Bejelentés



Pótor Imre dr. habil. honlapja
Mindig tedd meg, amit meg tudsz tenni. Ez teszi értékessé az életedet. Köszöntöm honlapomon!

MENÜ

Ingyenes Angol online nyelvtanfolyam kezdőknek és újrakezdőknek. Ráadásul most megkapod ajándékba A Hatékony Angol Tanulás Titkai tanulmányom.








NEVELÉSTÖRTÉNET JEGYZET A szerző ismeretlen ÓKOR ________________________________________ A) Nevelés a folyammenti kultúrákban Az ősközösség felbomlását követően a rabszolgatartó termelési mód megjelenése új lehetőséget teremtett az em-beri kultúra fejlődésének. Az ókori Kelet hatalmas rabszolgatartó birodalmai ott jöttek létre, ahol ehhez a termé-szet is kedvezett. A Nílus, a Tigris és az Eufrátesz, az Indus, a Gangesz és a Sárga folyó termékeny völgyei lehe-tővé tették a mesterséges öntözésen alapuló földmûvelést. E rabszolgatartó birodalmak közös vonása, hogy minden államhatalom az uralkodó kezében összpontosult, aki kiváltságait isteni származásából vezette le. A papság ezt a központosított hatalmat segítette a vallás eszközeivel. A mezőgazdaság, a kézmûvesség, a kereskedelem fejlődése, a tapasztalatok felhalmozódása ösztönözte a külön-féle tudományok fejlődését. Pontosan ki kellett számítani, hogy a folyók vize áradáskor mikor árasztja el a part mentén húzódó termőfölde-ket. Erre a különböző égitestek állásából tudtak következtetni. A gátak, a csatornák létesítéséhez (de az uralkodó dicsőítését szolgáló síremlékek építéséhez is) alapos mértani ismeretekre volt szükség. Az ilyen és ehhez hasonló (a természetre, a társadalomra és az emberre vonatkozó) ismeretek kizárólagos birto-kosai a papok voltak. A matematika, a geometria, az asztronómia, az orvoslás - ezek a köznép elől rejtett, misz-tikus köntösbe öltöztetett tudományok - mûvelői a vallástannal (teológiával) együtt a papok lettek. Az írásbeliség kialakulása lehetővé tette az ismeretek egyre bővülő körének a megörökítését, s ez megkönnyítet-te a tudás, a kultúra áthagyományozását. Az írás terjedése fontos szerepet játszott az államgépezet mûködésében is. Egyiptomban a legrégebbi írás a hieroglif írás (képírás) volt. Kezdetben a szótagokat vagy fo-galmakat egy-egy képpel ábrázolták, s ezek összetett rendszerével írták le a szövegeket. Ké-sőbb a képírás egyszerûsödött. Kialakult az írnokok hieratikus írása, majd a még egyszerûbb démotikus írás. Mezopotámiában az ékírás volt használatos: apró, ékszerû jelekkel rótták tele a még puha agyagtáblákat. A ma is használatos betûírás ősét a föníciaiak alakították ki a Kr. e. XIV-XIII. században. Ábécéjük huszonkét mássalhangzót jelölő betûből állt, a magánhangzó-kat még nem írták le. A föníciaiak írásából alakult ki hosszú évszázadok alatt a görög és latin betûírás. 1. Mezopotámia Mezopotámiában az első civilizáció a suméroké volt, első településeik a Kr. e. VII. évezredben létesültek a "fo-lyamköz" déli részén. Önálló városállamokban éltek, a későbbi évezredekben előbb az akkádok, majd a babilo-niak igázták le őket. Szerepük a mûvelődés és a nevelés történetében kiemelkedő: ők teremtették meg a IV. évez-red végén az írástudók képzését szolgáló első intézményeket, az írnokképző "templomiskolákat". Az iskolák fennállását bizonyítja, hogy a nagy ásatásokkor (Nippur, Fara) megtalált ékírásos agyagtáblák között sok a ta-nulmányi jellegû gyakorlószöveg. Természetesen nem a szó mai értelmében vett "iskolák" voltak ezek. A tanítást vállaló írnokok a leg-elemibb módszerekkel (utánzás, gyakoroltatás stb.) adták át tudásukat tanítványaiknak. De a mai osztá-lyoknak, tantárgyaknak, tanterveknek és tanóráknak nem találjuk még nyomát ezekben az intézetekben. A gyermekek csoportosítása nem életkorok szerint történt, a tanítás tervét pedig maga az élet diktálta. Az írástudó hivatalnok, az írnok társadalmi elismertsége itt is - akárcsak a többi ókori kultúrában - rendkívül magas volt. A templomokban és az állami élet hierarchikus rendjében egyaránt vezető szerepre tehetett szert az, aki az írás olvasás készségét birtokolta. Az írnokpálya több lépcsőből állt: a "kis írnok" kifejezés (dup sar-tur) a tanulót jelölte. Az írnokiskola elvégzése után inasévek következtek, majd "írnokká" (dupsarru) nevezték ki őket. A legkiválóbbak "főírnokká", sőt királyi "főjegyzővé" is előléphettek.[1] Mezopotámiában a Kr. e. II. évezred elejétől kezdve kétféle írnokképzőt ismertek. Az alapképzést, tehát az írást, olvasást, számolást és elemi tudományos ismereteket a "tábla háza" (Édubba) nyújtotta. Ez a köznép fiai előtt is nyitva állt. A magasabb képzés színhelye a "bölcsesség háza" (Bét mummi) volt. Rendkívül erős volt a kulturális tradíciók tisztelete, a képzés hagyományőrző szerepe. A "tábla házá"-ban igen nagy gondot fordítottak a sumér nyelv tanítására, akkor is, amikor az már holt nyelvvé vált. A sippari templom mellett talált iskolaépület és a tantermek méretei igen szerények. Feltehetően csak rossz idő esetén használták, a tanítás általában az iskola udvarán folyt. A tanulók a tanító lábainál ültek. Hogyan folyhatott a gyerekek tanítása a "tábla házá"-ban? Szinte egész napjukat itt töltötték: a tanítótól kapott feladatokat oldották meg, irodalmi szemelvényeket másoltak. Gyakorolták az írásjeleket, a fordítást sumérról ak-kád nyelvre. Hosszú szövegeket véstek emlékezetükbe szó szerint. A tanító kérdéseire felelniük kellett, de ők maguk is kérhettek felvilágosítást. A tanítás anyagában szerepeltek matematikai, geometriai feladatok is. A tanítót, a "mestert" a "nagy testvérek", vagyis az idősebb diákok segítették munkájában. Igen gyakran alkal-mazott módszer volt a testi fenyítés. A tanító mellett mûködő felügyelők szinte csak ezt a fegyelmező eljárást ismerték. Erről tanúskodik az alábbi versrészlet is, mely Kr. e. 1700 körül született: "...a tábla házába mentem. A tábla házában a felvigyázó rám szólt: `Miért késtél el?` Megijedtem, hevesen vert a szívem. Mesterem szeme elé kerülve földig hajoltam. A tábla házának atyja kikérdezte táblám, elége-detlen volt vele és megütött. Majd a leckével buzgólkodtam, a leckével kínlódtam. Mikor a mester a tábla házának rendjét ellenőrizte, a nádpálca embere rám szólt: `Az utcán körül kell nézni, ruhád nem szabad elszaggatni!`, és megütött. A tábla házának atyja teleírt táblát tett elém, a tanterem embere rám szólt: `Írjátok!` Táblámat kézbe vettem, táblámat írtam, de volt, amit nem értettem rajta, amit kiolvasni sem tudtam. Ek-kor a felügyelő rám szólt: `Engedélyem nélkül miért beszélgettél?` és megütött; a felügyelő rám szólt: `Engedélyem nélkül miért hajolgattál?` és megütött; a szabályzat embere rám szólt: `Engedé-lyem nélkül miért álltál fel?` és megütött; a kapu embere rám szólt: `Engedélyem nélkül miért mentél ki?` és megütött; a bot embere rám szólt: `Engedélyem nélkül miért nyújtogattad kezed?` és megütött; a sumer nyelv embere rám szólt: `Hibásan mondod a sumert!` és megütött; mesterem rám szólt: `Kezedet nem jól tartod!` és megütött. Az írnoksorsot megutáltam, az írnoksorsot meggyûlöltem."[2] Nem lehetett könnyû élete a korabeli írnoktanulónak, bár a költemény további részei elárulják ennek a hihetetle-nül szigorú bánásmódnak az okát. A gyermek atyja adós maradt a tandíjjal, s majd csak miután természetben, ruhanemûkkel, élelmiszerrel fizetett, akkor változott meg fiának a helyzete. Feltehetően szegény szülők gyerme-kéről van szó, akinek a "meggyûlölt", de mégiscsak vonzó írnoksors a felemelkedés, a boldogulás egyedüli lehe-tőségét kínálta. S ha a "tábla házá"-nak fia "szorgalmas", nem vész kárba családjának anyagi áldozata: írnokká válva akár a "király házába" is beléphet. Erre figyelmezteti mestere: "Kicsi ember, apádat ismerem, én vagyok utána a második, a beszéddel, amit mondok neked, sorsodat határozom meg." Mint már említettük az iskolai felügyelő szerepét általában idősebb tanulók, "felsős testvérek" töltötték be. Ezt illusztrálja az alábbi korabeli szövegrészlet is: "A tábla házának fia: gyere ide hozzám, hadd mondjam el neked, amit nekem is elmondott mesterem! Én is voltam egykor al-sós testvér, olyan, mint te; mellém is adtak felsős testvért. A mester meglett férfi munkáját rót-ta ki rám - ingadoztam, mint az ingó nádszál, de buzgón végeztem a munkát, mesterem szava iránt nem voltam közönyös, nem a magam feje után mentem: a felsős testvér elégedett volt tel-jesítményemmel; örült, mert alázatos voltam iránta, s úgy szóltam vele, hogy ez javamra szólt. Bármit rótt ki rám, elvégeztem, mindent helyesen csináltam, parancsait jámboran követ-tem."[3] Jól érzékelhető, jellemző elvárások voltak ezek a gyermekek viselkedését illetően: a gyerek odaadóan figyeljen tanítója szavára, parancsait engedelmesen, buzgón kövesse, oda nem illő kérdéseket ne tegyen fel, kitartóan, erejét végsőkig megfeszítve tanuljon, dolgozzon. A tanulmányok a "tábla házá"-ban "kisgyermekkortól férfikorig" tartottak. Erre utal az egyik fennmaradt szöveg-részlet: "Írnok vagy, s nevedet nem tudod, az arcodat üsd meg!"[4] Tehát már igen korán, feltehetően négy-öt éves korukban elkezdtek iskolába járni a gyerekek. A növendékek életkor és tananyag szerint alkottak különböző csoportokat. Az alapfokú képzésen túl itt, a tábla házában ismerkedtek meg a sumér-akkád költészet legfontosabb alkotásaival, a mítoszok, himnuszok, ráolvasá-sok szövegeivel. Matematikai feladatokat is megoldottak. Az idősebbek oktatásának anyaga szakosodott, diffe-renciálódott annak függvényében, hogy milyen életpályára készültek. Énekes, zenész, ráolvasó, pap, királyi ír-nok, "jegyző", orvos: ezek voltak a legnagyobb becsben tartott foglalkozások. Miután az írásbeliség a gazdasági élet minden területén megjelent, feltételezhető, hogy a lakosság nagyobb há-nyada rendelkezett az írás olvasás alapvető készségével. A nőket sem rekesztették ki a mûvelődés lehetőségéből, az írnoki pálya előttük is nyitva állt. Mezopotámiában a Kr. e. II-I. évezredben kialakult egy független értelmiségi réteg. A "tábla házá"-nak tanárai ekkorra már csak az oktatással és a tudománnyal foglalkozó, szellemi tevékenységből élő szabad emberek vol-tak. Ennek az értelmiségi rétegnek köszönhető, hogy a sumér költészet jelentős része másolatban fennmaradt, ők ösztönözték az akkád nyelvû irodalom kibontakozását, fejlődését is. A legmagasabb szintû képzést a már említett "bölcsesség háza" nyújtotta. Az itt tanuló írnokok egyik legfonto-sabb tudománya a naptárkészítés lett. A sumér korból származnak azok a fönnmaradt szövegek, amelyek hatványozásról, négyzet-gyök- és köbgyökvonásról szólnak. (Matematika terén olyan tudásra tettek szert, amelynek színvonalára a nyugati kultúra csak a reneszánsz idejére jutott el.) A matematikai, geometriai ismeretek mellett magas fokú csillagászati tudásanyaggal is rendelkeztek. A Hold változásai-nak megfigyelése alapján készítették el naptárukat, melynek egységei: a 24 órás nap, a holdhó-nap és a 354 napból álló év. A legelőkelőbbek (főként a katonai méltóságok viselői) Egyiptomhoz hasonlóan itt is udvari, ún. "apród"-nevelésben részesíthették gyermekeiket. Az alsóbb néposztályokban gyakorolt mesterségek vagy apáról fiúra szálltak, vagy pedig tanoncként, egy tapasztalt mester mellett tanulták meg a gyerekek a szakmák legtitkoltabb fogásait. Az írnokság felé a "tábla házán" át vezető út csak kevesek számára nyílt meg. 2. Egyiptom a) Gyermeknevelési szokások Az egyiptomiak a világot teremtése óta változatlannak és változtathatatlannak hitték. Az emberi élet és az együttélés szabályai is a genezissel együtt keletkeztek. Aki ezeket megsérti, büntetést érdemel. A gyermekek ne-velésének legfontosabb célja: az örökérvényû normáknak, az istentől származó igazságnak a megismertetése. A gyermeket ebbe a statikus világba, ebbe az örökkévaló megingathatatlan rendbe kell "belehelyezni", belenevelni. A gyermekeknek Egyiptomban minél hamarabb felnőtté kellett válniuk, s a felnőttek életszabályai szerint kellett élniük. A legnagyobb dicséretnek számított, ha egy gyerekről azt mondták, hogy "felnőtt módra" beszél, úgy, mint egy "mûvelt férfi": szabatosan, választékosan. Ennek oka abban az egyiptomiakra jellemző életfelfogásban gyökerezik, mely nem ismeri a változást, fejlődést. Képzőmûvészetükre is az állandóság dicsérete jellemző. Fontos a mester-ségbeli tudás, az épületen, szobron, festményen mindennek a helyére kell kerülnie, de az elő-döktől tanult stílus törvényeitől nem szabad eltérni. Azt a mûvészt tartották legtöbbre, akinek alkotásai leginkább emlékeztettek az elődök mûveire. Mindemellett az egyiptomiak érdeklődtek a gyermekkor sajátosságai iránt, foglalkoztatta őket gyermekeik se-bezhetősége, esendősége. Ez a virágzó, gazdag birodalom megengedhette magának a növekvő népszaporulatot. Tiltották a csecsemőgyilkosságot - szemben az ókori népek többségével, amelyek gyakran "tették ki" a nem kí-vánt, vagy éretlennek ítélt csecsemőket (mindenekelőtt a lányokat), magukra hagyva így a tehetetlen újszülötte-ket. Egyiptomban szövegek maradtak fenn, amelyek a gyermekek gyógyításához adnak orvosi tanácsokat. Az új-szülötteket általában nem pólyázták be, ez is figyelemre méltó kivétel azoknak a népeknek a szokásaival szem-ben, amelyek a csecsemőket szorosan "gúzsba kötötték", hosszú ideig mozdulatlanságra kárhoztatták. Talán Egyiptom fejlett gazdagsága is magyarázza a pólyázás mellőzősét: a tehetősebb szülőknek itt több idejük volt ar-ra, hogy gyermekeikkel foglalkozzanak. A gyermekeket általában három éves korukig szoptatták, maguk az édesanyák foglalkoztak velük, de az előkelő családok dajkát fogadtak a csecsemők mellé. A kisgyermekeket ruhátlanul járatták a szegény és gazdag szülők egyaránt. A kicsik babával, labdával, fából készült állatfigurákkal játszottak, a nagyobbak körében pedig a kü-lönféle (bábokkal és táblákkal játszott) éle társasjátékok voltak közkedveltek. b) Úri ifjak nevelése a palotában A fáraók gyermekeit a magánnevelők gyakran az előkelők gyermekeivel együtt oktatták. Így szoros és bensősé-ges kapcsolat alakulhatott ki a trón várományosa és a leendő legbefolyásosabb alattvalók között. Ez később biz-tosította az uralkodó iránti lojalitást és hûséget. Bizonyos esetekben a hercegnők és az előkelő családok leány-gyermekei is részesülhettek ilyen udvari nevelésben. A fiúkat itt elsősorban testi nevelésben részesítették: lovagolni , kocsit hajtani, nyilazni tanították őket. c) Az írnokképzés Akárcsak Mezopotámiában, az ókori Egyiptom államapparátusának mûködtetésében is kiemelkedő szerep jutott a különféle rendû és rangú írnokoknak. Rendívül szerteágazó, aprólékos adminisztrációt kellett vezetniük. A ki-rálysírok építésekor ők ellenőrizték a munkáslétszámot, ők vették át naponta a szerszámokat, és a munkások já-randóságát is nekik kellett kifizetniük. Magánjellegû feladatokat is vállaltak: leveleket írtak az írástudatlan mun-kások megbízásából, irodalmi mûveket másoltak, és a kézmûvesek is az ő útmutatásaik alapján készítették a ki-rálysírok feliratait. Az írástudóknak, a tudományok mûvelőinek - éppen tudásuk gyakorlatias haszna miatt - nagy megbecsülés jutott Egyiptomban. Egy fennmaradt szövegrészlet is ezt igazolja: "Szeresd a tu-dományt, mint egy anyát, mivel nincs más, mi a tudomány fölébe érhetne. A tudós állása feje-delmi állás, írószere és könyvtekercse gazdagságot és kellemességet hoz. [...] A tudós jóllakik az ő tudományával, a király birtokából mindazt szállítják, amire szüksége van."[5] Az írás, olvasás mûvészetét a legrégebbi időkben az írástudó szülők maguk adták át gyermekeiknek. Gyakran ta-pasztalt írnokok, hivatalnokok mások fiait is magukhoz vették (mintegy "örökbe fogadták"), s így avatták be őket lépésről lépésre az írnoksághoz szükséges ismeretekbe. A fiatalok - nagy többségükben fiúk - az utánzás mód-szerével lesték el a mesterségbeli fortélyokat. Hivatásos nevelők kezdetben tehát nem voltak, de az írástudók, nagy tudású közhivatalnokok egy része körül fo-kozatosan létrejöttek a tanulócsoportok. Ezek tanítása, képzése egyre inkább rendszeres jelleget öltött. Így ala-kult ki - Mezopotámiához hasonlóan - az intézményesülő oktatás egy sajátos formája, az "írnokképző", az írno-kok "iskolája". A tanítást vállaló írnokok a legelemibb módszerekkel (utánzás, gyakoroltatás stb.) adták át tudá-sukat tanítványaiknak. De a mai osztályoknak, tantárgyaknak, tanterveknek és tanóráknak itt sem találjuk még nyomát sem ezekben az intézetekben. A gyermekek csoportosítása nem életkorok szerint történt, a tanítás tervét pedig maga az élet diktálta. Mégis elementáris erejû nevelés folyt ezekben az írnokképző intézetekben. A tanítványok nemcsak a tudást sajá-tították el, hanem azt a meggyőződést is, hogy ők a "kiválasztottak" körébe tartoznak, s eszerint kell viselkedni-ük. Az írás készségének birtoklása volt ugyanis a mûveltség elsajátításának kulcsa. A mûveltség megszerzése pedig ebben a korban lehetőséget teremtett a papság zárt kasztjába való felemelkedésre. Ez pedig a hatalom birtoklását jelentette. Egyiptomban a Középbirodalom (kb. Kr. e. 2060-1785) találunk ilyen írnokképzőket. Előkelőek és közrendûek gyermekei egyaránt jártak ide. Az írnokká válás az alsóbb néprétegek számára a felemelkedés lehetőségét kínálta, de természetesen csak akkor, ha a tanítás díját meg tudták fizetni. Egy írnok tanító így vázolta föl gyenge fizikumú és föltehetően alacsony származású tanítvá-nyának az írnokok irigylésre méltó helyzetét: "Légy írnok, hiszen karod gyenge, s kezed is könnyen fárad. A testi munkától hamar kiégnél, mint a lámpás... Szép hivatás az írnoké, az va-ló neked. Szavadra ezrek válaszolnak, s engedelmeskednek. Szabadon járhatsz utadon, nem löknek félre, mint valami állatot."[6] Az írnokképzőkben az alapkészségeken túl a számolás-mérés, a csillagászat, a földrajz és a vallás elemeit sajátí-tották el a gyerekek. A tanítás az életszerû feladatok megoldása, ügyiratok szerkesztése, hivatali levelek fogal-mazása, szerződések kötése köré szerveződött. Az írás tanulása igen fáradságos munka volt, nagyfokú koncent-rációt igényelt. A gyerekek többnyire ötéves korukban kezdtek hozzá, s esztendőkig tartott, míg megtanulták. A legszigorúbb fegyelem követelésével ösztönözték őket munkára. "A gyermek füle a hátán van, és csak akkor hall, ha megverik" - tartotta a korabeli közmondás. A verésen kívül az engedetlen gyermeket úgy igyekeztek ta-nulásra bírni, hogy lábait összekötözték. Kérlelhetetlenül szigorú fegyelmezési módszerekről tanúskodik a következő idézet is: "Óh ta-nuló, ne légy tunya, különben megbüntetlek! Ne táplálj szívedben elérhetetlen vágyakat, kü-lönben tönkremész! Szorongasd a könyvet kezedben, olvasgass belőle, és kérj tanácsot attól, aki többet tud nálad. [...] Hallgass arra, amit én mondok, ez csak javadra fog szolgálni! Ha nem tudsz valamit, ne röstelkedj kérdéseiddel másokhoz fordulni. Hadd hallja szíved szavaimat, hisz azok csak üdvöt hozhatnak neked."[7] A gyerekek lelkére tehát a szavak közvetítésével próbáltak hatni, erkölcsi szózatok, intelmek útján. Ha ez nem segített, a legelterjedtebb nevelési módszert, a verést alkalmazták. A kezdők olvasástanításakor nem a betûztetés módszerével éltek, hanem nagyobb egységeket, teljes mondatokat kellett a gyermekeknek "kántálva" a tanító után mondaniuk. Gyakorlat volt a szövegek bemagoltatása anélkül, hogy értelmét, lényegét megértették volna. Így jártak el az erkölcsi szabályokkal is: azt gondolták, hogy ha a gyerekek ezeket kívülről megtanulják, aszerint fognak cselekedni is. Ezeknek a szabályoknak jelentős része a hétköznapi viselkedésre, az illemre vonatkozott: "Ne légy tolakodó, tapintatlan. Ne lépj felszólítás nélkül másnak a házába. Hallgasd el azt, amit fe-lebarátod házában láttál és ne beszéld el künn másnak. Légy beszédedben óvatos, mert az em-ber nyelvén hordja romlását. Evés közben viseld magad illedelmesen, és ne tömd mohón ma-gadat. Sohase feledkezzél meg a tiszteletről, és ne ülj le addig, amíg az, aki náladnál idősebb vagy magasabb állású, le nem ült."[8] A négy-öt évig tartó elemi képzést és alapvető erkölcsi nevelést nyújtó írnokképző intézet ("írnokiskola") látoga-tása után a fiatalok egy-egy nagy tudású mester famulusaként (segédeként) nyertek alapos, hosszú évekig tartó szakképzést. A fiatal tiszviselő-jelöltből többnyire csak a húszas évei közepére válhatott alaposan képzett szak-ember, aki "már megtalálta saját nevét", s méltó állását. Nagyobb városok (mint Memphis, Theba, Heliopolis) templomai mellett mûködtek a magasabb mûveltséget nyújtó papi szemináriumok. A leendő papok itt a rituálé szabályaival, teológiával, szent könyvekkel foglalkoz-tak, de sor került a természettudományokra is. Matematikát, geometriát, asztrológiát (csillagjóslást) és zeneel-méletet tanítottak itt, az ebben a korban elképzelhető legmagasabb színvonalon. Később, a Kr. e. első évezredben már megjelentek az orvosok képzésével foglalkozó intézetek is. A legelőkelőbbek gyermekeiket a fáraó udvarába küldték. Itt több évig tartó "apródi" szolgálat teljesítése közben részesültek a kiváltságos udvari nevelésben. Egyiptomban a tanulás lehetősége elvileg a nőket is megillette, mégis kivételnek (s épp ezért nagy dicsőségnek) számított, ha egy lány magasabb mûveltségre tett szert. Ez többnyire csak a hercegnőknek, királynőknek jutott osztályrészül. A magasabb társadalmi állású családok lányait általában bevezették a mûvészetekbe is. Főleg az ének, a zene és a kifejező tánc tartozott kedvelt foglalatosságaik körébe. A közrendûek lányai - akárcsak a fiúk - ha írni, olvasni nem is tanultak meg mind, a hétköznapi életben tettek szert bizonyos praktikus mûveltségre. Megtanultak a rabszolgákkal bánni, elsajátították a gazdálkodáshoz szükséges tudnivalókat: olyan ismereteket, készségeket szereztek, amelyeket társadalmi helyzetük követelt meg. A tanultság, a mûveltség előjoga természetesen csak a szabadokat illette meg. A rabszolgák mindezekből nem részesülhettek. 3. India India már az Ókorban is a föld egyik legsûrûbben lakott területe volt. Az Indus folyó völgyében kibontakozó kultúra virágkora a Kr. e. III. évezred végére, a II. évezred elejére tehető. E korai civilizáció megteremtői - a dravidák - ismerték az írást, nagy városokban éltek. A dravidák virágzó kultúrájának a Kr. e. II. évezred közepe táján északnyugati irányból benyomuló indoeurópai törzsek hódítása vetett véget. Letelepülésük után a meghódí-tottaktól szigorúan elkülönült uralkodó osztályt képeztek. Az őslakóktól világosabb színû bőrük alapján külön-böztették meg magukat. A származásbeli eltérés az évszázadok alatt mereven zárt kasztok kialakulásához vezetett. Az uralkodó osztályt a bráhmanok (papok) és a kszatriák (katonai előkelők) alkották. A betelepült árja közrendûek tömegei képezték a vaiszják kasztját. A leigázott őslakók és elszegényedett hódítók milliói lettek a negyedik kaszt tagjai: a páriák. Úgy gondolták, hogy a különböző kasztok gyermekei más és más ütemben fejlődnek. Manu (Kr. e. 200) törvényei szerint "egy bráhmannak nyolc-, egy kszatrijának tizenegy, egy vaiszjának tizenkét éves korában közölje az atyja ünnepélyesen osztályának megkülönbözető jelét." A második születésnek tartott "beavatás"-on csak a felső három kaszt tagjai vehettek részt. Iskolába csak ezt követően járhattak a gyerekek.[9] A hindu mûvelődés középpontjában a Védák - az óind nyelven írt szent könyvek állottak. Nyelvükből alakult ki a szanszkrit, amely fokozatosan az irodalom és a tudományok nyelve lett. A Védák legfontosabb tartalmát az indi-ai kasztok kialakulásának története alkotta. A brahmanák ezekből a szent könyvekből tanulhatták meg az istene-iket dicsőítő himnuszokat, a vallási szertartások szövegeit. A második és harmadik kaszthoz tartozók csak a Védák egyes fejezeteivel ismerkedhettek meg, míg a páriák számára szigorúan tiltott volt a szent tudomány. A magasabb ismeretekből a lányok is ki voltak zárva. Bráhman-iskola. A legfelső kasztbeli gyerekek kilencéves korukban kezdtek tanulni és általában 12 évig oktatták őket. Évente négy-öt hónapot töltöttek tanítójuk házában, ahol szigorú szabályok szerint éltek. Kivették a részü-ket a ház körüli munkákból. Eközben megismerkedtek az írás-olvasás tudományával, mesékbe foglalt erkölcsi tanításokat sajátítottak el. Később filozófiát, csillagászatot, és mûvészeteket tanultak. Az oktatás módszere a szi-gorú emlékezetbe vésés, a memorizálás volt. Kerülték a testi fenyítést, ehelyett éheztetéssel, hideg vízben fürde-téssel vagy a tanítástól való eltiltással büntették a gyerekeket. Kszatrija-iskola. Számukra a tanítás 12 éves korban kezdődött. Lakhelyük szintén a tanító pap háza volt. Alap-oktatásuk megegyezett a bráhmanokéval. Tanító célzatú mesékkel is megismerkedtek a Pancatantra gyûjteményéből. Később hadászattal, a kormányzás tudományával és a törvényekkel foglalkoztak. Megismer-kedtek a mezőgazdaság, az állattenyésztés és a kereskedelem alapjaival is. Jövendő harcosokról lévén szó, kép-zésükben kiemelt szerepet kaptak a katonai gyakorlatok. Vaiszja-iskola. E kaszt gyermekei 13 éves korukban kezdték a tanulást. Mesterséget tanultak apjuktól vagy va-lamelyik rokonuktól. Emellett megismerkedtek az írás-olvasás alapjaival, a számtannal, a levelek fogalmazásá-nak gyakorlatával. A bráhmanok felsőfokú képzése a "parisad"-ban történt. Grammatika, irodalom, költészet, jog, filozófia, történe-lem, aritmetika, természetbölcselet, csillagászat - ezekkel foglalkoztak a brahmanizmus szellemében nevelkedő fiatal papok. A brahmanizmus világfelfogása szerint a bennünk lévő mikrokozmosz és a külvilág makrokozmosza megbont-hatatlan egységet alkot. Minden egyes lénynek megvan a maga helye ebben a rendben, melyhez eltéphetetlen szálak fûzik. Aki tehát saját lelkét megismeri, az egyúttal ismeretet szerez az egész világról. A megismert lélek benső harmóniájának megteremtése - ez az önnevelés legfontosabb feladata. Ezt a világfelfogást tükrözi a Cshándógja Upanisad, melyben egy apa így tanítja fiát: "Vágd meg a fügét! Mi van benne? Csak mag? Vágd szét a magvakat! Mit látsz? Semmit? - Ez a semmi a magban, ez nő meg fává, ez a láthatatlan: ez a lélek a mindenség csírája, ez a valóság, ez a könnyû pára, tudod-e Szvétakétu?" (Szabó Lőrinc fordítása) Teljesen más alapokra helyezte a nevelést a buddhizmus megjelenése. A hagyomány szerint Szidhárta Gautama királyfi (Kr. e. 560-480) elhagyva családját az aszkéták élet-módját választotta. Hét esztendő elteltével élte át a "megvilágosodás" élményét, s így lett Buddhává. Az az emberi szenvedés foglalkoztatta gondolatait, amelyet a földi élet javai után való törekvés vált ki. Lemondással, türelemmel az evilági élet értékeinek tagadásával az ember eljuthat az istenségben való teljes feloldódás élményéig - hirdette. A buddhizmust a kasztrendszer passzív elutasítása jellemezte, de ez egyben mindenféle változtatást célzó fellé-pés mellőzésével párosult. Ez a világnézet minden embert egyenlőnek és jónak tartott, s így a tömegek mûvelésére-nevelésére is gondot fordítottak. A buddhista papok tanítóként jelentős érdemeket szereztek az írás-beliség terjesztésében. A buddhista iskolák a kolostorokban mûködtek. A szerzetesnek szánt gyermekek 8 éves korukban kerültek ide, s 20 éves korukban avatták fel őket. Világiak is járhattak ide, és tanulhatták a papoktól a buddhista mûveltség nyolc legfontosabb tantárgyát: a logikát, metafizikát, szertartástant, matematikát, csillagászatot, az orvostudo-mányt, a páli és a szanszkrit nyelvet. Mindemellett megtanulták a lélek belső harmóniájának megteremtését. Ez képessé tette őket arra, hogy a min-dennapi ellentétek világában is az egységbe ötvözés, a kiegyenlítés lehetőségeit keressék. 4. Kína Az ókori Kína különleges helyet foglalt el a keleti civilizációk között. A Kr. e. III. évezredben kibontakozó kínai kultúra lényegesen eltér a többitől. A hatalmas területi kiterjedés egy sajátosan zárt, befelé forduló világgal páro-sult. Éppen ezért Kína - egyébként igen fejlett - kultúrája nem gyakorolhatott jelentékeny hatást más népek civi-lizációjára. A jól szervezett kínai iskolarendszer belső életét sajátos szempont határozta meg: a különböző hivatali beosztá-sokhoz, tisztségekhez és rangokhoz szigorú vizsgák során át vezetett az út. Így végső soron ezek a vizsgák szab-ták meg a tanított ismeretek körét is. Alapiskolák. A kínai iskoláztatás alapját az alapfokú iskolák alkották. A falvakban vándortanítók magániskoláik-ban oktattak, a városokban a kormány létesített ilyen intézményeket. Az oktatás ingyenes volt. Alapiskolába 5-től 10 éves korig jártak a fiúgyermekek, befejezésekor pedig vizsgát tettek. A tehetősebb családok leányait ma-gántanítók oktatták. A tanulás - tekintettel a rendkívül bonyolult kínai szókép- és fogalomírásra - igen nagy erőfeszítést igényelt. Több ezer írásjegyet kellett elsajátítani. Különböző életkorú tanítványok tanultak együtt, egy időben a tanító ve-zetésével. (A mai értelemben vett, közel azonos életkorú gyerekek csoportjaiból álló osztályok még nem alakul-tak ki.) Az alapkészségeken túl a természetre, az emberre és a társadalmi együttélésre vonatkozó ismeretek sze-repeltek tanítási anyagként. A legelterjedtebb módszer a szövegek szó szerinti memorizálása volt. Egyiptomhoz hasonlóan Kínában is meg voltak győződve arról, hogy az értelem szintjén elsajátított, bemagolt erkölcsi paran-csok, etikai normák egyúttal a gyermekek viselkedését is alakítják. Az olvasástanítás a következőképpen történt: "A könyvet felnyitják, s a tanító minden beveze-tés nélkül olvasni kezd. Minden tanuló előtt van egy könyv, s a tanító után mondanak minden szót, mialatt a jeleket az ujjukkal mutatják a könyvben. Egyszerre csak egy sort olvasnak, s ezt addig ismétlik, mígnem a tanulók a jeleket meg tudják jegyezni, s a tanító nélkül is el tudják olvasni. Ezután kívülről is megtanulják, s csak utána kezdenek új sort." [10] A bemagolt szavak írásjegyeit utólag megtanulták. Az írást félig áttetsző papíron gyakorolták a lap alá helyezett sablon segítségével, vagy az írásjegyek előrajzolt kontúrjait töltötték ki ecset-tel. Gyakorlásra lakkozott fehér táblácskákat használtak, amelyekre vízzel lemosható tussal ír-tak.[11] Középfokú képzés a járási, tartományi iskolákban. Vizsgával záruló, 10-től 14 éves korig tartó képzés folyt ezekben az intézetekben. Az oktatásért itt már tandíjat kellett fizetni. A tananyag középpontjában találjuk az öt kánont (szent könyvet), az úgynevezett "King"-eket. Ezek a következőkből állottak: Változások Könyve, a Törté-nelem Könyve, a Dalok Könyve, a Rítusok Könyve és az Évszakok Könyve. Konfúciusz (a Kr. e. VI. század máso-dik felében élt) gyûjtötte össze az öt könyv anyagát a legrégibb hagyományok alapján. A tanulók ezen a szinten már nem annyira a mechanikus emlékezetbe véséssel, hanem a klasszikus szövegek értelmezésével, magyaráza-tával foglalkoztak. Az ősi Kína hagyományait, értékrendjét közvetítő mûvek tanulmányozásának nem csupán a tudás gyarapítása volt a célja, hanem az érzelmi beleélés képességének fejlesztése és az erkölcsi érettség kialakí-tása is. Felsőfokú képzés: állami tisztségviselők (mandarinok) képzése. A háromlépcsős állami vizsgarendszerre való előkészítés a tartományi iskolákban folyt. Az öt kánon tanulmányozása itt a négy klasszikus könyv (Beszélgeté-sek és mondások, Mencius tanítása, A nagy tanítás, A közép mozdulatlansága) tartalmának megismerésével egé-szült ki. Független külső hivatalok szervezték a versenyszerû keretek között zajló vizsgákat. A jelöltek nem használhattak segédletet, "puskát", akit csaláson értek, keményen megbüntették, nem tölthetett be semmilyen hivatalt többé ("elvesztette arcát"). Az írásbeli dolgozatot a külvilágtól elzárva egy lepecsételt ajtajú fülkében több napig írták. A legkiválóbb jelöltek elnyerték a hivatalnoki rangot és a vele kapcsolatos nemesi rend fokozatait. Vizsgán a bu-kás nem jelentett életre szóló kudarcot, megbélyegzést. A sikertelen vizsgázók bámulatos kitartással jelentkeztek évtizedeken át a nagy megmérettetésre. Alapfokú vizsgákra két-három évenként került sor a kerületi hivatalok rendezésében. Előbb egy verset, majd egy fogalmazványt kellett írni klasszikus szent szövegek idézeteinek felhasználá-sával. Ha ezt a próbát a jelölt kiállta, akkor a "virágzó tehetség" címet viselhette, de hivatalt még nem kapott. Általában a jelentkezőknek csupán tíz százaléka tette le sikerrel ezt a vizsgát. Sokkal keményebb erőpróbát jelentett a tartományi hivatalok négy-öt évenként rendezett kö-zépfokú vizsgája. Ennek tétje a "kitûnő tehetség" cím és egy magas hivatali tisztség volt. Tizenhárom évenként került sor a birodalmi hivatalok vizsgáira. Több ezer résztvevő közül vá-lasztották ki tizenhárom nap alatt azokat, akik kiérdemelték a "legkitûnőbb tehetség" megkü-lönböztető rangját. Jutalmul a legmagasabb hivatali állásokra pályázhattak, Kína legbefolyáso-sabb szervezeteinek tagjai közé kerülhettek. A legjobbak a császár udvaráig is eljuthattak. Kínában a magasabb mûveltség birtokosai nemcsak elméleti tudásra tettek szert, hanem kialakították magukban az önvizsgálat, az önalakítás, a belső harmónia megteremtésének képességét is. A terjedelmes szövegek emléke-zetbe vésése után az ősi könyvek erkölcsi tanításainak értelmezése, a régi hagyományokban való elmélyedés, a múltban való feloldódás morális támpontokat, "kapaszkodókat" nyújtott a mûvelt embereknek. Az ókori Kelet nagy kultúrái közül Kínában figyelhető meg leginkább a hagyományok kultusza. A régiek iránti alázat és a szinte kritika nélküli tekintélytisztelet magyarázza, hogy már gyermekkorban a szülők, az idősebbek és feljebbvalók iránti feltétlen engedelmességre nevelték őket. A lakosság nagyobb részének, több százmillió szegénynek - akik az iskoláztatás költségeit nem tudták megfizetni - be kellett érnie a családi neveléssel. Ahogyan a különféle iskolatípusokban tanított mûvelődési anyag, tananyag kikristályosodott, megmerevedett, kanonizálódott, úgy váltak örökérvényûvé a mûvészetek eszményei és kifeje-zési formái is. A festők például az évszázadok során át kialakított eljárásoknak köszönhetően érték el azt, hogy képeikből sugárzik a méltóság, de ugyanakkor légiesen könnyedek is tudnak lenni. A mozdulatok dinamizmusának ábrázolása - az egyiptomiakkal ellentétben - nekik már nem oko-zott gondot. Mégis elôbb-utóbb szinte minden ecsetvonás, minden stiláris jegy megkapta a maga helyét ebben a változtathatatlan rendben. A régi mestereket olyannyira tisztelték, hogy tartózkodtak a legcsekélyebb újítástól is. Az ősök iránti hódolat tûnik ki a fentebb már említett Dalok Könyvéből való idézetből is: "Mily gazdagság, milyen bőség! Elő dobbal, dobverővel, dörögjön a dob erővel, örvendezzünk az ősökkel. ... Harang és dob döndülése, ünnepi tánc lebegése, vendégsereg fényessége vigad, örül jókedvébe! Régtől fogva, ősidőkbe` így áldozott ősök népe, jámborságba`, tisztességbe` áldozásnak nincsen vége. Ősök benne kedvük lelik Tang unoka hódol nekik." (Károlyi Amy fordítása) A tradíciókhoz való görcsös ragaszkodást példázza az is, ahogyan zenei életüket szabályozták. Hangrendszerük tizenkét hangjának magasságát az állandóság és változtathatatlanság jegyében szabták meg. Zenei életüket is - akárcsak a közoktatást - hivatalos, központi irányítás terelte a törvényes keretek közé. B) Az európai kultúra bölcsőjénél: antik görög nevelés (Kr. e. XIII-IV. sz.) Az európai kultúra fejlődésének történetében az antik görögök szerepe rendkívül jelentős. Ez a fiatal nép - a mü-kénéi elődök kultúrájának közvetítésével - sok szállal kapcsolódott az egyiptomi, babiloni, perzsa és zsidó civili-zációhoz. Zsenialitásuk titka abban rejlik, hogy miközben értékek tömegét asszimilálták, a felhalmozás nem vált káosszá, hanem fokozatosan harmonikus szintézissé ötvöződött saját kulturális értékeikkel. Nietzsche gondolatmenetét idézve: "A görögök fokozatosan megtanulták szervezni a káoszt ... s látszatszükségleteiket hagyták elhalni. Így vették ismét birtokba önmagukat; nem maradtak sokáig az egész Kelet túlhalmozott örökösei és epigonjai; sőt ők lettek, önmagukkal vívott sú-lyos küzdelem árán ... az öröklött kincs legboldogabb gazdagítóivá és gyarapítóivá, s minden eljövendő kultúrnép elsőszülötteivé és mintaképeivé."[12] A hellén törzsek az Ázsiából Európa felé vándorló indoeurópai népek sorába tartoztak. A Kr. e. második évez-redben foglalták el a Balkán-félsziget déli részét. Elsőként az akhájok érkeztek, akik a peloponnészoszi Mükéné városában virágzó kultúrát teremtettek a Kr. e. XVI-XIII. század között. A leigázott őslakosokat nem pusztítot-ták el, hanem beolvasztották. A XII. század elején a barbár törzsek újabb rohama következett. A dórok, thesszalosziak és élisziek - a korábban bevándorolt törzseket elûzve - a IX. századra telepedtek le véglegesen. A görögök földje belső tagoltsága miatt nem kedvezett nagyobb államegység létrejöttének. A lakott völgyeket, fennsíkokat szinte járhatatlan hegyek választják el. Az egymástól elszigetelt földrajzi egységek kedvező feltéte-leket teremtettek a poliszok (városközpontú államok) kialakulásához. Ezek lakói alig érintkeztek más poliszbéliekkel. A törzsek letelepülése közben a nemzetiségi-törzsi keretek fokozatosan fölbomlottak, megkez-dődött a társadalom tagolódása. Az arisztokraták ("legjobbak") hatalma örökletessé vált. Ők irányították a kö-zösség politikai, gazdasági és vallási életét. Kialakult az arisztokratikus köztársaság. A területszerzés, a megtele-pedés állandó harcokkal járt, s e küzdelmek során az arisztokráciának bizonyí-tania kellett rátermettségét. A csa-ták hősei kiérdemelték a közösség anyagi és erkölcsi elismerését. A Kr. e. VIII. században élt ión görög költő, Homérosz volt az, akinek nevéhez fûződik ennek a heroikus ember-ideálnak a mûvészi megörökítése. A történelem során talán egyetlen költő, egyetlen irodalmi személyiség sem játszott olyan fontos szerepet népének életében, mint a görögség kimagasló jelképe, Homérosz. Hatalmas eposza, a trójai háború eseményeit megéneklő Iliász, korának legfontosabb "tananyaga" volt. A fiatal arisztokraták ugyanis ezt az elbeszélő költeményt hallgatva ismerkedtek meg a rettenthetetlenül bátor, önfeláldozó Akhilleusz alakjával. Testi erejük, ügyességük, harcedzettségük fejlesztésén túl nevelésük fontos összetevője volt ez a fajta példaadás, szemléletformálás, a kiváltságos helyzetet igazoló hősi múlt megismertetése. Mindez - mivel írni-olvasni általában nem tanultak meg - az irodalmi alkotások (mondák, eposzok, hősi énekek, legendák) meghall-gatásával, átélésével, a hősökkel való érzelmi azonosulással ment végbe. Értelmi, érzelmi és erkölcsi nevelés egysége valósult meg így az esztétikum segítségével. Az előkelők gyermekeit - akárcsak korábban a királyokét - magánnevelők oktatták-nevelték. (Az Iliász hőse, Akhilleusz például Foiniksz segítségével sajátította el mindazt, amire felnőtt korában szüksége volt: a testi erőt a "közös viadalhoz" és a kifejező, másokat meggyőző beszéd képességét.) Az Iliászban ábrázolt hőskor heroikus értékei - mint láttuk - a katonai arisztokrácia életfelfogásának feleltek meg, az ő azonosságtudatukat erősítették. A hősi hírnév dicsőítése azonban már Homérosz korának, a Kr. e. VIII. századnak a konszolidáltabb társadalmi viszonyai között is egy túlhaladott értékrend továbbélését jelentet-te. Amíg az Iliász a régmúltba, a hőskorba tekint, abból merít értéket, s azt mutatja fel követendő ideálként, addig az egy vagy másfél évszázaddal később keletkezett, s szintén Homérosz alkotásának tulajdonított Odüsszeia egy közelebbi múlt valóságát ábrázolja. A nagy görög "héroszok" kora már az emlékeket megszépítő mondák világáé lett. Egy új emberideál van kialakulóban: az eszében bízó, leleményességével, tapasztalataival felülkerekedő hős típusa. E két érték ütközését példázza a következő részlet is, amely az Iliászból való: "Ó Akhilleusz, Péleusz fia, legjobb minden akháj közt, nem kicsivel vagy több nálam, sőt sokkal erősebb dárdáddal, de eszemmel sokkal több vagyok én, mert nálad előbb lettem, sokkal többet tudok is már; éppen ezért szelídüljön a szíved az én szavaimtól. Könnyen jóllakik ám zajos viadallal az ember..."[13] Odüsszeusz Trójából való hazatértekor "sokfele bolyongott", és eközben "sok nép városait s eszejárását kitanul-ta". Olyan ismeretek és képességek ezek, melyek inkább a görög poliszpolgár értékeinek feleltek meg, s az Odüsszeia költője is feltehetően őket tekintette közönségének. (Ezt látszik igazolni az is, hogy a szerző a korabe-li arisztokráciát az Odüsszeiában már kritikusan szemléli. Jó példa erre az Odüsszeusz hûséges feleségét, Péne-lopét ostromló kérőknek a jellemzése.) A furfangos, találékony s néha bizony hazugságaiban is leleményes Odüsszeusz alakja annak a polgárságnak jelenthetett példaképet, amely az egyre jobban kibontakozó kereskede-lem és a fejlődő kézmûves ipar révén tett szert gazdasági hatalomra. E korai időszak, az ún. "homéroszi kor" nevelési gyakorlatáról viszonylag keveset tudunk. A fiúk nevelésének és mûvelődésének legfontosabb színtere a háború és a népgyûlés volt. Az előbbiben sajátították el a fegyverforga-tás fortélyait, itt tettek szert az önfeláldozó bátorság erényére. Az utóbbi pedig arra tette képessé őket, hogy - a tapasztalt szónokokat követve - maguk is meg tudják győzni a tömegeket az élő szó erejével. A legfontosabb ne-velő "iskola" maga az élet volt: a hétköznapi élet gyakorlatában tettek szert ismeretekre, s alakítottak ki készsé-geket. Az élő példa nevelő szerepe rendkívül nagy volt ebben a korszakban. A fiataloktól elvárták az idősebbek feltétel nélküli tiszteletét, s az általuk közvetített értékekkel, eszmékkel való teljes azonosulást. A helyrôl-helyre vándorló énekmondók is ilyen követésre méltó példaképet állítottak hallgatóságuk elé dicsőítő énekeikben. A gyermekek első nevelő közege maga a család volt, és első nevelőjük saját édesanyjuk. Lányok esetében a ne-velés köre ennél tágabbra nem is igen bővült: anyjuk irányításával tanulták meg a ház körüli teendőket. Legfőbb erkölcsi erényük - amint azt Odüsszeusz felesége, Pénelopé is példázza - az állhatatosság, a kikezdhetetlen há-zastársi hûség volt. Az évszázadok során a görög nevelés ideáljaiban és gyakorlatában olyan fejlődés ment végbe, melyet leginkább két polisz, Spárta és Athén nevelésügyének kissé részletezőbb bemutatásával érzékeltethetünk. 1. A spártai nevelés (Kr. e. VIII-IV. sz.) A dór törzsek egy része a Peloponnészosz-félsziget déli részén telepedett meg, egy hegyek és mocsaras vidékek által övezett zárt területen. A hódító "spártaiak" (szpartiaták) rabszolgasorba kényszeríttették az őslakosokat, a helótákat, akik teljes jogfosztottságban éltek, és földmûveléssel foglalkoztak. A társadalom harmadik osztályát a "körüllakók" (perioikoszok) alkották, ők személyileg szabadok voltak ugyan, de politikai jogokkal nem rendel-keztek. Az archaikus Spárta a Kr. e. VIII-VI. században a görögség egyik kulturális centruma volt, s a többi polisszal élénk kapcsolatot tartott fenn. Viszonylag rövid virágzás után a második messzéniai háborút követően a Kr. e. VII. században egyszeriben minden összeköttetést meg-szakított a többi városállammal. Az uralmat a katonai arisztokrácia ragadta magához. Ennek az osztálynak a hatalma Lükurgosznak a Kr. e. VIII. században szentesített törvényein alapult. Lükurgosz a következőképpen kívánta biztosítani az uralkodó osztály egységét. Elrendelte, hogy a) a kiváltságos osztály tagjai azonos nagyságú földdel rendelkezzenek; b) étkezésük közösen történjék; c) gyermekeik egységes állami nevelésben részesüljenek. Spárta ekkor már felvette a hagyományosan ismert "katonai rendőrállam" arculatát, ahol a nevelés legfőbb célja az állandó harci készenlétre való felkészítés volt. Olyan kíméletlen harcost akartak formálni a gyermekekből, aki mindenkor képesek az uralkodó pozíció megvédésére. Szükség is volt erre, hiszen a perzsa háborúk idejére (Kr. e. 492-449) az uralkodó osztály tagjainak száma 8 ezer körül mozgott, ez a kisebbség állt szemben az állandóan lázongó helóták 200 ezres tömegével. Az állandó harckészségre való nevelés együtt járt az egyéniség teljes elfojtásával, a gyerekekben rejlő egyéni sa-játosságok megszüntetésével. Plutarkhosz írja a "Párhuzamos életrajzok"-ban: "Senki sem tehette, amihez egyénileg kedve volt, hanem mintha a város egyetlen katonai tábor lenne, elôre megszabott kötelességeket kel-lett mindenkinek elvégeznie a köz érdekében. A spártaiak általában úgy gondolták, hogy senki sem él önmagának, hanem a polisznak."[14] A spártai harcost a testi erôn és az edzettségen túl fanatizmus jellemezte. Szükség esetén képesek voltak gondol-kodás nélkül, mindenféle erkölcsi megfontolást félretéve, gátlástalanul cselekedni. Hogyan tudtak gyermekeikbôl ilyen kíméletlen harcost faragni? A polisz vezetőinek joga volt beleszólni a polgá-rok legszemélyesebb magánügyeibe is. Így például a házasságkötés feltételeit is szabályozták, hogy egészséges gyermekek születhessenek. Az újszülöttel nem saját szülei rendelkeztek, hanem az állam. A csecsemőt édesapja "karjába vette és elvitte a Leszkhé nevû helyre, ahol a törzsek vénei ösz-szegyülekeztek és megvizsgálták a kisdedet. Ha egészséges alkatú és erőteljes csecsemő volt, utasították az apát, hogy nevelje fel, egyben pedig kijelöltek neki egyet a kilencezer spártai parcellából. De ha idétlen vagy nyomorék volt, bedobták a Taigetosz Apothetai nevû szakadé-kába - azzal a meggyőződéssel, hogy nem előnyös sem a gyermeknek, sem az államnak, ha egy születésétől kezdve gyenge és életképtelen ember életben marad. Ezért fürdették meg az asszonyok az újszülöttet borban és nem vízben, hogy kipróbálják szervezete életképessé-gét."[15] A gyermekek nevelésére igen nagy gondot fordítottak. A csecsemőket - akárcsak az egyiptomiak - nem pólyáz-ták be, azért, hogy testük szabadon fejlődjék. Szervezetüket fokozatosan edzették, egyre nehezebb erőpróbák elé állították őket. Már a kisgyermekeket is hozzászoktatták ahhoz, hogy ne féljenek a sötétben. Sírniuk sem volt szabad. A fiúk családi nevelése hétesztendős korukban befejeződött, ekkor táborokba kerültek, melynek vezetőjét paidanomosznak (gyermekfelügyelő) nevezték Itt közös nevelésben részesültek. Csoportokba osztották őket, s vezetőikké a legértelmesebb és legbátrabb fiúkat tették. A többiek zokszó nélkül engedelmeskedtek nekik. Elő-fordult, hogy az idősebbek vitát és verekedést provokáltak a kisebbek között csak azért, hogy megtudják: hogyan állnak majd helyt a harcban. A nagyobbacska fiúk haját lenyírták, mezítláb járatták őket. Tizenkét éves koruktól kezdve egész évben ugyan-abban a köpenyben kellett járniuk mosdatlanul. Fekhelyük szalmazsák volt, melybe ők maguk törtek puszta kéz-zel nádat. A rendkívül szigorú testi nevelésen túl értelmüket csak annyira képezték, amennyire az egy jó katoná-nak szükséges volt. A lopás nem számított bûnnek, de akit rajtakaptak, alaposan elverték. Egy korabeli történetíró így tudósít a spártai fiúk életéről: "Azért, hogy ne szenvedjenek túlságosan az éhezéstől [a paidanomosz, táborvezető] bár nem engedte meg nekik, hogy minden további nélkül elvegyék, amit megkívánnak, lehetővé tette nekik, hogy éhségüket azzal csillapítsák, amit lopnak ma-guknak. [...] Ezt a fajta nevelést tehát azzal a szándékkal rendelte el, hogy a gyerekeket találé-konnyá tegye szükségleteik megszerzésében, és ügyesebb harcossá formálja őket. De akkor megkérdezhetné valaki, hogy ha Lükurgosz a lopást jó dolognak tartotta, miért büntette alapos veréssel azt, akit rajtacsíptek? A válaszom: azért, amiért a tanárok, bármit is tanítanak, meg-büntetik azt, aki rosszul tudja az anyagot. A spártaiak azért verik el a tetten ért fiúkat, mert rosszul loptak."[16] A spártai fiúk írni-olvasni, számolni alig tanultak meg. Fontosnak tartották viszont gondolataik egyszerû, vilá-gos, szabatos kifejezését. Vezetőjük kérdéseire tömören, lényegre törően kellett válaszolniuk. (Innen ered a "la-konikus beszéd" kifejezés: Spárta államának neve Lakedaimón vagy Lakónia volt.) A "lakonikus beszéd" nem csak a gondolatok tömör és elmés megfogalmazására utal, hanem arra is, hogy a beszédmód kifejezi a spártaiak gondolkodásmódját. Az egyik legismertebb spár-tai mondás szerint egy spártai anya a következő szavakkal küldte harcba fiát, miközben pajzsá-ra mutatott: "Vagy ezzel (térj haza), vagy ezen (hozzák haza holttestedet)." Jellemző ez a mondtat a városállam érdekét a szülői érzelmek elé helyező spártai mentalitásra. A lakonikus beszéd gyakorlása így történt a táborokban: "Vacsora után az eirén (a fiúk vezetője) kerevetén végigheveredve, felszólította az egyik fiút, hogy énekeljen, a másiknak pedig jól átgondolt feleleteket kellett adnia ilyenféle kérdésekre: «Kicsoda a legderekabb férfiú a városban?» vagy «Mit gondolsz ennek meg ennek az ember-nek a magaviseletéről?» Ily módon az ifjakat kezdettől fogva hozzászoktatták, hogy megbírál-ják, mi a jó és mi a szép, és hogy foglalkozzanak a város polgárainak magatartásával... A fele-letet röviden és szabatosan kellett megindokolniuk, és akinek válasza nem ütötte meg a kívánt mértéket, azt az eirén azzal büntette, hogy megharapta a hüvelykujját..."[17] A költészet és a zene alig kapott helyet a fiatalok képzésében. Csak olyan mûveket tanultak, amelyek alkalmasak voltak az elszántság, a lelkesedés, a bátorság fokozására, az erkölcsök nemesítésére. Egyszerû stílusú, világos szerkezetû dalokat, indulókat, dicsőítő énekeket tanultak, amelyek dicsőítették az életüket Spártáért feláldozni kész bátrakat, és ugyanakkor szidalmazták a gyávákat. Ünnepeiken gyakran felhangzott a következő ének, amely a különböző életkorok feladatait zengte. Először az öregek kara szólt: "Mi harcra termett ifjak voltunk egykoron." A fiatalok kara erre így válaszolt: "Mi most vagyunk azok; tapasztalj meg, ha mersz. A fiúk éneke így hangzott: "Mi meg leszünk; de sokkal markosabbak ám!"[18] Az ifjak erkölcsi nevelésének középpontjában a hazaszeretet, a fegyelem, az idősebbek tisztelete és az engedel-messég állt mint követendő érték. A feljebbvalóknak való feltétel nélküli engedelmességet, a parancsok kétkedés nélküli végrehajtását követelték meg azok a gyakorlatok is, melyeket krüpteiának (rejtőzködésnek) neveztek. Ez előbb a közösségből ideiglene-sen kivetett ifjak "túlélési gyakorlata" volt, később egy a harcias szertartássá, "titkos megbízatássá" vált. Lénye-gében abból állt, hogy az idősebb fiúk a rabszolgák táborát óvatosan megközelítették, becserkészték, majd egy adott jelre megrohamozták őket, válogatás nélkül lemészárolva férfiakat és nőket, gyermekeket és aggastyánokat egyaránt. A krüpteia kettős célt szolgált: egyfelől erkölcsi aggályok nélküli kegyetlen magatartásra szoktatta a fi-atalokat, másfelől állandó rettegésben tartotta a rabszolgákat. Ennek az állandó harckészségnek a fenntartását az a tény is indokolta, hogy a hódító spártaiak nem tudtak és nem akartak a leigázott bennszülöttekkel összeolvadni. Ahogyan a francia történész, Maurice Croiset írja: a spártai uralkodó osztály "ennélfogva sohasem tehette le a fegyvert; egyszer s mindenkorra nem volt egyéb, mint megszálló hadsereg ellenséges területen".[19] A tényleges háborúk, a külső ellenség ellen vezetett hadjáratok bizonyos szempontból megkönnyebbülést is je-lentettek a fiatalok számára. Fegyelmi rendszabályaikon enyhítettek valamelyest. Megengedték nekik, hogy haj-viseletüket csinosítsák, felékesítsék fegyvereiket, ruházatukat; és "hagyták, hogy mint a szilaj paripák, ficánkol-va és nyerítve induljanak a küzdelembe". Háborúban az egyetlen érték a hősi helytállás volt. Ezt példázzák Türtaiosz szavai, aki követ-kezőképpen buzdította a spártai harcosokat: "Gyönyörû dolog meghalni hősiesen, elesni az első sorban, amikor az ember hazájáért harcol. Micsoda nyomorúság elhagyni városunkat és földjeinket és elmenni koldulni idegenbe... Tehát, ha a hazátlan embert senki sem becsüli, senki sem tiszteli, senki sem könyörül rajta, akkor har-coljunk hősiesen földünkért és gyermekeinkért, ne kíméljük életünket és haljunk meg bát-ran."[20] Plutarkhosz a következő esetről számol be: "Beszélik, hogy egy spártai atléta az olümpiai játékokon nagy összeget utasított vissza, amikor meg akarták vesztegetni. Majd miu-tán nehéz küzdelemben legyőzte ellenfelét, s valaki megkérdezte tőle: »Mi hasznod lesz most a győzelemből, derék spártai« - ő mosolyogva felelte: »Az, hogy a csatasorban a király előtt har-colok az ellenség ellen«."[21] A fiúk húszéves korukban lettek - kitûnően képzett katonaként - a hadsereg tagjai. Ekkor már megnősülhettek, de harmincéves korukig nem a családjukkal, hanem a kaszárnyában éltek. "Asztaltársaságokba" nyertek felvételt, ahol az idősebbekkel együtt étkeztek (szüsszitia), hogy ott szabad emberhez méltó viselkedésre nevelődjenek. A férfiak csak harmincéves korukban költözhettek családjukhoz, viszont katonakötelesek maradtak egészen hat-vanesztendős korukig. A nevelés azonban nem fejeződött be húszéves korban, hanem kiterjedt a felnőtt korra is. Az egész polisz úgy mûködött, mint egy katonai tábor: senki sem tehette azt, amihez kedve volt, mindenki a kötelességét végezte. Ha más dolguk nem akadt, felügyeltek a nevelőtáborokban lévő fiúkra, hasznos dolgokra tanították őket. A spártaiak - Lükurgosz törvényének szellemében - nagy gondot fordítottak arra, hogy a nevelőtáborok vezetői tisztségét egy arra érdemes férfi töltse be. Paidanomosz mindig olyan ember lett, aki megfelelő nevelői képességekkel rendel-kezett. A spártaiak érdeme, hogy a lányok nevelését is szívügyüknek tartották. Szinte a fiúkkal egyenértékû képzésben részesítették őket. Ők is megtanultak sebesen futni, ugrani, birkózni, dárdát és diszkoszt hajítani. Mindezt első-sorban azért, hogy jövendő gyermekeik erős, edzett, egészséges szervezetben foganjanak meg. Másfelől az sem volt mellékes szempont, hogy a férfiak távollétekor - hadjáratok idején - nekik kellett vállalniuk az otthon vé-delmét. A spártai nevelés - ez a befelé forduló, zárt életmódon és az állandó készenléten alapuló pedagógiai rendszer - a görög kultúrában csak az érem egyik oldalát jelentette. Nem lenne teljes a képünk, ha nem vizsgálnánk meg az athéni nevelést, mely sok tekintetben ellenpontozta, másfelől pedig kiegészítette a dórok nevelési gyakorlatát. 2. Az athéni nevelés (Kr. e. VI-V. sz.) Periklész, a kiváló athéni államférfi a következő szavakkal jellemezte a spártai és athéni nevelés különbségét: "Az ő nevelésüket az jellemzi, hogy már kora ifjúságuktól fogva szüntelenül fáradságos gyakorlatokkal eddzik magukat a férfias helytállásra, mi viszont szabadabb módon élünk, de nem csekélyebb elszántsággal tudunk ugyanolyan veszélyekkel szembenézni... S ha mi inkább könnyedebb életmóddal, mint fáradságos gyakorlatok-kal, és nem a törvények által belénk oltott, hanem elsősorban velünk született bátorsággal készülünk a veszedel-mek leküzdésére, ez azzal az előnnyel is jár, hogy nem ízleljük meg már elôre a még csak közelgő megpróbálta-tásokat, ha viszont már bennük vagyunk, nem tanúsítunk kisebb hősiességet azoknál, akiknek egész élete fárado-zásban telik."[22] Vajon valóban beszélhetünk-e az athéniak "veleszületett bátorságá"-ról? Aligha. Inkább nevelésükben rejlik a ti-tok nyitja, amely rávilágít arra, hogyan tudtak gyermekeikbôl embert faragni. Olyan harmonikus embert, aki bá-torságban felvette a versenyt a harcos spártaiakkal. Ugyanakkor értelme nyitottsága, erkölcsi érzékének fejlettsé-ge, a szépség iránti fogékonysága többé is tette azoknál. A harmóniát hangsúlyozó - s így kissé egyoldalú - tradicionális görögség képpel szemben Friedrich Nietzsche a görög szellem kettős alaptermészetére irányítja a figyelmet. Az apollói derû kiegyensúlyozottsága, fenséges nyugalma mellett a görög nép lelke mélyén ott él a másik véglet: a mámor, az irracionalitás, a fékezhetetlen szenvedély dionüzoszi mélysége. E kettős természet - az apollói és a dionüzoszi jellem - állandó harcban áll egymással, s így a görög nép történetében periódusonként váltakozva jut uralomra.[23] Athénban a rabszolgák és a jogokkal nem rendelkező betelepültek (metoikoszok) nem voltak olyan nagy szám-beli fölényben mint Spártában. Attika mintegy 2500 négyzetkilométernyi területén kezdetben 250 ezer lakos élt, ennek körülbelül fele volt szabad ember. A rabszolgák száma a Kr. e. IV. századra már elérte a 400 ezret. A sza-badoknak mégsem kellett - spártai módra - állandó harci készültségben élniük, akárcsak "egy megszálló hadse-regnek idegen területen". A gazdagok és a szegények ellentéte azonban rendkívül nagy feszültségekhez vezetett, ennek enyhítésére Kr. e. 594-ben Szolónt ruházták föl kivételes törvényhozói - és ugyanakkor "békéltetői" - hatalommal. Szolón elengedte a földbirtokokat terhelő adósságokat, így az elszegényedett kisparasztok tömegei kapták vissza földjüket. Az adósrabszolgaságot megszüntette, a külföldre eladott rabszolgákat pedig az állam pénzén váltották ki. A véglege-sen letelepült bevándorlóknak polgárjogot adott. A politikai jogokból azonban nem mindenkit részesített egyformán, a jogok mértékét a vagyon nagyságától tette függővé. A cenzus alapját a földből eredő jövedelem jelentette, mértékegysége a "mérő" volt. (Egy mérő gabona 52,2 liternek felel meg.) A legfelső osztály tagjai az "ötszázmérősök" voltak. Ők lehet-tek arkhónok és kincstárnokok. (Arkhón az a kilenc személy volt Athénban, akik a legfelső végrehajtó hatalmat birtokolták.) A hadseregben ők teljesítették a lovas katonai szolgálatot. Társadalmi kötelezettségeik közé tartozott - többek között - a hajóépítés és az ünnepségek költségeinek vállalása. A második osztály tagjai a "lovagok" háromszáztól ötszáz mérő jövede-lemmel rendelkeztek. A hadseregben ugyancsak lovas katonák voltak. Az "igások" - akik ket-tőszáztól ötszáz mérőig terjedő jövedelemmel rendelkeztek - a hadseregben nehézfegyverzetû gyalogosként, hoplitaként szolgáltak. Az arkhóni és kincstárnoki hivatal kivételével ők és a "lovagok" tölthették be az összes állami tisztséget. Kettőszáz mérő jövedelem volt az a határ, mely alatt az ún. "thészek" helyezkedtek el. Földnélküliek, kisbirtokosok, kézmûvesek, nap-számosok kerültek ki soraikból - a hadseregben ők voltak a könnyûfegyverzetû gyalogo-sok.[24] A népgyûlések és bíróságok teljes jogú tagjaiként vehettek részt a politikai életben, de hivatali tisztséget nem vállalhattak. A polisz vezető rétegét Athénban tehát - a hellén születésû arisztokraták mellett - a legmagasabb jövedelemmel rendelkező polgárok alkották. Hajótulajdonosok, kereskedők, vállalkozók, ipariüzem-tulajdonosok jutottak így hatalomhoz. Ők álltak szemben a csupán alapvető polgárjogokkal (szavazati jog, a népgyûlésen való részvétel joga) rendelkező szabad emberek tömegeivel. A rabszolgák - akiket pusztán tárgyaknak, "beszélő szerszámok"-nak tekintettek - semmiféle joggal nem rendelkeztek. Az athéni állam legkiemelkedőbb vezetői - mint például Drakón, Szolón vagy Periklész - a szigorú jogalkotáson túl a kultúra, a mûvészetek pártfogását is szívügyüknek tekintették. Jelentős áldozatokat hoztak azért, hogy a kultúra ne csak az arisztokrácia és a jómódúak kiváltsága legyen, hanem a démosz, a nép is részesülhessen belő-le. Az oktatásból elvileg mindenki kivehette részét, noha - Spártával ellentétben - ezen a téren semmiféle köz-ponti, állami szabályozás nem érvényesült. A taníttatás mégis inkább csak a tehetősebbek gyermekire korlátozó-dott a magánoktatásért fizetendő tandíj miatt. A kiváltságokkal rendelkezők, a vagyonosok arra törekedtek, hogy gyermekeikbôl "jó poliszpolgár" váljék. Fel-fogásuk szerint ehhez megfelelő mûveltséget kellett elsajátítani. E mûveltség két részből állt: 1. Szakmai mûveltség. A jó poliszpolgár ügyes kereskedő, sikeres vállalkozó volt. Az ehhez szükséges ismerete-ket, készségeket szüleitől sajátította el. A mesterség apáról fiúra hagyományozódott át. 2. Általános mûveltség. Ezt mindenekelőtt a közéleti szereplések tették szükségessé. A jó polgárnak határozott elképzelése volt saját poliszának helyzetéről, jövőjéről. Képes volt arra, hogy véleményét logikus érvekkel alá-támasztva kifejezze, gondolatait meggyőző szavakká formálja. A népgyûléseken, a bíróságokon és a közszerep-lés egyéb alkalmai során tudott vitatkozni polgártársaival, okfejtését példákkal is alá tudta támasztani. Ehhez is-mernie kellett népének történelmét, a mitológia mondáit, a klasszikus költők és írók mûveit, tehát általános mûveltséggel kellett rendelkeznie. E mûveltség elemeivel már egészen kicsi koruktól kezdve kezdték megismertetni a gyermeke-ket. Ugyanakkor az erkölcsi szabályok, a követendő viselkedési normák elsajátíttatására is nagy gondot fordítottak. Ahogyan Platón is írja "Protagorasz" címû mûvében: "Attól kezdve, hogy a gyermek érti a szót, a dajka, az anya, a nevelő és maga az atya is azon versengenek, hogy a lehető legderekabbá tegyék a kisdedet. Ezért minden tetténél és szavánál figyelmezte-tik, és rámutatnak: íme ez helyes cselekedet volt, az helytelen; ez szép, az rút; ez istennek tet-sző, az bûnös; ezt tedd, azt kerüld. Azt szeretnék elérni, hogy önként engedelmeskedjék; de ha nem engedelmeskedik, fenyegetésekkel és verésekkel térítik az egyenes útra, éppen úgy, mint ahogyan az ember egy meghajlított és meggörbített fadarabot kiegyenesít."[25] Hétéves koruktól magántanítókhoz küldték a gyerekeket, akik tovább folytatták a családban elkezdett nevelést és megfelelő képzésben részesítették tanítványaikat. E képzés összetevői a következők voltak: 1. Múzsai képzés. Ezen belül: a) Grammatikai-irodalmi képzés, ami az olvasás, írás, számolás tanulását, és irodalmi mûvek tanulmányozását jelentette. b) Kithara-képzés, vagyis a hangszerjátékkal kísért énekelt versek tanulása, és a tánc (orkesztiké). 2. Gümnasztikai képzés: torna, sport és a kifejező mozgás mûvészete. A gyerekek nevelése-oktatása, a képzés tartalmainak átadása különféle iskolatípusokban történt: a) Grammatikai "iskola": A hétéves gyermekeket elvitték a grammatisztész házába. Itt először az alapkészségek elsajátításával foglalkoztak. Társaival együtt megtanulta az olvasást, az írást és a számtant. Az olvasás tanulása a betûk megismerésével kezdődött. (A betûk egyben számokat és zenei hangokat is jelöltek.) Ezután a tanító szótagokat írt egy táblára, amelyet a gyerekek "szótagolva" (szüllabizein) utána olvastak. Később nyelvtant és irodalmat is tanultak, melynek oktatója a "grammatikosz" volt. Legtöbbet Homérosz Iliászának rész-leteivel foglalkoztak, amelyeket - részletes elemzés után - kívülről meg kellett tanulniuk. Az emlékezetbe vésést hangos felolvasás segítette. A verseket skandálva mondták vagy énekelték. Mai "pedagógus" szavunk eredete is a görögöknél keresendő. Azt a rabszolgát nevezték "paidagogosz"-nak, aki a gyermekeket a magántanítóhoz kísérte, és aki - mûveltebb rabszolga lévén - segítette őket az otthoni tanulás-ban. A későbbi korokban feladatköre bővült: a gondjaira bízott fiú erkölcsi nevelője is lett. b) Kithara-"iskola". A múzsai képzésen belül a költészet oktatása mellett fontos szerepet játszott a zenetanítás is. Ez a kithara tanítójának, a kitharisztésznek a házában történt. (A kithara leginkább a mai hárfához hasonlatos húros hangszer.) A kitarajáték tanítása kezdetben minden elméleti oktatás nélkül pusztán bemutatással és után-zással történt. Később e hangszer kísérete mellett énekelték a lírikusok mûveit. Tánctanítás (orkesztiké) is folyt a kitharisztész házában: a kardalokat énekelve és táncolva adták elő. c) Palaisztra (`birkózásra kijelölt hely`): Az előbbiekkel párhuzamosan hétéves koruktól kezdve a gimnasztikai képzést biztosító palaisztrába is elkísérték a gyermekeket. A tornatanítás, a testgyakorlás színtere volt ez. A test-nevelő (paidotribész) irányításával a küzdősportok (birkózás, ökölvívás) és a könnyûatlétika különféle ágait gya-korolták itt a fiúk. Az athéniak - akárcsak a spártaiak - nagy súlyt fektettek a testi nevelésre. Elsődleges céljuk mégsem a harcedzett katonák kiképzése volt, hanem az esztétikus, harmonikus testalkat kialakítására törekedtek. Emellett bíztak a gimnasztikai gyakorlatok jellemfejlesztő erejében is. Úgy gondolták, hogy ahogyan növekszik a test rugalmassága, ellenálló képessége, úgy formálódik, erősödik az akaraterő, úgy bontakozik ki az önzetlen-ség, az önfeláldozás erénye. "Jól vésd eszedbe - idézi Xenophón mestere, Szókratész szavait -, hogy sem a harcban, sem másban, semmilyen élethelyzetben nem válik hátrányodra, ha többet törődsz a tested felkészí-tésével. Bármit tesznek is az emberek, a testükre szükségük van, és minthogy szükség van rá, sokat számít, hogy minél kiválóbb legyen. Még abban is, amiben a testnek látszólag a legcse-kélyebb a szerepe, vagyis a gondolkodásban - ki ne tudná -, hányan követnek el súlyos tévedé-seket, mert a testük nem egészséges? A feledékenység, a csüggetegség, a mogorvaság és az őr-jöngés sokaknál gyakran épp a test elhanyagoltsága miatt támadja meg az értelmet, úgyannyi-ra, hogy még a biztos tudást is elfeledteti. Akinek edzett a teste, nagyobb biztonságban van..."[26] A görögök hittek abban, hogy az egészséges, ép testben valóban erkölcsileg fejlett, tehát "ép" lélek lakozik. Másként fogalmazva: Szép, esztétikus test csak szép, tehát etikailag kifogástalan léleknek adhat otthont. Ezt ne-vezték a görögök a "kalokagathia" elvének, amely szerint tehát a "szép" és a "jó" harmonikus egységben létezik. ("Kalosz" görögül azt jelenti: "szép", "aga






Ingyenes honlapkészítő
Profi, üzleti honlapkészítő
Hirdetés   10
Végre értem amit angolul mondanak nekem, és megértik amit mondok.

KÖSZÖNÖM NOÉMI!