Bejelentés



Pótor Imre dr. habil. honlapja
Mindig tedd meg, amit meg tudsz tenni. Ez teszi értékessé az életedet. Köszöntöm honlapomon!

MENÜ












ÚJSZÖVETSÉGI TEOLÓGIA A szerző ismeretlen 1. tétel Evangélium és törvény A törvény szerepe az Ószövetségben • A törv. és evang megkülönböztetése idegen az ÓSZ-től. A kijelentés egyrészt mindig kegyelem, másrészt az ember elé állított követelés. Ugyanez a kettősség vonatkozik a törvényre is. • A leírt törvények nem a próféták előtti, hanem utáni időből származtak, noha Izráel a korai időktől kezdve ismerte JHWH törvényeit. • A törvény összefonódott a kultusszal, és a liturgiával. Bizonyíték erre sorozat jellegük, illetve az, hogy hol a sátor bejáratánál hangzik el (Zsolt. 15:2), hol hitvallás, a 12 átokmondás pedig az egész gyülire vonatkozott, hogy kimondja elhatárolódásként (Deut. 27:15). A 10 parancsolat pedig szövetségmegújító ünnepeken a tetőpont lehetett. • Ezek a parancsok többet jelentenek követelésnél, hiszen Isten kiválasztó tette megelőzi őket, így attól elválasztani nem lehet őket. JHWH-hoz tartoznak, neki engedelmességgel tartoznak. Ezek a negatív megfogalmazások pedig olyan határeseteket fogalmaznak meg az életben, amelyek Isten előtt utálatosak. Nem erkölcsi normákat fejeznek ki elsősorban, hanem a kiválasztás határait jogi formában. (Ugyanez figyelhető meg az első gyülik életében is. Elhatárolódás végett kellenek szabályok.) A szertartási törvények, amelyek az áldozatokról, ünnepekről, körülmetélkedésről, a tiszta-tisztátalan dolgokról szólnak túl mutatnak a törvény fogalmának hagyományos értelemzésén, hiszen üdvígéretekhez igazodnak, vagyis olyan rendeletek, amelyek a közösségnek formát, és szakrális stabilitást adnak. Nem igaz, hogy Izráel Istenhez való viszonyát a törvény határozta volna meg. Az egész Deut. Izráelnek adott üdvígéretek megújítása, és bár a törvényt is közli ennek keretében, de sehol sem fenyegető formában, hogy annak tudatában kételkedni kellene az üdvösségre vonatkozó ígéretekben. A Deut törvényeiben nem találunk valóban kézzelfogható parancsokat, Isten akarat tartalmát egyetlen jól körülírható, világosan megfogalmazott törvény sem jelölte => pl. állandóan újraértelmezik a 1-2 parancsolatot. Karizmatikus értelmezés, egyéni döntések. Izráelnek papjaira hagyatkozva kellett megérteniük, hogy mi az Isten akarata. => mindig az értelmezés határozta meg, ami változott pl. elsőszülöttekre vonatkozó törvény. A könyv Isten akaratának aktualizált formája, amely egy adott pillanatban felmerülő veszélyekre figyelmeztet. Ebben a kritikus időszakban lejegyezték => új formát ölt a törvény, ami eddig aktualizált volt, időhöz kötött, most időtlenné, normává válik. => a kanonizálás kezdete. A próféták viszonya a törvényhez Nem hordoztak új vallási eszméket, de a régiek megújítói sem voltak. Üzenetük lényege: Izráel egy új üdvtörténeti pillanat küszöbén áll => Isten másképp viszonyul hozzájuk => megítéli őket, de mégis védelmet nyújt nekik. A régi ígéretekre többé hivatkozni nem lehet, el akarnak bizonytalanítani a csalóka üdvbizonyosságban, hírül adják isten haragját, és törvény alá vetik őket. A törv prédikálása: Isten embert pusztító rendelkezésének meghirdetése. A vádakban különbözőek, és bár régi jogszabályokat alig idéznek, de az valószínű, hogy vádjaik mögött meghatározott előírások állnak. A próféták Izráel istentől kapott jogaiból indulnak ki. Ezekben a prédikációkban igazából Isten és Izráel viszonyáról van szó, erről szólnak az állandó üdvtöri visszatekintések. => eredmény Izráel kudarcot vallott. Izráel üdvtörténeti működésében vallott kudarcot, Izráel bűne abban áll, hogy Istenének vezetését és adományait nem becsülte meg eléggé. Ezt jelenti a törvény megvetése is. A próféták nem a törvénnyel akarták a népet szembesíteni, hanem Jahweh üdvtörténeti szándékához képest vallott kudarccal. Ennek a célnak csak az eszköze a törvény. A változás Ezékielnél áll be, akinél már valóban törvényről van szó, amit Izráel képtelen betartani. Nála és Jeremiásnál: a néger és a párduc nem tudja bőre színét megváltoztatni, Józsué a sikemi ogy-n: Izráel nem tudja szolgálni az Urat (Józs. 24:19). => Izráel képtelen eleget tenni a törvény követeléseinek. Izráel elveszett volta akkor derül ki igazán, amikor isten jön, hogy megmentse népét, vagyis amikor már a felismerés érvényét veszítette. => A megváltoztathatatlant isten majd csodával váltja meg: a szív megváltoztatásával, és az új szövetség adásával. A prófétákat az eszkatológiai helyzet az elé a feladat elé állította, hogy mindazt, amit Jahweh akkor és ott Izráeltől követelt, a régi rendeletek alapján újraértelmezze. Régi normákhoz nyúlnak vissza, de azok érvényét kiterjesztik. Ennek oka, és legitimitása: új korszak van kibontakozóban, ami ezt megköveteli. A prófétai hivatal közbenjárást is jelentett => szenvedő próféta, Ezékiel egész életével a felel a rábízottakért: résekhez állás feladata. Fel kell vállania a helyettes szenvést (Ez 4:4kk). Nehéz megállapítani, hogy mikortól kezdi Izráel a parancsolatok betartásban keresni az üdvösséget. Ha fel lehetne fedni a bűnt egyszerűen a törvényekkel, akkor lehetne rájuk megoldás. Ez azonban tévedés. A próféták igehirdetésén látszik, hogy teljesen megfoghatatlan dolog. A törvény szerepe Jézus korában • "Boldog az az ember, aki… nem lép a bűnösök útjára…, hanem az Úr törvényében gyönyörködik" (Ps 1:1k). JK nem egyszer hivatkozik ezekre a hangokra. • A Tóra tartalmát a zsidó irányzatok különbözőképpen nézik. A farizeusi rabbinizmus parancsok és tilalmak összefoglalását látja benne, az erkölcsi, kultikus, és rituális parancsok között különbséget nem tettek. 613 parancsot fogalmaznak meg, ez a Halacha, jogi rendelkezések és döntések tára, aminek az alapja a Tóra. Ezt a farizeusok ugyanolyan tekintélyűnek tartják, mint magát a tórát, mindent Mózesre vetítenek vissza. • A farizeus bejárja a földet és a tengert, hogy a törvény gyülekezetének egy új követőt nyerjen meg (Lk 11:52, Mt 15:14, 23:15k és 24), de kárhozat fiává teszi azt (Mt 23:15). A zsinagóga nevelő munkája elveszett az élet és a tan közötti ellentmondásban. "Azért, amit parancsolnak néktek, mindazt megtartsátok és megcselekedjétek, de az ő tetteik szerint ne cselekedjetek" (Mt 23:3. 13). JK tudja azt is, ami az emberben van (Mk 2:8, Jn 2:25) és a törvény által igazakat "meszelt sírok"-nak (Mt 23:27), képmutatóknak és a kárhozat gyermekeinek nevezi őket (Mt 23:15). • A törvényből való megigazulás útja nem Ist. országába vezető út (Lk 11:52). A Tóra Ist. törvénye, Ist. történeti szükségrendszabálya (Mk 10:5kk), és egy történelmi szolgálatot kell elvégeznie. A Tóra feladata az, hogy az embervilágban véget vessen a megelégedettség állapotának és felkeltse a megigazítás után való szomjúságot (Mt 5:6). • A törvény béklyóvá vált, ahelyett, hogy útmutatást adna. => ezért adja JK a Tóra legitim exegézisét, (az emberek csinálta Halacha helyett): a Hegyi Beszédet (Mt 5:22kk, v.ö. 7:29). A szeretet kettős parancsának értelemzés ez, amelyet feloldja úgy, hogy túlteljesíti, eszaktológiai irányt ad a parancsolatoknak. • A Tóra útja vagy tévút, vagy Kr.-hoz vezető út. A törvénytanítók konfliktusa A törvénytanítók és köreik erre a legsajátosabb területük ellen irányuló támadásra zárt ellenállással válaszoltak. Pál a törvénytudók tanítványa és farizeus, JK Tóra-értelmezését üldözte a Kr. követőiben. Végül megtette a Tórától a Kr.-hoz vivő utat. • Pál is ismeri azt az igen komoly és becsületes küzdelmet, amelyet a törvény igazi tanítványai vívnak (Gal 1:14, Fil 3:6k, 9). A Törvény népének a neve az ő szemében megtisztelő név (Rm 2:17, 28k). => közösséget vállal pl. Péterrel, de tisztában van a törvény okozta veszéllyel is. • Pál ebben is igazat ad Jézusnak és Gal 2:15 külső képe után megrajzolja a törvényből élő zsidó belső arcát is Rm 7:7kk-ben. A törvényből élő zsidó "buzgó" Gal 1:13 és Rm 10:2 értelmében, ő Istennek a törvényében lévő akaratát egészen komolyan akarja venni. A régi én töretlensége odavan és küzdelem támad a között az én között, amely igent mond az Ist. törvényére, és a másik között, amely nemet mond a törvényre. Ennek ellenére sem szűnhet meg az ember Ist. parancsának igazat adni - és ezzel az ítélettel saját maga felett kell a halálos ítéletet kimondani (7:16.23.25). Ez az az elvesztett állás, amelyben a törvényből élő zsidó a maga dicsőségéért harcol, a holtpont, ahová a törvény elvezeti az embert. A konfliktus feloldása • Isten világítja meg Izráel hűtlenségét a történelmen át, Ő az, aki megítéli őket, és rendelkezik bűneikről. Ugyanakkor hűsége is ezen a ponton nyilvánul meg: soha sincs teljes elvettetés. Mindig kíséri népét, nem mond le róluk. Igazán Kr-ben tárta ki feléjük a karját, akit elutasítottak. • Az ÚSZ törvényértelmezése a próféták korára nyúlik vissza: túlértelmezik a régi törvényeket. • Próféták megmondták, hogy a törvényszegés halát hoz. Itt azonban a törvény azt ölte meg, aki a mi bűneinkért vállalta a kiközösítést (1.Kor. 15:3). JK halála a legradikálisabb törvényértelmezés: Ő volt az ÓSZ törvény végcélja! Még a kultuszi aktusokat is rá vonatkoztatják, a régiek csak az eljövendő Kr. Árnyékai voltak. JK-ban Isten belépett Izráel történetében személyes módon, a régi korlátokat feloldotta, az üdvösséget mindenkire kiterjesztette. • Pál a törvényt „nevelőmester”-nek nevezi, amely a törvényből élő zsidót pálcaként űzi Kr.-hoz. A törvény nem kezdettől fogva való és nem egyszer s mindenkorra szóló (Gal 3:17, 2Kor 3:13k). Csak „közbejött”, hogy a bűnt napvilágra hozza és teljességre vigye (Rm 5:20, 4:15). A törvénynek kitörésre kell juttatni Ist. akarata és terve szerint azt a rejtett krízist, amelyben az embervilág a bűneset óta van (Gal 3:19kk, Rm 7:7. 13kk, 23k), egészen megfelelően a pogány világ körében lévő lelkiismeret funkciójának. A törvénynek a bűn önmaga által való teljességre jutása útján szabaddá kell tennie a pályát az irgalmas Ist. egyedüli dicsősége számára. A törvény útja vagy tévút, vagy a kereszthez vezető út mert „Kr. a törvény végcélja”. 2. tétel Keresztelő János Ker. Jn. egy meghasadt világba jött. Ez a kor az apokal. csalódását élte meg: töri nem úgy alakul, ahogy kellene, ígéretek nem következtek be, talán nem volt jó a számítás. Az intertestamentális korra a Makkabeusok… stb. nagyon rányomták a bélyegüket. „Viperák fajzata” => korcsok, ki vannak zárva a gyüliből (kv. Tritoézsaiás) Életrajza nincs igazán, rékábita típus (ld. Jer). Apokaliptika képei közül: • Tűz, ami megperzseli az erdő fáit. Csak a száraz ég el, az élők megmaradnak. • Tűzzel való keresztelés képe – perzsa import. • Ötvös képe, fémek felolvasztása hiányzik – a környezet nem teszi lehetővé, nincs város, nincs ipar. Josephus Flavius megemlíti a nevét. Ő az első megkreált mártír: Illés – Áház – Jézabel => Ker.Jn. – Heródes – Heródiás Személye: • Keresztelő Jánosról sokféle kép, és életének sokféle értelmezése él a teológiai köztudatban (a moralista, az apokalyptikus, a politikus, az aszketikus). • Mk. tudósít fellépéséről és haláláról, Mt és Lk ezt átdolgozza. Utóbbinál születéstörténete, előbbinél Jézussal való kapcsolata domborodik ki. • Márk szerint a pusztából jön, a Jordánban keresztel, és az emberek Jeruzsálemből, és Júdeából jönnek hozzá. • Goppelt szerint kapcsolat van közötte, és az esszénusok között: mindketten radikális bűnbánatra hívnak fel, összekapcsolva a végváradalmakkal, és mosakodással. A keresztelő vonás előzményei • A legbiztosabb, amit Jánosról tudunk az a mellékneve: „Keresztelő”. Ez a melléknév nem csak a synoptikusoknál, hanem JOSEPHUS-nál, és a középkori mandeus szövegben is. • A „Keresztelő” (βαπτιστής) név utal arra a keresztelési szokásra, amelyet Ker. Jn. végzett: A bűnbánat keresztsége alapján a bűnöknek bocsánatát hirdette (Mk 1:4). Ez nem volt szokatlan ceremónia (ld. dogmatika Az ember nyakig belemerül a Jordánba, és várja, hogy Isten kegyelmes legyen hozzá.). • A Mk 1:5-ben egy hangosan elmondott bűnbánati imát hallunk, de megvan a megfelelője a Sibylla-irat 4:162kk-ben, bár ott a világégés miatti váradalmak a meghatározóak. A János keresztsége Mk 1:4, Lk 3:3 szerint a bűnök bocsánatáért való megkeresztelkedés. A Sibylla-irat keresztelési üzenete is az Ist. kegyelmi tényére tekintéssel zárul. János prédikációja A közeli hang ígérete: (a fejsze a fa gyökerén van). Közeli ítélet jön, és az igazi kérdés a gyümölcs, ami az a magatartás, hogy az ember rendeltetéséhez hű. Senkinél sincs meg. Ebből ered a bűnbánatra hívása, és a megtérés, ami a jó gyümölcstermés. (Héber schúb, jóval több, mint nézetváltozás, egész lénye vk-nek. A farizeusok napi törvény általi vizsgálatra, és bűnbánatra hívnak. Esszénus kapcsolat => megújított Isten-kapcsolat, közösséghez csatlakozás, ÓSZ próf. bűnbánat fogalma => egész népnek, új szívet kapnak akkor). Az eljövendő: Messiást vár, de nem nevezi Dávid Fiána, Ember fiának… stb, hanem „aki utána jön.” Ez Isten végérvényes megjelenése, erősebb nála, mert vízzel, és SZL-lel keresztel, eljövendő bíró, aki megtisztítja a gabonát, és összegyűjti, ítél, és megújít. Az ő keresztsége még csak a megújulást hirdeti, a Lélekkeresztségen lesz a lényeg. János keresztsége: Itt egy olyan keresztelő egyén áll elő, aki első ízben keresztel másokat. Azokat a bemerítkezéseket, amelyek akkor szokásban voltak, mindenki maga hajtotta végre magán, magáért. Itt azonban a keresztség egy olyan egyszeri történeti alakhoz van kötve, aki a keresztelésben eschatologiai küldetését tölti be. Az ő keresztsége az új és igazi Ist. népének a szövetségjele. A bűnbánat és a keresztség már az ószövetségi próféciákban is együvé tartozik a „maradék” eszméjével (Ézs 4:3kk, Ez 36:25kk, Zak 13:1). => Ap Csel. 2:38 ÚSZ-ben is!!! A víz több rítusnál, Isten lehajló kegyelmének jele. Egyszeri. A Sibylla-irat is egyszerre hív fel bűnbánatra és az Ist. népéhez való csatlakozásra (3:716kk). Hasonlóról szólt a prozelita keresztség is. János keresztelési prédikációja azonban többet jelent ennél. Az ábrahámfiúság többé nem számít. Mindenkinek meg kell keresztelkednie a bűnbánat keresztségével, aki az igazi szövetséges néphez akar tartozni, a zsidónak is, és senki sincs az új Ist. népéből kizárva, még a pogány sem (Lk 3:8). Az új szövetséges nép, amelyet Ker. Jn. készít: az utolsó napok szentjeinek népe. A János keresztsége: eschatologiai szövetségjel. Ő a közeli világégés előhírnöke (Lk 3:7kk v.ö. Sib. 4:171 kk). Mt 3:2 szerint az eljövendő istenországának az előfutára. A zsidó apokalyptikában Dániel óta mindkét váradalom egymással egybefonódott. A Sibylla-irat keresztelési üzenete is továbbvezet a világégés fenyegetésétől az eljövendő istenországa ígéretéig, amikor az Ist. kitölti Szentlelkét az eschatologiai szövetséges népre. Keresztelő azonban titokzatosan egy nálánál erősebbről beszél, aki tűzzel és Szentlélekkel jön ő utána (Mt 3:11). Ez egy olyan titokzatos szabadító, aki Ist. végző munkáját el fogja végezni (v.ö. Mt 3:12 és 3:10). János ennek a végidőbeli megváltónak útegyengetője (Jn 1kk). • Az ő keresztsége lévita tisztulási szokások és bemerítkezési fürdők továbbfejlődéséből keletkezett. Megegyezik ezzel Lk tudósítása, hogy János tiszta lévita vérből származik (Lk 1:5), és Jánosé is, hogy a Synedrion éppen papokat és lévitákat küld hozzá, hogy személye és keresztelése dolgában tárgyaljanak vele (Jn 1:19kk). Ő papi tradícióból való. Dt 18:15 kk-ben az eschatologiai szabadító alak, „a próféta” lévita vérből származik. János 1:21-ben a papi küldöttség azt kérdezi a lévita Jánostól: „Te vagy-é a próféta?” Damaskusz-irat szerint az eschatologiai megváltó alak „az Izráelből és Árontól származó Messiás”. Talán maga a Keresztelő is lévita messiásra várt és ennek jövetelét akarta előkészíteni. • A Logia-forrás megőrizte a Keresztelőnek a Jézushoz intézett kételkedő kérdését. => JK Keresztelőt nem számította minden további nélkül követői közé. Még félreérthetetlenebbül húzza meg JK a választóvonalat abban a logionban, amelyet itt Máté pótlólag csatol: a Keresztelő nem az új világkorszak első embere, hanem az elmúló világkorszak utolsó embere, aki ott a legnagyobb ugyan, azonban kisebb, mint a mennyek országában a legkisebb (Mt 11:11). Az a papi tradíció, amelyből János jön, egy olyan Messiásról beszél, aki Áron házából, azaz Lévi törzséből származik. De JK Júda törzséből, a Dávid házából való volt. Jézus válasza Jn-nek Ézsaiásból (Lk. 4:18-21) • JK Jn 3:26 szerint maga is a Ker. Jn. köréből indult el, alá vetette magát a János keresztségének és Jn 3:22 és 4:2k szerint maga is kiszolgáltatta. Jn 1:35k szerint első tanítványai is a Keresztelő tanítványai közül valók. • Ezek szerint tehát Ker. Jn. a történeti kapocs a Kr. előtti apokalyptika és az ősegyház között. Vagyis Ő a töribe helyezkedve, rejtetten jön. A Húsvéti események felől érthető meg, hogy Ker.Jn. küldetése Jézus megkeresztelése volt. Jézus keresztségének jelentősége A gyülik számára megbontránkoztató, érthetetlen. Jézus ezzel a tettével Ker.Jn-hez, és az általa képviselt ÓSZ tradíció mellé állt, ezzel elhatárolja magát a farizeusoktól, és esszéneusoktól Utat nyit: Jézus a megtérésre hívottak közé áll. Tette után megerősítés jön a messiási munkára a mennyből (Mk-nál messiássá avatás <= Ezékiel elhívása, Mt. Messiás-proklamáció). Nála az elhívás, inkább elindítás, hiszen saját teljhatalmából cselekszik, és beszél. 3. tétel Keresztség Jézus megkeresztelkedett a János keresztségével és a Keresztelő köréből nyerte az első tanítványait. => tanítványi kör is gyakorolhatta a bűnök bocsánatára (Jn 4,2) a kezdetekkor, amíg JK Ker.Jn-nel egy időben működött. Attól a pillanattól fogva, amikor a Keresztelő eltűnik, egészen Jézus haláláig semmiféle keresztelési utasításról vagy keresztelési szokásról egyáltalán nem hallunk. A gyülekezetnek kezdettől fogva szilárdan kialakult keresztelési szokása van (Csel 2,38, Róm 6,3, 1Kor 1,13). A keletkezése rejtély, a missziói parancsnál kell keresni a gyökereket. A missziói parancs mindegyik evangéliumban keresztelési motívumokkal fonódik össze (Lk 24,47; Mk 16,16; Jn 20,22k, Mt 28,19). Az apostolok kiküldetésének a célja az új szövetséges nép gyűjtése. Az új istennépének pedig szövetségi jelre van szüksége, amely a régi szövetség pecsétje, a zsidó körülmetélkedés helyébe lép. A késői zsidó keresztelési szokások, János keresztsége előkészítették. Ap.Csel. 2:38 missziói aspektussal: „Térjetek meg, és keresztelkedjetek meg valamennyien Jézus Krisztus nevében, bűneitek bocsánatára, és megkapjátok a Szentlélek ajándékát.” Az ősgyülekezet keresztsége: az embernek a Jézus nevével való megjelölése. (Csel 2,38; 8,16; 10,48; 19,5; 1Kor 1,13; 6,11; Did. 7,1), az Ő nevének segítségül hívása (hitvallási jelleggel) + a bűnbánat fürdője. JK nevében (en, epi): a JK a keresztség által vigye véghez amit megígért: a bűnbocsánatot, és megtérést. Nevére (eis): a Megdicsőült tulajdonává tesz. Keresztség a Szentlélekkel összekapcsolódik. A jövetele, a tapasztalat nem feltétlen akkor, de az ígéret igen. Pálnál: a keresztség az embernek a megjelölése a Keresztrefeszített nevével (Róm 4,11; 2Kor 1,22) és ezért a keresztelendőnek a kereszt jele alá történő állítása. Kr. kereszthalála a feltétele a Kr. nevébe való keresztelésnek (1Kor 1,12kk). A keresztvíznek a halált jelentő elemeibe történő katabasis viszont eltemettetés "Krisztussal" (Róm 6,4, víz = halált jelentő elem). A keresztvízből való fölemelkedés pedig föltámadás "Krisztussal" (Róm 6,3kk, Kol 2,12). Neki ezentúl etikai értelemben új életre támasztott emberként kell megállnia a helyét (vö. Ef 5,14). Egykor örökéletre fog feltámasztatni a szó teremtésszerű értelmében (Róm 6,4kk, 1Kor 10,2kk). A korai Egyház: A keresztelendő fölött megadja a signaculum crucist, és a keresztséget "elpecsételés"-nek nevezi (Herm. s. 9,16, 3). A megkeresztelt "megmentett" föl van véve az utolsó napok szenteinek a seregébe (Tit 3,5; 1Pt 3,21; Ef 1,13; 4,30). (Ma a egyházba) Feltétel: A Kyrios felségjogának a fönntartása megmarad Egyházával és az általa kiszolgáltatott sákramentummal szemben: a keresztség nem ment meg föltétlenül és a megmentés nincs föltétlenül a keresztséghez kötve: A szél fú, ahová akar (Jn 3,8). Van keresztség Szentlélek nélkül, és munkálkodik a Szentlélek keresztség nélkül (Csel 8,16; 10,47). Egyedül az Úr ismeri az övéit (2Tim 2,19; Jn 13,18), és magának tartja fönn azt a jogot, hogy a predestináltakat az egyedül sorsdöntő pecséttel elpecsételje. Gyermekkeresztség Valószínűleg korai időktől fogva. Használja az ÓSZ-i formulást: "az egész ház" (πας οικος), amely kimutathatóan a kisgyermekeket is magában foglalta. A szentek gyermekeit meg kell keresztelni (1.Kor. 1:16, Csel. 16:15-33). BARTH kritikát gyakorol a gyermekkeresztségről szóló jelenlegi egyházi tan és gyakorlat fölött. A gyermekkeresztség bibliaiságát bizonyította vele szemben O. CULLMANN. A keresztyénség ősidejéből legalábbis több indítékát ismerhetjük fel a gyermekkeresztség keletkezésének: 1. A keresztség a körülmetélkedés helyettesítése. Ki merte gyermekét kereszteletlenül hagyni? Aki körülmetéletlen marad, azt kiirtják. (Gen 17,14). 2. A keresztyén kerezstséget előkészítette a prozelita keresztség. A prozelita keresztségében pedig valószínűleg kiskorúakat és a csecsemőket is részesítették. 3. Az ősegyházban a keresztelést egy keresztelő végezte el és ez a keresztség az egész szertartás szerint nem aktív teljesítmény, nem a megkeresztelendőnek a sákramentumi cselekedete, hanem passzív jellegű élménye. Éppen ezért a keresztség könnyebben válhat gyermekkeresztséggé, mint egy "önkeresztség". 4. Tudjuk, hogy Pál a halottakért való közbenjáró keresztséget ismerte és eltűrte. A halottakért való közbenjáró imádságok a késői zsidóságban nagyon elterjedtek. Pálnál a korinthusi halottakért való keresztség, persze 2Makk. 12-ből való bizonyító formában, közbenjáró aktus. (1Kor 15:29). E szokás említése azonban nem jelenti azt, hogy Pál helyeselte ezt a szokást, hiszen ellentétben állt volna egész megigazulás-tehologiájával; csak rámutat, hogy egy ilyen gyakorlati szokással mennyire nem férhet össze a föltámadás tagadása. A gyakorlat lehetett a halott, vagy sír fölött (Luther), mások szerint a halálos ágyon fekvő keresztségéről lenne szó. E hasonlóan nem voluntartista keresztségszemlélet lehetővé teszi és megengedi a gyermekkeresztség keletkezését egy könyörgő és elpecsételő cselekmény jelentésével. 5. Keresztségi tanúk, a keresztelendőért történő könyörgések. Ahol egy kisgyermeket kell megkeresztelni, ott a keresztelés tanúi vállalják az érte való könyörgést, amelyre most a hangsúly áttolódik és keresztszülőkké lesznek, akik a gyermek helyébe lépnek és érte kezeskednek. A gyermekkeresztség már igen korán szokássá lett, az Úr Mk 10:14-ben mondott szavaira való hivatkozással. Az őskeresztyén keresztelés a kereszt jegyével való elpecsételés. 4. tétel Az úrvacsora Heidelbergi Káté 75-82 • Az Újszövetség bizonysága szerint Jézus utolsó vacsorája tanítványaival egy páska vacsora volt, amelyet a páska estéjén ültek meg és a lefolyásáról szóló szinoptikus tudósításokból megismerhetjük, hogy Jézus milyen hűségesen megtartotta az atyák páska-szokásait. • A páskavacsora új értelmezését Jézus először a magyarázó formulákban végzi el: 1. "Ez" az én testem;  2. "ez" az én szövetségvérem  3. Ez az  nem akar a transszubsztanciációs tan értelmében van. Mózes a kovásztalan kenyerek szertartását Isten nevében rendeli el: "És legyen ez néked jel gyanánt a te kezedben és emlékezetül a te szemeid előtt azért, hogy az Úr törvénye a te szádban legyen, mert hatalmas kézzel hozott ki téged az Úr Egyiptomból.” Évenként megismétlődő szertartás, mentő jellege van, mint egyszer adott páskajelnek, Ex 12:13-ban. Aki azt elmulasztja, halált von magára (Num 9:13 kiirtást). Ugyanígy rendeli Jézus az úrvacsora szertartását Istennek a kereszten végbevitt megváltói tette jeléül és emlékezetéül. • Jézus cselekedete: 1. Úgy jár el, mint egy zsidó házigazda. Evés elején imádkozik, töri, és körbeadja a kenyeret, evés végén a bort. Maga nem eszik, iszik. 2. Test: A görög sóma /test/ szónak megfelel Jézus nyelvében a guph (hát, test, személy) vagy basar (bús); ami az Ószövetségben az embert, mint múlandó földi lényt jeilenti. Mindkét esetben az ember, vagy személy értelemben használatos. A görög antropológiában a sóma formált anyag, - az ember testből, lélekből, szellemből áll – az Újszövetségben az ember a történetileg cselekvő én. 3. Vér: ÓSZ teolban az élet hordozója. Ez a halál mindenkiért történik => egyetemes engesztelés (Ézs 53). Ez a másikhoz "szövetséget" közvetít: Jézus engesztelő halála által Isten az egész emberiséget önmagával új viszonyba állítja, az "új" szövetségbe (Jer 31,31). Ez nem az Izráellel kötött szövetség megújítását jelenti, jóllehet ez a közelebbi meghatározás: "új- csak az 1Kor 11-ben áll. 4. Újfajta communio: Jézus kiválik az asztalközösségből, többé tanítványaival nem eszik. Az újfajta közösség szellemi ajándékokat közvetít => sakramentális jelleget ad. Önmagát azon nyomban, új módon, teljesen nekik adja, találkozás által a kenyérben és a borban a Lélek által. 5. Az Úrvacsora a gyülikben összefonódott a jóllakást szolgáló közös étkezéssel. 6. Várták vissza ezzel a tettel, ahogy megígérte. • A liturgiai cselekmény az üdvösségtörténeti cselekmény jele és emlékezete. A kenyér megtörése az ő élete odaadásának a jele és emlékezete. A kehely nyújtása az ő vére odaadásának jele és emléke. Az isteni szabadító tettet megelőző estén Egyiptomban Mózes Izráel népével megcselekszi a páskát. => szövetséges nép attól fogva megünnepli a páskát. • Lukács értelmezése. Túl mutat az új páskaünnep alapítása nagycsütörtökön. A szövetség vérének gondolatát a Jer 31:31 értelmében bővíti: „Ímé eljön az idő …” ez az idő most már az ajtó előtt áll. De ennek az időnek a beteljesedése, amelyik nagypénteken köttetett, csak az istenországa teljességre jutásával jön el. Ezért az új aionban tartandó messiási szövetséges vacsorára. (Mk l4:25). Jézus egykor az ő dicsőségében enni fog (Lk 22:15k). • τουτο ποιειτε – ez nem liturgiai utasítás, hanem parancsolat. A keresztség a 11., az úrvacsora elrendelése a 12. parancsolat. • Pál úrvacsora-textusa mindenekelőtt a lukácsi hagyománnyal egyezik (az emlékezés motívuma, a kehely a vacsora után,). Az úrvacsora a nagypéntekre, nem a nagycsütörtökre való emlékezés ünnepe. A páli úrvacsora, egészen a szinpotikus tradíciónak megfelelően, nemcsak emlékünnep, hanem egyben előzetes ünnepe, előjele Krisztus visszajövetelének a végidőben történő messiási lakomára. „Mint akik tovasietnek” ünnepli Isten vándorló népe a páskát (Ex 12:11). „Míglen eljövend” ünneplik Krisztus jövevényei úrvacsorájukat. • Pál az úrvacsora-tradíciót hét pontban vitte tovább: 1.) Az 1Kor 5:7 szerint nagypéntek a mindenségtörténet páskanapja. 2.) Az úrvacsorának nemcsak az egyiptomi páska a típusa, hanem a mannával való tápáltatás is a pusztában (1Kor 10:2kk). 3.) Az 1Kor 10:16 szerint az egy kenyér létrehozza az egy test sákramentumi közösségét. 4.) Vigyázni kell, hogy az ember nehogy méltatlanná váljon rá. (1Kor 11:27). 5.) Az 1Kor 10:21 és 11:20-ban Pál Krisztus pneumatikus személyes jelenlétéről beszél, aki bennünket az úrasztalánál az Úr vendégségében részesít. 6.) 1Kor 10:3. 16, 12:13 11.27-ben Pál Krisztusnak a borban és a kenyérben történő pneumatikus reális jelenlétéről beszél. Ha valaki nem tesz különbséget hétköznapi és sákramentumi étkezés között, vétkezünk a testés a vér ellen, amely az asztalon van. 7.) Az 1Kor 11:24.27.29-ben Pál az úrvacsora sákramentumában végbemenő pneumatikus életközlésről beszél. Az úrvacsora mindig ítéletre vagy szabadításra történik. • János az ősegyházi úrvacsora tannak a befejezője. 1. János kronológiailag is megragadta a Keresztrefeszített és a páskabárány kapcsolatát. Jézus a páskavágás órájában hal meg. Még az Ex 12,46 (Num 9,12) előírása is beteljesedik Jn 19,36-ban: a Megfeszítettnek egyetlen csontját sem törik meg. 2. A páska-kronológia által, Jn 13-ban, Jézus utolsó vacsorája szükségszerűen elveszíti a páskavacsora jellegét és egy olyan új összefüggésben jelenik meg. Mint ahogyan a szinoptikusoknál az utolsó vacsora, úgy itt most a lábmosás utal a közeli nagypénteki eseményre. 3. A liturgiai hangsúly a János 6 mennyei kenyeréről szóló beszédére tolódik => új úrvacsora. A manna-csoda a pusztában túlmutat önmagán: Jézus inkarnációjára és a kenyerek csodájára. Túlmutat önmagán, az úrvacsora életkenyerére. Az úrvacsora kenyere végül túlutal önmagán, az eszkatológiai messiási úrvacsorára. 4. Az úrvacsorai kenyér, amit a hívő elfogyaszt, Jézus teste, sőt Jézus húsa, létszerű értelemben! 5. Ezt a (létszerűen értett) úrvacsorai kenyeret még nem ajándékozhatja a földi Jézus. Mert a tanítványok Jézus életében ehették a említett csoda-kenyeret Jn 6,11k-ban, de nem a testét. A kenyér sákramentuma adományozója egyedül a megfeszített és felmagasztalt Emberfia, aki közénk jön és velünk vacsorázik. 6. A történeti Krisztus mondja: „Én vagyok az életnek kenyere,” és az inkarnációt a mennyei kenyér kategóriájával értelmezi. A felmagasztalt Krisztus mondja: az úrvacsorai kenyér én vagyok - és az úrvacsorai kenyeret az inkarnáció kategóriájával értelmezi. Így megy végbe a sákramnetális reinkarnáció és a Logos szállásvétele (Jn 6:35.). A sákramentum az a megjelenési forma, amelyben maga Krisztus jön hozzánk. 7. Az úrvacsorai Krisztus csak az Atyával való egységénél fogva életadományozó (Jn 5:56k, vö. 1:16), Ő csak a Szentlelken át ajándékoz életet. Ezzel minden sákramentumi mágia ki van zárva. Így látja János az úrvacsorában az isteni trinitás jelenlétét megvalósulva. • János szellemében magyarázza Ignatius a sákramentumot, Krisztus testté-létele új formájának, ezért figyelmeztető jelének, amely az egész teremetett világot a Krisztus valóságának életerőivel áthatja (Róm 7:3). Egykor az ember a paradicsomban boldog volt. De száműzetéshez vezetett (Gen 3). Majdan enni fog az ember az élet fájának gyümölcséből és halhatatlan létet fog nyerni az eljövendő aionban Ld. intertest apokal. Ignatius ezeket az úrvacsorára vonatkoztatja. Az úrvacsorai kenyér az eljövendő élet előize, a halhatatlanság orvossága. Az örök élet füve, amelyet az ember elvesztett, most megkerült. 5. tétel Jelen és jövendő Minden kor embere szeretné tudni, hogy mi végre született erre a világra, van-e valaki, aki irányítja a sorsunkat. Az élet vége pedig a halál, a nagy misztérium, és a kérdés, hogy mi lesz azután. Számunkra a válasz, a Bibliában rejlik. 1. A jelenlegi élet - gondviselés Ha a világ lefolyásának minden időben érvényes törvényszerűségeit kutatjuk is, a mindenkor fölbukkanó princípiumokat, akkor észre fogjuk venni, hogy ezek a törvényszerűségek irányító erővel bírnak. AUGUSTINUS ezeket a gondviselés törvényeinek (leges providentiae) nevezte. A Biblia "Isten útjai"-nak nevezi őket. Isten megengedi, hogy teremtményei a maguk választotta útra térjenek: így kívánja ezt a "prima lex providentiae" a szabadság princípiuma. De ő a sokakból a keveseket kiválasztja magának, akiket különleges vezetése alá vesz. Így egy szelekciós törvény vonul végig az egész történelmen. A "predestinatio gemina" egyszerre jelent kiválasztást és elvettetést (Rm 9:21kk). Isten történeti műve egyszerre jelent megmentést és elpusztítást. Ez érvényes Isten ószövetségi népének a történetére és a Krisztus-esemény történeti kihatására is (Lk 2:34). A kiválasztottak azonban nem önmagukért hívattattak el, hanem azért, hogy kevesen a többiek szolgálatára legyenek (Jn 1:6k, Csel 9:15, Gal 1:15kk, 2:8k). Istennek érintkezését az embervilággal a közbenjárás törvénye határozza meg. A Biblia közvetítő személyeknek eszközök egész sorát ismeri, akiken keresztül Isten akaratát a teremtett világban véghezviszi, akiknek az élén Jézus áll, akiben a közvetítői szolgálatok egyesülnek és fokozottan megjelennek. A közbenjárásnak a princípiuma a Krisztus-eseményben nyeri el döntő jelentőségét. Isten történelmi cselekvése mindig hármas viszonyulást teremt: Isten, ember és jelenvaló világ (kortársak). Az apostolok elhívási bizonyossága az átütőerejük titka (Gal 1:15, 1Kor 15:8k, 2Kor 3:5k). Az elhívottak tiszte tehát a közbenjárás szolgálata Isten ügyében, amelyben az Úr neve megdicsőítettik. Ez kiváltság, bevon a szolgálatába. A gonosznak is Istentől megszabta tiszte van. A Sátán rejtekútjai is be vannak kapcsolva az Isten mindent átfogó tervébe, még a démoni ellenvetés princípiuma is az Isten üdvszerző szolgálatában áll. Ennek titka a jóra vezetés törvénye. (pl.: József: "Ti gonoszt gondoltatok ellenem, de Isten jóra gondolta azt" (Gen 50:20) Jézus: "Megfeszítettétek, Isten azonban föltámasztotta őt halottaiból!" (Csel 4:10). A megfeszítés is Isten műve, amelyet az Isten ellenségei közbeiktatásával visz véghez.) A Krisztus igazi ellenségei azonban nem a rómaiak, sem a zsidók, hanem ennek az aionnak a démoni hatalmasságai. Ők feszítették keresztre Jézust. De ők is Isten hivatalnokai, balkézről való ministri Dei. Mert gonosztettük által tudtukon és akaratukon kívül Isten providentialis üdvözítő tervét hajtották végre. Isten összeütközések formájában jelenti ki magát. Azért engedi, hogy az ember kipróbálja minden erejét és katasztrófákon menjen keresztül, míg holtpontra nem jut, akkor azonban kijelenti jóságának és hatalmának a gazdagságát (Ps 22:4, 49:15, 129:1kk, Hos 6:1k). Isten útjainak mindig van célja, amely kezdettől fogva irányukat meghatározza. Nem a honnan, hanem a hová, nem a miért, hanem a mi célból kérdés vezet el minket Isten útjainak döntő megértéséhez (Jn 9:2k). A Krisztus-esemény is csak így érthető meg, különben értelmetlen az egész. (Rm 14:9, 2Kor 5:21). Némelyek túlmutatnak Isten útjainak eschatologikus végcéljára, amely a történeten túl van (Rm 11:32kk, 1Kor 15:28). Ennek az eschatologikus végcélnak az őskeresztyén terminus technicusa a "telos" (pl. Mk 13:7). => a gondviselés útjai csak a cél felől érthetők meg. Milyen célokat követ Isten a maga történeti útjain? Az Isten útja ítélet (Ézs 26:8). Az embert az a bűn bünteti meg, amellyel bűnözött. Vannak hosszú időközök, mikor Isten megtartóztatja magát és az igazságtalanságnak szabad folyást enged. Ilyen időben hatalmasodik el a theodicea-kérdés (Ps. 72), de amikor Isten belép a történelembe, valaki életébe, ezek megoldódnak. Nem minden bűn bosszulja meg magát már ebben az aionban, de meg fogja egykor (1Kor 3:17, Gal 6:7k, Rm 12:19, Zsid 11:6). Isten a végleges megtorlást egy utolsó határnapra halasztotta el (2Thess 1:5kk, Rm 2:2kk). Minden ítélet túlmutat magán, arra a végső határnapra. Ez a célja Isten megtorló akaratának. De a gondviselés ennél több! Isten minden útja teljes jóság (Ps 24:10). Már az ÓSZ emberei megtapasztalták és megvallották ezt. A legteljesebben a Krisztus-eseményben nyilvánul meg (Jn 3:16k). Isten igazságossága mellé odakerül az irgalmasság princípiumában (Rm 4:16, Gal 2:16). Ezért beszélhet Pál a megigazításról. A Gratia Dei győzelme a kereszten azonban az Isten irgalmassága végső győzelmének az alapja és biztosítéka a történetben (Jn 6:38kk, Rm 8:23). - Az irgalmasság Isten céljainak a rangsorában magasabban áll, mint a megtorlás princípiuma. De Isten útjainak a legfőbb célja dicsőségének a kijelentése. Dicsőségének kijelentését szolgálja a Krisztus-esemény (Jn 1:14, Lk 23:47, Fil 2:10k, 4:19, Kol 1:26, 1Tim 3:26). Neki szolgálnak az Isten ítéletei is (Ézs 63:1k, Ps 2:17, 29k, Mt 24:30, Jel 14:7, 15:7). Neki szolgálnak irgalmasságának nagy tettei (Mt 20:15, Jn 5:20kk, Rm 3:19kk, 5:17, 9:23, Ef 2:6kk). Ahol szigorúság és jóság a történet folyamatában összetalálkoznak, ott bizonyára Isten munkálkodik, ott jelentődik ki dicsőségének mélysége (Ex 15:15, 34:14, Ps 76:12kk, Rm 11:22. 25kk). Ahol azonban Isten igazsága feloldódik irgalmasságában, ott triumfál az ő dicsősége a legnagyszerűbben, ott nyílik kitekintés a jövőbe (1Thess 5:9k, 2Kor 4:15, Rm 3:3k, 11:36, 15:16). A gondviselésről szóló tanítás a múltnak és jelennek a történetéből a végső summázást tartalmazza - azonban egyúttal a jövendő történetének a kezdetét is. Az ÚSZ emberei azt az Istent ismerték meg, aki volt és aki van. Most már azt az Istent ismerik, aki a jövendőt kezében tartja. 2. Élet a halál után Jézus a gazdag emberről és a szegény Lázárról szóló példázatában föltételezi, hogy az ember közvetlenül a halál után a tüzes kínok helyére vagy a boldogok honába kerül (Lk 16:22kk). Más hasonlatokban azt halljuk, hogy az emberek csak az utolsó ítélet döntése után jutnak a tüzes kemencébe vagy a világosság honába (Lk 13:28, Mt 13:39kk, 50, 22:13, 24:51, 25:30). Hogyan érthető meg ez az ellentmondás? Ez azonnal megoldódik, mihelyt Jézus kijelentéseit az apokalyptikus képzeletvilág és fogalomképzés fényébe állítjuk. A halál után a Seolba jut az ember, mindenki "a maga helyére", ahová (Lk 16:28 v.ö. Csel 1:25) angyalok viszik vagy a Sátán követei hurcolják el (Lk 16:22). A mennyei helyen Henoch és Lukács szerint egyaránt vízforrás buzog elő, a pokol pedig ennél is mint amott a tüzes kínok helye. Csak azután lép hatályba a lelkeknek az a szétválasztása, amelyről Jézus Mt 13:25k-ben és gyakran másutt is beszél. (Ézs 66:24, Mk 9:43kk) Akkor azonban egyesek a jövendő világ dicsőségébe, mások pedig a gyehennára mennek. Pál ugyanazokon a tradíciókon áll. De ezek eleinte nem foglalkoztatják, mert az Úr közeli visszajövetelét várja (1Thess 4:17, 5:10, 1Kor 15:51kk). Szerinte akik megérik az utolsó napokat, elkerülik a földi és a mennyei testi forma közé eső állapotot, a testnélküliség állapotát (1Kor 15:52b). A 2Kor 5-ben már csak imádságban elmondott kívánság. Halálunk mindenesetre a mennyei Kyrioshoz való elindulásunkat jelenti. (2Kor 5:6k) Ez a fogságban írt leveleknek a minden uralkodó bizonyossága: így az "eltávozni" és "a Krisztussal együtt lenni" Fil 1:23-ban egyenesen ugyanazt jelenti. A késői iratokban az alapforma azonban, így hangzik: "A halottak alusznak" (Dán 12:2. 13; 1Thess 4:13kk, 2Pt 3:4). Isten szeme és őrizete alatt nyugosznak. Jézus a maga lelkét (=életét) a régi bibliai esti imádság szavaival ajánlja Isten kezébe (Ps 31:6, Lk 23:46, 1Pt 4:19). István ugyanezzel a formulával ajánlja lelkét Jézus kezébe. Aki a Jézus nevében aluszik el, az "békességben aluszik" (Ézs 57:2, Jel 14:13, Zsid 4:9kk). Addig aluszik, míg az eschatologiai ébresztőszózat el nem hangzik. A Jelenések 20:13 szakít a klasszikus Seol tradícióval: „A tenger kiadta a benne levő halottakat, a Halál és a Pokol is kiadták a náluk levő halottakat, és megítéltetett mindenki cselekedetei szerint.” Nem mindenki egy helyre kerül, nem lehet semmi pontosat mondani! "Mi lesz a halottainkkal?" - már kezdettől fogva kardinális kérdés volt. Az ÚSZ egyháza erre a kérdésre régi és új gondolatokkal felelt, de minden részletre nézve kimerítőnem adhat. Reá más és több bízatott. Az ÚSZ egyházának szabad elkészíteni a halálra szántakat, a sötét kapun való átmenetelre. Az ÚSZ tartózkodó a halál utáni léttel kapcsolatban. Egy dologban egyeznek meg csupán: ez nem a végső állapot, van még egy köztes is (ezt a ref. kihagyta a purgatórium tanítása miatt) => a halál még nem hozza a végső megoldást. A halál utáni állapot csak közbeeső megoldás, amely túlmutat magán: az eljövendő végső állapotra; ezért az ókeresztyén gondolkozók érdeklődése erre koncentrálódik. 3. Eszkatchológiai váradalmak A materialista gondolkodás szerint: a testi lét örökkévalóvá tétele – antropocentrikus A spiritualista gondolkodás szerint megváltás a testi léttől. Realista gondolkodás: a testi lét megváltása. A protestáns teológia nem foglakkozik túl sokat a kérdéssel. Nincs egységes kép az ÚSZ-ben, legfeljebb a Jel. Sok az ellentmondás, egyetlen könyv foglalkozik vele. Sok kérdésben egyetlen Igehely. Hogyan kell akkor értelmezni? Amikor eszkatchológiáról beszélünk, azt nem lehet elválasztani az apokaliptikától. Nem pontos leírást akar adni, hanem szimbólumok, motívumok nyelvén ad kijelentést. => nehezen érthető, félünk tőle. Ezekben az iratokban az egyik legfőbb szereplő, az Emberfia. Emberfia megjelenése • Az Dániel a négy világbirodalomról való látomása végén Ist. tróntermét látja, ahol Ist. ítéletet tart a népek királyai felett, hogy aztán a világ uralmát az „Emberfiának” adja át. Aeth. Henoch 46-ban egy trónvízióról van szó, amely feltételezi Dániel álomlátását és sok részletben utánozza vagy kiszínezi azt. Itt Emberfián félreérthetetlenül személyszerű uralkodó alakot értenek. Az utolsó napokban a feltámadottakat maga köré fogja gyűjteni és a nagy lakomát velük fogja elkölteni (62:13kk). De ami még több, ő lesz a népek világossága; az Emberfián nyugszik az emberiség jövője (48:4). Dániel 7:10-ben úgy jelenik meg az öregkorú, mint a világ bírója. Ist. nevében a világítéletet fog tartani és az ő dicsőségének királyi székébe fog ülni, minden rontót és rontást, amely Ádám óta a teremtett világot pusztítja, a földről elsöpör és új paradicsomi királyként fog uralkodni egy olyan világban, amelyben nem lesz nyomorúság. • A synoptikus Jézusnak az Emberfiáról szóló logionjai Dániel 7. részére és az ehhez kapcsolódó apokalyptikus tradícióra alapulnak. Ennek az Emberfiának egész mennyei fenségét magának igényli JK. Mennyei ember szolgai formában - ez az Emberfia, akiről JK beszél. => paradox értelem 1. az Emberfia elrejtett szenvedéséről – Az intertestamentális tradíciónak az Emberfia alakja uralkodói alak. Mk 10:45 szerint azonban nem azért jött az Emberfia, hogy neki szolgáljanak, hanem, hogy ő szolgáljon. Nem az igazakat hívja, neki kevesebb jut osztályrészül, mint az állatoknak (Lk 9:58). Mégis ez az Emberfia az embervilág fejedelme, és mint ilyennek rendelkezési hatalma van a szombat fölött (Mk 2:28). Ő az Ist. képviselője és övé a döntés élet és halál felett. Azok a csodák, amelyeknek az eschatologiai Emberfia jövetelét kísérniük kell, megerősítik JK teljhatalmát (Mk 2:11k). 2. szenvedése útjáról – Emberfia alakja Ist. királyi székénél van elrejtve. A synoptikusok Emberfia el van rejtve, míg az emberek között vándorol. Ez az elrejtettsége azonban a kereszten jut teljességre. Meg van írva az Emberfiáról, hogy sokat kell szenvednie és elhordoznia (Mk 9:12 v.ö. 8:31, Mk 9:31, 14:41), megcsúfolják, meggyalázzák és megköpdösik, megostorozzák és megölik és harmadnapon feltámasztatik. 3. dicsőségének kijelentéséről. – A fiatalabb apokalyptikának az Emberfia alakja a tenger mélyéből száll fel. Mt 12:40-ben az Emberfia halála után három nap múlva a föld gyomrából tör elő. De még titokzatosság fátyola takarja mennyei fenségét, addig az óráig, amikor az ég felhőin át fog váratlanul megjelenni (Mk 13:26, 14:62 v.ö. Dán 7:13), hirtelen és mindenfelé láthatóan, mint a villámlás (Lk 17:24). Ez az Emberfiának a „napja” (Lk 17:14, 21:34). Az Emberfia a gonoszokat és a gonoszságot el fogja törölni (Mk 13:41k), az új emberiséget össze fogja gyűjteni a föld négy sarkáról, (Mk 13:27), dicsőségének királyi székét elfoglalja, hogy ítéletet tartson és Ist. királyságát megvalósítsa (Mk 8:38, Mt 25:31, Mk 9:1k). Az apokalyptikus tradícióban úgy jelenik meg az Emberfia, mint praeexistens mennyei lény. A Synoptikus Emberfia-logionok ezt valószínűleg feltételezik (Mt 12:29kk), de kifejezetten nem beszélnek róla. A jánosi Kr. szól az Emberfia mennyei praeexistentiájáról és a földi világba való alászállásáról. Az Emberfia katabasisa azonban csak kezdete annak az útnak, amely egészen a halál mélységéig száll alá. De aztán ismét felviszi az Emberifát az ő eredeti mennyei dicsőségébe (Jn 3:13, 6:61k, Jel 1:13. 17kk v.ö. Csel 7:56). Onnan fog visszajönni az Emberfia ítéletet tartani (Jn 5:27, Jel 14:14), az eschatologiai nagy vacsorát megtartani (Jn 6:27), és az ő dicsőségét az egész világnak kijelenteni (Jn 8:28). Az Emberfia fogalma a négy evangéliumban csak a JK önmagáról adott prédikátumaira korlátozódik. Az Emberfia eszméje azonban tovább él a páli levelekben és egy új christologiai tématikus szó az „Ember” => Kr. és az Ádám közti analógia. Az utolsó idők jelei • Előjele a sok szenvedés, hazugság, megtévesztés, nyomorúság. Mk. 13. Kr. eljövetele a bűneset óta lévő, és a világban uralkodó bűnt csak fokozta. A démoni szembeszállás a tetőpontját azonban a végső időben fogja elérni (Dán 8:23, Mt 24:12). Ennek az erőkifejtésnek az elindítója az utolsó időben az Antikrisztus lesz (2Thess 2:9, Jel 16:13). • Antikrisztus: A név csak a jánosi levelekben mutatható ki. Ott azonban hosszabb előzetes történetet föltételez (1Jn 2:19. 22, 4:3, 2Jn 7). Az Antikrisztus alakja fővonalaiban már Dán 8:23kk-ben fölvázolódik, amelyben történeti és mitológiai elemek Isten démonikus ellenségének összefüggő képévé egyesülnek. Úgy látszik, hogy ez az Istenellensége már korán az Istentől küldött szabadító király antitipikus előfutárának számít (Dán 7:7k). Az Antikrisztus a történelem legerősebb világhatalma lesz. Benne egyesül minden hatalom (Dán /Theod/ 7:23, 8:5kk) de elárulja démoni lényét azzal, hogy ellensége a teremtésnek. Az állami rendfenntartó hatalom is elbukik. A Civitas Antichristi rémületet és pusztítást terjeszt mindenfelé (Dán 7:7kk, 12:1, Mk 13:15kk, 2Thess 2:7), egyesül az Antikrisztus napjaiban minden, ami "világ" az Ekklésia ellen (Dán 7:21. 25, 11:33, Mt 16:18). Legveszedelmesebb a hazugság lelke, amellyel az ellenség a Krisztushoz hűeket fenyegeti. Előfutárai pseudomessiások, pseudopróféták és pseudotheologusok vannak kíséretében. A Jel 13kk-ben: Az Antikr. az eschatologikus végidőkbeli világhatalom, amely a hazugság lelkét a maga szolgálatába állítja! Megjelenik a ragadozó Fenevad képe, itt egy kétfejű szörnynek az alakjában jelenik meg az Antikr.. A Chaos tengerének a mélységéből jön elő maga a Sátán - aki a Sárkány képében van szemléltetve - adja át neki a hatalmat (13:1-10). Az Antikrisztus mozgósítja a Civitas Diabolit (16:14), vezeti az összegyűlt seregek felvonulását, ő formálja azokat egyetlen arcvonallá. A föld lakói mindnyájan egyet fognak érteni az Antikr-ral. Az Úrnak angyala elpecsételi a választottakat a Krisztus jelével. Antikr. is kiadja a maga jelét, akin az nincs, nem vásárolhat. Vallási egységfron talakul ki. Bárnynak látszik, de sárkányra hasonlít => hitehagyás lesz a jellemző, és az ő kultusza fog élni, mert befogadja a világ ( Kr.-rel). Mindez a meghasonlásig tart, amikor eljön az Emberfia. • Az 1Thessz 4:13-18 ezekről a dolgokról nem tud, a 2Thess. 2 is csak a Törvénytipróról. Az első levél megírásakor még annyira a parúzia-várásban élt, hogy nem izgatta. A 2.-ban már hosszabb időszakban gondolkozik, és így a szenvedések is magyarázatot nyernek. A Fil. levélben pedig már saját haláláról beszél: „Vágyom már elköltözni…” Kopik a váradalom fénye. Az Ap.Csel is csak a hogyan-t írja le, a mikor-t nem. • 1.Jn. 2:18: „Gyermekeim, itt az utolsó óra, és amint hallottátok, hogy antikrisztus jön, most meg is jelent; mégpedig sok antikrisztus jelent meg: ebből tudjuk, hogy itt az utolsó óra.” Már benne vagyunk a végidőben! A feltámadás a Jelenések szerint • Menetrend: o Isten parancsot ad, arkangyal mennydörgésszerűen továbbadja, csillag elhagyja rendjét, a harsona megszólal. o a menny megnyílik, a szentek felkelnek, és egyesülnek a parúziabeliekkel. o Az Emberfia dicsőségesen eljön a felhőkön, és a hívők együtt ragadtatnak el vele, átváltozás (Pálnál: „Jézushoz hasonlók leszünk…” (Róma 6:5, Fil. 3:21) o Az Antikr. követői be kell hódoljanak. o 7. trombitaszó a nyilvános hatalomátvétel jele, JK fehér lovon kilovagol, és szembeszáll az Antikrisztussal, aki elveszíti a harcot, és kénes tóba dobják. o A Sátánt megkötözik, mélységbe zárják, a hatalom a Kyrios kezében lesz. • NEM a lélek halhatatlansága • NEM a halál előtti állapot visszaadása (ld. JK-hoz intézett kérdés a nő férjeiről). • HANEM zsenge, elvett mag. • MÁS lesz minden. Nem minőségi, és nem mennyiségi kategória. Hasonlít is, meg nem is. A közbenső időszakról • Véges időszak. Ez Kr. uralma lesz választottaival. Ezt fogja a végtelen Isten uralma felváltani. 1Kor. 15:23-24. A reformátorok erre a tanításra, chiliazmus, nem-et mondtak a túlhajtottság miatt, noha biblikus. • Pálnál: Jk dicsősége örökké tart, de uralma nem, mert a βασιλεια του Χριστου, βασιλεια του θεου-ba torkollik, aminek már nem lesz vége. Jelenések könyve • A könyv műfaja apokaliptika => meghatározott menetrend (Jónás, és a király reakciója). • Az üvegtenger, az angyalok hada, az aratás, a borsajtó… stb. csak képek, nem kell megfeleltetést keresni. • 1000 évig tartó uralom lesz, a Sátán megkötöztetik. Kr. székhelye a Sion, amit az első feltámadás vezet be. Ekkor csak az övéi támadnak fel. Messiási vacsora. • Ezt követi az utolsó összecsapás, a küzdelem. A Sátán harcol, de tűzeső a város előtt megsemmisíti. Ennek végkimenetele a 2. feltámadás, és az ítélet, tűz tava, halál, és pokol. • Az ítélet után lesz az új ég, és az új föld. A mennyasszony nem az egyház, hanem az új Jeruzsálem. Vég nélküli aión lesz, nem lesz többé halál. Mindenség helyreállításának kérdése • Ap.Csel. 3:21. αποκαταστασις παντων: ideigvaló kárhozat? a halállal lezárulnak az emberi lehetőségek. A 2. halállal végső ítélet => bevettetés a tóba, és a Sátán ott is marad. • Veszély: a bűn nem is olyan nagy dolog, a pokol majd egyszer kiürül. • Ellenérv: az αιων korszakot jelent, tehát van vége, nem örökkévaló DE a görögben erre nincs szó, ez a kategória a legtágabb. • Ugyanakkor nem csak a tant kell mindig látni, hanem az emberre is figyelni kell. Teremtett világ újjáteremtése • Ez az aión nem alkalmas Isten ígéreteinek elhordozására => el fog pusztulni. • Az újról: kimondatlan kell maradjon, DE a bűnnek nem lesz többé helye benne, sem a halálnak, időnek, szenvedésnek. • Nem lesz többé Isten háza, mert Ő mindent betölt, sem nap, mert az Ő dicsősége ragyog majd. Nem lesz többé éjszaka, minden pompás lesz, a hit látássá lesz, és mindenki leborul isten előtt. Az egész világ egy templom lesz, nyugalom napja, egy hatalmas doxológia. • Az egész teremtés értelme: a doxológia (paradox módon ebben a világban JK halála. De ez a tetőpont, Isten dicsősége diadalra jut.) További nehéz szakaszok • Jézus meglátogatja a halottak birodalmát: „Így ment el a börtönben levő lelkekhez is, és prédikált azoknak.” (1Pt. 3,19 + 4:6) • A paráznát „átadjuk az ilyet a Sátánnak, teste pusztulására, hogy lelke üdvözüljön az Úrnak ama napján.” (1Kor. 5,5) Képes beszéddel dolgozik Pál, hogy az olvasók értsék. 6. tétel Bűn és bűnbocsánat A teremtés műve • A görög ember κοσμος-ról beszél, számára a világ valósága abszolút realitás. A bibliai ember pedig teremtett világról beszél (κτισις = creatura). Ezzel az egy szóval a világ valósága viszonylagos valósággá lett, lefokozódott és visszafelé mutat, ráutal egy abszolút subjectumra. Az ember megszűnik a világ mámorában elkábulni (Rm 1:25), de megszűnik a világ félelmébe belepusztulni is (Rm 8:39, Kol 1:15kk, 2:8kk). • A teremtés művének lefolyása ÚSZ szerint is az, mint a Gen-ben. A teremtés eredményéről maga Ist. mondotta ki: „igen jó.” => a teremtés célja: Ist. jóságát és nagyságát jelentette ki benne, hogy teremtményei hálával és tisztelettel dicsőítsék nevét. • Az utolsó teremtési napon alkotta Ist. az embert, teremtői művének koronáját. Az ember ugyan porból teremtetett, föld szülötte és földhöz kötött lény (1Kor 15:47, Gen 2:7, Lev 17:11), de az isteni életpára lehelete érte és így élő lélekké lett. Ist. képére teremtetett (Gen 1:26kk, Jk 3:9). • Az istenképűség például az ember uralkodói helyzetében áll (Gen 1:26, 29, 2:15, 1Kor 11:3kk, Jk 3:7). Ő az Ist. tisztének hordozója a földi világan, ezért fenséggel és teljhatalommal van fölruházva (Ps 8:6kk). Ist. az embert egy „te”-nek állította magával szemben és ő az ember számára a nagy „Te”, akihez annak imádkoznia szabad. • Az ember rendeltetése. Mint minden élő teremtménynek, végül az embernek sem lehet más feladata, mint Ist. dicsőítése. Pál ezt az eszmét továbbfejlesztette: Ist. az emberrel művein keresztül beszél azért, hogy az ember teremtőjéről beszéljen és őt magasztalja teremtéséért (Rm 1:20k). A szabadság princípiuma • Ist. teremtésének rendje akarati rend. Ist. hívja a világosságot és az engedelmeskedik. Hívja a csillagokat és azok szólnak: Itt vagyunk…. • Az Ist. történetének a folyamata akaratfolyamat. Ist. akarata érvényesülni akar a teremtmény akaratában. Ist. teremtése egy olyan történelemben akar folytatódni, amelynek felelős hordozója az emberi akarat. Az embernek be kell töltenie és maga alá kell hajtania a földet. Ist. kertjét kell művelnie és az állatoknak nevet adnia, a földet és a tengert hatalma alá hajtania. A történelem a teremtési mű továbbvitele, letéve az akarattal bíró ember kezébe. • Ist. a maga világának a rendjét a szabadságra állította fel. Ennek a jelei az angyalok. Ist. az ő történetének menetét szabadságra állította fel. Ennek a jele az ember. A mennyei lények és az ember önkéntes alárendelésétől függ a történelem, és a világ folyása. • Ist. szereti a szabadságot. Az egész teremtés ezt bizonyítja. Ist. Igéje által érintkezik teremtményével, mert akarati életük szabadságát respektálja. Az akaratszabadság az ember istenképűségének végső titka. Ist. az embert szabadnak akarja látni, Ist. nem kényszerít, ő meggyőz. (1Kor 11:32, Zsid 12:5kk). • Annyira szereti Ist. a szabadságot, hogy nem akadályozza meg a szabadság démonivá váló önkényes kibontakozását sem. Ist. szabadságelvéhez hű marad akkor is, amikor az embert tévelygő utairól nem hozza kényszerből vissza, hanem haladékot ad neki az önkéntes hazatérésre. A Sátán • Már Ézs 14 dolgozott fel egy mennyei lény lázadásáról és bukásáról szóló ősi tradíciókat. Azt halljuk, hogy a Sátán a leghatalmasabb angyalok közé tartozott, maga egy egész angyali sereg vezére, azonban a döntő órában megtagadta Istennek az engedelmességet. • Ezek a hagyományok, az ősegyházban és Pálnál, ismereteseknek és érvényeseknek föltételezettek. Így áll az apostol szemei előtt Fil 2:6kk-ben a Sátán gőgje és képe, és így állítja nyomatékosan vele szemben Kr. képét és az ő humanitását. A Sátánnak a mennyből való letaszításáról sokszor hallunk. Ha Pál démoni angyallényekről beszél, akkor elevenen maradt az a tudat, hogy ezek a lények egykor dicsőségbe öltözött lények voltak, amit közben az ember teremtése előtti bűneset által elvesztettek, úgy, hogy egykori ragyogásukból nem maradt más, csak a nevük és démonilag pervertált hatalmuk (1Kor 6, 2Kor 11:14, 12:7). • A papi kódexben hallunk a világosságnak a sötétségtől való elválasztásáról. Mindkettő Ist. teremtménye, princípium, amely kezdettől fogva teremtésen és történeten keresztül vonul és minden dolog jövőjét meghatározza. Ezt vallja János is, Jn. 1:5-ben kijelenti: „A világosság fénylik mindenkor - de a sötétség sohasem fogadta be azt.” Ist. egy olyan világot alkotott, amelyben a világosság és sötétség egymással szemben állnak. János 8:44-ből tanulhatjuk meg: igazság nem volt az ördögben; ezért volt embergyilkos kezdettől fogva; ezért nem maradt meg az igazságban. => nem egységes a tanításában az ÚSZ. • Az ősegyház a démoni hatásmódnak három megkülönböztető alapelvét dolgozta ki, a. a magadicsőítés, A Sátán "olyan akar lenni, mint az Ist." (Ézs 14:14). Ez a döntő. Az a dicsőség, amellyel Ist. az ő teremtményét felruházta, kísértéssé lett számára. Így vált veszedelemmé számára az a szabadság, amit Istentől kapot ajándékba. Maga akar valamivé lenni Ist. nélkül. => Ezért harcol az ÚT a superbia minden formája ellen, a hitetlen és a hívő gőg ellen (Lk 6:26, Jn 5:43, Gal 5:26, 1Tim 3:6). b. a démoni ellenvetés – A Sátán Ist. ellenlábasa. Ebből kifolyólag Ist. teremtésének az ellensége. Be akarja bizonyítani, hogy ő Ist., hogy Ist. munkáját beárnyékolja, zavarja és rombolja (1Kor 12:3, 1Jn 4:3, Jel 12:17). => Mózes és Áron csodái  fáraó mágusainak csodái. A Sátánban elevenen él valami az ősidőbeli káoszhatalomból és annak teremtésellenes voltából. A Sátán az a szellem, amely mindig tagad. A Sátán, aki ellenállásában saját dicsőségét keresi, közben puszta nemet mondásban merül ki, ami végül is csak lényének a mély hiábavalóságát és semmiségét és az Ist. egyedüli dicsőségét jelentheti ki. c. a hazugság princípiumát. – A Sátán szereti az Ist. nevével való kegyes visszaélést. (Mt 4:6, 2Kor 10:5, 1Tim 4:7, 6:20). A világosság angyalának ruhájába öltözik. Még olyasvalamit is átélnek, mint a halálból való feltámadás (Jel 13:3). Mindezzel becsapja a gyanútlanokat igaz lényét és akaratát illetőleg (2Kor 4:4). JK Kr. Atyja az Infernón keresztül vezeti az övéig a paradicsomba. A hazugság atyjának követői végül a kárhozatba zuhannak. A Sátán, aki az egész világot eltévelyítette, végül maga bizonyul félrevezetettnek, ő, aki az egész világot megcsalta hazudozásával, végül önmagát csalja meg. • Ist. nem semmisíti meg a Sátánt, nem taszítja ki a teremtésből a semmibe, hanem kijelöli helyét az isteni világrendben és ráruházza azt a tisztet, amit praedestinatiós történelemtervében neki szánt. A Sátán Ist. hivatalos szolgája. Ist. a kísértő szándékaira előre gondolt, és azt az ő világa folyásába tervszerűen beleillesztette (Jel 2:10, 13:5kk). Így tehát a Sátán valóban az az erő Ist. világában, amely állandóan a gonoszt akarja és mindig a Jót munkálja. A Sátán nem menekülhet ki az Ist. "ordo"-jából, hanem abba betagolva marad. Bűn és történelem • A bűnesetről szóló bibliai tanítás alapja egy fölfedezés: az ember és ember között lévő örökléstörténeti összefüggések fölfedezése. "Én féltőn szerető Ist. vagyok, aki megbüntetem az atyák vétkeit a fiakban harmad és negyed íziglen" (Ex 20:5. v.ö. 34:7). Ez az ÓT örökléstörténeti alaptétele. A történeti világba belépés egy történeti örökségbe való belépést jelent. Ez pedig egy bűnös múlt örökségének a magunkra vételét jelenti. • Ennek az örökléstörténeti gondolkodásnak a szellemében értelmezte az ÓT az egész emberiség helyzetét. Az emberiség története minden nyomorúságával és katasztrófájával egy ősidőbeli bűnös eseményre mutat vissza. A mi tapasztalati világunk többé nem az a teremtés, ahogyan azt Ist. megalkotta, mert átok alatt áll. Az egész embervilág története egy bűnnek a története. Ez a bűnesettörténet értelme az intertestamentális tradícióban és az ÚT ősbűnről és a világ nyomorúságáról szóló tanításának az alapja. • A bűneset lefolyásáról az ÚT csak utalásokban beszél, amelyek azonban általában megmaradnak az óbibliai (intertestamentális) tradíció keretei között. Az ember magadicsőítésében lerázta magáról Ist. felsőbbségét. Ettől az órától kezdve a Sátán lett e világ irgalmatlan istene. Ez a szituáció a nyomorúság háromféle állapotában jelenik meg: 1. bűn – Az ÚT még nem ismeri az örökletes bűn fogalmát, de a vétkezés kényszeréről beszél. Az ősbűneset egy olyan kényszerhelyzetet teremtett, amelyben az embereknek többé nincs hatalmában a választás Ist. és a Sátán között, csak választás bűn és bűn között. Az embervilág az ősnapok óta "bűn alatt" van. A bűn az a börtön, amelyben mindnyájan születtünk, mozoghatunk, de kijutni belőle nem tudunk. Az ÚT szerint a vétkezés kényszerűségének tragikuma egyre inkább a vétkezés akarásában teljesedik be. „Botránkozások mindenképpen lesznek ugyan, de jaj annak az embernek, aki által a botránkozás esik!” (Mt 18:7). Külön-külön mindenki maga rálép Ádám útjára. A mi bűneink következtében külön-külön leszünk mindnyájan a halál martalékává. 2. szenvedés A létnek ezt a gyötrelmes jellegét a bűn okozza és fokozza egyre jobban. (Mk 13:19, Rm 8:18, Jel 21:4). Tövist és bogáncsot terem a szántóföld Ádám esete óta. Fáradtság és nyomorúság a mi életünk "eredménye," és harc a démoni erőkkel szemben, amelyeket a bűn állított ebbe a világba (Préd 4:1). => harc a megfáradás ellen (Mt. 11:6, Gal 6:9) 3. halál. A bűn által jött be a halál a világba és most "uralkodik" az egész emberi nem felett. (Rm 7:24, 8:21kk, 1Kor 15:22k, 49, Gal 4:9, Fil 2:7, Zsid 2:15). A vétkezés kényszerének tragikuma az ölni kényszerülés tragikumával tetőződik be. => háborúk. (Préd 4:1, Mt 13:7, Jel 9:9kk, 21:4). A halál az a fakó lovon ülő lovas, amely végzi aratását (Jel 6:8). Ő az utolsó ellenség, aki a maga utolsó aratására még várakozik (1Kor 15:26). Emberiségtörténet és mindenségtörténet • Az emberiség története egy bűnnek a története. => kihat az egész teremtett világra. • Ádám az Éden uralkodója volt, arra rendelve, hogy az állatok egyedüli felelőse legyen. Amikor elbukott és az állatok is nyomban kiűzetnek az Édenből, természetük megváltozik és egykori urukra támadnak, szenvedés és gyilkolás lesz az ő osztályrészük is. => Ádám bukása a teremtés teljes életére katasztrófát jelentett. "Az emberért" teremtetett és „az emberért” lett átkozottá a föld minden növényével együtt, ami csak rajta van (Gen 3:17, 5:29, Ézs 11:6k). • A nagy nyomorúságot az első ember bűne hozta erre a világra. Az emberiségnek az özönvíz óta felhalmozódott bűnei felett való utolsó büntető ítélet kozmikus katasztrófák közben fog végbemenni (Jel kv. Mt 24, Mk 13, 2Pt 3 stb.). Az új emberiség létrejöttének a napja azonban egyúttal új teremtés-nap is lesz (Jel 21k). • Az Isten betörése a Sátán hatalmi szférájába olyan esemény, amely az egész teremtésre kihat (Lk 10:18k). Ezért az emberi bűn, az emberiség megváltása és a kozmikus sors kölcsönös viszonya csak akkor lesz teljesen nyilvánvalóvá, ha e föld és ég elmúlnak, hogy helyet adjanak Kr. királyságának a világ számára (Mk 13). Ezt a gondolkodást juttatja érvényre Márk is, amikor elbeszéli, hogy első győzelme után hogyan szolgálják az angyalok Kr.-t és veszik körül a vadállatok, mint a Sátán térdre kényszerítőjét (Mk 1:13). • „Mert a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését. A teremtett világ ugyanis a hiábavalóságnak vettetett alá, nem önszántából, hanem az által, aki alávetette, mégpedig azzal a reménységgel, hogy a teremtett világ maga is meg fog szabadulni a romlandóság szolgaságából Isten gyermekeinek dicsőséges szabadságára. Hiszen tudjuk, hogy az egész teremtett világ együtt sóhajtozik és együtt vajúdik mind ez ideig." (Róma 8:19-22) „Mi tudjuk" => elismert tradícióra hivatkozik. A teremtett világ (κτισις) az ember miatt kell szenvedjen, akié a szabadság és a felelősség. • Az átok nem ígéret nélkül van. Az egész teremtett világnak van jövője. "Reménységre vettetett alá.” Az első ember bukása romlást hozott a teremtett világra. Az új emberiségnek, Ist. fiainak (1Thessz 4:16kk) megjelenése az egész teremtett világ szabadulásának napja lesz (Jel 20-22). Minden szenvedés és nyomorúság csak az a szülési fájdalom, amelyikben az új teremtés jelentkezik (Mk 13:9, Mt 24:8). A Kr.-esemény és a teremtett világ megoldatlan nyomorúságai • A teremtett világ három nagy nyomorúsága: a halál, szenvedés és bűn - a Kr.-esemény után is még megoldatlan maradt. 1. A halál: A teremtett világ még a hiábavalóság és a múlandóság átka alatt nyög (Rm 8:19kk). Még a Kr. gyülekezete sem kivétel ez alól (Rm 8:23, 1Kor 15:22, 1Thess 4:18). 2. A szenvedés: A szegénység, szükség és betegség ebben az aiónban nem szűnnek meg (Mt 14:7, Lk 4:25kk). JK beszél a jövendő állandóan növekvő szorongattatásairól, amelyek gonoszabbak lesznek minden eddigi nyomorúságnál (Mk 13:19). "A világban nyomorúságtok lesz"! (Jn 16:33, Rm 8:17k). 3. A bűn sem győzetett le véglegesen (1Jn 1:8). Még uralkodik a világban, és egyre növekszik (Lk 17:27, Jel 16:19, 22:11). Még Kr. Egyházában is (Rm 16:20), és az apostolok között is (Lk 22:34). A bűnnel szemben való harc éppen a Kr.-eseményben lépett a legkomolyabb szakaszába (Mk 14:38). Rm 7-ben milyen részletesen kidolgozta a Kr. előtti ember belső önmagával való ellenkezését. Gal 5:17 szerint azonban ez a küzdelem a k










Ingyenes honlapkészítő
Profi, üzleti honlapkészítő
Hirdetés   10
Végre értem amit angolul mondanak nekem, és megértik amit mondok.

KÖSZÖNÖM NOÉMI!