Bejelentés



Pótor Imre dr. habil. honlapja
Mindig tedd meg, amit meg tudsz tenni. Ez teszi értékessé az életedet. Köszöntöm honlapomon!

MENÜ










NEVELÉSTÖRTÉNET JEGYZET A szerző ismeretlen ÓKOR ________________________________________ A) Nevelés a folyammenti kultúrákban Az ősközösség felbomlását követően a rabszolgatartó termelési mód megjelenése új lehetőséget teremtett az em-beri kultúra fejlődésének. Az ókori Kelet hatalmas rabszolgatartó birodalmai ott jöttek létre, ahol ehhez a termé-szet is kedvezett. A Nílus, a Tigris és az Eufrátesz, az Indus, a Gangesz és a Sárga folyó termékeny völgyei lehe-tővé tették a mesterséges öntözésen alapuló földmûvelést. E rabszolgatartó birodalmak közös vonása, hogy minden államhatalom az uralkodó kezében összpontosult, aki kiváltságait isteni származásából vezette le. A papság ezt a központosított hatalmat segítette a vallás eszközeivel. A mezőgazdaság, a kézmûvesség, a kereskedelem fejlődése, a tapasztalatok felhalmozódása ösztönözte a külön-féle tudományok fejlődését. Pontosan ki kellett számítani, hogy a folyók vize áradáskor mikor árasztja el a part mentén húzódó termőfölde-ket. Erre a különböző égitestek állásából tudtak következtetni. A gátak, a csatornák létesítéséhez (de az uralkodó dicsőítését szolgáló síremlékek építéséhez is) alapos mértani ismeretekre volt szükség. Az ilyen és ehhez hasonló (a természetre, a társadalomra és az emberre vonatkozó) ismeretek kizárólagos birto-kosai a papok voltak. A matematika, a geometria, az asztronómia, az orvoslás - ezek a köznép elől rejtett, misz-tikus köntösbe öltöztetett tudományok - mûvelői a vallástannal (teológiával) együtt a papok lettek. Az írásbeliség kialakulása lehetővé tette az ismeretek egyre bővülő körének a megörökítését, s ez megkönnyítet-te a tudás, a kultúra áthagyományozását. Az írás terjedése fontos szerepet játszott az államgépezet mûködésében is. Egyiptomban a legrégebbi írás a hieroglif írás (képírás) volt. Kezdetben a szótagokat vagy fo-galmakat egy-egy képpel ábrázolták, s ezek összetett rendszerével írták le a szövegeket. Ké-sőbb a képírás egyszerûsödött. Kialakult az írnokok hieratikus írása, majd a még egyszerûbb démotikus írás. Mezopotámiában az ékírás volt használatos: apró, ékszerû jelekkel rótták tele a még puha agyagtáblákat. A ma is használatos betûírás ősét a föníciaiak alakították ki a Kr. e. XIV-XIII. században. Ábécéjük huszonkét mássalhangzót jelölő betûből állt, a magánhangzó-kat még nem írták le. A föníciaiak írásából alakult ki hosszú évszázadok alatt a görög és latin betûírás. 1. Mezopotámia Mezopotámiában az első civilizáció a suméroké volt, első településeik a Kr. e. VII. évezredben létesültek a "fo-lyamköz" déli részén. Önálló városállamokban éltek, a későbbi évezredekben előbb az akkádok, majd a babilo-niak igázták le őket. Szerepük a mûvelődés és a nevelés történetében kiemelkedő: ők teremtették meg a IV. évez-red végén az írástudók képzését szolgáló első intézményeket, az írnokképző "templomiskolákat". Az iskolák fennállását bizonyítja, hogy a nagy ásatásokkor (Nippur, Fara) megtalált ékírásos agyagtáblák között sok a ta-nulmányi jellegû gyakorlószöveg. Természetesen nem a szó mai értelmében vett "iskolák" voltak ezek. A tanítást vállaló írnokok a leg-elemibb módszerekkel (utánzás, gyakoroltatás stb.) adták át tudásukat tanítványaiknak. De a mai osztá-lyoknak, tantárgyaknak, tanterveknek és tanóráknak nem találjuk még nyomát ezekben az intézetekben. A gyermekek csoportosítása nem életkorok szerint történt, a tanítás tervét pedig maga az élet diktálta. Az írástudó hivatalnok, az írnok társadalmi elismertsége itt is - akárcsak a többi ókori kultúrában - rendkívül magas volt. A templomokban és az állami élet hierarchikus rendjében egyaránt vezető szerepre tehetett szert az, aki az írás olvasás készségét birtokolta. Az írnokpálya több lépcsőből állt: a "kis írnok" kifejezés (dup sar-tur) a tanulót jelölte. Az írnokiskola elvégzése után inasévek következtek, majd "írnokká" (dupsarru) nevezték ki őket. A legkiválóbbak "főírnokká", sőt királyi "főjegyzővé" is előléphettek.[1] Mezopotámiában a Kr. e. II. évezred elejétől kezdve kétféle írnokképzőt ismertek. Az alapképzést, tehát az írást, olvasást, számolást és elemi tudományos ismereteket a "tábla háza" (Édubba) nyújtotta. Ez a köznép fiai előtt is nyitva állt. A magasabb képzés színhelye a "bölcsesség háza" (Bét mummi) volt. Rendkívül erős volt a kulturális tradíciók tisztelete, a képzés hagyományőrző szerepe. A "tábla házá"-ban igen nagy gondot fordítottak a sumér nyelv tanítására, akkor is, amikor az már holt nyelvvé vált. A sippari templom mellett talált iskolaépület és a tantermek méretei igen szerények. Feltehetően csak rossz idő esetén használták, a tanítás általában az iskola udvarán folyt. A tanulók a tanító lábainál ültek. Hogyan folyhatott a gyerekek tanítása a "tábla házá"-ban? Szinte egész napjukat itt töltötték: a tanítótól kapott feladatokat oldották meg, irodalmi szemelvényeket másoltak. Gyakorolták az írásjeleket, a fordítást sumérról ak-kád nyelvre. Hosszú szövegeket véstek emlékezetükbe szó szerint. A tanító kérdéseire felelniük kellett, de ők maguk is kérhettek felvilágosítást. A tanítás anyagában szerepeltek matematikai, geometriai feladatok is. A tanítót, a "mestert" a "nagy testvérek", vagyis az idősebb diákok segítették munkájában. Igen gyakran alkal-mazott módszer volt a testi fenyítés. A tanító mellett mûködő felügyelők szinte csak ezt a fegyelmező eljárást ismerték. Erről tanúskodik az alábbi versrészlet is, mely Kr. e. 1700 körül született: "...a tábla házába mentem. A tábla házában a felvigyázó rám szólt: `Miért késtél el?` Megijedtem, hevesen vert a szívem. Mesterem szeme elé kerülve földig hajoltam. A tábla házának atyja kikérdezte táblám, elége-detlen volt vele és megütött. Majd a leckével buzgólkodtam, a leckével kínlódtam. Mikor a mester a tábla házának rendjét ellenőrizte, a nádpálca embere rám szólt: `Az utcán körül kell nézni, ruhád nem szabad elszaggatni!`, és megütött. A tábla házának atyja teleírt táblát tett elém, a tanterem embere rám szólt: `Írjátok!` Táblámat kézbe vettem, táblámat írtam, de volt, amit nem értettem rajta, amit kiolvasni sem tudtam. Ek-kor a felügyelő rám szólt: `Engedélyem nélkül miért beszélgettél?` és megütött; a felügyelő rám szólt: `Engedélyem nélkül miért hajolgattál?` és megütött; a szabályzat embere rám szólt: `Engedé-lyem nélkül miért álltál fel?` és megütött; a kapu embere rám szólt: `Engedélyem nélkül miért mentél ki?` és megütött; a bot embere rám szólt: `Engedélyem nélkül miért nyújtogattad kezed?` és megütött; a sumer nyelv embere rám szólt: `Hibásan mondod a sumert!` és megütött; mesterem rám szólt: `Kezedet nem jól tartod!` és megütött. Az írnoksorsot megutáltam, az írnoksorsot meggyûlöltem."[2] Nem lehetett könnyû élete a korabeli írnoktanulónak, bár a költemény további részei elárulják ennek a hihetetle-nül szigorú bánásmódnak az okát. A gyermek atyja adós maradt a tandíjjal, s majd csak miután természetben, ruhanemûkkel, élelmiszerrel fizetett, akkor változott meg fiának a helyzete. Feltehetően szegény szülők gyerme-kéről van szó, akinek a "meggyûlölt", de mégiscsak vonzó írnoksors a felemelkedés, a boldogulás egyedüli lehe-tőségét kínálta. S ha a "tábla házá"-nak fia "szorgalmas", nem vész kárba családjának anyagi áldozata: írnokká válva akár a "király házába" is beléphet. Erre figyelmezteti mestere: "Kicsi ember, apádat ismerem, én vagyok utána a második, a beszéddel, amit mondok neked, sorsodat határozom meg." Mint már említettük az iskolai felügyelő szerepét általában idősebb tanulók, "felsős testvérek" töltötték be. Ezt illusztrálja az alábbi korabeli szövegrészlet is: "A tábla házának fia: gyere ide hozzám, hadd mondjam el neked, amit nekem is elmondott mesterem! Én is voltam egykor al-sós testvér, olyan, mint te; mellém is adtak felsős testvért. A mester meglett férfi munkáját rót-ta ki rám - ingadoztam, mint az ingó nádszál, de buzgón végeztem a munkát, mesterem szava iránt nem voltam közönyös, nem a magam feje után mentem: a felsős testvér elégedett volt tel-jesítményemmel; örült, mert alázatos voltam iránta, s úgy szóltam vele, hogy ez javamra szólt. Bármit rótt ki rám, elvégeztem, mindent helyesen csináltam, parancsait jámboran követ-tem."[3] Jól érzékelhető, jellemző elvárások voltak ezek a gyermekek viselkedését illetően: a gyerek odaadóan figyeljen tanítója szavára, parancsait engedelmesen, buzgón kövesse, oda nem illő kérdéseket ne tegyen fel, kitartóan, erejét végsőkig megfeszítve tanuljon, dolgozzon. A tanulmányok a "tábla házá"-ban "kisgyermekkortól férfikorig" tartottak. Erre utal az egyik fennmaradt szöveg-részlet: "Írnok vagy, s nevedet nem tudod, az arcodat üsd meg!"[4] Tehát már igen korán, feltehetően négy-öt éves korukban elkezdtek iskolába járni a gyerekek. A növendékek életkor és tananyag szerint alkottak különböző csoportokat. Az alapfokú képzésen túl itt, a tábla házában ismerkedtek meg a sumér-akkád költészet legfontosabb alkotásaival, a mítoszok, himnuszok, ráolvasá-sok szövegeivel. Matematikai feladatokat is megoldottak. Az idősebbek oktatásának anyaga szakosodott, diffe-renciálódott annak függvényében, hogy milyen életpályára készültek. Énekes, zenész, ráolvasó, pap, királyi ír-nok, "jegyző", orvos: ezek voltak a legnagyobb becsben tartott foglalkozások. Miután az írásbeliség a gazdasági élet minden területén megjelent, feltételezhető, hogy a lakosság nagyobb há-nyada rendelkezett az írás olvasás alapvető készségével. A nőket sem rekesztették ki a mûvelődés lehetőségéből, az írnoki pálya előttük is nyitva állt. Mezopotámiában a Kr. e. II-I. évezredben kialakult egy független értelmiségi réteg. A "tábla házá"-nak tanárai ekkorra már csak az oktatással és a tudománnyal foglalkozó, szellemi tevékenységből élő szabad emberek vol-tak. Ennek az értelmiségi rétegnek köszönhető, hogy a sumér költészet jelentős része másolatban fennmaradt, ők ösztönözték az akkád nyelvû irodalom kibontakozását, fejlődését is. A legmagasabb szintû képzést a már említett "bölcsesség háza" nyújtotta. Az itt tanuló írnokok egyik legfonto-sabb tudománya a naptárkészítés lett. A sumér korból származnak azok a fönnmaradt szövegek, amelyek hatványozásról, négyzet-gyök- és köbgyökvonásról szólnak. (Matematika terén olyan tudásra tettek szert, amelynek színvonalára a nyugati kultúra csak a reneszánsz idejére jutott el.) A matematikai, geometriai ismeretek mellett magas fokú csillagászati tudásanyaggal is rendelkeztek. A Hold változásai-nak megfigyelése alapján készítették el naptárukat, melynek egységei: a 24 órás nap, a holdhó-nap és a 354 napból álló év. A legelőkelőbbek (főként a katonai méltóságok viselői) Egyiptomhoz hasonlóan itt is udvari, ún. "apród"-nevelésben részesíthették gyermekeiket. Az alsóbb néposztályokban gyakorolt mesterségek vagy apáról fiúra szálltak, vagy pedig tanoncként, egy tapasztalt mester mellett tanulták meg a gyerekek a szakmák legtitkoltabb fogásait. Az írnokság felé a "tábla házán" át vezető út csak kevesek számára nyílt meg. 2. Egyiptom a) Gyermeknevelési szokások Az egyiptomiak a világot teremtése óta változatlannak és változtathatatlannak hitték. Az emberi élet és az együttélés szabályai is a genezissel együtt keletkeztek. Aki ezeket megsérti, büntetést érdemel. A gyermekek ne-velésének legfontosabb célja: az örökérvényû normáknak, az istentől származó igazságnak a megismertetése. A gyermeket ebbe a statikus világba, ebbe az örökkévaló megingathatatlan rendbe kell "belehelyezni", belenevelni. A gyermekeknek Egyiptomban minél hamarabb felnőtté kellett válniuk, s a felnőttek életszabályai szerint kellett élniük. A legnagyobb dicséretnek számított, ha egy gyerekről azt mondták, hogy "felnőtt módra" beszél, úgy, mint egy "mûvelt férfi": szabatosan, választékosan. Ennek oka abban az egyiptomiakra jellemző életfelfogásban gyökerezik, mely nem ismeri a változást, fejlődést. Képzőmûvészetükre is az állandóság dicsérete jellemző. Fontos a mester-ségbeli tudás, az épületen, szobron, festményen mindennek a helyére kell kerülnie, de az elő-döktől tanult stílus törvényeitől nem szabad eltérni. Azt a mûvészt tartották legtöbbre, akinek alkotásai leginkább emlékeztettek az elődök mûveire. Mindemellett az egyiptomiak érdeklődtek a gyermekkor sajátosságai iránt, foglalkoztatta őket gyermekeik se-bezhetősége, esendősége. Ez a virágzó, gazdag birodalom megengedhette magának a növekvő népszaporulatot. Tiltották a csecsemőgyilkosságot - szemben az ókori népek többségével, amelyek gyakran "tették ki" a nem kí-vánt, vagy éretlennek ítélt csecsemőket (mindenekelőtt a lányokat), magukra hagyva így a tehetetlen újszülötte-ket. Egyiptomban szövegek maradtak fenn, amelyek a gyermekek gyógyításához adnak orvosi tanácsokat. Az új-szülötteket általában nem pólyázták be, ez is figyelemre méltó kivétel azoknak a népeknek a szokásaival szem-ben, amelyek a csecsemőket szorosan "gúzsba kötötték", hosszú ideig mozdulatlanságra kárhoztatták. Talán Egyiptom fejlett gazdagsága is magyarázza a pólyázás mellőzősét: a tehetősebb szülőknek itt több idejük volt ar-ra, hogy gyermekeikkel foglalkozzanak. A gyermekeket általában három éves korukig szoptatták, maguk az édesanyák foglalkoztak velük, de az előkelő családok dajkát fogadtak a csecsemők mellé. A kisgyermekeket ruhátlanul járatták a szegény és gazdag szülők egyaránt. A kicsik babával, labdával, fából készült állatfigurákkal játszottak, a nagyobbak körében pedig a kü-lönféle (bábokkal és táblákkal játszott) éle társasjátékok voltak közkedveltek. b) Úri ifjak nevelése a palotában A fáraók gyermekeit a magánnevelők gyakran az előkelők gyermekeivel együtt oktatták. Így szoros és bensősé-ges kapcsolat alakulhatott ki a trón várományosa és a leendő legbefolyásosabb alattvalók között. Ez később biz-tosította az uralkodó iránti lojalitást és hûséget. Bizonyos esetekben a hercegnők és az előkelő családok leány-gyermekei is részesülhettek ilyen udvari nevelésben. A fiúkat itt elsősorban testi nevelésben részesítették: lovagolni , kocsit hajtani, nyilazni tanították őket. c) Az írnokképzés Akárcsak Mezopotámiában, az ókori Egyiptom államapparátusának mûködtetésében is kiemelkedő szerep jutott a különféle rendû és rangú írnokoknak. Rendívül szerteágazó, aprólékos adminisztrációt kellett vezetniük. A ki-rálysírok építésekor ők ellenőrizték a munkáslétszámot, ők vették át naponta a szerszámokat, és a munkások já-randóságát is nekik kellett kifizetniük. Magánjellegû feladatokat is vállaltak: leveleket írtak az írástudatlan mun-kások megbízásából, irodalmi mûveket másoltak, és a kézmûvesek is az ő útmutatásaik alapján készítették a ki-rálysírok feliratait. Az írástudóknak, a tudományok mûvelőinek - éppen tudásuk gyakorlatias haszna miatt - nagy megbecsülés jutott Egyiptomban. Egy fennmaradt szövegrészlet is ezt igazolja: "Szeresd a tu-dományt, mint egy anyát, mivel nincs más, mi a tudomány fölébe érhetne. A tudós állása feje-delmi állás, írószere és könyvtekercse gazdagságot és kellemességet hoz. [...] A tudós jóllakik az ő tudományával, a király birtokából mindazt szállítják, amire szüksége van."[5] Az írás, olvasás mûvészetét a legrégebbi időkben az írástudó szülők maguk adták át gyermekeiknek. Gyakran ta-pasztalt írnokok, hivatalnokok mások fiait is magukhoz vették (mintegy "örökbe fogadták"), s így avatták be őket lépésről lépésre az írnoksághoz szükséges ismeretekbe. A fiatalok - nagy többségükben fiúk - az utánzás mód-szerével lesték el a mesterségbeli fortélyokat. Hivatásos nevelők kezdetben tehát nem voltak, de az írástudók, nagy tudású közhivatalnokok egy része körül fo-kozatosan létrejöttek a tanulócsoportok. Ezek tanítása, képzése egyre inkább rendszeres jelleget öltött. Így ala-kult ki - Mezopotámiához hasonlóan - az intézményesülő oktatás egy sajátos formája, az "írnokképző", az írno-kok "iskolája". A tanítást vállaló írnokok a legelemibb módszerekkel (utánzás, gyakoroltatás stb.) adták át tudá-sukat tanítványaiknak. De a mai osztályoknak, tantárgyaknak, tanterveknek és tanóráknak itt sem találjuk még nyomát sem ezekben az intézetekben. A gyermekek csoportosítása nem életkorok szerint történt, a tanítás tervét pedig maga az élet diktálta. Mégis elementáris erejû nevelés folyt ezekben az írnokképző intézetekben. A tanítványok nemcsak a tudást sajá-tították el, hanem azt a meggyőződést is, hogy ők a "kiválasztottak" körébe tartoznak, s eszerint kell viselkedni-ük. Az írás készségének birtoklása volt ugyanis a mûveltség elsajátításának kulcsa. A mûveltség megszerzése pedig ebben a korban lehetőséget teremtett a papság zárt kasztjába való felemelkedésre. Ez pedig a hatalom birtoklását jelentette. Egyiptomban a Középbirodalom (kb. Kr. e. 2060-1785) találunk ilyen írnokképzőket. Előkelőek és közrendûek gyermekei egyaránt jártak ide. Az írnokká válás az alsóbb néprétegek számára a felemelkedés lehetőségét kínálta, de természetesen csak akkor, ha a tanítás díját meg tudták fizetni. Egy írnok tanító így vázolta föl gyenge fizikumú és föltehetően alacsony származású tanítvá-nyának az írnokok irigylésre méltó helyzetét: "Légy írnok, hiszen karod gyenge, s kezed is könnyen fárad. A testi munkától hamar kiégnél, mint a lámpás... Szép hivatás az írnoké, az va-ló neked. Szavadra ezrek válaszolnak, s engedelmeskednek. Szabadon járhatsz utadon, nem löknek félre, mint valami állatot."[6] Az írnokképzőkben az alapkészségeken túl a számolás-mérés, a csillagászat, a földrajz és a vallás elemeit sajátí-tották el a gyerekek. A tanítás az életszerû feladatok megoldása, ügyiratok szerkesztése, hivatali levelek fogal-mazása, szerződések kötése köré szerveződött. Az írás tanulása igen fáradságos munka volt, nagyfokú koncent-rációt igényelt. A gyerekek többnyire ötéves korukban kezdtek hozzá, s esztendőkig tartott, míg megtanulták. A legszigorúbb fegyelem követelésével ösztönözték őket munkára. "A gyermek füle a hátán van, és csak akkor hall, ha megverik" - tartotta a korabeli közmondás. A verésen kívül az engedetlen gyermeket úgy igyekeztek ta-nulásra bírni, hogy lábait összekötözték. Kérlelhetetlenül szigorú fegyelmezési módszerekről tanúskodik a következő idézet is: "Óh ta-nuló, ne légy tunya, különben megbüntetlek! Ne táplálj szívedben elérhetetlen vágyakat, kü-lönben tönkremész! Szorongasd a könyvet kezedben, olvasgass belőle, és kérj tanácsot attól, aki többet tud nálad. [...] Hallgass arra, amit én mondok, ez csak javadra fog szolgálni! Ha nem tudsz valamit, ne röstelkedj kérdéseiddel másokhoz fordulni. Hadd hallja szíved szavaimat, hisz azok csak üdvöt hozhatnak neked."[7] A gyerekek lelkére tehát a szavak közvetítésével próbáltak hatni, erkölcsi szózatok, intelmek útján. Ha ez nem segített, a legelterjedtebb nevelési módszert, a verést alkalmazták. A kezdők olvasástanításakor nem a betûztetés módszerével éltek, hanem nagyobb egységeket, teljes mondatokat kellett a gyermekeknek "kántálva" a tanító után mondaniuk. Gyakorlat volt a szövegek bemagoltatása anélkül, hogy értelmét, lényegét megértették volna. Így jártak el az erkölcsi szabályokkal is: azt gondolták, hogy ha a gyerekek ezeket kívülről megtanulják, aszerint fognak cselekedni is. Ezeknek a szabályoknak jelentős része a hétköznapi viselkedésre, az illemre vonatkozott: "Ne légy tolakodó, tapintatlan. Ne lépj felszólítás nélkül másnak a házába. Hallgasd el azt, amit fe-lebarátod házában láttál és ne beszéld el künn másnak. Légy beszédedben óvatos, mert az em-ber nyelvén hordja romlását. Evés közben viseld magad illedelmesen, és ne tömd mohón ma-gadat. Sohase feledkezzél meg a tiszteletről, és ne ülj le addig, amíg az, aki náladnál idősebb vagy magasabb állású, le nem ült."[8] A négy-öt évig tartó elemi képzést és alapvető erkölcsi nevelést nyújtó írnokképző intézet ("írnokiskola") látoga-tása után a fiatalok egy-egy nagy tudású mester famulusaként (segédeként) nyertek alapos, hosszú évekig tartó szakképzést. A fiatal tiszviselő-jelöltből többnyire csak a húszas évei közepére válhatott alaposan képzett szak-ember, aki "már megtalálta saját nevét", s méltó állását. Nagyobb városok (mint Memphis, Theba, Heliopolis) templomai mellett mûködtek a magasabb mûveltséget nyújtó papi szemináriumok. A leendő papok itt a rituálé szabályaival, teológiával, szent könyvekkel foglalkoz-tak, de sor került a természettudományokra is. Matematikát, geometriát, asztrológiát (csillagjóslást) és zeneel-méletet tanítottak itt, az ebben a korban elképzelhető legmagasabb színvonalon. Később, a Kr. e. első évezredben már megjelentek az orvosok képzésével foglalkozó intézetek is. A legelőkelőbbek gyermekeiket a fáraó udvarába küldték. Itt több évig tartó "apródi" szolgálat teljesítése közben részesültek a kiváltságos udvari nevelésben. Egyiptomban a tanulás lehetősége elvileg a nőket is megillette, mégis kivételnek (s épp ezért nagy dicsőségnek) számított, ha egy lány magasabb mûveltségre tett szert. Ez többnyire csak a hercegnőknek, királynőknek jutott osztályrészül. A magasabb társadalmi állású családok lányait általában bevezették a mûvészetekbe is. Főleg az ének, a zene és a kifejező tánc tartozott kedvelt foglalatosságaik körébe. A közrendûek lányai - akárcsak a fiúk - ha írni, olvasni nem is tanultak meg mind, a hétköznapi életben tettek szert bizonyos praktikus mûveltségre. Megtanultak a rabszolgákkal bánni, elsajátították a gazdálkodáshoz szükséges tudnivalókat: olyan ismereteket, készségeket szereztek, amelyeket társadalmi helyzetük követelt meg. A tanultság, a mûveltség előjoga természetesen csak a szabadokat illette meg. A rabszolgák mindezekből nem részesülhettek. 3. India India már az Ókorban is a föld egyik legsûrûbben lakott területe volt. Az Indus folyó völgyében kibontakozó kultúra virágkora a Kr. e. III. évezred végére, a II. évezred elejére tehető. E korai civilizáció megteremtői - a dravidák - ismerték az írást, nagy városokban éltek. A dravidák virágzó kultúrájának a Kr. e. II. évezred közepe táján északnyugati irányból benyomuló indoeurópai törzsek hódítása vetett véget. Letelepülésük után a meghódí-tottaktól szigorúan elkülönült uralkodó osztályt képeztek. Az őslakóktól világosabb színû bőrük alapján külön-böztették meg magukat. A származásbeli eltérés az évszázadok alatt mereven zárt kasztok kialakulásához vezetett. Az uralkodó osztályt a bráhmanok (papok) és a kszatriák (katonai előkelők) alkották. A betelepült árja közrendûek tömegei képezték a vaiszják kasztját. A leigázott őslakók és elszegényedett hódítók milliói lettek a negyedik kaszt tagjai: a páriák. Úgy gondolták, hogy a különböző kasztok gyermekei más és más ütemben fejlődnek. Manu (Kr. e. 200) törvényei szerint "egy bráhmannak nyolc-, egy kszatrijának tizenegy, egy vaiszjának tizenkét éves korában közölje az atyja ünnepélyesen osztályának megkülönbözető jelét." A második születésnek tartott "beavatás"-on csak a felső három kaszt tagjai vehettek részt. Iskolába csak ezt követően járhattak a gyerekek.[9] A hindu mûvelődés középpontjában a Védák - az óind nyelven írt szent könyvek állottak. Nyelvükből alakult ki a szanszkrit, amely fokozatosan az irodalom és a tudományok nyelve lett. A Védák legfontosabb tartalmát az indi-ai kasztok kialakulásának története alkotta. A brahmanák ezekből a szent könyvekből tanulhatták meg az istene-iket dicsőítő himnuszokat, a vallási szertartások szövegeit. A második és harmadik kaszthoz tartozók csak a Védák egyes fejezeteivel ismerkedhettek meg, míg a páriák számára szigorúan tiltott volt a szent tudomány. A magasabb ismeretekből a lányok is ki voltak zárva. Bráhman-iskola. A legfelső kasztbeli gyerekek kilencéves korukban kezdtek tanulni és általában 12 évig oktatták őket. Évente négy-öt hónapot töltöttek tanítójuk házában, ahol szigorú szabályok szerint éltek. Kivették a részü-ket a ház körüli munkákból. Eközben megismerkedtek az írás-olvasás tudományával, mesékbe foglalt erkölcsi tanításokat sajátítottak el. Később filozófiát, csillagászatot, és mûvészeteket tanultak. Az oktatás módszere a szi-gorú emlékezetbe vésés, a memorizálás volt. Kerülték a testi fenyítést, ehelyett éheztetéssel, hideg vízben fürde-téssel vagy a tanítástól való eltiltással büntették a gyerekeket. Kszatrija-iskola. Számukra a tanítás 12 éves korban kezdődött. Lakhelyük szintén a tanító pap háza volt. Alap-oktatásuk megegyezett a bráhmanokéval. Tanító célzatú mesékkel is megismerkedtek a Pancatantra gyûjteményéből. Később hadászattal, a kormányzás tudományával és a törvényekkel foglalkoztak. Megismer-kedtek a mezőgazdaság, az állattenyésztés és a kereskedelem alapjaival is. Jövendő harcosokról lévén szó, kép-zésükben kiemelt szerepet kaptak a katonai gyakorlatok. Vaiszja-iskola. E kaszt gyermekei 13 éves korukban kezdték a tanulást. Mesterséget tanultak apjuktól vagy va-lamelyik rokonuktól. Emellett megismerkedtek az írás-olvasás alapjaival, a számtannal, a levelek fogalmazásá-nak gyakorlatával. A bráhmanok felsőfokú képzése a "parisad"-ban történt. Grammatika, irodalom, költészet, jog, filozófia, történe-lem, aritmetika, természetbölcselet, csillagászat - ezekkel foglalkoztak a brahmanizmus szellemében nevelkedő fiatal papok. A brahmanizmus világfelfogása szerint a bennünk lévő mikrokozmosz és a külvilág makrokozmosza megbont-hatatlan egységet alkot. Minden egyes lénynek megvan a maga helye ebben a rendben, melyhez eltéphetetlen szálak fûzik. Aki tehát saját lelkét megismeri, az egyúttal ismeretet szerez az egész világról. A megismert lélek benső harmóniájának megteremtése - ez az önnevelés legfontosabb feladata. Ezt a világfelfogást tükrözi a Cshándógja Upanisad, melyben egy apa így tanítja fiát: "Vágd meg a fügét! Mi van benne? Csak mag? Vágd szét a magvakat! Mit látsz? Semmit? - Ez a semmi a magban, ez nő meg fává, ez a láthatatlan: ez a lélek a mindenség csírája, ez a valóság, ez a könnyû pára, tudod-e Szvétakétu?" (Szabó Lőrinc fordítása) Teljesen más alapokra helyezte a nevelést a buddhizmus megjelenése. A hagyomány szerint Szidhárta Gautama királyfi (Kr. e. 560-480) elhagyva családját az aszkéták élet-módját választotta. Hét esztendő elteltével élte át a "megvilágosodás" élményét, s így lett Buddhává. Az az emberi szenvedés foglalkoztatta gondolatait, amelyet a földi élet javai után való törekvés vált ki. Lemondással, türelemmel az evilági élet értékeinek tagadásával az ember eljuthat az istenségben való teljes feloldódás élményéig - hirdette. A buddhizmust a kasztrendszer passzív elutasítása jellemezte, de ez egyben mindenféle változtatást célzó fellé-pés mellőzésével párosult. Ez a világnézet minden embert egyenlőnek és jónak tartott, s így a tömegek mûvelésére-nevelésére is gondot fordítottak. A buddhista papok tanítóként jelentős érdemeket szereztek az írás-beliség terjesztésében. A buddhista iskolák a kolostorokban mûködtek. A szerzetesnek szánt gyermekek 8 éves korukban kerültek ide, s 20 éves korukban avatták fel őket. Világiak is járhattak ide, és tanulhatták a papoktól a buddhista mûveltség nyolc legfontosabb tantárgyát: a logikát, metafizikát, szertartástant, matematikát, csillagászatot, az orvostudo-mányt, a páli és a szanszkrit nyelvet. Mindemellett megtanulták a lélek belső harmóniájának megteremtését. Ez képessé tette őket arra, hogy a min-dennapi ellentétek világában is az egységbe ötvözés, a kiegyenlítés lehetőségeit keressék. 4. Kína Az ókori Kína különleges helyet foglalt el a keleti civilizációk között. A Kr. e. III. évezredben kibontakozó kínai kultúra lényegesen eltér a többitől. A hatalmas területi kiterjedés egy sajátosan zárt, befelé forduló világgal páro-sult. Éppen ezért Kína - egyébként igen fejlett - kultúrája nem gyakorolhatott jelentékeny hatást más népek civi-lizációjára. A jól szervezett kínai iskolarendszer belső életét sajátos szempont határozta meg: a különböző hivatali beosztá-sokhoz, tisztségekhez és rangokhoz szigorú vizsgák során át vezetett az út. Így végső soron ezek a vizsgák szab-ták meg a tanított ismeretek körét is. Alapiskolák. A kínai iskoláztatás alapját az alapfokú iskolák alkották. A falvakban vándortanítók magániskoláik-ban oktattak, a városokban a kormány létesített ilyen intézményeket. Az oktatás ingyenes volt. Alapiskolába 5-től 10 éves korig jártak a fiúgyermekek, befejezésekor pedig vizsgát tettek. A tehetősebb családok leányait ma-gántanítók oktatták. A tanulás - tekintettel a rendkívül bonyolult kínai szókép- és fogalomírásra - igen nagy erőfeszítést igényelt. Több ezer írásjegyet kellett elsajátítani. Különböző életkorú tanítványok tanultak együtt, egy időben a tanító ve-zetésével. (A mai értelemben vett, közel azonos életkorú gyerekek csoportjaiból álló osztályok még nem alakul-tak ki.) Az alapkészségeken túl a természetre, az emberre és a társadalmi együttélésre vonatkozó ismeretek sze-repeltek tanítási anyagként. A legelterjedtebb módszer a szövegek szó szerinti memorizálása volt. Egyiptomhoz hasonlóan Kínában is meg voltak győződve arról, hogy az értelem szintjén elsajátított, bemagolt erkölcsi paran-csok, etikai normák egyúttal a gyermekek viselkedését is alakítják. Az olvasástanítás a következőképpen történt: "A könyvet felnyitják, s a tanító minden beveze-tés nélkül olvasni kezd. Minden tanuló előtt van egy könyv, s a tanító után mondanak minden szót, mialatt a jeleket az ujjukkal mutatják a könyvben. Egyszerre csak egy sort olvasnak, s ezt addig ismétlik, mígnem a tanulók a jeleket meg tudják jegyezni, s a tanító nélkül is el tudják olvasni. Ezután kívülről is megtanulják, s csak utána kezdenek új sort." [10] A bemagolt szavak írásjegyeit utólag megtanulták. Az írást félig áttetsző papíron gyakorolták a lap alá helyezett sablon segítségével, vagy az írásjegyek előrajzolt kontúrjait töltötték ki ecset-tel. Gyakorlásra lakkozott fehér táblácskákat használtak, amelyekre vízzel lemosható tussal ír-tak.[11] Középfokú képzés a járási, tartományi iskolákban. Vizsgával záruló, 10-től 14 éves korig tartó képzés folyt ezekben az intézetekben. Az oktatásért itt már tandíjat kellett fizetni. A tananyag középpontjában találjuk az öt kánont (szent könyvet), az úgynevezett "King"-eket. Ezek a következőkből állottak: Változások Könyve, a Törté-nelem Könyve, a Dalok Könyve, a Rítusok Könyve és az Évszakok Könyve. Konfúciusz (a Kr. e. VI. század máso-dik felében élt) gyûjtötte össze az öt könyv anyagát a legrégibb hagyományok alapján. A tanulók ezen a szinten már nem annyira a mechanikus emlékezetbe véséssel, hanem a klasszikus szövegek értelmezésével, magyaráza-tával foglalkoztak. Az ősi Kína hagyományait, értékrendjét közvetítő mûvek tanulmányozásának nem csupán a tudás gyarapítása volt a célja, hanem az érzelmi beleélés képességének fejlesztése és az erkölcsi érettség kialakí-tása is. Felsőfokú képzés: állami tisztségviselők (mandarinok) képzése. A háromlépcsős állami vizsgarendszerre való előkészítés a tartományi iskolákban folyt. Az öt kánon tanulmányozása itt a négy klasszikus könyv (Beszélgeté-sek és mondások, Mencius tanítása, A nagy tanítás, A közép mozdulatlansága) tartalmának megismerésével egé-szült ki. Független külső hivatalok szervezték a versenyszerû keretek között zajló vizsgákat. A jelöltek nem használhattak segédletet, "puskát", akit csaláson értek, keményen megbüntették, nem tölthetett be semmilyen hivatalt többé ("elvesztette arcát"). Az írásbeli dolgozatot a külvilágtól elzárva egy lepecsételt ajtajú fülkében több napig írták. A legkiválóbb jelöltek elnyerték a hivatalnoki rangot és a vele kapcsolatos nemesi rend fokozatait. Vizsgán a bu-kás nem jelentett életre szóló kudarcot, megbélyegzést. A sikertelen vizsgázók bámulatos kitartással jelentkeztek évtizedeken át a nagy megmérettetésre. Alapfokú vizsgákra két-három évenként került sor a kerületi hivatalok rendezésében. Előbb egy verset, majd egy fogalmazványt kellett írni klasszikus szent szövegek idézeteinek felhasználá-sával. Ha ezt a próbát a jelölt kiállta, akkor a "virágzó tehetség" címet viselhette, de hivatalt még nem kapott. Általában a jelentkezőknek csupán tíz százaléka tette le sikerrel ezt a vizsgát. Sokkal keményebb erőpróbát jelentett a tartományi hivatalok négy-öt évenként rendezett kö-zépfokú vizsgája. Ennek tétje a "kitûnő tehetség" cím és egy magas hivatali tisztség volt. Tizenhárom évenként került sor a birodalmi hivatalok vizsgáira. Több ezer résztvevő közül vá-lasztották ki tizenhárom nap alatt azokat, akik kiérdemelték a "legkitûnőbb tehetség" megkü-lönböztető rangját. Jutalmul a legmagasabb hivatali állásokra pályázhattak, Kína legbefolyáso-sabb szervezeteinek tagjai közé kerülhettek. A legjobbak a császár udvaráig is eljuthattak. Kínában a magasabb mûveltség birtokosai nemcsak elméleti tudásra tettek szert, hanem kialakították magukban az önvizsgálat, az önalakítás, a belső harmónia megteremtésének képességét is. A terjedelmes szövegek emléke-zetbe vésése után az ősi könyvek erkölcsi tanításainak értelmezése, a régi hagyományokban való elmélyedés, a múltban való feloldódás morális támpontokat, "kapaszkodókat" nyújtott a mûvelt embereknek. Az ókori Kelet nagy kultúrái közül Kínában figyelhető meg leginkább a hagyományok kultusza. A régiek iránti alázat és a szinte kritika nélküli tekintélytisztelet magyarázza, hogy már gyermekkorban a szülők, az idősebbek és feljebbvalók iránti feltétlen engedelmességre nevelték őket. A lakosság nagyobb részének, több százmillió szegénynek - akik az iskoláztatás költségeit nem tudták megfizetni - be kellett érnie a családi neveléssel. Ahogyan a különféle iskolatípusokban tanított mûvelődési anyag, tananyag kikristályosodott, megmerevedett, kanonizálódott, úgy váltak örökérvényûvé a mûvészetek eszményei és kifeje-zési formái is. A festők például az évszázadok során át kialakított eljárásoknak köszönhetően érték el azt, hogy képeikből sugárzik a méltóság, de ugyanakkor légiesen könnyedek is tudnak lenni. A mozdulatok dinamizmusának ábrázolása - az egyiptomiakkal ellentétben - nekik már nem oko-zott gondot. Mégis elôbb-utóbb szinte minden ecsetvonás, minden stiláris jegy megkapta a maga helyét ebben a változtathatatlan rendben. A régi mestereket olyannyira tisztelték, hogy tartózkodtak a legcsekélyebb újítástól is. Az ősök iránti hódolat tûnik ki a fentebb már említett Dalok Könyvéből való idézetből is: "Mily gazdagság, milyen bőség! Elő dobbal, dobverővel, dörögjön a dob erővel, örvendezzünk az ősökkel. ... Harang és dob döndülése, ünnepi tánc lebegése, vendégsereg fényessége vigad, örül jókedvébe! Régtől fogva, ősidőkbe` így áldozott ősök népe, jámborságba`, tisztességbe` áldozásnak nincsen vége. Ősök benne kedvük lelik Tang unoka hódol nekik." (Károlyi Amy fordítása) A tradíciókhoz való görcsös ragaszkodást példázza az is, ahogyan zenei életüket szabályozták. Hangrendszerük tizenkét hangjának magasságát az állandóság és változtathatatlanság jegyében szabták meg. Zenei életüket is - akárcsak a közoktatást - hivatalos, központi irányítás terelte a törvényes keretek közé. B) Az európai kultúra bölcsőjénél: antik görög nevelés (Kr. e. XIII-IV. sz.) Az európai kultúra fejlődésének történetében az antik görögök szerepe rendkívül jelentős. Ez a fiatal nép - a mü-kénéi elődök kultúrájának közvetítésével - sok szállal kapcsolódott az egyiptomi, babiloni, perzsa és zsidó civili-zációhoz. Zsenialitásuk titka abban rejlik, hogy miközben értékek tömegét asszimilálták, a felhalmozás nem vált káosszá, hanem fokozatosan harmonikus szintézissé ötvöződött saját kulturális értékeikkel. Nietzsche gondolatmenetét idézve: "A görögök fokozatosan megtanulták szervezni a káoszt ... s látszatszükségleteiket hagyták elhalni. Így vették ismét birtokba önmagukat; nem maradtak sokáig az egész Kelet túlhalmozott örökösei és epigonjai; sőt ők lettek, önmagukkal vívott sú-lyos küzdelem árán ... az öröklött kincs legboldogabb gazdagítóivá és gyarapítóivá, s minden eljövendő kultúrnép elsőszülötteivé és mintaképeivé."[12] A hellén törzsek az Ázsiából Európa felé vándorló indoeurópai népek sorába tartoztak. A Kr. e. második évez-redben foglalták el a Balkán-félsziget déli részét. Elsőként az akhájok érkeztek, akik a peloponnészoszi Mükéné városában virágzó kultúrát teremtettek a Kr. e. XVI-XIII. század között. A leigázott őslakosokat nem pusztítot-ták el, hanem beolvasztották. A XII. század elején a barbár törzsek újabb rohama következett. A dórok, thesszalosziak és élisziek - a korábban bevándorolt törzseket elûzve - a IX. századra telepedtek le véglegesen. A görögök földje belső tagoltsága miatt nem kedvezett nagyobb államegység létrejöttének. A lakott völgyeket, fennsíkokat szinte járhatatlan hegyek választják el. Az egymástól elszigetelt földrajzi egységek kedvező feltéte-leket teremtettek a poliszok (városközpontú államok) kialakulásához. Ezek lakói alig érintkeztek más poliszbéliekkel. A törzsek letelepülése közben a nemzetiségi-törzsi keretek fokozatosan fölbomlottak, megkez-dődött a társadalom tagolódása. Az arisztokraták ("legjobbak") hatalma örökletessé vált. Ők irányították a kö-zösség politikai, gazdasági és vallási életét. Kialakult az arisztokratikus köztársaság. A területszerzés, a megtele-pedés állandó harcokkal járt, s e küzdelmek során az arisztokráciának bizonyí-tania kellett rátermettségét. A csa-ták hősei kiérdemelték a közösség anyagi és erkölcsi elismerését. A Kr. e. VIII. században élt ión görög költő, Homérosz volt az, akinek nevéhez fûződik ennek a heroikus ember-ideálnak a mûvészi megörökítése. A történelem során talán egyetlen költő, egyetlen irodalmi személyiség sem játszott olyan fontos szerepet népének életében, mint a görögség kimagasló jelképe, Homérosz. Hatalmas eposza, a trójai háború eseményeit megéneklő Iliász, korának legfontosabb "tananyaga" volt. A fiatal arisztokraták ugyanis ezt az elbeszélő költeményt hallgatva ismerkedtek meg a rettenthetetlenül bátor, önfeláldozó Akhilleusz alakjával. Testi erejük, ügyességük, harcedzettségük fejlesztésén túl nevelésük fontos összetevője volt ez a fajta példaadás, szemléletformálás, a kiváltságos helyzetet igazoló hősi múlt megismertetése. Mindez - mivel írni-olvasni általában nem tanultak meg - az irodalmi alkotások (mondák, eposzok, hősi énekek, legendák) meghall-gatásával, átélésével, a hősökkel való érzelmi azonosulással ment végbe. Értelmi, érzelmi és erkölcsi nevelés egysége valósult meg így az esztétikum segítségével. Az előkelők gyermekeit - akárcsak korábban a királyokét - magánnevelők oktatták-nevelték. (Az Iliász hőse, Akhilleusz például Foiniksz segítségével sajátította el mindazt, amire felnőtt korában szüksége volt: a testi erőt a "közös viadalhoz" és a kifejező, másokat meggyőző beszéd képességét.) Az Iliászban ábrázolt hőskor heroikus értékei - mint láttuk - a katonai arisztokrácia életfelfogásának feleltek meg, az ő azonosságtudatukat erősítették. A hősi hírnév dicsőítése azonban már Homérosz korának, a Kr. e. VIII. századnak a konszolidáltabb társadalmi viszonyai között is egy túlhaladott értékrend továbbélését jelentet-te. Amíg az Iliász a régmúltba, a hőskorba tekint, abból merít értéket, s azt mutatja fel követendő ideálként, addig az egy vagy másfél évszázaddal később keletkezett, s szintén Homérosz alkotásának tulajdonított Odüsszeia egy közelebbi múlt valóságát ábrázolja. A nagy görög "héroszok" kora már az emlékeket megszépítő mondák világáé lett. Egy új emberideál van kialakulóban: az eszében bízó, leleményességével, tapasztalataival felülkerekedő hős típusa. E két érték ütközését példázza a következő részlet is, amely az Iliászból való: "Ó Akhilleusz, Péleusz fia, legjobb minden akháj közt, nem kicsivel vagy több nálam, sőt sokkal erősebb dárdáddal, de eszemmel sokkal több vagyok én, mert nálad előbb lettem, sokkal többet tudok is már; éppen ezért szelídüljön a szíved az én szavaimtól. Könnyen jóllakik ám zajos viadallal az ember..."[13] Odüsszeusz Trójából való hazatértekor "sokfele bolyongott", és eközben "sok nép városait s eszejárását kitanul-ta". Olyan ismeretek és képességek ezek, melyek inkább a görög poliszpolgár értékeinek feleltek meg, s az Odüsszeia költője is feltehetően őket tekintette közönségének. (Ezt látszik igazolni az is, hogy a szerző a korabe-li arisztokráciát az Odüsszeiában már kritikusan szemléli. Jó példa erre az Odüsszeusz hûséges feleségét, Péne-lopét ostromló kérőknek a jellemzése.) A furfangos, találékony s néha bizony hazugságaiban is leleményes Odüsszeusz alakja annak a polgárságnak jelenthetett példaképet, amely az egyre jobban kibontakozó kereskede-lem és a fejlődő kézmûves ipar révén tett szert gazdasági hatalomra. E korai időszak, az ún. "homéroszi kor" nevelési gyakorlatáról viszonylag keveset tudunk. A fiúk nevelésének és mûvelődésének legfontosabb színtere a háború és a népgyûlés volt. Az előbbiben sajátították el a fegyverforga-tás fortélyait, itt tettek szert az önfeláldozó bátorság erényére. Az utóbbi pedig arra tette képessé őket, hogy - a tapasztalt szónokokat követve - maguk is meg tudják győzni a tömegeket az élő szó erejével. A legfontosabb ne-velő "iskola" maga az élet volt: a hétköznapi élet gyakorlatában tettek szert ismeretekre, s alakítottak ki készsé-geket. Az élő példa nevelő szerepe rendkívül nagy volt ebben a korszakban. A fiataloktól elvárták az idősebbek feltétel nélküli tiszteletét, s az általuk közvetített értékekkel, eszmékkel való teljes azonosulást. A helyrôl-helyre vándorló énekmondók is ilyen követésre méltó példaképet állítottak hallgatóságuk elé dicsőítő énekeikben. A gyermekek első nevelő közege maga a család volt, és első nevelőjük saját édesanyjuk. Lányok esetében a ne-velés köre ennél tágabbra nem is igen bővült: anyjuk irányításával tanulták meg a ház körüli teendőket. Legfőbb erkölcsi erényük - amint azt Odüsszeusz felesége, Pénelopé is példázza - az állhatatosság, a kikezdhetetlen há-zastársi hûség volt. Az évszázadok során a görög nevelés ideáljaiban és gyakorlatában olyan fejlődés ment végbe, melyet leginkább két polisz, Spárta és Athén nevelésügyének kissé részletezőbb bemutatásával érzékeltethetünk. 1. A spártai nevelés (Kr. e. VIII-IV. sz.) A dór törzsek egy része a Peloponnészosz-félsziget déli részén telepedett meg, egy hegyek és mocsaras vidékek által övezett zárt területen. A hódító "spártaiak" (szpartiaták) rabszolgasorba kényszeríttették az őslakosokat, a helótákat, akik teljes jogfosztottságban éltek, és földmûveléssel foglalkoztak. A társadalom harmadik osztályát a "körüllakók" (perioikoszok) alkották, ők személyileg szabadok voltak ugyan, de politikai jogokkal nem rendel-keztek. Az archaikus Spárta a Kr. e. VIII-VI. században a görögség egyik kulturális centruma volt, s a többi polisszal élénk kapcsolatot tartott fenn. Viszonylag rövid virágzás után a második messzéniai háborút követően a Kr. e. VII. században egyszeriben minden összeköttetést meg-szakított a többi városállammal. Az uralmat a katonai arisztokrácia ragadta magához. Ennek az osztálynak a hatalma Lükurgosznak a Kr. e. VIII. században szentesített törvényein alapult. Lükurgosz a következőképpen kívánta biztosítani az uralkodó osztály egységét. Elrendelte, hogy a) a kiváltságos osztály tagjai azonos nagyságú földdel rendelkezzenek; b) étkezésük közösen történjék; c) gyermekeik egységes állami nevelésben részesüljenek. Spárta ekkor már felvette a hagyományosan ismert "katonai rendőrállam" arculatát, ahol a nevelés legfőbb célja az állandó harci készenlétre való felkészítés volt. Olyan kíméletlen harcost akartak formálni a gyermekekből, aki mindenkor képesek az uralkodó pozíció megvédésére. Szükség is volt erre, hiszen a perzsa háborúk idejére (Kr. e. 492-449) az uralkodó osztály tagjainak száma 8 ezer körül mozgott, ez a kisebbség állt szemben az állandóan lázongó helóták 200 ezres tömegével. Az állandó harckészségre való nevelés együtt járt az egyéniség teljes elfojtásával, a gyerekekben rejlő egyéni sa-játosságok megszüntetésével. Plutarkhosz írja a "Párhuzamos életrajzok"-ban: "Senki sem tehette, amihez egyénileg kedve volt, hanem mintha a város egyetlen katonai tábor lenne, elôre megszabott kötelességeket kel-lett mindenkinek elvégeznie a köz érdekében. A spártaiak általában úgy gondolták, hogy senki sem él önmagának, hanem a polisznak."[14] A spártai harcost a testi erôn és az edzettségen túl fanatizmus jellemezte. Szükség esetén képesek voltak gondol-kodás nélkül, mindenféle erkölcsi megfontolást félretéve, gátlástalanul cselekedni. Hogyan tudtak gyermekeikbôl ilyen kíméletlen harcost faragni? A polisz vezetőinek joga volt beleszólni a polgá-rok legszemélyesebb magánügyeibe is. Így például a házasságkötés feltételeit is szabályozták, hogy egészséges gyermekek születhessenek. Az újszülöttel nem saját szülei rendelkeztek, hanem az állam. A csecsemőt édesapja "karjába vette és elvitte a Leszkhé nevû helyre, ahol a törzsek vénei ösz-szegyülekeztek és megvizsgálták a kisdedet. Ha egészséges alkatú és erőteljes csecsemő volt, utasították az apát, hogy nevelje fel, egyben pedig kijelöltek neki egyet a kilencezer spártai parcellából. De ha idétlen vagy nyomorék volt, bedobták a Taigetosz Apothetai nevû szakadé-kába - azzal a meggyőződéssel, hogy nem előnyös sem a gyermeknek, sem az államnak, ha egy születésétől kezdve gyenge és életképtelen ember életben marad. Ezért fürdették meg az asszonyok az újszülöttet borban és nem vízben, hogy kipróbálják szervezete életképessé-gét."[15] A gyermekek nevelésére igen nagy gondot fordítottak. A csecsemőket - akárcsak az egyiptomiak - nem pólyáz-ták be, azért, hogy testük szabadon fejlődjék. Szervezetüket fokozatosan edzették, egyre nehezebb erőpróbák elé állították őket. Már a kisgyermekeket is hozzászoktatták ahhoz, hogy ne féljenek a sötétben. Sírniuk sem volt szabad. A fiúk családi nevelése hétesztendős korukban befejeződött, ekkor táborokba kerültek, melynek vezetőjét paidanomosznak (gyermekfelügyelő) nevezték Itt közös nevelésben részesültek. Csoportokba osztották őket, s vezetőikké a legértelmesebb és legbátrabb fiúkat tették. A többiek zokszó nélkül engedelmeskedtek nekik. Elő-fordult, hogy az idősebbek vitát és verekedést provokáltak a kisebbek között csak azért, hogy megtudják: hogyan állnak majd helyt a harcban. A nagyobbacska fiúk haját lenyírták, mezítláb járatták őket. Tizenkét éves koruktól kezdve egész évben ugyan-abban a köpenyben kellett járniuk mosdatlanul. Fekhelyük szalmazsák volt, melybe ők maguk törtek puszta kéz-zel nádat. A rendkívül szigorú testi nevelésen túl értelmüket csak annyira képezték, amennyire az egy jó katoná-nak szükséges volt. A lopás nem számított bûnnek, de akit rajtakaptak, alaposan elverték. Egy korabeli történetíró így tudósít a spártai fiúk életéről: "Azért, hogy ne szenvedjenek túlságosan az éhezéstől [a paidanomosz, táborvezető] bár nem engedte meg nekik, hogy minden további nélkül elvegyék, amit megkívánnak, lehetővé tette nekik, hogy éhségüket azzal csillapítsák, amit lopnak ma-guknak. [...] Ezt a fajta nevelést tehát azzal a szándékkal rendelte el, hogy a gyerekeket találé-konnyá tegye szükségleteik megszerzésében, és ügyesebb harcossá formálja őket. De akkor megkérdezhetné valaki, hogy ha Lükurgosz a lopást jó dolognak tartotta, miért büntette alapos veréssel azt, akit rajtacsíptek? A válaszom: azért, amiért a tanárok, bármit is tanítanak, meg-büntetik azt, aki rosszul tudja az anyagot. A spártaiak azért verik el a tetten ért fiúkat, mert rosszul loptak."[16] A spártai fiúk írni-olvasni, számolni alig tanultak meg. Fontosnak tartották viszont gondolataik egyszerû, vilá-gos, szabatos kifejezését. Vezetőjük kérdéseire tömören, lényegre törően kellett válaszolniuk. (Innen ered a "la-konikus beszéd" kifejezés: Spárta államának neve Lakedaimón vagy Lakónia volt.) A "lakonikus beszéd" nem csak a gondolatok tömör és elmés megfogalmazására utal, hanem arra is, hogy a beszédmód kifejezi a spártaiak gondolkodásmódját. Az egyik legismertebb spár-tai mondás szerint egy spártai anya a következő szavakkal küldte harcba fiát, miközben pajzsá-ra mutatott: "Vagy ezzel (térj haza), vagy ezen (hozzák haza holttestedet)." Jellemző ez a mondtat a városállam érdekét a szülői érzelmek elé helyező spártai mentalitásra. A lakonikus beszéd gyakorlása így történt a táborokban: "Vacsora után az eirén (a fiúk vezetője) kerevetén végigheveredve, felszólította az egyik fiút, hogy énekeljen, a másiknak pedig jól átgondolt feleleteket kellett adnia ilyenféle kérdésekre: «Kicsoda a legderekabb férfiú a városban?» vagy «Mit gondolsz ennek meg ennek az ember-nek a magaviseletéről?» Ily módon az ifjakat kezdettől fogva hozzászoktatták, hogy megbírál-ják, mi a jó és mi a szép, és hogy foglalkozzanak a város polgárainak magatartásával... A fele-letet röviden és szabatosan kellett megindokolniuk, és akinek válasza nem ütötte meg a kívánt mértéket, azt az eirén azzal büntette, hogy megharapta a hüvelykujját..."[17] A költészet és a zene alig kapott helyet a fiatalok képzésében. Csak olyan mûveket tanultak, amelyek alkalmasak voltak az elszántság, a lelkesedés, a bátorság fokozására, az erkölcsök nemesítésére. Egyszerû stílusú, világos szerkezetû dalokat, indulókat, dicsőítő énekeket tanultak, amelyek dicsőítették az életüket Spártáért feláldozni kész bátrakat, és ugyanakkor szidalmazták a gyávákat. Ünnepeiken gyakran felhangzott a következő ének, amely a különböző életkorok feladatait zengte. Először az öregek kara szólt: "Mi harcra termett ifjak voltunk egykoron." A fiatalok kara erre így válaszolt: "Mi most vagyunk azok; tapasztalj meg, ha mersz. A fiúk éneke így hangzott: "Mi meg leszünk; de sokkal markosabbak ám!"[18] Az ifjak erkölcsi nevelésének középpontjában a hazaszeretet, a fegyelem, az idősebbek tisztelete és az engedel-messég állt mint követendő érték. A feljebbvalóknak való feltétel nélküli engedelmességet, a parancsok kétkedés nélküli végrehajtását követelték meg azok a gyakorlatok is, melyeket krüpteiának (rejtőzködésnek) neveztek. Ez előbb a közösségből ideiglene-sen kivetett ifjak "túlélési gyakorlata" volt, később egy a harcias szertartássá, "titkos megbízatássá" vált. Lénye-gében abból állt, hogy az idősebb fiúk a rabszolgák táborát óvatosan megközelítették, becserkészték, majd egy adott jelre megrohamozták őket, válogatás nélkül lemészárolva férfiakat és nőket, gyermekeket és aggastyánokat egyaránt. A krüpteia kettős célt szolgált: egyfelől erkölcsi aggályok nélküli kegyetlen magatartásra szoktatta a fi-atalokat, másfelől állandó rettegésben tartotta a rabszolgákat. Ennek az állandó harckészségnek a fenntartását az a tény is indokolta, hogy a hódító spártaiak nem tudtak és nem akartak a leigázott bennszülöttekkel összeolvadni. Ahogyan a francia történész, Maurice Croiset írja: a spártai uralkodó osztály "ennélfogva sohasem tehette le a fegyvert; egyszer s mindenkorra nem volt egyéb, mint megszálló hadsereg ellenséges területen".[19] A tényleges háborúk, a külső ellenség ellen vezetett hadjáratok bizonyos szempontból megkönnyebbülést is je-lentettek a fiatalok számára. Fegyelmi rendszabályaikon enyhítettek valamelyest. Megengedték nekik, hogy haj-viseletüket csinosítsák, felékesítsék fegyvereiket, ruházatukat; és "hagyták, hogy mint a szilaj paripák, ficánkol-va és nyerítve induljanak a küzdelembe". Háborúban az egyetlen érték a hősi helytállás volt. Ezt példázzák Türtaiosz szavai, aki követ-kezőképpen buzdította a spártai harcosokat: "Gyönyörû dolog meghalni hősiesen, elesni az első sorban, amikor az ember hazájáért harcol. Micsoda nyomorúság elhagyni városunkat és földjeinket és elmenni koldulni idegenbe... Tehát, ha a hazátlan embert senki sem becsüli, senki sem tiszteli, senki sem könyörül rajta, akkor har-coljunk hősiesen földünkért és gyermekeinkért, ne kíméljük életünket és haljunk meg bát-ran."[20] Plutarkhosz a következő esetről számol be: "Beszélik, hogy egy spártai atléta az olümpiai játékokon nagy összeget utasított vissza, amikor meg akarták vesztegetni. Majd miu-tán nehéz küzdelemben legyőzte ellenfelét, s valaki megkérdezte tőle: »Mi hasznod lesz most a győzelemből, derék spártai« - ő mosolyogva felelte: »Az, hogy a csatasorban a király előtt har-colok az ellenség ellen«."[21] A fiúk húszéves korukban lettek - kitûnően képzett katonaként - a hadsereg tagjai. Ekkor már megnősülhettek, de harmincéves korukig nem a családjukkal, hanem a kaszárnyában éltek. "Asztaltársaságokba" nyertek felvételt, ahol az idősebbekkel együtt étkeztek (szüsszitia), hogy ott szabad emberhez méltó viselkedésre nevelődjenek. A férfiak csak harmincéves korukban költözhettek családjukhoz, viszont katonakötelesek maradtak egészen hat-vanesztendős korukig. A nevelés azonban nem fejeződött be húszéves korban, hanem kiterjedt a felnőtt korra is. Az egész polisz úgy mûködött, mint egy katonai tábor: senki sem tehette azt, amihez kedve volt, mindenki a kötelességét végezte. Ha más dolguk nem akadt, felügyeltek a nevelőtáborokban lévő fiúkra, hasznos dolgokra tanították őket. A spártaiak - Lükurgosz törvényének szellemében - nagy gondot fordítottak arra, hogy a nevelőtáborok vezetői tisztségét egy arra érdemes férfi töltse be. Paidanomosz mindig olyan ember lett, aki megfelelő nevelői képességekkel rendel-kezett. A spártaiak érdeme, hogy a lányok nevelését is szívügyüknek tartották. Szinte a fiúkkal egyenértékû képzésben részesítették őket. Ők is megtanultak sebesen futni, ugrani, birkózni, dárdát és diszkoszt hajítani. Mindezt első-sorban azért, hogy jövendő gyermekeik erős, edzett, egészséges szervezetben foganjanak meg. Másfelől az sem volt mellékes szempont, hogy a férfiak távollétekor - hadjáratok idején - nekik kellett vállalniuk az otthon vé-delmét. A spártai nevelés - ez a befelé forduló, zárt életmódon és az állandó készenléten alapuló pedagógiai rendszer - a görög kultúrában csak az érem egyik oldalát jelentette. Nem lenne teljes a képünk, ha nem vizsgálnánk meg az athéni nevelést, mely sok tekintetben ellenpontozta, másfelől pedig kiegészítette a dórok nevelési gyakorlatát. 2. Az athéni nevelés (Kr. e. VI-V. sz.) Periklész, a kiváló athéni államférfi a következő szavakkal jellemezte a spártai és athéni nevelés különbségét: "Az ő nevelésüket az jellemzi, hogy már kora ifjúságuktól fogva szüntelenül fáradságos gyakorlatokkal eddzik magukat a férfias helytállásra, mi viszont szabadabb módon élünk, de nem csekélyebb elszántsággal tudunk ugyanolyan veszélyekkel szembenézni... S ha mi inkább könnyedebb életmóddal, mint fáradságos gyakorlatok-kal, és nem a törvények által belénk oltott, hanem elsősorban velünk született bátorsággal készülünk a veszedel-mek leküzdésére, ez azzal az előnnyel is jár, hogy nem ízleljük meg már elôre a még csak közelgő megpróbálta-tásokat, ha viszont már bennük vagyunk, nem tanúsítunk kisebb hősiességet azoknál, akiknek egész élete fárado-zásban telik."[22] Vajon valóban beszélhetünk-e az athéniak "veleszületett bátorságá"-ról? Aligha. Inkább nevelésükben rejlik a ti-tok nyitja, amely rávilágít arra, hogyan tudtak gyermekeikbôl embert faragni. Olyan harmonikus embert, aki bá-torságban felvette a versenyt a harcos spártaiakkal. Ugyanakkor értelme nyitottsága, erkölcsi érzékének fejlettsé-ge, a szépség iránti fogékonysága többé is tette azoknál. A harmóniát hangsúlyozó - s így kissé egyoldalú - tradicionális görögség képpel szemben Friedrich Nietzsche a görög szellem kettős alaptermészetére irányítja a figyelmet. Az apollói derû kiegyensúlyozottsága, fenséges nyugalma mellett a görög nép lelke mélyén ott él a másik véglet: a mámor, az irracionalitás, a fékezhetetlen szenvedély dionüzoszi mélysége. E kettős természet - az apollói és a dionüzoszi jellem - állandó harcban áll egymással, s így a görög nép történetében periódusonként váltakozva jut uralomra.[23] Athénban a rabszolgák és a jogokkal nem rendelkező betelepültek (metoikoszok) nem voltak olyan nagy szám-beli fölényben mint Spártában. Attika mintegy 2500 négyzetkilométernyi területén kezdetben 250 ezer lakos élt, ennek körülbelül fele volt szabad ember. A rabszolgák száma a Kr. e. IV. századra már elérte a 400 ezret. A sza-badoknak mégsem kellett - spártai módra - állandó harci készültségben élniük, akárcsak "egy megszálló hadse-regnek idegen területen". A gazdagok és a szegények ellentéte azonban rendkívül nagy feszültségekhez vezetett, ennek enyhítésére Kr. e. 594-ben Szolónt ruházták föl kivételes törvényhozói - és ugyanakkor "békéltetői" - hatalommal. Szolón elengedte a földbirtokokat terhelő adósságokat, így az elszegényedett kisparasztok tömegei kapták vissza földjüket. Az adósrabszolgaságot megszüntette, a külföldre eladott rabszolgákat pedig az állam pénzén váltották ki. A véglege-sen letelepült bevándorlóknak polgárjogot adott. A politikai jogokból azonban nem mindenkit részesített egyformán, a jogok mértékét a vagyon nagyságától tette függővé. A cenzus alapját a földből eredő jövedelem jelentette, mértékegysége a "mérő" volt. (Egy mérő gabona 52,2 liternek felel meg.) A legfelső osztály tagjai az "ötszázmérősök" voltak. Ők lehet-tek arkhónok és kincstárnokok. (Arkhón az a kilenc személy volt Athénban, akik a legfelső végrehajtó hatalmat birtokolták.) A hadseregben ők teljesítették a lovas katonai szolgálatot. Társadalmi kötelezettségeik közé tartozott - többek között - a hajóépítés és az ünnepségek költségeinek vállalása. A második osztály tagjai a "lovagok" háromszáztól ötszáz mérő jövede-lemmel rendelkeztek. A hadseregben ugyancsak lovas katonák voltak. Az "igások" - akik ket-tőszáztól ötszáz mérőig terjedő jövedelemmel rendelkeztek - a hadseregben nehézfegyverzetû gyalogosként, hoplitaként szolgáltak. Az arkhóni és kincstárnoki hivatal kivételével ők és a "lovagok" tölthették be az összes állami tisztséget. Kettőszáz mérő jövedelem volt az a határ, mely alatt az ún. "thészek" helyezkedtek el. Földnélküliek, kisbirtokosok, kézmûvesek, nap-számosok kerültek ki soraikból - a hadseregben ők voltak a könnyûfegyverzetû gyalogo-sok.[24] A népgyûlések és bíróságok teljes jogú tagjaiként vehettek részt a politikai életben, de hivatali tisztséget nem vállalhattak. A polisz vezető rétegét Athénban tehát - a hellén születésû arisztokraták mellett - a legmagasabb jövedelemmel rendelkező polgárok alkották. Hajótulajdonosok, kereskedők, vállalkozók, ipariüzem-tulajdonosok jutottak így hatalomhoz. Ők álltak szemben a csupán alapvető polgárjogokkal (szavazati jog, a népgyûlésen való részvétel joga) rendelkező szabad emberek tömegeivel. A rabszolgák - akiket pusztán tárgyaknak, "beszélő szerszámok"-nak tekintettek - semmiféle joggal nem rendelkeztek. Az athéni állam legkiemelkedőbb vezetői - mint például Drakón, Szolón vagy Periklész - a szigorú jogalkotáson túl a kultúra, a mûvészetek pártfogását is szívügyüknek tekintették. Jelentős áldozatokat hoztak azért, hogy a kultúra ne csak az arisztokrácia és a jómódúak kiváltsága legyen, hanem a démosz, a nép is részesülhessen belő-le. Az oktatásból elvileg mindenki kivehette részét, noha - Spártával ellentétben - ezen a téren semmiféle köz-ponti, állami szabályozás nem érvényesült. A taníttatás mégis inkább csak a tehetősebbek gyermekire korlátozó-dott a magánoktatásért fizetendő tandíj miatt. A kiváltságokkal rendelkezők, a vagyonosok arra törekedtek, hogy gyermekeikbôl "jó poliszpolgár" váljék. Fel-fogásuk szerint ehhez megfelelő mûveltséget kellett elsajátítani. E mûveltség két részből állt: 1. Szakmai mûveltség. A jó poliszpolgár ügyes kereskedő, sikeres vállalkozó volt. Az ehhez szükséges ismerete-ket, készségeket szüleitől sajátította el. A mesterség apáról fiúra hagyományozódott át. 2. Általános mûveltség. Ezt mindenekelőtt a közéleti szereplések tették szükségessé. A jó polgárnak határozott elképzelése volt saját poliszának helyzetéről, jövőjéről. Képes volt arra, hogy véleményét logikus érvekkel alá-támasztva kifejezze, gondolatait meggyőző szavakká formálja. A népgyûléseken, a bíróságokon és a közszerep-lés egyéb alkalmai során tudott vitatkozni polgártársaival, okfejtését példákkal is alá tudta támasztani. Ehhez is-mernie kellett népének történelmét, a mitológia mondáit, a klasszikus költők és írók mûveit, tehát általános mûveltséggel kellett rendelkeznie. E mûveltség elemeivel már egészen kicsi koruktól kezdve kezdték megismertetni a gyermeke-ket. Ugyanakkor az erkölcsi szabályok, a követendő viselkedési normák elsajátíttatására is nagy gondot fordítottak. Ahogyan Platón is írja "Protagorasz" címû mûvében: "Attól kezdve, hogy a gyermek érti a szót, a dajka, az anya, a nevelő és maga az atya is azon versengenek, hogy a lehető legderekabbá tegyék a kisdedet. Ezért minden tetténél és szavánál figyelmezte-tik, és rámutatnak: íme ez helyes cselekedet volt, az helytelen; ez szép, az rút; ez istennek tet-sző, az bûnös; ezt tedd, azt kerüld. Azt szeretnék elérni, hogy önként engedelmeskedjék; de ha nem engedelmeskedik, fenyegetésekkel és verésekkel térítik az egyenes útra, éppen úgy, mint ahogyan az ember egy meghajlított és meggörbített fadarabot kiegyenesít."[25] Hétéves koruktól magántanítókhoz küldték a gyerekeket, akik tovább folytatták a családban elkezdett nevelést és megfelelő képzésben részesítették tanítványaikat. E képzés összetevői a következők voltak: 1. Múzsai képzés. Ezen belül: a) Grammatikai-irodalmi képzés, ami az olvasás, írás, számolás tanulását, és irodalmi mûvek tanulmányozását jelentette. b) Kithara-képzés, vagyis a hangszerjátékkal kísért énekelt versek tanulása, és a tánc (orkesztiké). 2. Gümnasztikai képzés: torna, sport és a kifejező mozgás mûvészete. A gyerekek nevelése-oktatása, a képzés tartalmainak átadása különféle iskolatípusokban történt: a) Grammatikai "iskola": A hétéves gyermekeket elvitték a grammatisztész házába. Itt először az alapkészségek elsajátításával foglalkoztak. Társaival együtt megtanulta az olvasást, az írást és a számtant. Az olvasás tanulása a betûk megismerésével kezdődött. (A betûk egyben számokat és zenei hangokat is jelöltek.) Ezután a tanító szótagokat írt egy táblára, amelyet a gyerekek "szótagolva" (szüllabizein) utána olvastak. Később nyelvtant és irodalmat is tanultak, melynek oktatója a "grammatikosz" volt. Legtöbbet Homérosz Iliászának rész-leteivel foglalkoztak, amelyeket - részletes elemzés után - kívülről meg kellett tanulniuk. Az emlékezetbe vésést hangos felolvasás segítette. A verseket skandálva mondták vagy énekelték. Mai "pedagógus" szavunk eredete is a görögöknél keresendő. Azt a rabszolgát nevezték "paidagogosz"-nak, aki a gyermekeket a magántanítóhoz kísérte, és aki - mûveltebb rabszolga lévén - segítette őket az otthoni tanulás-ban. A későbbi korokban feladatköre bővült: a gondjaira bízott fiú erkölcsi nevelője is lett. b) Kithara-"iskola". A múzsai képzésen belül a költészet oktatása mellett fontos szerepet játszott a zenetanítás is. Ez a kithara tanítójának, a kitharisztésznek a házában történt. (A kithara leginkább a mai hárfához hasonlatos húros hangszer.) A kitarajáték tanítása kezdetben minden elméleti oktatás nélkül pusztán bemutatással és után-zással történt. Később e hangszer kísérete mellett énekelték a lírikusok mûveit. Tánctanítás (orkesztiké) is folyt a kitharisztész házában: a kardalokat énekelve és táncolva adták elő. c) Palaisztra (`birkózásra kijelölt hely`): Az előbbiekkel párhuzamosan hétéves koruktól kezdve a gimnasztikai képzést biztosító palaisztrába is elkísérték a gyermekeket. A tornatanítás, a testgyakorlás színtere volt ez. A test-nevelő (paidotribész) irányításával a küzdősportok (birkózás, ökölvívás) és a könnyûatlétika különféle ágait gya-korolták itt a fiúk. Az athéniak - akárcsak a spártaiak - nagy súlyt fektettek a testi nevelésre. Elsődleges céljuk mégsem a harcedzett katonák kiképzése volt, hanem az esztétikus, harmonikus testalkat kialakítására törekedtek. Emellett bíztak a gimnasztikai gyakorlatok jellemfejlesztő erejében is. Úgy gondolták, hogy ahogyan növekszik a test rugalmassága, ellenálló képessége, úgy formálódik, erősödik az akaraterő, úgy bontakozik ki az önzetlen-ség, az önfeláldozás erénye. "Jól vésd eszedbe - idézi Xenophón mestere, Szókratész szavait -, hogy sem a harcban, sem másban, semmilyen élethelyzetben nem válik hátrányodra, ha többet törődsz a tested felkészí-tésével. Bármit tesznek is az emberek, a testükre szükségük van, és minthogy szükség van rá, sokat számít, hogy minél kiválóbb legyen. Még abban is, amiben a testnek látszólag a legcse-kélyebb a szerepe, vagyis a gondolkodásban - ki ne tudná -, hányan követnek el súlyos tévedé-seket, mert a testük nem egészséges? A feledékenység, a csüggetegség, a mogorvaság és az őr-jöngés sokaknál gyakran épp a test elhanyagoltsága miatt támadja meg az értelmet, úgyannyi-ra, hogy még a biztos tudást is elfeledteti. Akinek edzett a teste, nagyobb biztonságban van..."[26] A görögök hittek abban, hogy az egészséges, ép testben valóban erkölcsileg fejlett, tehát "ép" lélek lakozik. Másként fogalmazva: Szép, esztétikus test csak szép, tehát etikailag kifogástalan léleknek adhat otthont. Ezt ne-vezték a görögök a "kalokagathia" elvének, amely szerint tehát a "szép" és a "jó" harmonikus egységben létezik. ("Kalosz" görögül azt jelenti: "szép", "aga






Ingyenes honlapkészítő
Profi, üzleti honlapkészítő
Hirdetés   10
Végre értem amit angolul mondanak nekem, és megértik amit mondok.

KÖSZÖNÖM NOÉMI!