat. Titokban jöttek össze legtöbbször valamilyen jelentéktelennek feltüntetett ünnepségen vagy alkalmon. A legnevezetesebb a Bodrogkeresztúri összejövetel, mely szüreti beszélgetés címen futott, s ezen a néven vonult be a történelembe is. Az ellenreformáció Mária Terézia ideje alatt III. Károly uralkodásának végén, 1737-39 között háborút vívott a törökkel. s mivel Magyarország közvetlen szomszédságában volt a harcoknak, a protestánsok vallási üldözését a király mérsékelni volt kénytelen. Mária Terézia a Pragmatica Sanctio folytán, apja halála után, 1740-ben foglalhatta el a trónt. Nem sokkal azután, hogy megtörtént a trónváltás kitört az osztrák örökösödési háború (1741-1748). Mária Terézia nehéz helyzetben volt, és szinte csak a protestánsokra támaszkodott. A protestánsok pedig lelkesen támogatták, mert a Carolina Resolutio visszavonását remélték ezáltal, ami vallási helyzetük javulását eredményezhette volna. Már 1741-ben a koronázás alkalmával tartott országgyűlésen megjelentek és enyhítést kértek a királynőtől. Az ekkor beadott kérvény több mint egy évig válaszolatlan maradt. A változás reménységében újra csalódniuk kellett. Törekvéseiben Mária Terézia is az abszolutizmus megvalósítója volt. Egyik rendelete a másikat érte, melyekkel egyre lehetetlenebbé tette a vallásügyet. Ebben a munkájában nagy segítségére volt a MKHT. Minden rendelete mögött az állt, hogy szép csendes móddal megszüntesse a protestantizmust. A harctéri helyzet kedvezőre fordulása után, 1742. december 24-én vallási rendeletet adott ki, királyi jóindulatának megmutatása s protestáns alattvalóinak minden jogtalanságtól való megoltalmazása végett, melyben kegyelmesen megerősítette atyjának, III. Károlynak rendeletét, melyet 1731-ben adott ki, az I. Carolina Resolutiot, és ennek szigorú megtartását írta elő. Külön hangsúlyozta a királyi rendelet a dekretális eskü feltétlen megkövetelését minden tisztviselőtől. Megerősítette a Helytartótanács 1725. évi rendeletét, miszerint a protestánsok panaszukkal csak a Helytartótanácshoz fordulhatnak és nem az uralkodóhoz, és csak magánemberként, panaszukat személyesen, személyes panaszként előadva. Ez volt a királynő karácsonyi ajándéka, melynek folytán az üldözés megélénkült. A protestáns lakosság minden rendű és rangú részét sújtották a rendeletek. Hiába esküdött a királynő, hogy minden alattvalójának egyformán édesanyja akar lenni, kitűnik, hogy sokkal keményebb, mint Károly. Károly pl. a dekretális eskünél engedményt tett. A keresztelés ellenőrzésére kirendelt főesperesek teljes mértékben eleget tettek a feladatuknak. De most már nemcsak ők, hanem a megyéspüspökök is vizitáltak. Nemcsak a keresztséget vizsgálták ezentúl felül, hanem az egyházközségek ügyeit is, vallásgyakorlatuk régiségét, a templomok eredetét. A protestáns lelkészek ellen a legképtelenebb ürüggyel folytattak szigorú eljárásokat és szabtak ki rájuk súlyos büntetéseket. Leggyakoribb vád volt az árva gyülekezetek gondozása, vegyes házasságok megesketése, a vegyes házasságból származó gyermekek megkeresztelése, Szűz Mária szidalmazása, a katolikus ünnepek kihirdetésének elmulasztása, katolikus házassági törvények meg nem tartása. A vádak rendszerint felségárulásra, lázadásra mentek ki. A protestáns név kezdett egyet jelenteni a lázadóval, felségárulóval. Minden zavargásban protestáns ármánykodást kerestek, és se vége se hossza nem volt zaklatásuknak. Vármegyei, földesúri, egyházi hatalom törekedett a protestánsok áttérítésére. Pénzzel jutalmazták azokat, akik áttértek. Megvolt a tarifája, hogy milyen rendbelinek, milyen pénzösszeg jár. A vegyes házasságban született gyermekeket elvették, hogy katolikus családokban nevelhessék fel. III. Károly ideje alatt elfoglalt templomok tovább sokasodtak a királynő ideje alatt. Hiszen a megyéspüspökök látogatása során ott, ahol nem tudtak elégséges bizonyítékot felmutatni a tekintetben, hogy a vallásgyakorlat megfelel a királyi rendeletek előírásainak, ott a templomot elvették, vagy bezárták 14 s a vallásgyakorlatot megszüntették. Különösen élen járt ebben az időben e munkában Padányi Bíró Márton, 1741-ben kinevezett veszprémi püspök és somogyi főispán is egyben. Egyetlen vizitációs körútja során 46 protestáns templomot záratott be, pedig Somogy vármegye nem tartozott a 11 vármegye közé, ott elég lett volna az 1681. évi vallásgyakorlat igazolása. A vármegye néhány falujának lakója a Helytartótanácshoz fordult, amely nem adott helyt kérésüknek és csak néhány esetben engedte meg, hogy vallásgyakorlatuk továbbfolytatására iskolamestert alkalmazzanak, aki a könyörgést, prédikálást elvégzi, temet és tanít az iskolában. A lelkészek nem térhettek vissza ezekbe az egyházközségekbe. Padányi vizitációja során mindig megkérdezte, hogy kinek az engedélyével építették a templomot, ha az nem volt előtte katolikus. 1745-ben a királynő aztán elrendelte, hogy a protestánsoknak templomot építeni és javítani csak engedéllyel szabad. A törvényesen használatukban lévő templom kijavításához vármegyei engedély kellett, új templomot építeni vagy átépíteni pedig csak királynői engedéllyel lehetett. A rendelet megszegése mindkét esetben a vallásszabadság elvesztésével járt. Nem egy templomot vettek ennek ürügyén. Sokszor azonban a vármegyék halogatták az engedélyek kiadását, egészen odáig, hogy szinte összeomlott az épület, és hogy ez meg ne történjen jóhiszeműen kijavították. A vármegye rögtön elvette és megszüntette a vallásgyakorlatot. Előfordult, hogy az engedélyre várva a templom összedőlt, mire ugyancsak jóhiszeműen újat építettek helyette. Ugyanaz lett a büntetés. 1749-ben kiadott rendelet előírta a katolikus papoknak, hogy vegyes házasság megkötése előtt, igyekezzenek rávenni a protestáns felet, hogy születendő gyermekét katolikusnak kereszteli. Egy későbbi, 1768-as rendelet pedig már egyenesen megparancsolta, hogy vegyes házasságot csak akkor köthetnek, ha a katolikus fél írásban reverzálist ad arról, hogy születendő gyermekét katolikusnak kereszteli. A protestánsok életét az állandó instantiázás jellemezte. 1749-ben egy jól megfogalmazott memorandumot nyújtottak be a királynőhöz - mivel a vallásügy az ő kezében volt -, amelyben ismertették helyzetüket. 1) a vallásszabadságnak már csak az árnyéka van meg 2) elvették templomaikat 3) a leányegyházak helyzete 4) kénytelenek hosszú utat megtenni, ha vallásuk szerinti istentiszteletet akarnak hallani 5) a vallásos könyveiket elveszik, ha pedig nem hajlandók átadni, bántalmazzák őket 6) aki áttér protestáns vallásra, elfogják és addig bántalmazzák, amíg vissza nem tér 7) katolikus istentiszteletre kényszerítik őket 8) magas stólafizetésre kötelezik őket, ami nagy teher a szegényebb sorsú embereknek 9) lázadóknak, hitehagyottaknak nevezik őket Mária Terézia ugyan a trónfoglaláskor kijelentette, hogy alattvalóinak valláskülönbség nélkül édesanyja akar lenni, ennek ellenére semmilyen változás nem történt a memorandumot követően. Sőt szabad utat engedett Padányi Bíró Márton nyomdafestéket nem tűrő könyvének, amit ő válasznak szánt a memorandumra. A könyv 1750-ben jelent meg „Enchiridion de fide”2 címmel. Útszéli módon fejti ki benne, hogy a protestánsoknak semmi joguk nincs az országban, sőt az uralkodónak joga és kötelessége őket fegyverrel is katolizálásra bírni, vagy kiűzni. Továbbá, nincs joguk tiltakozni a hitehagyottak elnevezés ellen, mert ők nem mások, mint lázadók az állam és a vallás ellen. „Aki Máriát nem tiszteli, nem lehet jó magyar sem.” A protestánsok csak megtűrt idegenek. A könyvnek olyan nagy hatása volt, hogy II. Frigyes porosz király kénytelen volt beavatkozni. Megíratta a pápának, s egyben fel is szólította, hogy a katolikus országok protestáns üldözései szűnjenek meg, mert ellenkező esetben a protestáns többségű országok katolikus kisebbségével ugyanazt fogják tenni. A pápa elérte, hogy a királynő kifejezte rosszallását, és a könyvet betiltotta. De ekkorra már nem volt mit betiltani, minden könyv elkelt. További rendeletek 2 A hit kézikönyve 15 Rendelettel tiltotta meg a királynő 1753-ban az artikuláris helyek lelkészeinek, hogy szabad vallásgyakorlattal rendelkező leányegyházközségekbe kimenjenek és szolgálatot végezzenek. Ezeknek a leányegyházközségeknek nem engedte a világi hatóság a lelkésztartást, noha nyilvános vallásgyakorlatuk meg volt engedve és templommal vagy oratóriummal rendelkeztek. Iskolamesterek végezték az iskolai tanításon kívül a lelkészi szolgálatokat az artikuláris helyről, vagy szabad vallásgyakorlattal rendelkező és lelkésztartási joggal bíró anyaegyházközségekből időnként kijáró lelkésszel. 1753 után minden lelkészi szolgálat az iskolamesterekre maradt a leányegyházközségekben vagy be kellett menni az anyaegyházközségbe a stoláris szolgálat elvégzésére a híveknek. A következő évben 1754-ben pedig már azt is megtiltotta egy rendelete, hogy az iskolamesterek prédikációt olvassanak fel ezekben a leányegyházközségekben, csak könyörgést lehetett tartani. 1780-ban pedig egy feljelentés miatt, mely azzal vádolta a tanítókat, hogy továbbra is végzik a lelkészi teendőket a leányegyházközségekben, a királynői rendelet megszüntette a leányegyházközségeket, elvette nyilvános vallásgyakorlatukat és kultuszhelyüket. A magános vallásgyakorlattal bíró, nem articuláris helyek protestánsai a plébánosok alá voltak rendelve. De azokon a helyeken, ahol nem volt ott lakó plébános, a protestánsok mentesnek érezték magukat a plébánosnak járó fizetségtől. 1755-ben aztán megjelent a rendelet, amely arról intézkedett, hogy azokat a helyeket, ahol nem lakik plébános, be kell osztani valamelyik plébániához, mint filiákat, s a filiák protestáns lakói oda tartoznak fizetni. A rendelet szerint nemcsak azért „hogy ezzel a plébánosok fizetése renden felül is öregbedne, hanem hogy a lelkekre vigyázhassanak s szép csöndes móddal a megtérésre indíttas


Ingyen angol - csak most!



Ingyenes honlapkészítő
Profi, üzleti honlapkészítő
Hirdetés   10
Végre értem amit angolul mondanak nekem, és megértik amit mondok.

KÖSZÖNÖM NOÉMI!