1-2 Thess kommentár

„Aminthogy azt is tudjátok, hogy mint gyermekeit az apa, mindenkit egyenként / intettünk és buzdítottunk, és kérve kértünk titeket: éljetek az Istenhez méltó módon, aki az ő országába és dicsőségébe hív titeket” (1Thess 2,11-12).

Miután Pálnak olyan hirtelen el kellett hagynia Thesszalonikát, elkezdett aggódni a testvérek lelki állapota miatt. Ezért szívesen meglátogatta volna őket még egyszer, hogy lelki táplálékban részesítse őket. A Sátán azonban ezt meg tudta akadályozni (1Thess 2,18: „Ezért el akartunk menni hozzátok, én, Pál nem is egyszer, de megakadályozott minket a Sátán.”), úgy hogy Pál arra kényszerült, hogy Timótheust küldje szeretett testvéreihez (1Thess 3,2: „És elküldtük Timóteust, a mi testvérünket és a Krisztus evangéliumának hirdetésében Isten munkatársát, hogy megerősítsen titeket, és bátorítson hitetekben”). Egyúttal Isten ezt a körülményt felhasználta arra, hogy az apostolt relatíve rövid időn belül két levelet írasson a Thesszalonikában élő hívőknek.

Ez a két levél csodálatos példája az Isten akarata szerinti pásztori szolgálatnak. Az apostol szívéhez nagyon közel álltak a Thesszalonikában élők testvérek. Nem úgy viszonyult hozzájuk, mint apostol, hanem mint egy atya, aki szeretetben gondoskodik gyermekeiről. Szívén viselte sorsukat. Mindkét levelet arra használja fel, hogy figyelmeztesse, bátorítsa, vigasztalja és tanítsa őket.

Mindkét levél nagy témája az Úr visszajövetele. Érdekes, hogy Isten úgy vezette szolgáját, hogy ezt a fontos témát éppen ebben az első levélben hangsúlyosan tárgyalta. Az Úr visszajövetele két fázisra tagolódik:

1./ Először is azért jön vissza Jézus Krisztus, hogy Ádámtól kezdve minden megváltottat elragadjon a mennyben ebben az időpontban. (1Thess 4,15-17: „Azt pedig az Úr igéjével mondjuk nektek, hogy mi, akik élünk, és megmaradunk az Úr eljöveteléig, nem fogjuk megelőzni az elhunytakat. / 16.: Mert amint felhangzik a riadó hangja, a főangyal szava és az Isten harsonája, maga az Úr fog alászállni a mennyből, és először feltámadnak a Krisztusban elhunytak, 17.v. azután mi, akik élünk, és megmaradunk, velük együtt elragadtatunk felhőkön az Úr fogadására a levegőbe, és így mindenkor az Úrral leszünk.”) Jézus Krisztusnak ez a visszajövetele láthatatlan lesz a hitetlen világnak.

2./ Annak a félelmetes ítéletnek az ide után, amit Isten visz véghez ezen a földön (Jel 6-18), az Úr Jézus láthatóan fog megjelenni a földön, együtt mindazokkal, akiket előbb a mennybe magával elragadott (vö. 2Thess 1,7.10: „Nektek pedig, akiket gyötörtek, enyhülést adjon mivelünk együtt. Mert amikor az Úr Jézus megjelenik a mennyből hatalmának angyalaival, / amikor eljön az a nap, hogy megdicsőüljön szentjei között, és csodálják mindazok, akik benne hittek, aminthogy ti is hittel fogadtátok bizonyságtételünket;” 2Thess 2,3: „Senki semmiféle módon ne vezessen félre titeket. Mert az Úr napját megelőzi a hittől való elszakadás, amikor megjelenik a törvénytipró, a kárhozat fia.”

Miközben az első levélben az Úr Jézusnak a megváltottakért való visszajövetele áll előtérben, Pál a második levélben Jézus Krisztusnak e világért való visszajövetelét hangsúlyozza, mikor láthatóan nyilvánvalóvá teszi királyi uralmát.

Sok keresztyén ember számára nem világos, hogy a jelenvaló világ megváltottainak nem kell keresztülmenniük a gyötrelmes időkön, hanem megőriztetnek a sanyargatástól (vö. Jel 3,10: „Mivel megtartottad állhatatosságra intő beszédemet, én is megtartalak téged a kísértés órájában, amely el fog jönni az egész világra, hogy megkísértse azokat, akik a földön laknak.”) Az is figyelemreméltó, hogy az apostol első levelében különbséget tesz az Úr Jézus elragadtatás érdekében való visszajövetele, és hatalommal s dicsőséggel való visszajövetele között.

Nem arra várunk, hogy valahogy halál által, elköltözésünk által Krisztusnál legyünk, hanem sajátságos keresztyén reménységünk az, hogy Ő visszajön és hazavisz minket. Ezt a reménységet nagyon megerősíti és hangsúlyozza mindkét Thess levélben az apostol (1Thess 4,13-18 és 2Thess 2,1-2: „Ami pedig a mi Urunk Jézus Krisztus eljövetelét és a hozzá való gyülekezésünket illeti, arra kérünk titeket, testvéreim, 2Thessz. 2,2 / hogy ne veszítsétek el egyhamar józanságotokat, és ne rémítsen meg benneteket sem valamely lélektől származó kijelentés, sem a mi nevünkben elhangzó megnyilatkozás, sem valamiféle nekünk tulajdonított levél, mintha az Úr napja már közvetlenül itt volna.”)

Ezért örülünk mi is, hogy Hamilton Smith mindkét értékes Thess kommentárjának német fordítását az olvasók elé tárhatjuk. Ajánljuk ezt a könyvet segítségképpen a Thess levelek tanulmányozásához.

A Thess levelekkel való további foglalkozásra vonatkozóan különösen is ajánljuk az Úr Jézus visszajövetelét illetően John Nelson Darba, Frank Binford Hole, Ernst-August Bremicker (mindegyik beszerezhető német nyelven), William Kelly (angolul) és Henri Rossier (francia nyelven) hasznos magyarázatait.

Jézus Krisztus áldja meg a mindkét Thess levéllel való foglalatosságot és a hasznos magyarázatokat.

Isten az Újszövetség különböző leveleiben bőségesen gondoskodott a lelki táplálékot illetően, ami a keresztyén növekedés minden szintjére alkalmas. A Thess levelek is ezek közé tartoznak. Olyan hívőknek írta ezeket Pál apostol, akik még fiatalok voltak a hitben.

Jóllehet nem bontakoztatja ki az apostol ezekben Isten tanácsvégzését vagy a közösség titkát, ahogyan ezt az Efézusi vagy Kollossé levelekben történik. Azonban a Thess első levélben kibontakoztatja a keresztyénség nagy gyakorlati jellemvonásait: ezek: a hit, a szeretet és a reménység. Ezek az ismertetőjegyek kell, hogy jellemezzenek mindnyájunkat, akár idősek, akár fiatalok vagyunk a hitben. Az apostol erősíti a thessalonikai hívőket megpróbáltatásaikban és félreteszi a felmerülő nehézséget. Érinti a hívők keresztyén reménységét, aminek az alapja az Úr visszajövetele.

1. fejezet: Az apostol elismeréssel szól az evangélium gyümölcseiről, amit hitben és a Szentlélek erejében elfogadtak.

2. fejezet: Foglalkozik Isten nyája juhai iránti különös gondoskodásával, amiben ő vezeti végig őket minden megpróbáltatásban.

3. fejezet: Isten az életutunk során megtapasztalt próbákat szeretetünk és megszentelődésünk megerősítésére használja fel.

4. fejezet: Isten Lelke ábrázolja azt az átalakulást, ami az Úr Jézus visszajövetelére való tekintettel kedves Isten szentjei számára.

5. fejezet: Az utolsó fejezet figyelmeztetéseket tartalmaz az Úr napja fényében gyakorlati magatartásunkkal kapcsolatban, azonban azokra a veszélyekre való figyelmeztetésekkel is, amik keresztyén utunkon leselkednek ránk.

A magvetőről szóló példázatban (Mk 5,20) világossá teszi Jézus tanítványainak, hogy ahol jó mag hullik jó földbe, ott gyümölcs várható. E levél első fejezetében ezek közül a gyümölcsök közül mutat be néhányat az apostol: hogyan találhatók meg ezek a fiatal hívők megváltozott életében. Hogy jól értsük ezt a levelet, muszáj emlékezetünkbe idézni, hogy evangélium meghirdetésre került a thessalonikaiaknak, ahogy az az ApCsel 17,1-3-ban olvasható. Ebből megtudhatjuk, hogy Pál apostol Thessalonikában történt látogatása során mind zsidóknak, mind pedig más nemzethez tartozóknak prédikált:

1./ Nem csak tanítást tárt eléjük, hanem bemutatta nekik Krisztust, mint élő személyt (a Szabadítót).

2./ Arról prédikált, hogy ez a személy (Krisztus) meghalt és ismét feltámadt.

3./ Nem csak a halál és feltámadás tényéről prédikált, hanem ennek a nagy ténynek és szükségességéről is.: Krisztusnak „szenvednie kellett, és fel kellett támadnia a halálból.”

4./ Az Írásra támaszkodik, mint egyedüli és teljesen elegendő tekintélyre. Prédikálása eredményeként hitre jutott „néhány” zsidó és „nagy sokaság” azok közül, akik már nemzetek közé tartoztak.

Ezen túl tanúságot tettek hitük szavahihetőségéről, miközben nyilvánosan azonosultak az Úr szolgáival, mert azt olvassuk, hogy Pállal és Silással voltak. Hitüket nem a maguk számára őrizték meg és vállalták, hogy nem menekülnek meg a megpróbáltatás semmiféle kísértése elől sem, miközben pl. mint tanítványok rejtve maradtak. Bíztak Jézusban és merészen meg is vallották belé vetett hitüket.

Ennek az lett a következménye, hogy igen gyorsan üldözéssel kellett szembesülniük. Azok a zsidók, akik nem hittek, féltékenyek lettek és fellázították ellenük az egész várost. Féltékenység és irigység volt az első gyilkosság indítéka is: Kain megölte testvérét. És az irigység volt a nagy gyilkosoknak is a mozgatórugója, amikor a zsidók megfeszítették Messiásukat. Pilátus tudta, hogy irigységből szolgáltatták ki Jézust. Ha oda vezet az irigység, hogy gyilkosság lesz belőle, akkor jól megérhetjük, hogy az irigység arra ösztönözte a magas pozícióban lévő zsidókat, hogy nyers embereket használjanak fel és ösztönözzenek a hívők ellen.

Itt tehát megismerjük az elhintett mag jellegét, a gyümölcsöket, amik várhatók és az ellenállást is, ami aztán keletkezett. Az apostol azért írja levelét, hogy bátorítsa ezeket az újonnan megtérteket üldöztetéseikben. Örül annak, hogy azokkal a csodálatos gyümölcsökkel foglalkozhat, amiket bennük hozott elő az evangélium.

1,1: „Pál, Szilvánusz és Timóteus, az Atya Istenben és az Úr Jézus Krisztusban hívő thesszalonikaiak gyülekezetének: kegyelem néktek és békesség.”

Az apostol egységben van azokkal, akik vele együtt dolgoztak. Köszöntésében közösségben látja a hívőket Istenükkel, az Atyával és Jézus Krisztussal, Urukkal, és annak a testnek tagjaiként, amelynek a feje Krisztus.

1,2-4: „Hálát adunk az Istennek mindenkor mindnyájatokért, amikor megemlékezünk rólatok imádságainkban; mert szüntelenül / emlegetjük a mi Istenünk és Atyánk színe előtt hitből eredő munkátokat, szeretetből jövő fáradozásotokat, és a mi Urunk Jézus Krisztus felől táplált reménységetek állhatatosságát; / mivel tudjuk, Istentől szeretett testvéreink, hogy választottak vagytok.”

Bátorítja, miközben biztosítja is őket, hogy állandóan hálát ad Istennek értük és megemlíti őket imádságaiban. Ezentúl felismeri a Szentlélek gyümölcseit is bennük. Az apostol nem azért irányítja a figyelmet erre a szép keresztyén tulajdonságra, hogy hízelegjen nekik, hanem mivel boldog, hogy felismeri bennük Isten munkája bizonyítékát. Megemlíti munkájukat, szolgálatukat és kitartásukat, amik jóllehet nem egyedüli ismertetőjelei az igaz megtérésnek. A világ embereit gyakran nem jótékony cselekedetek, nagy buzgóság és különös kitartás jellemez tevékenységük gyakorlásában.

Azonban itt, a thesszalonikaiak esetében az apostol még további keresztyén ismertetőjeleket is hozzáfűz az előbbiekhez, miközben „hitből fakadó munkájukról, szeretetből való fáradozásukról, és reménységben való kitartásukról” beszél. Ezek a keresztyén életnek három olyan ismertetőjele, amik a lelket közösségbe hozzák Isten személyével, és ezzel a valóban megtért lelkek ismertetőjelei.

Ennek a ténynek a bizonyítására idézhetünk a Zsidókhoz írt levélből, ami ugyancsak erre a három ismertetőjelre utal. A Zsid 6-ban igen komolyan olyanokról van szó, akik hitvallást tettek Jézusról, mégis később elbuktak. Ellentétben ezzel, a keresztyénekről azt vallja a Zsid szerzője, hogy ezek meg vannak győződve az üdvösség jobb dolgairól. (Zsid 11,1: „A hit pedig a remélt dolgokban való bizalom, és a nem látható dolgok létéről való meggyőződés.”) Ezekhez a dolgokhoz csatlakozva felsorolja: azoknak a cselekedeteit és szeretetét (10.v.), a reménységben való teljes bizonyosságát (11.v.), a hitét és kitartását, akik ígéretet örökölnek (12.v.)

A thesszalonikaiaknál megvan ez a három ismertetőjel, ami az Úr Jézus Krisztusban is jelen volt. A hitnek, reménységnek és szeretetnek irányultságra van szüksége, objektumra, és ez a keresztyén hit számára egy élő személy, aki maga az Úr Jézus Krisztus.

Minden tevékenység a keresztyén életben a tevékeny hit eredménye, amely minden erejét, bölcsességét és a szükséges kegyelmet attól az egytől fogadja el, aki látható, azaz csak a hit számára megközelíthető. Az igaz keresztyén fáradozás Urunk Jézus Krisztus iránti szeretetből fakad, és nem kötelességteljesítés által valósul meg Kitartani nem azt jelenti, hogy minden dologgal szemben beletörődni azokba, amiket nem lehet megváltoztatni, hanem reménység által táplálni az Úr Jézus Krisztusra való várakozást.

Ezen túl a szeretetben, hitben és reménységben való élet Istenünk szeme előtt történik. Ez olyan élet, ami Isten előtti szent hódolattal megy végbe, éspedig nem emberek szeme láttára, hogy vallásos pozíciót töltsünk be, vagy a hívők szeme láttára, elismerésre méltó helyet foglalhassunk el. Ezek a fiatal hívők példaképek voltak mindenki számára, akik hittek, és „mindenhová eljutott a ti Istenbe vetett hitetek híre” (8.v.). Az emberek előtti bizonyságtételük Isten előtti életük eredménye volt. „Istenünk és Atyánk színe előtt” éltek és komolyan megváltoztak.

„Mi szeretnénk becsvágyó módon síkraszállni egy névért. Azonban az Istenért való erő és tetteink termékenysége azzal van összefüggésben, amit elfogadtunk őtőle. Ha egy lélek nem éri el ezt az állapotot, akkor a vallásosság nyomorúságos talaján marad, aminek az Isten előtti cselekedetei nem tartósak” (JND).

Nos, a bizonyíték arra, hogy Isten véghezvitte bennük a maga munkáját, meggyőzte az apostolt arról, hogy a thesszalonikaiak Isten szerettei és kegyelme kiválasztottai. A kegyelem felelősségtudatukban teljes mértékben munkálkodik.

Ezen túl a hívők ki lettek választva a világ alapvetése előtt Isten szuverén kegyelme által, hogy örököljék az üdvösséget az örök dicsőséggel. (2Tim 2,10: „Ezért tehát mindent elviselek a választottakért, hogy ők is elnyerjék a Krisztus Jézusban való üdvösséget örök dicsőséggel.”) Ha ki lettünk választva az örök dicsőségre, akkor a Szentlélek által Isten igénybe vett minket a világból. Nem hasonlítható össze ezzel a dicsőséggel semmiféle méltóság vagy elismerés, amit ez a világ kínál.

1,5: „Mert a mi evangéliumunk nemcsak szavakban jutott el hozzátok, hanem erővel, Szentlélekkel és teljes bizonyossággal is. Ti is tudjátok, hogyan éltünk közöttetek, a ti érdeketekben.”

Ezek a csodálatos gyümölcsök nem „egyedül szavak által, hanem erőben is megnyilvánultak bennetek a Szentlélek prédikációja által. Lehetséges, hogy az evangéliumot gyakran igazságban prédikálják, ami azonban „csupán szavakban” történik. Hiányzik a Szentlék ereje és munkája.

Tehát, mi ad erőt a prédikációnak, és mi teszi lehetővé, hogy a Szentlélek szabadon hasson a prédikáló életében? Az apostol elmondhatja: „Ti is tudjátok, hogyan éltünk közöttetek, a ti érdeketekben” (5.v.) Élete megerősítette a prédikációját, és a bizonyságtétel része lett, ami kijött a száján.

1,6-8: „Ti pedig a mi követőinkké lettetek, és az Úréi, amikor sok zaklatás ellenére a Szentlélek örömével fogadtátok be az igét. / Példává is lettetek minden hívő számára Macedóniában és Akhájában, / mert tőletek terjedt tovább az Úr beszéde, de nemcsak Macedóniába és Akhájába, hanem mindenhová eljutott a ti Istenbe vetett hitetek híre. Szükségtelen is erről bármit mondanunk.”

Ennek az erőteljes bizonyságtételnek az eredményét két tény bizonyította:

1./ Azok, akik befogadták az evangéliumot, nem csak az üdvösség lett áldássá, hanem az apostol követése is, és ezzel egyúttal az Úr Jézus követése is. Így megáldva tettek bizonyságot arról, aki megmentette őket.

2./ Erőteljes bizonyságtételük kiváltotta azok gyűlöletét, aki elutasították az evangéliumot. A hívőkhöz csatlakozók üldözésben részesülnek.

Látjuk tehát, hogyan támogatta a Szentlélek öröme ezeket a hívőket (6.b.: „Sok zaklatás ellenére a Szentlélek örömével fogadtátok be az igét”), mert az Ördög lehetővé tette, hogy üldöztetést idézzen elő, mégis igaz marad az, hogy nagyobb a Lélek ereje, mint az ellenség ereje. Istvánt, aki teljes volt Szentlélekkel, különös módon támogatta mártírhalála során. A mártír, akinek a szenvedése csak az Úr magasztalását váltotta ki, az Isten ereje különös bizonyságtétele kiemelkedő képét mutatta a világ előtt!

1,9-10: „Mert ők maguk beszélik rólunk, milyen fogadtatásban volt részünk nálatok, és hogy miként tértetek meg a bálványoktól az Istenhez, hogy az élő és igaz Istennek szolgáljatok, / és várjátok a mennyből Jézust, az ő Fiát, akit feltámasztott a halottak közül, aki megszabadít minket az eljövendő haragtól.”

Ezeknek az üldözött, nem régen hívőkké letteknek az öröme példává lett minden hívőnek és bizonyságtétellé az őket körülvevő világ számára. Tanúvallomásuknak három jellemvonása van:

2./ A hívők megváltozott élete bizonyítja megtérésük valódiságát, és bizonyíték prédikálásuk hitelességére vonatkozóan is, mert feladták bálványimádó praktikáikat és az élő és igaz Istenhez fordultak. A bálványok alatt az Írás nem csupán a pogányok bálványképeit érti, hanem mindent, bekerül a lélek és Isten közé, és figyelmeztet az 1 Jánosban: „Gyermekeim, őrizkedjetek a bálványoktól!” (1Ján 5,21). Hányszor akadályozza a hívők életét és szolgálatát földi érdek és tevékenység, amik önmagukban ártalmatlanok, mégis a lélek és Isten közé állnak.

3./ Elfordultak a világtól és mindattól, amit az nyújt nekik, hogy várják a mennyből az Isten Fiát. Minden várakozásuk Jézus Krisztusra irányul. Hívőkként nem az a törekvésük, hogy szebbé és jobbá formálják a világot. Szakítottak a Gonosszal, Isten áldásaiban részesülnek és csendesen várják Isten Fiát a mennyből. Ezt békességben és nyugalomban teszik, és tudják, hogy az Úr Jézus Krisztus halála által megszabadította őket a haragtól. Azonkívül megtudták azt is, hogy Isten Krisztus váltságművében megelégedésre jutott, és a bűnösök megigazulása a bűntől és ítélettől Krisztus halálból való feltámadásán nyugszik.

Ézsaiás próféta szereti Isten seregét nyájhoz hasonlítani, és megmutatja, hogy Isten örvendezik abban, hogy táplálja ezt a nyájat. (Ézs 40,11: „Mint pásztor, úgy legelteti nyáját, karjára gyűjti a bárányokat, ölébe veszi őket, az anyajuhokat szelíden terelgeti.”) A nyáj bárányai mindig veszélyben vannak, hogy az ellenség különböző irányba szórja szét őket. Mégis Isten összegyűjti őket erős karjával, és jóindulattal tele szívvel szereti őket. Fejezetünkben különös módon nyilvánul meg Isten gondoskodása bárányai iránt.

Ismerjük annak a finom és szelíd rendjét-módját, ahogy Isten viszonyul ezen frissen megtértek iránt. Ő viszi véghez, hogy ahhoz méltón éljenek „aki az ő országába és dicsőségébe hív titeket” (12.v.)

A farkasnak az a célja, hogy szétszórja a bárányokat, mégis a nagy Pásztor összegyűjti a bárányokat oltalmazó karjával. Az ellenség azt szeretné, hogy elbukjanak, a Pásztor viszont hordozza őket és egészen a dicsőségbe viszi őket. Az első 12 vers Istennek ezt a szeretetteljes gondoskodását mutatja be, amiket az apostol szavakba foglal. Ennek a fejezetnek a második része mutatja meg nekünk azután ennek a gondoskodásnak az eredményeit.

Hogy a thesszalonikaiakat Istennek a kegyelmére emlékeztesse, aki ezt be akarja bizonyítani nekik, az apostol először mondanivalója bevezetésében arról szól, mi az, amikor még bűnösök voltak (2,1-5), aztán beszél azon öröméről, amit ő nekik, mint frissen megtérteknek oly módon bizonyított, mint mikor egy gyermekét tápláló anya gyermekéről gondoskodik (2,6-9), és végül hűségéről szól nekik úgy, ahogy apa gyermekével cselekszik (2,10-12).

2,1-5: „Hiszen magatok tudjátok, testvéreim, hogy nem hiába jártunk nálatok. / Sőt amint tudjátok, miután előbb szenvedés és bántalmazás ért minket Filippiben, a mi Istenünktől bátorságot kaptunk arra, hogy nyíltan hirdessük nektek az Isten evangéliumát sok tusakodás közben. Mert a mi igehirdetésünk nem tévelygésből ered, nem is tisztátalan szándékból, nem is álnokságból. / Hanem mivel az Isten ítélt minket alkalmasnak arra, hogy ránk bízza az evangéliumot, úgy hirdetjük azt, mint akik nem az embereknek akarnak tetszeni, hanem a szívünket vizsgáló Istennek. Hiszen, mint tudjátok, soha sem léptünk fel hízelgő beszéddel, sem leplezett kapzsisággal, Isten a tanúnk.”

Az apostol úgy jött hozzájuk, hogy tudta: szükségük van az üdvösségre. Minden bűnösnek szüksége van arra, hogy üdvözüljön, legyen akár vallásos zsidó vagy bálványimádó pogány. A thesszalonikabeliekre mély benyomást tett, hogy Pál és kísérője Filippiből érkezett, ahol üldöztetést és szenvedést kellett elviselniük az evangélium hirdetése eredményként. Szenvedésük semmiféle dühösséget nem okozott bennük vagy nem eredményezte az evangélium nyilvános hirdetésének befejezését, ami a természeti ember reakciója lenne, sőt, ellenkezőleg.

Az apostol azt mondja a 2,2-3-ban: „Sőt amint tudjátok, miután előbb szenvedés és bántalmazás ért minket Filippiben, a mi Istenünktől bátorságot kaptunk arra, hogy nyíltan hirdessük nektek az Isten evangéliumát sok tusakodás közben.” Ez nem egy testi ember őszinte megnyilvánulása volt, ami szintén elhangozhatott volna, hanem ez Isten nyílt beszéde. Ezzel az apostol Mesterét követte, aki csendesen ment tovább a maga útján, amikor köveket dobták rá. Az emberek részéről való erőszak sem válthatott ki benne rossz indulatot vagy nem fojtotta el kegyelmét.

Ezentúl az apostol nagy küzdelemben beszélt hozzájuk. Nem csak testi indulat nélkül reagált, hanem azzal a komoly lelki óhajjal, hogy megnyerje lelküket. Mikor az apostol rendkívüli nyíltsággal jött hozzájuk, az mindig belső tisztasággal volt egybekötve. Ahogy magatartása annak rendje és módja szerint nyitottsággal volt összekötve, úgy belső motivációját tisztaság kísérte. Sem a prédikátorban, sem a prédikációban nem találtak olyan dologra, ami csalódást okozott volna a hallgatóknak. Beszéde „nem tévelygésből eredt” (2,3).

Prédikációja nem volt egybekötve tisztátalansággal, ami emberek kedvére való lett volna, sem pedig fondorlatossággal, ami az igazságot elhomályosítja és eltitkolja. Motivációi tiszták voltak és semmi sem volt azok között amiket mondott, hogy az emberek tetszését kereste vagy hogy embereket nyerjen meg hízelgő szavakkal, ellenkezőleg.

Pál prédikációja megnyitotta az emberek szemét saját állapotuk felismerésére és meggyőzte őket bűnös állapotukról. Pál a valóságot prédikálta, akkor is, ha az sohasem volt a test tetszésére való, és ezzel hízeleghetett volna az embereknek. Ilyesmire egyáltalán nem is volt szükség, mert Isten előtt semmi értéke sincsen sem nyereségnek, sem pedig emberek elismerésének. De az igazságról való üzenet végtelenül tisztává teszi azokat, akik ezt elfogadják. Az apostol ilyen hitelt érdemléssel léphetet fel, hogy az gyönyörködött benne, aki a szíveket vizsgálja. (2,5: „Isten a tanúnk.”).

2,6-12: „Nem is vártunk emberektől dicsőséget, sem tőletek, sem másoktól. Mint Krisztus apostolai élhettünk volna tekintélyünkkel, mégis olyan szelíden léptünk fel közöttetek, mint ahogyan az anya dajkálja gyermekeit. Mivel így vonzódtunk hozzátok, készek voltunk odaadni nektek nemcsak az Isten evangéliumát, hanem a saját lelkünket is, mert annyira megszerettünk titeket. Hiszen emlékeztek, testvéreink, a mi fáradozásunkra és vesződségünkre: éjjel és nappal dolgoztunk, hogy senkit meg ne terheljünk nálatok, és úgy hirdettük nektek az Isten evangéliumát. Ti vagytok a tanúim és az Isten: milyen szentek, igazak és feddhetetlenek voltunk közöttetek, akik hisztek. / Aminthogy azt is tudjátok, hogy mint gyermekeit az apa, mindenkit egyenként / intettünk és buzdítottunk, és kérve kértünk titeket: éljetek az Istenhez méltó módon, aki az ő országába és dicsőségébe hív titeket.”

Ha a 3-5 versek megmutatták nekünk, hogy tiszta volt az a motívum, amivel Pál beszélt a bűnösöknek, a következő, a 6-9 versek megmutatják nekünk szíve rokonszenvét, ami arra ösztönözte, hogy gondoskodjon az újonnan megtértekről. Nem volt benne hiúság vagy önzés, hogy személyes hasznát kereste volna, hanem az Úr hasznát kereste, miközben elfelejtette a maga hasznát és szeretetben szolgált másoknak. Nem önös érdek vezette, ami az emberek tetszését akarja vagy saját dicsőségét kereste volna. Nem is az emberek tiszteletét kereste, sem pedig, hogy valami mást elfogadjon tőlük.

Szeretet által nyert ösztönzést arra, hogy mások javát keresse. Nem a másokban lévő szeretet kereste, hanem arra törekedett, hogy szeretetet tanúsítson mások iránt, és úgy látjuk mi, ahogyan szívességgel munkálkodott mások között úgy, mint ahogy a gyermekét tápláló anya szereti gyermekét. Az apostol kész volt arra, hogy életében minden odaadjon nekik és fáradhatatlanul dolgozott értük éjjel és nappal (2,10.11: „Ti vagytok a tanúim és az Isten: milyen szentek, igazak és feddhetetlenek voltunk közöttetek, akik hisztek. / Aminthogy azt is tudjátok, hogy mint gyermekeit az apa, mindenkit egyenként.”)

Mikor az apostol olyan módon bánt velük, mint egy édesanya, egyben olyan hűségesen törődik velük, mint egy édesapa. Hogy figyelmeztethessen másokat, olyan életfolytatást kell tanúsítania, amit hűség és szentség jellemez. Ezt az előfeltételt teljesítette az apostol. A thesszalonikabelieket tanúként győzte meg, miközben a szentek között szent, igaz és fedhetetlen életet folytatott. 2,12: „Intettünk és buzdítottunk, és kérve kértünk titeket: éljetek az Istenhez méltó módon, aki az ő országába és dicsőségébe hív titeket.” Mivel ilyen életet folytatott köztük, figyelmeztethette, vigasztalhatta és bátoríthatta is a thesszalonikabelieket, hogy Istenhez méltó életet gyakoroljanak, amire elhívott minket királyságába és dicsőségébe.

A világ különös megtiszteltetésnek tartja, ha valaki kiemelt személyiségek földi gazdagságához és annak pompájához közel áll. Mégis mennyivel nagyobb az az előjog, azokkal összeköttetésben lenni, akik elhívatást nyertek Isten királyi uralmába és az ő dicsőségébe. Nagy megtiszteltetés azok közé számláltatni, akik itt megvetett és képzetlen halászok voltak, azonban hamarosan trónon fognak ülni, hogy kormányozzanak és irányítsanak isten királyi uralmában.

Akármilyen szegény is az Úr népe, Isten mégis „a világ szemében szegényeket választotta ki, hogy hitben gazdaggá tegye őket”, és annak a „királyi uralkodásnak örököseivé teszi őket, amit azoknak ígért, akik őt szeretik” (vö. Jak 2,5). Isten azt szeretné, ha túl látnánk ennek a világnak a nagyrabecsülésén, és azzal a magas méltósággal foglalkozzunk, amit ő ad nekünk ezekben a kiváltságokban. Miközben ebben a világban járunk-kelünk, olyanokként viselhetjük magunkat, akik az eljövendő dicsőségre vonatkozóan örökösök.

2,13-20: 13.v.: „Ezért mi is szüntelenül hálát adunk az Istennek, hogy amikor hallgattátok az Istennek általunk hirdetett igéjét, nem emberi beszéd-ként fogadtátok be, hanem Isten beszédeként, aminthogy valóban az, és annak ereje munkálkodik is bennetek, akik hisztek. 14.v.: Mert ti, testvéreim, hasonlóvá lettetek az Isten gyülekezeteihez, amelyek Júdeában vannak, és a Krisztus Jézusban hisznek, mivel ugyanazokat szenvedtétek el ti is a saját népetektől, mint ők a zsidóktól. 15.v. Ezek megölték az Úr Jézust, ugyanúgy mint a prófétákat, üldöztek minket is; nem kedvesek Isten előtt, és ellenségei minden embernek, 16 .v.: akadályoznak minket abban is, hogy prédikáljunk a pogányoknak, hogy üdvözüljenek: így teszik teljessé mindenkor bűneiket. De utol is érte őket az Isten haragja végérvényesen. 17.v. Mi pedig, testvéreim, miután külsőleg, de nem szívünkben, egy rövid időre elszakadtunk tőletek, annál nagyobb vágyódással törekedtünk arra, hogy ismét lássunk titeket. 18 .v. Ezért el akartunk menni hozzátok, én, Pál nem is egyszer, de meg-akadályozott minket a Sátán. 19.v.: Ki is volna a mi reménységünk vagy örömünk, koronánk és dicsőségünk, ha nem ti, a mi Urunk Jézus Krisztus színe előtt az ő eljövetelekor? / 20. v.: Bizony, ti vagytok a mi dicsőségünk és örömünk.”

Ennek a fejezetnek az utolsó része azokat a pompás gyümölcsöket ábrázolja, amik a kegyelem, szeretet és hűség szolgálatából fakadnak. Ez a szolgálat az újonnan megtérteket vezeti a hit útján (2,13-16), a szeretet létkörében (2,17-18), és az eljövendő dicsőség biztos és világos reménységét adja nekik (2,19-20).

Először az apostol azért adhat hálát, hogy a hitük Isten Igéje szilárd alapján nyugszik. 2,13: „Ezért mi is szüntelenül hálát adunk az Istennek, hogy amikor hallgattátok az Istennek általunk hirdetett igéjét, nem emberi beszéd-ként fogadtátok be, hanem Isten beszédeként, aminthogy valóban az, és annak ereje munkálkodik is bennetek, akik hisztek.” A hit Krisztusban van, mégis a hit alapja nem a tanító szava, hanem a kegyelem viszi véghez, hogy a hit alapja isten igéje. A bizonyíték az ige ezen isteni tekintélyére az, hogy ő a hívőkben munkálkodik. Isten igéje eléri a lelkiismeretet úgy, ahogy arra semmiféle emberi beszéd nem képes. Elfordul a szív a bálványimádástól és a keresztyén élet nagy vonalait eléri: a hit, a szeretet és a reménység a mi Urunk Jézus Krisztusban

Ezentúl az ige belsőjükben elvégezte, hogy szívből egyek lettek Isten népével.

„Emlékezz vissza az egész útra, amelyen vezetett Istened, az ÚR, már negyven esztendeje a pusztában, hogy megsanyargatva és próbára téve téged, megtudja, mi van a szívedben: megtartod-e parancsolatait, vagy sem? / 16.v.: Ő táplált a pusztában mannával, amelyet nem ismertek atyáid. Megsanyargatott és próbára tett, hogy végül is jót tegyen veled (5Móz 8,2. 16.).

Kettős célja van Istennek földi népével a pusztában vezető úton, és ehhez tartoznak a kísértések és megpróbáltatások is. Először is meg kell tanulniuk, mi van a szívükben, és másodszor ezek a megpróbáltatások áldássá és előnnyé lettek mihelyt vége lett a pusztai vándorlásnak.

Amint Istenhez vezetett minket valaki, még alig ismertük a szívünket. Azon dolgok megbocsátására gondoltunk, amiket mi tettünk, de aztán azt is meg kell tanulnunk, hogy mi van bennünk. Ezentúl inkább a szabadulás és bűnbocsánat feletti örömmel foglalkoztunk, mint Isten dicsőségével, amire ő elhívott minket. De mikor Isten útján konfrontálódunk kísértésekkel, próbákkal és nehézségekkel, akkor kell rádöbbennünk, mi van a szívünkben. Ez maradandó áldássá válik még a jövőbeli napokra vonatkozóan is. Ezeknek a Thesszalonikában élő fiatal hívőknek a fejlődése - amit közelebbről meg kell vizsgálhatunk - megerősíti ezt.

Az előző fejezetben Isten nagy kegyelmét láttuk, ami által Pál apostol olyan szeretettel teljes módon szolgált nekik. Ennek a szolgálatnak az eredménye három dologból tevődött össze:

Ebben a fejezetben látjuk azokat a kísértéseket és szorongattatásokat, amiket el kellett viselniük, hogy megerősödjön a hitük (10.v.), és hogy szeretetük túláradó legyen (12.v.). A szívüket meg kellett erősíteni a szent életben Jézus Krisztusnak a szentekkel való eljövetelére tekintettel (13.v.).

A thesszalonikaiakat erősen megpróbálták az üldözések. Kézenfekvő, hogy a megpróbáltatás arra szolgál, hogy megvizsgálja a hit valódiságát és megerősíti a hívőt. Másrészt azonban az is lehetséges, hogy megszégyeníti a külső vallásosság élettelenségét. Erről van szó annak a hallgatónak az esetében, aki köves talajjal kerül összehasonlításra, és azonnal megbotránkozik, ha szorongattatás vagy üldözés támad (Mt 13,20-21).

3,1-2: „Ezért amikor ezt már nem bírtuk tovább elviselni, elhatároztuk, hogy egyedül maradunk Athénban, 2.v.: és elküldtük Timóteust, a mi testvérünket és a Krisztus evangéliumának hirdetésében Isten munkatársát, hogy megerősítsen titeket, és bátorítson hitetekben..”

Ennek a fejezetnek az első két verse azt a szeretetet fejezi ki, amivel körülveszi az apostol az újonnan megtért thesszalonikaiakat. A szenvedések és üldözések, amikben részük van, nem hagyja hidegen az apostolt. Ellentétben, kifejezi irántuk való szeretetét, kimutatja mély részvétét szenvedésük iránt.

Akkor is, ha a Sátán megakadályozza az apostolt abban, hogy elmenjen hozzájuk, megtalálja a szeretet útját, hogy segítsen nekik és bátorítsa őket. Mivel szerette őket, nem akarta, hogy tovább várjanak arra, hogy újra kapcsolatba kerüljenek vele. A szeretet önzetlenségével lemond egy időre Timótheus kíséretéről, aki Athénban bizalmas munkatársa az Úr munkájában, őt Thesszalonikába küldi, hogy a megpróbált hívőket erősítse és bátorítsa „hitükben”. Timótheust nem azért küldte Pál, hogy elhárítsa megpróbáltatásaikat, hanem hogy hitükben erősítse meg őket kísértéseikben.

Így cselekedett Jézus Krisztus is akkor, amikor Péternek kísértést kellett elszenvednie, amikor ezt mondta neki: „De én könyörögtem érted, hogy el ne fogyatkozzék a hited...” (Lk 22,32). Az Úr nem azt kérte, hogy kímélje meg a kísértés Pétert, mert szükség van rá, mivel így ismeri meg a szívét Péter, hanem azt kérte Jézus, hogy ne roskadjon össze a Péter hite a kísértés idején.

3,3-5: „Hogy senki meg ne tántorodjék a mostani megpróbáltatásokban. Hiszen ti is tudjátok, hogy erre vagyunk rendelve. 1Thessz. 3,4 Amikor nálatok voltunk, már előre megmondtuk nektek, hogy üldözni fognak minket, és amint tapasztaltátok, úgy is történt. 1Thessz. 3,5 Én tehát, mivel már nem győztem türelemmel, elküldtem hozzátok, hogy megtudjak valamit a hitetekről, nem kísértett-e meg titeket a kísértő, és nem lett-e hiábavalóvá a mi fáradozásunk.”

Miután az apostol kifejezésre juttatta szeretetét a thesszalonikaiak iránt, azzal folytatja levelét, hogy figyelmezteti őket azokkal a fáradozásokkal kapcsolatban, amikkel megkísérti őket a Kísértő. Az az apostol törekvése, hogy erősítse és bátorítsa a hívőket kísértéseikben.

Az ellenség törekvése ellenben abban áll, hogy megtántorítsa a hívőket (3.v.), és megkísértse őket (5.v.) Ezeket a támadásokat a Kísértő arra akarja felhasználni, hogy eltérítse őket a hit útjáról, amin elindultak. Ezenkívül az is a célja, hogy adják fel az Isten népével való közösséget, és vonuljanak vissza ismét a világba.

Az apostol előkészíti ezeket a frissen megtérteken arra, hogy számoljanak a szenvedéssel. Isten országába és dicsőségébe hívta el őket (2,12), de azt is bemutatja nekik, hogy ezen az úton e világ által való kísértésekkel kell szembesülniük. Mégis Pál először a jövőbeli dicsőségről beszél, mielőtt a jelenvaló szenvedéseket részletezi. Arra nyertünk elhívatást, hogy a szenvedéseket a jövendő dicsőség fényében lássuk.

Ehhez hasonló módon intézte utolsó szavait Jézus is tanítványaihoz, amikor az atyai ház dicsőségét tárta eléjük (Jn 14,1-3). Azért fog Jézus odamenni, hogy fogadhassa tanítványait. Miután Jézus szeretetével megbátorította a tanítványok szívét az atyai házzal, azt mondja nekik: „A világon nyomorúságotok van, de bízzatok: én legyőztem a világot” (Jn 14,1-3, 16,33).

Ha a szenvedés fényében látjuk a dicsőséget, mi is elmondhatjuk az apostollal: „Mert a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk minden mértéket meghaladó nagy, örök dicsőséget szerez nekünk.” (2Kor 4,17).

1Thess 3,6-8: „Most azonban megjött tőletek Timóteus, és jó hírt hozott nekünk hitetekről és szeretetetekről; arról is, hogy szívesen emlékeztek ránk mindenkor, sőt látni szeretnétek minket, ahogyan mi is titeket. 1Thessz. 3,7 Így tehát minden bajunk és üldöztetésünk között megvigasztalódtunk veletek kapcsolatban, testvéreim, a ti hitetek által. 1Thessz. 3,8 Mert egyszerre feléledünk, ha ti szilárdan álltok az Úrban.”

Láttuk az apostol szeretetét, amivel a hívők után vágyódott (1,2) és az Ellenség gyűlöletét is, amellyel megkísértette a hívőket a hit útjáról, hogy újból visszavonuljanak a világba. Itt látjuk most a kegyelem diadalát, ami őket ebben a szenvedésben megerősítette és megszilárdította.

Timótheus igen megörvendeztette az apostol szívét a thesszalonikaiak hitéről és szeretetéről szóló tudósításával. Ő meg nem azt a hírt hozta Pálnak, hogy a thesszalonikaiak szenvedése véget ért vagy a próbáknak vége van, hanem arról tudósította, ezek a hívők ezekben a szenvedésekben megerősödtek.

Amint Péter látja a hullámok tobzódását, látja fenyegetettségét, hogy elsüllyed, az Úr nem azért nyújtja ki a kezét, hogy a hullámok megnyugodjanak, hanem hogy a hullámok láttán Pétert megoltalmazza. Így történt ez a thesszalonikaiakkal is. Szenvedésük ellenére szilárd maradt az Úrba vetett hitük, és nem lanyhult meg az apostol iránti szeretetük.

Ha a nehézségekkel konfrontálódunk, mindig az az Ellenség célja, hogy megrendítse Urunkba vetett hitünket. Ha a lélek a szenvedésben - ami el akar tántorítani az Úrtól - odafordul az Úrhoz, az az ellenség feletti győzelmet jelenti, és a lélek nagy áldást nyer az Úrral való közösség elmélyítése által. A következmény az, hogy az Úr szeretetét és hordozó kegyelmét sokkal mélyebben fogjuk érezni.

Így volt ez ezekkel a hívőkkel is. Szenvedésükben odafordultak az Úrhoz, és az ellenség hatalma ellenére szilárdan állnak az Úrban. Nem próbálják meg, hogy saját erejükkel forduljanak szembe az ellenséggel, hanem szilárdan megmaradnak az Úrban, ahogy ezt az apostol az efézusi keresztyénekről is írta: Ef 6,10: „Végül pedig: erősödjetek meg az Úrban és az ő hatalmas erejében.” Abban az időben, amikor mindenki a maga javát kereste és nem Jézus Krisztusét, írja Pál a filippibelieknek: Fil 4,1: „Maradjatok meg az Úrban, szeretteim!”

Jó a számunkra, ha sötét és felhős napokban, a világ oldaláról való szenvedések napjaiban és a gyengeség és világiasság napjaiban Isten népe ismeri az Urunkban lévő erőforrást. Akkor erőt és segítséget nyerünk ahhoz, hogy megálljunk az ellenség minden törekvésével szemben, ami el akar téríteni bennünket a hit útjáról.

1Thessz. 3,9-11: „Hogyan is adhatnánk eléggé hálát Istennek értetek mindazért az örömért, amellyel megörvendeztettek minket a mi Istenünk előtt, 1Thessz. 3,10 amikor éjjel és nappal buzgón könyörgünk azért, hogy láthassunk benneteket, és kipótolhassuk hitetek hiányosságait! 1Thessz. 3,11 De maga a mi Istenünk és Atyánk, és a mi Urunk Jézus Krisztus egyengesse utunkat hozzátok.”

A kegyelem diadala tölti meg az apostol szívét örömmel a szenvedés napjaiban, és számára ez volt az oka annak, hogy hálaadással fordul érettük Istenhez. Éjjel és nappal könyörög, hogy készítse el a hozzájuk való utat, hogy még több lelki áldást ajándékozhasson nekik szolgálata által.

3,12: „Titeket pedig az Úr gyarapítson és gazdagítson a szeretetben egymás iránt és mindenki iránt, ahogyan mi is szeretünk titeket.”

Eddig az volt a kívánsága. hogy az Úr (akihez szenvedésükben fordultak) őket ne csupán túláradó szeretettel ajándékozza meg egymás iránt, hanem minden szentek iránt is úgy, ahogy az apostol és munkatársai szíve is túlárad szeretetben irántuk. A szenvedés következménye lehet az is, hogy az Úrhoz fordultak és kiáradt szeretetük mások iránt.

3,13: „Erősítse meg a szíveteket és tegye feddhetetlenné a szent életben, a mi Istenünk és Atyánk színe előtt, amikor a mi Urunk Jézus Krisztus eljön minden szentjével együtt. Ámen.”

Végül ismét előre néz az apostol az eljövendő dicsőségre. Látja a szenvedéseket, amiket viselnünk kell, amik arra a pillanatra készítenek elő bennünket, amikor az Úr Jézus megjelenik a földön minden szentjeivel együtt.

A praktikus megszentelődést látja itt, mint ami szeretetből fakad. Az igaz szeretet semmiféle szentségtelenséget nem tűr meg, ami a szeretet valóságában elcsenevészesedik, és elpusztítja a szeretet gyakorlati eredményeit. Így fog visszhangra találni a hit útja az Úrhoz és a szeretet egymás között úgy, mint az Isten előtti megszentelődés az Úr megérkezésekor valamennyi szentjével együtt. Amennyiben a hitre, szeretetre és szentségre való felelősségünk megfelelt, akkor az ezen a napon láthatóvá válik.

Valaki azt írta: „Ha Pál az Úr eljövetelével foglalkozik és megfontolja a hit kiváltságait, akkor látja, hogy a szentek mind az Úr köré vannak összegyűjtve, a közös öröm élvezetében. Mikor Pál a keresztyén életfolytatás felelősségéről gondolkodik, mindig Krisztus megjelenését látja maga előtt. Ha az Atya jelenlétében járunk Jézus Krisztussal és elfoglaljuk azt a helyet, amit Isten szeretete adott nekünk és Krisztus váltságműve lehetővé tett, akkor ez kizárólag örömöt jelenthet a szívünknek.

Mikor viszont az Úr Jézussal megjelenünk, más színben leszünk, kétségtelenül anélkül, hogy elvesztenénk a Benne való állapotunkat és boldogságunkat. Aztán az első pillanatban elérjük azt, hogy felelősségünk eredményei láthatóvá válnak” (JND).

Ez a fejezet a hívők közössége képét ábrázolja, akiket szeretett egyrészt az apostol, másrészt a szorongattatás megpróbáltatásainak vannak alávetve. Egyidejűleg ezek a hívők a szenvedést olyan lehetőséggé alakítják, amiben hitben az Úrhoz fordulnak, és túlárad szeretetük egymás iránt. Igen, a hit szenvedés által erősödik meg, a szeretet túláradó, a hívők szíve szentségben erősödik meg, és bizalommal előre lehet látni az Úr visszajövetelét, mikor eljön minden szentjével együtt.

Fontos, hogy hívőkként megértsük: Isten népe olyan világban van, amelynek a fejedelme a Sátán, és amelyben Krisztus nincs jelen, és szenvedést várható benne akkor is, ha ezt a szenvedést nem mindig üldöztetések formájában kell elfogadni.

Az apostol figyelmezteti az efézusi véneket, hogy „rabló farkasok” fognak jönni kívülről, hogy kiragadjanak a nyájból, „sőt közületek is támadnak majd férfiak, akik fonák dolgokat beszélnek, hogy magukhoz vonzzák a tanítványokat” (ApCsel 20,28kk.). Az ilyenek maguk mögé vonzzák a tanítványokat és szakadást okoznak Isten népe között.

Gyakoribbak inkább a hívők közti viszálykodások, mint a kívülről való üldöztetések okozta szenvedések. Az Isten népe közti meghasonlás, sőt gyakran a hívők csekély létszáma, gyengesége és olykor az izoláltság és egyedüllét is alkalom a Kísértő számára, hogy elérje célját. A Kísértő el akarja téríteni a hívőket a hit ösvényéről, hogy visszavonja őket a világba és elhomályosítsa számukra az eljövendő dicsőség reménységét.

Az apostol napjaiban némelyek a szenvedés súlyos terheit hordozták, mások meg inkább saját üzletükkel törődtek, mint Krisztus dolgaival. Némelyek visszatértek a világba, hogy elkerüljék a megvetés széles útja és a keskeny út szenvedése közti választást. Csak ha szilárdan megmaradunk az Úrban, akkor lesznek eredménytelenek az ellenség támadásai, hogy eltérítsen a keskeny útról.

Zsolt 56,14: „Hiszen megmentettél engem a haláltól, lábamat az elbukástól, hogy járhassak Isten színe előtt az élet világosságában.”

Az istenfélő ember, aki ebben a zsoltárban megszólal, ellenségekkel áll szemben, akik egész nap harcolnak vele, szavai elferdítik, lépteit akadályozzák és lelkére leselkednek (Zsolt 56,3.5.7). Ezen szembeszegülés ellenére a zsoltáros Istenhez fordul és benne bízik (Zsolt 56,2.4.) Ennek az eredménye az, hogy Isten megmenti ellenségétől, és felismeri, hogy Isten vele van (Zsolt 56,10). Megszabadul és vallja, hogy: „Járhassak Isten színe előtt az élet világosságában” (Zsolt 56,14).

A Thesszalonikában lévő frissen megtértek hasonló körülmények között kellett keresztülmenniük és hasonló eredményeket tapasztaltak meg. Ahogyan a 3. fejezetben láttuk, ezeknek a hívőknek szenvedéseket és szorongattatásokat kellett elviselniük, mivel az Ellenség el akarta vonni őket a hit útjáról és vissza akarta vonni őket a világba. (3,3.5). Ebben a kísértésben ők mégis az Úrhoz fordultak és bebizonyították, hogy az Ellenség támadásával szemben „szilárdan megmaradtak az Úrban” (3,8). Miközben megtapasztalták az Úr segítségét és megszabadultak a Kísértőtől, nyugodtan járhatják útjukat Isten előtt az élet világosságában.

4,1: „Egyébként pedig, testvéreim, kérünk titeket, és intünk az Úr Jézus nevében, hogy amint tőlünk tanultátok, hogyan kell Istennek tetsző módon élnetek - s amint éltek is -, ebben jussatok még előbbre.”

A kísértésektől, amikről a 3. fejezetben írt, most a hit útjára vezet minket az apostol, amit a 4. fejezetben ábrázol: itt megmutatja nekünk, milyen módon kell járnunk és hogy éljünk Isten tetszésére (vö. 1.v.). V. 1).

Ez a fejezet megmutatja nekünk, mi jellemzi a hívőket egyenként és közösségileg is, hogy Istennek öröme legyen bennük. Azokat a hívőket, akik a hit útján járnak és előrehaladnak, hogy találkozzanak Krisztussal a levegőégben, ezek jellemzik: szentség, szeretet, igazságosság, bizalom és reménység. Az ilyen jellemvonások nyilvánvalóan ellentétben állnak a minket körülvevő világ karakterével, amire az élvezet, gyűlölet és korrupció jellemző és nincsen reménysége.

4,2: „Hiszen tudjátok: milyen rendelkezéseket adtunk nektek az Úr Jézus nevében.”

Az apostol arra emlékezteti a gyülekezet tagjait, hogy mind oktatás által, mind pedig azáltal tanultak tőle, hogy példát mutatott nekik (2,10-11), és megmutatta így, hogy kell úgy élniük, hogy kedvesek legyenek Istennek. Miután eltelt bizonyos idő, ösztönzi őket, hogy életútjukon még inkább járjanak Isten tetszése szerint. Az Isten dicsőségére való gyakorlati élet azért olyan fontos, mivel az az Isten parancsa, hogy eszerint éljünk. Azt annál is inkább meg kell fontolnunk, ha örülünk azoknak az előnyöknek, amikben Isten kegyelme által vagyunk.

Így történik növekedés gyakorlati életfolytatásunkban, amit az kell jellemezzen, hogy igen sok gazdag áldásban részesülünk. Az igazság, amit nekünk mint hívőknek az életmódunkkal kapcsolatban prédikáltak, megtanít minket, hogy gyakorlati módon Isten dicsőségére való életet folytassunk. (vö.: Tit, 2,11-12:” Mert megjelent az Isten üdvözítő kegyelme minden embernek / és arra nevel minket, hogy megtagadva a hitetlenséget és a világi kívánságokat, józanul, igazságosan, és kegyesen éljünk a világban.”)

4,3-5: „Az az Isten akarata, hogy megszentelődjetek: hogy tartózkodjatok a paráznaságtól, 1Thessz. 4,4 hogy mindenki szentségben és tisztaságban tudjon élni feleségével, 1Thessz. 4,5 nem a kívánság szenvedélyével, mint a pogányok, akik nem ismerik az Istent;”

Azok, akik megvallják Jézus Krisztus nevét és a hit útján járnak, a személyes tisztaságnak kell lennie első ismertetőjelüknek. A pogány környezetet, amiből Isten kihívta a thesszalonikabelieket, a test gyönyörei jellemezték, amiket nem csupán a mindennapi életben gyakoroltak, hanem ez vallási életgyakorlatukban is meghonosodott. Olyan bálványimádó rendszer vette körül őket, amikben az érzéki vágyak uralkodtak, és amiben nagy erkölcstelenség ábrázolta a templomi rítus egy részét.

Jelen napjainkban körül vagyunk véve romlott keresztyénséggel, akik igen gyorsan visszafejlődtek a pogányság romlottságához. Ezt a visszafejlődést pótlólagosan gonosz jelenség kíséri, miközben mindez a kegyesség palástja alatt történik (vö. 2Tim 3,1-5). És ha ezek a figyelmeztető szavakra már az akkori időkben is szükségesek voltak, az utolsó napokban, amikben élünk, nem kevésbé fontosak. A nagy veszély ugyanis az, hogy a minket körülvevő tisztátalan világ, amelyik nyilvános közszemlére teszi szégyentelenségét, majdnem tudatlanul befolyásol és majdnem rávesz minket, hogy könnyelműen gondoljunk a rosszra.

Ha tehát azon az úton járunk, amelyik Isten öröméhez vezet, egészen egyszerű tanítást nyerünk itt arról, hogy Isten akarata az, hogy gyakorlati szentségben épüljünk és forduljunk el a világi gyönyöröktől. Arra nyerünk tehát felszólítást, hogy emberi „edényünket” (testünket) tisztességes használatra bocsássuk rendelkezésre, és ne kövessünk gonosz szokásokat, ahogy ezt azok teszik, akik nem ismerik Istent.

4,6-8: „És hogy senki túlkapásra ne vetemedjék, és ne csalja meg testvérét semmiféle ügyben. Mert bosszút áll az Úr mindezekért, ahogyan már előbb megmondtuk nektek, és bizonyságot is tettünk róla. 1Thessz. 4,7 Mert nem tisztátalanságra hívott el minket az Isten, hanem meg-szentelődésre. 1Thessz. 4,8 Aki tehát ezt megveti, az nem embert vet meg, hanem az Istent, aki Szentlelkét is reátok árasztja.”

Ezekben a versekben olyan figyelmeztetések vannak, amelyek meg kell őrizzék a hívők közösségét a testi indulatoktól. A testnek nem kell sem engedni, sem kapcsolódó-pontot biztosítani, hogy ne tegyenek bennünket tisztátalanná az egymás közi szociális kapcsolatok. Az Úr megbosszul minden testi gonoszságot, amit testvér ellen vétünk, mivel szentségre hívott el minket Isten. Aki teret ad gonosz szenvedélyeknek, nem csak Isten ellen vétkezik, hanem megveti Istent és nem veszi figyelembe Isten Szentlelkét, aki bennünk vett lakozást.

4,9-10: „A testvéri szeretetről pedig nem szükséges írnom nektek, hiszen titeket is az Isten tanított az egymás iránti szeretetre; és mert gyakoroljátok is ezt minden testvér iránt egész Macedóniában. De kérünk titeket, testvéreim, hogy egyre inkább gyarapodjatok ebben.”

Miután figyelmeztetésben részesültünk az érzéki vágyakkal kapcsolatban, ami Isten elleni bűnökre és egymás közti viszálykodásokra vezet minket, az apostol az „egymás iránti szeretetre” figyelmeztet minket. Az érzékiség közvetlen ellentétje a szeretetnek, mert az érzékiség az én kielégülését szolgálja, miközben mások költségére saját örömét keresi.

A szeretet ezzel szemben az én megtagadása, és mások javát keresi. Az apostol tudta, hogy keresztyén közösséget csak szeretetben való légkörben lehet megélni, és bátorította az újonnan megtérteket Thesszalonikában ugyanúgy, mint minket is, hogy tartsák értékesnek az igaz szeretet erejét.

• Emlékeztet arra a szeretetre, amit ő tanúsított irántuk és így ilyen szeretet közösségben vezette őket (2,17).

• Imádkozik Pál, hogy „az Úr gyarapítson és gazdagítson a szeretetben egymás iránt és mindenki iránt” (3,12).

• E levél utolsó fejezetében arra bátorítja az apostol a szenteket, hogy vegyék fel a hit és szeretet pajzsát.

• Azokat, akik közöttük dolgoznak és elöljárók, szeretetben, mértéken felül becsüljék (5,8.13).

A szeretet a tökéletesség köteléke, ami összeköti a szenteket és kiábrázolja Krisztust. Akármilyen képesség áll is rendelkezésre, ha hiányzik a szeretet, Krisztus nem ábrázolódik ki a szentek között. Jn 13-ban maga az Úr mondja: Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást.” (Jn 13,35).

4,11-12: „És tartsátok becsületbeli dolognak, hogy csendesen éljetek, tegyétek a magatok dolgát, és saját kezetekkel dolgozzatok, ahogyan elrendeltük nektek. 1Thessz. 4,12 A kívülállók iránt tisztességesen viselkedjetek, és ne szoruljatok rá senkire.”

Azokkal szemben, akik nincsenek közösségben a hívőkkel, igazán és tisztességesen kell viselkedni. A véget szem előtt tartva azt mondja az apostol nekik, hogy iparkodjanak arra, hogy „csendesen éljetek, tegyétek a magatok dolgát.” Az emberek számára a világban magától értetődő, hogy részt vegyenek aktivitásukban akkor is, ha csupán lokális érdeklődést tanúsítanak irántuk.

Az a keresztyén azonban, aki tudatában van, hogy megmenekült a világból, ezzel a tendenciával szemben mégis teljes komolysággal ellenhatást fejt ki, és csendben folytatja saját útját, miközben amennyire lehetséges, nem foglalkozik ennek az őt körülvevő világnak a kérdéseivel és vitáival.

Saját kezünkkel kell dolgoznunk és tisztességgel kell eljárnunk üzleti dolgainkban, hogy gondoskodjunk mindennapi szükségleteinkről. Tudjuk az Írásból, hogy vannak olyan, akik magukat teljes mértékben az Úr szolgálata munkájára szánták, hogy Krisztus rendelkezésére álljanak. Azonban általánosságban az Úr gondolatai szerint való az, ha Isten népe az Úrnak szolgál és egyidejűleg földi kötelezettségeinek is eleget tesz.

4,13-14: „Nem szeretnénk, testvéreink, ha tudatlanok lennétek az elhunytak felől, és szomorkodnátok, mint a többiek, akiknek nincs reménységük. Mert ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadt, az is bizonyos, hogy Isten az elhunytakat is előhozza Jézus által, vele együtt.”

A keresztyén életfolytatást nem csupán a szentség, szeretet és igazságosság formálja, hanem az Úr visszajövetelének csodálatos reménysége betölti vigasztalással és örömmel. Jelenleg, amikor az apostol a thesszalonikabelieknek ír, az igazsággal kapcsolatban a tudatlanság mintegy felhőként árnyékolja be reménységüket. Jóllehet talán Timótheus megemlíti ezen okból tudósításában a „hitet” és „szeretetet” (3,16), de a reménységről nincsen szó. Az apostol most azért ír nekik, hogy eloszlassa a sötét felhőt.

Jó dolog az, ha az apostol szavaira komolyan odafigyelünk, amikkel tudatlanságukkal foglalkozik, mert az apostol itt oktatja a gyülekezetet minden időre vonatkozóan az Úr övéiért való eljövetele és az övéivel való eljövetele különbségéről.

Jóllehet az apostol az Úr eljöveteléről tanítja a theszalonikaiakat, mégis igen ismerős volt számukra, hogy az Úr Jézus visszatér, hogy létrehozza dicsőségének és áldásának királyi uralmát. Ők az Úrhoz tértek, hogy várják a mennyből eljövendőt (1,10). Azonban miközben az Úr eljövetelét várták, közben néhányan elaludtak. És így történt meg az, hogy az elaludtak az Úr visszajövetelekor nem lehetnek jelen. Nyilvánvalóan semmi kétségük nincsen afelől, hogy egykor jelen lesznek Krisztus dicsőségében. De ha Krisztus dicsőségben van és az elaludtak teste a sírokban van, hogy tudnak akkor azok itt találkozni az Úrral visszajövetelekor és hogy tudnak vele uralkodni?

Ezzel a nehézséggel szembesül itt és foglalkozik az apostol, és elkezdi tisztázni nekik, hogy semmi gondot ne okozzon számukra és nem is kell folyamatosan aggodalmaskodniuk, hogy közülük is elaludtak némelyek, mint ahogy ez másokkal is történt, akiknek semmiféle reménységük nem volt. Azt mondja Pál: „Mert ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadt, az is bizonyos, hogy Isten az elhunytakat is előhozza Jézus által, vele együtt.” Ami a jövőjüket illeti, azt Krisztusban már megmutatta. Ő meghalt, és így ők is meghaltak. Krisztus feltámadt, és így azok is feltámadnak, mert feltámadottakként fognak megjelenni Krisztussal.

Miközben az apostol Jézus halálát és feltámadását említi annak ábrázolására, ami a hívőknek valóság kell legyen, akkor igen figyelemreméltó az alkalmazott szó kiválasztása. Arról beszél, hogy egyrészt „Jézus meghalt”, és másrészt a hívők „elaludtak”. Miközben az Úr Jézus helyettesként megízlelte a halál szörnyűségét, és a bűn terheit viselte, a halál a hívőknek a nyugalomba való bemenetelt jelenti.

Az apostol tehát teljesen egyértelművé teszi, hogy a hívők elalvása semmi módon nem a keresztyén reménység akadályozása. Pál megmutatja, hogy mindkettő, mind az elaludt, mind az élő keresztyének megjelennek, hogy kormányozzanak Krisztussal.

4,15-18: „Azt pedig az Úr igéjével mondjuk nektek, hogy mi, akik élünk, és megmaradunk az Úr eljöveteléig, nem fogjuk megelőzni az elhunytakat. Mert amint felhangzik a riadó hangja, a főangyal szava és az Isten harsonája, maga az Úr fog alászállni a mennyből, és először feltámadnak a Krisztusban elhunytak, / azután mi, akik élünk, és megmaradunk, velük együtt elragadtatunk felhőkön az Úr fogadására a levegőbe, és így mindenkor az Úrral leszünk. Vigasztaljátok tehát egymást ezekkel az igékkel.”

Ez arra vezeti az apostolt, hogy tanítson minket erről a nagy titokról, hogy még az Úr Krisztussal való megjelenésünk előtt először eljön az Úr a saját népéért. Ha Krisztussal együtt minden szentnek meg kell jelennie, azoknak is, akik az elragadtatásig élnek, velük szemben semmi előnyt nem élveznek azok, akik már elaludtak. Az élő semmiképpen nem fogják megelőzni a már elhunytakat Isten királyi uralma áldása élvezete vonatkozásában.

A nagy igazságot az Úr eljöveteléről a szentek számára azzal a biztosítással vezeti be az apostol, hogy „az Úr igéjével mondjuk nektek.”

A továbbiak folyamán azt majd látjuk, milyen módon fog eljönni az Úr értünk. Az Úr úgy fog leszállni a mennyből, ahogy ezt már a tanítványoknak is megmondta: „Ismét eljövök, és magam mellé veszlek titeket..” (Jn 14,3).

Ez azt jelenti ugyanakkor, hogy „lejön a mennyből”, de is jelenti, hogy a földre jön. Ha eljön szentjeiért, találkozik a szentekkel a levegőégben.

Miközben jön az Úr, „felhangzik a riadó hangja, a főangyal szava és az Isten harsonája.” Mikor az Isten harsonája hangzik, először feltámadnak a Krisztusban elaludtak, azután, mi, akik élünk, egyidejűleg velük együtt elragadtatunk az Úrhoz a levegőégbe. És aztán mindig az Úrral leszünk. Azt mondja az apostol: „Vigasztaljátok tehát egymást ezekkel az igékkel.”

A 4. fejezetben az apostol az Úr eljöveteléről oktatott és megmutatta, milyen jelentősége van ennek a szentek számára. Az 5,1-3 az Úr napjáról szól, és megmutatja, milyen jelentősége van ennek az eljövetelnek a világ számára. A 4-11. versekben megmutatja az apostol a helyes állapotot, aminek jellemeznie kell minket a Krisztus távollétében való éjszakában: Olyan a világban érvényesülő életmód ez - ama nap világossága által -, ami rövidesen bekövetkezik. Az előzőekhez csatlakozva (12-22.v.) figyelmeztetések hangzanak el és az apostol rámutat különböző veszélyekre, amik a hívőkre leselkednek. A levél imádsággal és köszöntésekkel zárul (23-28.v.).

5,1-3: „Az időpontokról és alkalmakról pedig nem szükséges írnom nektek, testvéreim, mert ti magatok is jól tudjátok, hogy az Úr napja úgy jön el, mint éjjel a tolvaj. Békesség és biztonság, akkor tör rájuk hirtelen a végső romlás, mint a fájdalom a várandós asszonyra; és nem fognak megmenekülni.”

Az apostolnak az igaz keresztyén reménységről kellett írnia a tehesszalonikaiaknak, hogy szétoszlassa a szentek számára az Úr eljövetelével kapcsolatos helytelen gondolatokat és félelmeket. Mégis, semmiféle szükség nincsen arra, hogy további részletekbe bocsátkozzon az Úr napja „időpontjáról és alkalmáról.”

„Az „időpontok és alkalmak” nem közvetlenül vonatkoznak közvetlenül Isten gyülekezetére. Aki időpontok és alkalmak után kutakodik, azt próbálja megismerni, hogyan és mikor folytatja Isten útját a földdel, amiket közölt a prófétai írásokban. Az Úr azt mondta egyszer tanítványainak: „Nem a ti dolgotok, hogy olyan időkről és alkalmakról tudjatok, amelyeket az Atya a maga hatalmába helyezett.” (ApCsel 1,7).

Minden kísérlet, amelyik számolni akar vagy előre meg akarja tudni az elragadtatás vagy az Út földre való eljövetelének időpontját, akkor is, ha az Dániel próféciáin vagy más iratokon alapszik, értéktelen és helytelen. Ennek egyértelműen így kell lenni, mivel az Úr egyértelműen megmondta, hogy ezeket nekünk nem kell tudnunk.

Mégis, az apostol most áttért a szentek elragadtatásáról az Úr eljövetelére. Egyrészt ez az esemény teljes örömöt és áldást jelent a hívőknek. Másrészt pedig ez megfélemlítés és ítélet eseménye lesz a világ számára, amely elutasítja Jézust.

A próféták újra és újra beszéltek az Úr napjáról. Ennek során ők ezt a napot abból a szempontból tekintették, hogy az Úr beavatkozik ennek a világnak az ítéletébe, megtörténik Izráel helyreállítása és áldássá válik a nemzeteknek. Ez az a nap, amelyen az Úr beavatkozik ennek a földnek a folyamatába, minden gonoszságot megítél, és az áldás királyi országát valósítja meg.

Akkor is, ha nem szükséges részleteiben írni az Úr napjáról, még három fontos dologra emlékeztet az apostol:

1. Ez a nap teljesen váratlanul lepi meg a világot, úgy, ahogy éjszaka nem várják a tolvajt. Hirtelen fog eljönni ez a nap a világba, ahogyan hirtelen jön a fájás a várandós asszonyra.

2. Ha az Úr napja eljön, a világ állapotát önelégedettség jellemzi, ami össze van kapcsolva azzal, hogy egyáltalán nem ismerik Istent. Minden politikai fáradozás arra irányul, hogy megakadályozzák a háborúkat és biztonságot teremtsenek a nemzeteknek. Nyilvánvalóan elérnek egy pontig ezek a fáradozások, amikor siker koronázza őket és azt mondják: „Béke van és biztonság.” De mindebből a fáradozásból kihagyják Istent. Olyan világból valók, amelyik nem ismeri Istent. A világ állapota ezzel a kifejezéssel ábrázolható: sötétségben vannak (4.v.)

3. „Senki sem menekülhet meg” az ítéletben, ami a gonoszokra jön, ami az Úr napja hatása: hirtelen bekövetkező „végső romlás”.

5,4-5: „Ti azonban, testvéreim, nem vagytok sötétségben, hogy az a nap tolvajként lephetne meg titeket. Hiszen valamennyien a világosság és a nappal fiai vagytok, nem vagyunk az éjszakáé, sem a sötétségé.”

Mikor az Úr napja rettenetes hatást fejt ki az Istentelen világ számára, ennek a jövőbeli napnak a világossága ma is már közvetlen hatást fejt ki a hívők életére.

A hívők, akiket „testvéreknek” nevez az apostol, nincsenek sötétségben. Hiszen ők „a világosság és a nappal fiai.” A hívőket úgy jellemzi az apostol, hogy őket ismeri Isten és az eljövendő nap világosságában járnak, s ezzel szemben a világot „éjszakának” és „sötétségnek” jellemzi. Ezek a sötétség alkotóelemei: Krisztus távolléte és hogy nem ismerik Istent (vö. Jn 12,35-36.46; 13,30).

A nem régen megtért thesszalonikaiak, akiknek Pál a levelét írja, az „élő és igaz Istenhez” fordultak. Ez által Isten világosságába kerültek, ami Krisztusban tökéletesen nyilvánvalóvá lett, és nem jellemző rájuk, hogy nem ismerik Istent, és nem is fog hirtelen rájuk törni az ítélet, ami csapásként éri a világot.

1Thess 5,5-7: „Akkor ne is aludjunk, mint a többiek, hanem legyünk éberek és józanok.

Az apostol figyelmeztet minket, akik a világosság és nappal fiai vagyunk, hogy feleljünk is meg ezeknek a jellemvonásoknak.

1./ Azt mondja Pál: „hogy ők ne aludjanak, mint a többiek.” Aki alszik, semmit sem tud arról, ami körülötte történik. A világ sincs tisztában azzal, hova sodródik, mennyire értéktelen minden fáradozása és m világos számára a jövőbeli ítélet eseményei sem. A hívők legyenek éberek, ne kerüljenek a lelki alvás állapotába, hogy ne váljanak a világgal együtt közönyössé az Úr napját illetően.

2./ Ezenkívül „ébereknek” kell lennünk. Nem csupán az Úr jövetelét kell várnunk, hanem egyúttal ébereknek is kell lennünk. Az Úr maga mondja: „Boldogok azok a szolgák, akiket az úr, amikor megérkezik virrasztva talál. Bizony, mondom néktek, hogy felövezi magát, asztalhoz ülteti őket, odamegy, és felszolgál nekik.” (Lk 12,37).

3./ Figyelmeztet az apostol, hogy józanok legyünk, ne kerüljünk a lerészegedés állapotába, amikor az ember gonosz befolyása alá kerül. Legyünk óvatosak, hogy ne kerüljünk a világ a Gonosz befolyása alá. Krisztus és eljövetele vonatkozásában legyünk éberek, hogy józanság jellemezzen bennünket a világot illetően.

5,8: „Mi azonban, akik a nappal fiai vagyunk, legyünk józanok, vegyük magunkra a hit és a szeretet páncélját, és mint sisakot, az üdvösség reménységét.”

Meneküljünk el a világ befolyása elől, ami hozzájárul ahhoz, hogy bensőleg érzéketlenné tegyen. Ehhez szükségünk van a hit és szeretet mellvértjére és az üdvösség sisakjára. Ahhoz, hogy megmeneküljünk látható világtól, szükségünk van a hitre, és ez a hit nem csupán a láthatók felet uralkodik, hanem azok felett is, amik láthatatlanul élnek a világban.

Ha meg akarunk menekülni a világ gyönyöreitől, muszáj, hogy a szeretet kormányozzon bennünket. Hogy megszabaduljunk a világ értelmetlen törekvéseitől, annak balra igyekezeteivel és üres reménységével együtt, szükségünk van az „üdvösség reménységére”. Ez nem olyan reménység, ami megjavítja a világ állapotát vagy a világ gonoszságát megreformálhatja. Az üdvösség reménysége teljesülése tökéletesen megszabadít minket a világtól és ítéletétől, és részessé tesz egyidejűleg az eljövendő dicsőségben.

5,9-10: „ Mert az Isten nem haragra rendelt minket, hanem hogy elnyerjük az üdvösséget a mi Urunk Jézus Krisztus által, aki meghalt értünk, hogy akár ébren vagyunk, akár alszunk, vele együtt éljünk.”

Az Isten tanácsvégzéséről szóló ismeret megerősíti „hitünket”, „szeretetünket” és „reménységünket.” Isten nem haragra rendelte a hívőket, hanem arra, hogy „üdvösségük legyen a mi Urunk Jézus Krisztusban.” Itt az üdvösség eljövendő részként tekintendő, mint a világtól és eljövendő ítéletétől való végérvényes és tökéletes szabadításként. Isten célja számunkra „a mi Urunk Jézus Krisztuson” nyugszik és értünk való halálán. Ő meghalt, úgyhogy mindegy, hogy meghalunk vagy ébren vagyunk, Ővele fogunk élni.

Jézus Krisztus váltsághalála eredménye tehát az, hogy elvégezte számunkra, hogy Vele lehessünk. Ha el fogunk aludni, Vele leszünk, úgy, ahogy ő maga mondta a haldokló latornak: „Bizony, mondom néked, ma velem leszel a paradicsomban.” (Lk 23,43).) Ha azonban azt akarja, hogy egy ideig még a földön legyünk, lehetővé teszi, hogy a világtól „elkülönülve” Vele éljünk.

5,11: „Vigasztaljátok tehát egymást, és építse egyik a másikat, ahogyan teszitek is.”

Láttuk tehát, hogy dicsőségre rendeltettünk. Ennélfogva előjogunk, hogy most Krisztussal éljünk. Lehetséges, hogy hamarosan elragadtatunk, hogy az Úrral találkozzunk hamarosan a levegőégben. Ezért szenvedjünk el minden szorongattatást és szenvedést, amikben vagyunk, és egymást bátorítsuk.

Az apostol figyelmeztet minket, hogy építsük egymást, hogy a szent hitben erősítsük egymást. A hívők Isten gondolata szerint azért gyülekezetnek össze, hogy kölcsönösen szeressék, bátorítsák és építsék egymást (3,12; 4,9;18; 5,11).

Miután az apostol bátorította a szenteket az elalvásra és az Úr napjára vonatkozással, mind pedig annak életünkre való kihatásával kapcsolatban, int és figyelmeztet most minket is, hogy őrizkedjünk azoktól a különös veszélyektől, amiknek állandóan ki vagyunk téve.

5,12-13: „Kérünk titeket, testvéreink, hogy becsüljétek meg azokat, akik fáradoznak közöttetek, akik elöljáróitok az Úrban, és intenek is titeket, és munkájukért nagyon becsüljétek őket. Éljetek egymással békességben.”

Figyelmeztetésben részesülünk, hogy ismerjük meg azokat, akik az Úr szolgálatában dolgoznak, és Isten népe között az Úr félelmében járnak, akkor is, ha rendre utasítanak minket. Teljes mértékben szeretnünk kell őket és becsülnünk kell az ilyeneket munkájukért. Nincsen utasítás arra, hogy ilyen figyelmeztetés azokra korlátozódik, akik feladták hivatásukat. A figyelmeztetés érvényes mind ezekre, mind amazokra is.

Van olyan állandó veszély, ami megzavarja a békességet. Az Úr azt kérdezte egyszer a tanítványoktól: „Miről vitatkoztatok útközben?” Ők azonban hallgattak, mert arról vitatkoztak az úton egymással, hogy ki a legnagyobb? (Mk 9,33-34). A nehézségek mögött, amik Isten népének adattak, állandóan fennáll annak a kívánságnak a veszélye - függetlenül a vitatkozás tulajdonképpeni tárgyától - hogy valaki nagy akar lenni. Az is mindig nehézséget okozhat, hogy semmi oka nincs annak, hogy ne legyen békesség. Ha a többieket mindig többre értékeljük, mint magunkat, abba a helyzetbe kerülünk, hogy „békességben leszünk egymással.”

5,14: „ Kérünk titeket, testvéreink, intsétek a tétlenkedőket, biztassátok a bátortalanokat, karoljátok fel az erőtleneket, legyetek türelmesek mindenkihez.”

Ha a hívők között Isten szerinti gondoskodás van, akkor mindenkit, akikről úgy látszik, hogy rendetlen életet folytatnak, figyelmeztetni kell. A csüggedőket vigasztalni kell, és az erőtleneket felkarolni.

Ha az isteni gondoskodásnak akármelyikét részletét elfogadják, egymás iránt kölcsönösen legyenek türelmesek mindenki iránt. Könnyen lehetséges türelmesnek lenni a gyengék és alázatosok iránt. De milyen nagy kegyelem szükséges akkor, amikor mindenki iránt alázatosak legyünk, mindegy, hogy gyenge vagy alázatos, vagy provokáló és agresszívan cselekvő emberről van szó.

5,15: „Vigyázzatok, hogy senki se fizessen a rosszért rosszal, hanem törekedjetek mindenkor a jóra egymás iránt és mindenki iránt.”

Arra is figyelni kell, hogy gonosz dologra senki se álljon bosszút gonosszal. Állandóan fennáll a veszélye annak, hogy testi megnyilvánulásokra test szerint reagáljunk. Ha valaki gonoszul viselkedik velünk szemben, legyünk csendben, és az ilyen majd elkerüli, hogy gonoszul cselekedjen (2Tim 4,14-15). Mégis semmi esetben sem toroljuk meg gonosszal a gonoszt.

Miközben a gonosz cselekvést elkerüljük, keressük a másik ember javát. A test szereti a gonosz dolgokkal való foglalkozást, mégis az előttünk lévő versek figyelmeztetnek minket, hogy ne legyünk közömbösek a gonosz cselekvéssel szemben, és amennyiben szükséges, ne bánjunk vele gonoszul. Egyidejűleg törekedhetünk arra, hogy a velünk szemben gonoszul cselekvő javára törekedjünk.

A világ tele van fájdalommal. Jézus Krisztus ebben a világban megismerte a fájdalmakat és szenvedéseket (Ézs 53,3). Azonban az Atyában való öröme zavartalan volt, és bizonyos volt afelől is, ami előtte állt. Sőt, az emberek általi elutasítása legsötétebb óráiban is azt olvassuk, hogy „ujjongott Jézus a Szentlélek által” (Lk 10,21). Ilyen módon a hívőket is arra hívta el Isten, hogy „mindenkor örüljenek.”

Az imádság olyan segélyforrás, ami szakadatlanul rendelkezésünkre áll. Ha probléma vesz körül, próba vagy feladat vár ránk, el kell mondanunk imádságban Istennek (Fil 4,6).

5,18.: „Mindenben hálát adjatok, mert ez az Isten akarata Jézus Krisztus által a ti javatokra.

Az imádság hálaadással legyen összekötve. Nem arra nyertünk felszólítást, hogy mindenért mondjunk hálát, hanem hogy mindenben legyünk hálásak. A legmélyebb megpróbáltatásban és a legrosszabb gondok között is mindig talál valamit a hívő, amiért hálát adhat Istennek.

Az efézusiaknak írt levélben arról ír a szerző, hogy a Lelket meg ne szomorítsátok. Ez a szakasz azt mutatja, hogy a türelemmel a testi törekvés is kapcsolatban áll. Ez a figyelmeztetés összefüggésben van az imádsággal, hálaadással és prófétálással is. A „Lélek kioltása” úgy tűnik, hogy abban rejlik: az imádság, magasztalás vagy a szolgálat akadályokba ütközik. Ezeket a dolgokat akkor olyan szolgálat pótolja, ami nem áll a Lélek vezetésében. A helytelen szolgálattól való tartózkodó magatartás akkor is helyénvaló, ha a Lélek inkább szeretné az imádság és magasztalás által történő vezetést.

A korinthusiakhoz írt levélből tudjuk, hogy aki prófétál, „emberekhez szól, és ezzel épít, bátorít, vigasztal” (1Kor 14,3). Ragaszkodnunk kell ahhoz, hogy ne vegyük félvállról, ha Isten szolgája által akar mondani nekünk valamit.

Akkor is, ha egy szolgálatot nem vethetünk meg, mégis felelősek vagyunk mindent megvizsgálni az Ige alapján. Mindig fennáll a veszélye annak, hogy egy tanítást a testvér tekintélye alapján fogadunk el. Az apostol egy másik levélében azt mondja: „A próféták pedig ketten vagy hárman szóljanak, a többiek pedig ítéljék meg.” (1Kor 14,29).

Miután a hallottakat megvizsgáltuk, azután kell megállapítani, hogy mi jó benne. Sajnos gyakran hajlamosak vagyunk arra, hogy a haszontalan dolgokat emlékezetünkben tartjuk, és a jó dolgokat pedig ”eleresztjük a fülünk mellett.”

A gonosznak bizonyos fajtájától, ami nincs ránk hatással, könnyen távol tartjuk magunkat. Bizonyos bűnöket könnyen megítélünk, amikhez nem olyan könnyen vonzódunk. Azonban ezen a helyen a figyelmeztetés abban áll, hogy tartózkodjunk a gonosz minden fajtájától, azoktól is, amikhez ragaszkodunk.

5,23: „Maga pedig a békesség Istene szenteljen meg titeket teljesen, és őrizze meg a ti lelketeket, elméteket és testeteket teljes épségben, feddhetetlenül a mi Urunk Jézus Krisztus eljövetelére.”

Befejezésül az apostol Istenhez fordul és a szentekért imádkozik azzal a kéréssel: „A békesség Istene szenteljen meg titeket.” Az egész ember, azaz lélek, értelem és test legyen megőrizve feddhetetlenül a mi Urunk Jézus Krisztus eljövetelére. Bárcsak elkülönítene Isten a világtól gondolkodásunkban, hajlamainkban és testünkben Jézus Krisztus számára, hogy az Úr eljövetelére, királyi uralma létrehozására feddhetetlenek legyünk és teljes jutalmat kaphassunk őtőle.

5,24: „Hű az, aki elhív erre titeket; és ő meg is cselekszi azt.”

Az aki dicsőségre hívott minket, hűséges, és végre is hajtja tervét, amire elhívott minket.

5,25-28: „Testvéreim, imádkozzatok értünk is. Köszöntsetek minden testvért szent csókkal. Nyomatékosan kérlek titeket az Úrra, hogy olvassátok fel ezt a levelet minden testvérnek! A mi Urunk Jézus Krisztus kegyelme legyen veletek! Pál második levele a thesszalonikaiakhoz.”

A szeretet különös bizalmával értékeli azok imádságát az apostol, akikért ő is imádkozott. Szent csókkal köszönti őket, és „nyomatékosan kéri őket az Úrra,” hogy olvassák fel a levelet minden testvérnek. Egy ilyen felszólításnak bizonyára meglehetősen komoly jelentősége van olyan időben, amikor kevés embernek volt lehetősége arra, hogy olvasni tudjon.

Az apostol azzal a kívánsággal zárja le levelét, hogy az Úr kegyelme legyen mindnyájukkal.

Azért írt Pál apostol két levelet Thesszalonikába, hogy korrigálja a hamis tanokat, amik belopództak a gyülekezetbe. Ennek során a hívők reménysége: az Úr visszajövetele.

Az írás ezt az igazságot két egyszerű aspektus alapján ábrázolja. Egyrészt az Úr eljön az övéihez, hogy kihozza őket a világból, hogy dicsőségében legyen velük együtt; másrészt azért jelenik meg Jézus szentjeivel, hogy őket a világba hozza és hogy ott uralkodjon velük.

Az első Thess az Úr eljövetelével foglalkozik, aki azért jön, hogy kivegye szentjeit a világból, és korrigálja a szentek elalvásával kapcsolatos tévedést.

A második Thess arról szól, hogy az Úr eljön szentjeivel ebbe a világba, és ezzel korrigálja azt a hamis tanítást, ami az élő szentek között elterjedt.

A Thesszalónikában élő gyülekezet pontosan tudta, hogy az Úr eljövetele szentjeivel az emberek napjait fogja befejezni és az Úr napját fogja beharangozni. Az apostol már első levelében szólt az „Úr napjá”-ról, mint jól ismert igazságról (1Thess 5,2). A második levélben ismét folytatja ezt a fontos témát (2Thess 2,2: „Hogy ne veszítsétek el egyhamar józanságotokat, és ne rémítsen meg benneteket sem valamely lélektől származó kijelentés, sem a mi nevünkben elhangzó megnyilatkozás, sem valamiféle nekünk tulajdonított levél, mintha az Úr napja már közvetlenül itt volna.”)

A hívők bizonyára jól tudták, hogy a próféták ezt a napot úgy ábrázolták, mint „az ÚR nagy és félelmetes napját” (Mal 3,23), mint „A harag napját”, a „szorongattatás napját, a pusztulás és sötétség napját, a sötétség és ború napját” (Zof 3,15: „Harag napja lesz az a nap, nyomorúság és ínség napja, pusztítás és pusztulás napja, sötétség és ború napja, felhő és homály napja”). Ha Krisztus királyi uralma még olyan pompás és áldott is, az Úr napját - ami királyi uralkodásába torkollik - mégis a hatalmas világítéletet vezeti be.

A hívők Thesszalonoikában üldöztetéseket és szorongattatásokat szenvednek el. Az a látszat, mintha az ellenség felhasználná az alkalmat, és azok által a rettenetes gondolatok által felülkerekedik, hogy az Úr napja már itt van, és hogy a hívőknek ezen nap szörnyűségeit kell kiállniuk, mielőtt elhozza őket az Úr. Azért írja az apostol ezt a levelet, hogy helyesbítse ezt a tévedést.

Nem csak a Thesszalonikában élő gyülekezetre, hanem Isten minden gyermekére vonatkozóan érvényes, akik hisznek benne, hogy a gyülekezetnek az Úr visszajövetele előtt nagy, szomorúsággal tele időn kell keresztülmennie. Mint mindig, mikor Isten Lelke kiigazítja a tévedésben lévőt, nyilvánvaló teszi az igazságokat, amik figyelmeztetésként, vigasztalásként és a hívők építésére is szolgálnak.

1./ Az apostol megvigasztalja a hívőket az üldözések közepette és megerősíti őket oktatás által abban az igazságban, hogy ne essenek hamis tanítás rabságába (2Thess 1).

2./ Miután közölte velük ezt az igazságot, helyreigazítja a tévedést, és előre megmondja a keresztyénség bukását és a bűn emberei nyilvánvalóvá válását (2Thess, 2,1-12).

3./ Vigasztalja a hívőket, miközben emlékezteti őket arra, amit már megnyertek Krisztusban, mind a jövendőbeli részesedésükre, ellentétben a névleges keresztyénekkel, akik pusztulásra vannak ítélve (1Thess 2,13-17).

4./ Végül utasításokat ad nekünk a gyakorlati életmóddal kapcsolatban Krisztus visszajövetelével összhangban (2Thess 3.).

A gyülekezet Thesszalonikában tévedésre jutott, és nyugtalanítják rosszindulatú személyek, akik azt tanítják - az üldözés folyamán, amiket el kell szenvedniük -, hogy az Úr napja már eljött. Mielőtt az apostol nevetségessé teszi a hamis tanítást, a köszöntések után (2Thess 1,1-2) hálát ad a hívők lelki állapotáért (2Thess 1,3-4). Vigasztal az Úr napjáról szóló igazság ábrázolása által (2Thess 1,5-10), és biztosítja őket, hogy imádkozik értük (2Thess 1,11-12).

2Thess 1,1-2: „Pál, Szilvánusz és Timóteus, az Atya Istenben és az Úr Jézus Krisztusban hívő thesszalonikaiak gyülekezetének: kegyelem néktek és békesség.” 1,2: „kegyelem néktek és békesség az Atya Istentől és az Úr Jézus Krisztustól.”

Az apostol azzal a megállapítással köszönti a Thesszalonikában lévő gyülekezetet, hogy „az Atyánkban és az Úr Jézus Krisztusban” vannak. Elismeri, hogy teljes mértékben ismerik a keresztyénség igazságát, akik előtt úgy lett nyilvánvalóvá Isten, mint ami Atyánk és Jézus Krisztus, mint a mi Urunk.

Ezért írhatja azt az apostol a Korinthusban lévő gyülekezetnek: „Nekünk mégis egyetlen Istenünk az Atya, akitől van a mindenség, mi is őérte, és egyetlen Urunk a Jézus Krisztus, aki által van a mindenség, mi is őáltala” (1Kor 8,6). Isten kegyelmét kéri az apostol ezeknek a hívőknek, hogy kitartóan álljanak meg az üldöztetésekben, és a kínszenvedések idején is őrizzék meg a szívbeli békességet.

2Thess 1,3-4: „Szüntelen hálával tartozunk Istennek értetek, testvéreim, amint ez méltó is, hiszen hitetek nőttön nő, és az egymás iránt való szeretet gazdagodik mindnyájatokban,”4.v.: úgyhogy mi magunk dicsekszünk az Isten gyülekezeteiben veletek, állhatatosságotokkal és hitetekkel, amellyel minden üldöztetést és nyomorúságot elviseltek.”

Ennek a gyülekezetnek olyan volt a lelkiállapota, hogy hálát adhatott érte az apostol. Mikor olyan tudatlanságba kerülnek, hogy tanításra van szükségük, vagy a tévtanítás talajára jutnak, korrigálni kell a helyzetet, és ha egyesek rendetlenül élnek, vagy bármikor is, mindig hangsúlyozza az apostol, amit Isten gyermekeiben rosszat lát, tudatlanságot vagy kudarcot, így törődik övéivel.

Figyelemre méltó, hogy az apostol hálát ad a gyümölcsért, amit Isten a szentségben ajándékozott a gyülekezet „hitéért és szeretetéért.” Ebben a szakaszban nem az igazság megismerését köszöni meg az apostol Istennek, amire már eddig eljutottak, vagy a buzgóságot az Ige megismerése kutatásában tettek, hanem megköszöni az igazság kiterjedését, amit életükben megállapított.

Az Efézusban élő hívőknek is Pál levelében nem azt köszöni meg, hogy a legfőbb igazságot - összekötve azt Isten tanácsvégzésével - megértették, hanem megköszöni Istennek ennek az igazságnak gazdag befolyását életükben, ami nyilvánvaló lesz „az Úr Jézusba vetett hitük által” és „minden szent iránti szeretetük” által (Ef 1,15-16; Kol 1,3-4).

A Thesszalonikában való gyülekezet kitűnt nem csak a Jézus Krisztusba vetett hit által, hanem abban is, hogy hatalmasat növekedtek a hitben; nem csak a kölcsönös szeretet által, hatalom a túláradó szeretet által is. Nem csak különösösen is lelki érzelmű emberek vannak közöttük, hanem azt mondja az apostol, hogy „az egymás iránt való szeretet gazdagodik mindnyájatokban”.

A thesszalonikai hívők igen jó bizonyságát adják annak, milyennek kell lennie egy gyülekezet Isten iránti gondolkodásának: emberek csoportját képezik, akikben dominál a Krisztus iránti hit és az Isten iránti szeretet. Az ilyen közösségben nem lehet helye a testi dolgokra való hajlammal együtt az öndicsőítésnek, a féltékenységnek és gonoszságnak.

Kézenfekvő lenne ott az egymás iránti kölcsönös bizalom; senki nem beszélne rosszat a másikról, hanem mindenki a másik javát keresné.

Ezekben a bevezető versekben az apostol semmit sem szól reménységéről úgy, mint első levelében. Valószínűleg már köddé vált reménysége azon hamis híradás révén, ami elterjedt Thesszalonikában, hogy tudniillik, hogy az Úr napja már itt is van. Ez a második levél ismét reménységet kíván ébreszteni. Ily tudja a később korrigált részt az „örök vigasztalás és a jó reménység”-re való emlékezéssel lezárni, ami „kegyelem által” adatott számunkra. (2Thess 2,16).

Egy olyan gyülekezet, amelyik a hitben növekedett és a szeretet túláradó, nem menekülhet meg sem akkor, ma sem a Sátán támadásaitól. Ennélfogva megtapasztaljuk, hogy üldözést és szorongattatást kell szenvedniük. Mégis megengedte nekik Isten ezt a megpróbáltatást, hogy tesztelje hitüket, mert a hitben való megpróbáltatás „kitartást eredményez.” (Jak 1,3).

A Thesszalokiban lévő hívőknél a Sátán fáradozása csupán Krisztusba vetett hitük megerősödését eredményezte, és szeretetük egymás iránti és a gátló tényezők közti kitartását segítette. Az ilyen sajátosságok arra ösztönzik az apostolt, hogy hálát adjon Istennek ezekért, és példaképül állítsa őket más gyülekezetek számára.

Az ellenség minden fáradozása azt célozza, hogy meggyengítse a Krisztusba vetett hitet, az egymás iránti szeretetet megsemmisítse, hogy a nehézségeket gonosz dolognak tartsák ahelyett, hogy türelemmel elhordozzák.

A végidő különös nehézségei között országunkban talán nem fognak üldözni minket, de muszáj szenvednünk. A zűrzavar és széttagoltság idején Isten népe között a szenvedések kevésbé a kívülről való ellenállás által jönnek, mint a test (egyház) által, ami a legkülönbözőbb módon népe legbelsőbb köreiben megmutatkozik. Ezeket a kísértéseket megengedi Isten, hogy kitartást munkáljanak.

Sajnos, gyakran túlhaladunk ezen a lekción, amivel Isten tanítani akar minket, mikor a próbát elutasítjuk, és a gonoszt gonosszal és a szidalmat szidalommal viszonozzuk. Ebben az esetben eltarthat a próba, vagy ha Isten el akarja venni, lemaradunk arról az áldásról, amit számunkra elkészített, és más próbákon kell keresztülmennünk. Az a legjobb számunkra, ha minden próbát Istentől fogadunk el, és mindent ő elé tárunk. Ha minden próbát neki adtunk át, megtanuljuk a „kitartást”, ami most nagy nyereség a lelkünknek, és a jövő dicsőségben gazdag jutalomként fog szolgálni.

Az üldözések és szorongattatások megemlítése, amiket a hívők elszenvedtek, egészen természetesen arra is felhasználja az apostol, hogy Isten királyi uralmáról és az Úr napjáról írjon, ami ezt az uralmat beharangozza. Ez által előkészíti ezeket a szenteket, hogy a hamis tanításokat, amikkel a második fejezete foglalkozik és ami nyugtalanítja őket, felfedezzék és elutasítsák.

1Thess 1,5: „Ez annak a jele, hogy Isten igazságosan fog ítélni, amikor titeket méltónak nyilvánít az ő országára, amelyért szenvedtek is.”

Először megtudjuk, hogy az eljövendő királyi uralomban, ami Isten igaz ítélete által lesz nyilvánvaló, Isten megengedi gyermekei életében az üldözést és szenvedést. A kifinomult jellemtulajdonságok által, amiket ezek a hívők kinyilvánítottak az üldözések és szorongattatások között, méltók rá, hogy helyet nyerjenek a királyi uralom eljövendő dicsőségében. A királyi uralom alapelve követése az volt, hogy szenvedniük kellett, és Isten megengedte a szenvedést a királyi uralom jutalmára és dicsőségére való tekintettel.

1Thess 1,6: „Mert hiszen igazságos dolog az Isten előtt, hogy gyötrőiteknek gyötrelemmel fizessen,”

Másodszor az Úr napján Isten ítélete is nyilvánvalóvá válik, mivel akkor megbünteti azokat, akik népét szorongattatásra jutatták. Ez a tény ennek a legeslegnagyobb jelentősége. Ez ugyanis bebizonyítja, hogy egy későbbi napra kell várnunk, hogy a végérvényes megoldást átéljük Isten királyi uralma számára. Isten igazsága - hogy ez azoknak a megjutalmazására történik, akik jót cselekszenek, vagy azoknak az ítéletére, akik rosszat cselekszenek - nem tökéletesen ebben az életben nyilvánul meg, mint Jób barátai hamisan állították.

Most Isten gyermekeinek gyakran szenvedniük kell, miközben a gonoszoknak jól megy a sora. Mindazonáltal a jövendő világban minden igazságosan fog történni. Akkor emberek és angyalok előtt igazolást nyer, hogy Istennek nem volt közömbös gyermekei szenvedése évszázadokon keresztül.

Ellenségeik erőszaka és pusztítása nem hagyták őt érintetlenül. Az üldözés és szorongattatás minden formája - legyen az a pogány Róma vagy a pápista Róma által, legyen az a hitvalló egyházon belül vagy kívül - végül napfényre kerül és megítéltetik. Erre a napra tekintettel Isten szenvedő népének nincs szüksége arra, hogy fellázadjon az ellenséggel szemben; nem is kell, hogy arra törekedjenek, hogy bosszút álljanak vagy védekezzenek. Csak Isten időpontjára kell várniuk, mikor Ő tökéletes ítélettel fog velük cselekedni.

2Thess 1,7: „Nektek pedig, akiket gyötörtek, enyhülést adjon mivelünk együtt. Mert amikor az Úr Jézus megjelenik a mennyből hatalmának angyalaival,”

Harmadszor a jövendőbeli nap sürgetés a világ számára a „nyugalom” idejére vonatkozóan, amiért most ebben a kegyelmi időben szenvedő hívők vannak. Ezért mondhatja az apostol a megpróbált szentekkel együtt, hogy „Isten igaz..., hogy nektek... (azon a napon) nyugalmat adjon velünk együtt.” Valaki azt írta: „Most a szentek szenvednek, akkor majd a világ fog szenvedni. Most a szentek szenvednek a világtól, akkor a szentek fogják megítélni a világot (W. Trotter: Plain Papers on Propphetie Subjekts).

Negyedszer megtudjuk, hogy az Úr napja „nyugalmat” jelent a szenteknek, mind pedig a szenvedési idő kezdetét jelenti a világnak - „amikor az Úr Jézus megjelenik a mennyből hatalmának angyalaival.” Az Úr első eljövetelekor megaláztatásban és kegyelemben hirdették az angyalok a jó hírt, és mennyei seregek sokasága magasztalta Istent és hirdette Isten dicsőségét és az áldást az embereknek. Második eljövetelekor nyilvánvalóvá lesz Jézus Krisztus hatalmában, és akkor vele lesznek hatalmas angyalai, ezennel azonban azért, hogy végrehajtsák az ítéletet a világon, amelyik elvetette kegyelmét.

2Thess 1,8-9: „Tűz lángjában, bosszút áll azokon, akik nem ismerik Istent, és nem engedelmeskednek a mi Urunk Jézus Krisztus evangéliumának / Ezek majd örök pusztulással bűnhődnek az Úrtól és az ő dicső hatalmától,”

Ötödször kijelentést kapunk arra vonatkozóan, hogy az Úr napján az isteni megtorlás mindenkin érvényesül, akik nem ismerik Istent. A népek a teremtés bizonyságát birtokolják. Ez által felfogják Isten örök erejét és istenségét (vö. Róm 1,19-20, Zsolt 19,1-6). Ők elutasították a teremtés bizonyságát, a bálványkultusz rabjai lettek, és minden elképzelhető kívánságuk rabjai lettek. Mindazzal a gonosszal, aki büntetlen maradt, Isten az Úr napján fog foglalkozni. A nemzetek nem ismerik Isten, mivel elvetették az alkalmakat Isten megismerésére.

Hatodszor - vannak olyanok is, akik hallották a mi Urunk Jézus Krisztus evangéliumát, - ez sokkal erősebb tanúsítvány, mint a teremtésé, mert az evangéliumban nyilvánvalóvá lett Isten szeretete. Az ilyen emberekkel Isten aszerint a világosság és előnyök szerint járt el, amikben részesültek. Azonban mivel az emberek elvetették mind a teremtés, mind az evangélium bizonyságtételét, „örök pusztulást vontak maguk után az Úr színe előtt és erőssége dicsősége előtt.” Nem láttak semmiféle dicsőséget kegyelemben az Úr megalázkodásában, ami őket megszabadításra segítette volna; ezért dicsőségét sem tapasztalták meg hatalma napján.

10.v.: „Amikor eljön az a nap, hogy megdicsőüljön szentjei között, és csodálják mindazok, akik benne hittek, aminthogy ti is hittel fogadtátok bizonyságtételünket.”

Hetedszer az Úr napja mindenek előtt Krisztus dicsőségének és felmagasztalásának napja; mert megdicsőül és csodáltatni fog mindenki által, aki hisz benne.

„Ezért aztán mindenkor imádkozunk értetek, hogy a mi Istenünk tegyen titeket méltóvá az elhívásra, és töltsön meg titeket teljesen a jóban való gyönyörködéssel és a hit minden erejével, hogy megdicsőüljön a mi Urunk Jézus Krisztus neve bennetek, és ti is őáltala a mi Istenünk és az Úr Jézus Krisztus kegyelméből.”

Az apostol a bátorítás szavaival zárja le a levél bevezető szakaszát, miközben közli velük, miért imádkozik értük. Az eljövendő királyi uralom nyugalma és dicsősége ábrázolása után, amire elhívottak vagyunk Krisztussal összeköttetésen, az apostol azért imádkozik, hogy a szentek méltók maradjanak elhívatásukhoz. Bárcsak minél több realitással ragadnánk ezen elhívatás realitását és nagyságát - hogy mi Krisztus dicsőségében részesedünk! Akkor egyértelműen elválnánk ettől a világtól és múlandó szépségétől.

Továbbá az apostol azért is imádkozik, hogy Isten viszont töltsön be „minden jóságában való gyönyörködéssel.” Nem azért vagyunk a földön, hogy testünknek örüljünk, hanem annak a nagy előjognak, hogy Isten örömére vagyunk a földön. Az Úr, akinek cselekvései mindig tökéletesek voltak, azt mondhatta: „Mindig azt teszem, ami neki kedves” (Jn 8,29). Sajnos, mi túl gyakran teszünk olyan dolgokat, amik nem tetszenek neki! Az Úr példaképére és az apostol imádságára tekintettel, igényeljük magunktól, és el kell tűnődnünk azon: „Isten tetszése szerintiek gondolataink, szavaink és cselekvéseink, összhangban vannak Isten jóságával?” Gondoljunk arra, hogy ez nem csak Isten tetszésére való, hanem a mi javunkat is szolgálja.

Ezenkívül azt szeretné még az apostol, hogy „Isten munkáját” - azt, amivel Isten minket megbízott - az ő ereje által, amit ő erre adott - hajtsuk végre. Erre az erőre szükségünk is lesz, hogy a hit munkáját folytassuk. Szeretnénk is ezt az erőt, hogy minden ellenségünkkel és mindennel elbánjunk, ami velünk szembeszáll, hogy megsértsen. Ez mégis az Úr munkája. „Ereje dicsőségével” (2Thess 1,9) jelenik meg, hogy leszámoljon velük.

Az apostol imádsága azzal a kívánsággal zárul, hogy az Úr Jézus krisztus neve már most megdicsőíttessék a szentekben. Krisztus megdicsőülése napján szentjeiben fog megdicsőíttetni, mégis tetszik Istennek, hogy Krisztus neve visszautasításuk idején is megdicsőíttessék a szentekben. A test önmagát szeretné megdicsőíteni. Ha ellenállást kell átélni és bántásokat, szívesen védelmezzük magunkat.

Azonban feladatunk és kiváltságunk, csak arra törekedni, hogy Krisztus dicsőíttessék. A Krisztus dicsősége azt követeli, hogy úgy cselekedjünk, ahogy ő cselekedett: „Mikor gyalázták, nem viszonozta a gyalázást; amikor szenvedett, nem fenyegetőzött, hanem rábízta ezt arra, aki igazságosan ítél” (1Pt 2,23). Ezért mindenekelőtt sok kegyelemre van szükségünk; ezért zárja imádságát az apostol azzal a kérésével, hogy dicsőítsük Krisztust „a mi Istenünk és Úr Jézus Krisztus kegyelme szerint.” Szükségünk van erőre, hogy az Úr munkáját végezzük, és kegyelemre, hogy Krisztust dicsőítsük.

A levélnek ezt a részét az erkölcsi jellemvonások azon csodálatosan szép képével ábrázolja Pál, ami Isten gyermekei gyülekezetében látható. Isten azt szeretné, hogy minden gyermeke kitűnjék állandóan növekedő hite által, egymás iránti áradó szeretetük által, a szorongattatásban való kitartás által, hogy elhívatásukhoz méltó életfolytatást gyakorolnak, Isten tetszésére törekednek, a hit cselekedeteiben való kitartás által és - mindennek előtt olyan dolgokban - lelki felfogás szerint, amik az Úr Jézus Krisztust dicsőítik. Mi tudjuk, hogy messze elmaradunk egy ilyen ábrázolástól, de legalább tökéletes modell áll rendelkezésre lelki szemeink előtt.

2Thess 2,1-2: „Ami pedig a mi Urunk Jézus Krisztus eljövetelét és a hozzá való gyülekezésünket illeti, arra kérünk titeket, testvéreim, 2.v. hogy ne veszítsétek el egyhamar józanságotokat, és ne rémítsen meg benneteket sem valamely lélektől származó kijelentés, sem a mi nevünkben elhangzó megnyilatkozás, sem valamiféle nekünk tulajdonított levél, mintha az Úr napja már közvetlenül itt volna.”

A levél második fejezetében azzal a speciális témával foglalkozik az apostol, ami az indító oka volta Thesszalonikában lévő hívőknek írt kiegészítő levélnek. Az ellenség a megpróbáltatás és üldözés ideje folyamán kihasználja az alkalmakat és félrevezeti őket. Ezért azt gondolták, hogy az Úr napja már itt van, és hogy ezért a hívőknek a végérvényes áldás előtt nagy szorongattatáson kell keresztülmenniük, amikor eljön az Úr napját az egész világba.

A tény, hogy az Úr napja előtt állunk, de ez nem nyugtalaníthatja a szenteket. Ha azonban az Úr napja már itt van, akkor - ahelyett, hogy az Úrhoz ragadtatunk a levegő-égbe az első levélben leírtak szerint - itt vagyunk a földön és nagy szenvedéseken kell keresztülmennünk. Nem csuda, hogy nyugtalakodnak emiatt!

A hamis tanítók láthatóan ezt tévtanítást terjesztették el, nem csak azért, mivel maguk is félrevezettettek, hanem mivel szándékosan maguk is félrevezetők voltak. Hogy az apostoli tekintélyről is láthatóan hamis tanítást adtak, sőt már egyeseket el is ragadtak közülük, hamis levelet írtak, ami állítólag az apostoltól származott.

Az apostol a szentekre apellál, akik ilyen tévtanításoktól nem veszítették el egyhamar józanságukat és meg sem rémültek, akár gonosz lélektől, akár szóbeli utasítás alapján vagy hamis levél nyomán származik az, vagy állítólagosan magától, tőle való. Az apostol felszólítása azon a felszólításon alapszik, hogy már első levelében is tanítást adott: „a mi Urunk Jézus Krisztus érkezéséről és hozzá való összegyűjtetésünkről.” Ez a nagy esemény megelőzi a Úr napját.

1Thess 2,3-4: „Senki semmiféle módon ne vezessen félre titeket. Mert az Úr napját megelőzi a hittől való elszakadás, amikor megjelenik a törvénytipró, a kárhozat fia. 2Thessz. 2,4 Ez majd ellene támad, és fölébe emeli magát mindennek, amit istennek vagy szentnek mondanak, úgyhogy beül az Isten templomába is, azt állítva magáról, hogy ő isten.”

Igen fontos megérteni, hogy az Írás világosan különbséget tesz az Úrnak a levegő-égben szentjeiért való eljövetele és későbbi, a szentjeivel való megjelenése között. A fejezet foglalkozik azzal az időszakasszal, amelyek a két nagy esemény között történik, amiről olyan sok prófétai jövendölés is szólt, mind az Ótestamentumban, vagy az Úr prófétái által vagy más prófétai közlésekben az Újszövetségben.

Ezt az időszakaszt a Mt 24,3-ban a mi Urunk „a világ végének” mondta. Meg kell fontolnunk, hogy a „világ vége” nem a gyülekezet ideje végét jelenti, ami lezárul az elragadtatással. Az Úrtól hallott „világ végé”-vel a zsidók világának van vége, nem a gyülekezet idejének van vége tehát.

Ez az időszakasz még nem foglalja magába az utolsó, a Dániel hetven évhete által beteljesedett hetet. Ez az, amiről valaki így szólt, „a zsidó korszak legeslegutolsó darabja”. Ehhez a korszakhoz tartozik az Úr napja. Sok félreértést elkerülhetnénk, ha megértenénk a „világ vége” kifejezés helyes jelentését. A fals magyarázat, hogy ez az idő a gyülekezet végére vonatkozik, sokakat félrevezetett, „akik időadatokra és számításokra vadásznak, ami újra és újra ezrek csalódásához vezetett” (F. W. Grant).

Az elragadtatás és az Úr megjelenése közti intervallumnak hihetetlenül fontos jelentősége van a világtörténelemben. Ennek az időnek kiemelkedő jellemzője az emberek gonoszságának fejlődése anélkül, hogy ezt Isten hatalma visszatartaná. Ezért ez az idő kényszerűségből rövid, mert ha Isten minden akadályt elvesz, az emberi gonoszság borzasztó gyorsasággal megnövekszik. Az emberi törvénytelenségnek ez a fokozódása az Úr megjelenésekor utat készít az ítéletre. Mert azáltal lesz az ítélet szükségszerűsége nyilvánvaló, valamint az Úr igazságossága is, ha ő az ítéletet végrehajtója.

Az apostol ebben a szakaszban sokat foglalkozik ezzel a fontos idővel. Először megmutatja, hogy ez a fázis nem az Úrnak a hívők számára való eljövetele és a mi „hozzá való összegyűjtetésünk” előtt fog kezdődni. Ez a két esemény elegendő ahhoz, hogy ettől az őket nyugtalanító tévtanítástól megszabaduljanak.

Azonban az Úr napja előtt még másnak is be kell következnie. Így folytatja az apostol: „Senki semmiféle módon ne vezessen félre titeket. Mert az Úr napját megelőzi a hittől való elszakadás, amikor megjelenik a törvénytipró, a kárhozat fia.” Itt az Úr napja előtti második eseményről van szó: A szentek Krisztushoz való „összegyülekezésére” a mennyben követi a keresztyénség elpártolása a földön. Ez az elbukás előkészíti az utat a bűn emberei megjelenésére.

A bukásról már más íráshelyek is előre figyelmeztettek, mert ennek a rettenetes napnak a közeledése az eljövendő bukás előhírnökeiként lépnek fel. Azt olvassuk: 1Tim 4,1-3: „A Lélek pedig világosan megmondja, hogy az utolsó időkben némelyek elszakadnak a hittől, mert megtévesztő lelkekre és ördögi tanításokra hallgatnak; 1Tim. 4,2 „és olyanokra, akik képmutató módon hazugságot hirdetnek, akik meg vannak bélyegezve saját lelkiismeretükben”; 1Tim. 4,3 „Ezek tiltják a házasságot és bizonyos ételek élvezetét, amelyeket az Isten azért teremtett, hogy hálaadással éljenek velük a hívők és az igazság ismerői.”

Egyesek már most elbukhatnak, de a tényleges „elbukás” csupán az igaz hívők elragadtatása után történik. Azután következik a megromlott hitvalló keresztyénségnek, mint egésznek az elbukása. Így tehát a szenteknek Krisztussal együtt az égbe való összegyülekezése után következik a (névleges) hitvalló keresztyénség elbukása.

Sajnos egészen bizonyosan megállapítható, milyen gyorsan közeledik ennek a keresztyénségnek a bukása. A modernizmus a racionalizmussal, a hamis, úgynevezett tudomány a maga istentelen és magabiztos spekulációival, a babona a maga gyermeki rituáléival: Mindez előkészíti az embereket, a felszínes hitvallástól való megszabadulásra, attól, ami alapján ők soha nem ismerték meg az életet ajándékozó valóságot.

A bukás utat készít a bűn emberei megjelenésére. Ennek az íráshelynek az összehasonlítása másokkal arra a következtetésre vezet, hogy amit itt a bűn emberének nevez az apostol, az tulajdonképpen az Antikrisztus, akiről ír János apostol, és az is, aki a második állatot ábrázolja a Jel 13,11-18-ban. Egyedül a János levelében nevezik azt az istentelen ember Antikrisztusnak. Úgy ahogy Pál apostol utal egyesek elesésére az általános elbukás előtt, úgy tudósít János apostol a keresztyénellenes tanítás fellépésére az Antikrisztus megjelenése előtt (1Jn 2,18).

Az Antikrisztust nem szabad felcserélni a feltámadó Római Birodalom istenkáromló vezetőjével, akit az „első állatként” említ a Jel 13,1-10. Az Antikrisztus a vallási hajtóerőt és a Krisztus elleni vallásos ellenállást testesíti meg. A Római Birodalom feltámadó feje lesz a gonosz nyilvános uralkodásának a vezetője. Az egyik a gonosz vallási hatalmat gyakorolja, a másik a gonosz világi hatalmat. Mindkét kormányzó hatalmat a Sátán kormányozza, és mindkettőnek ugyanaz a rettenetes vége lesz (Jel 13,2 2Thess 2,9, Jel 19,20).

János apostol rámutat arra, hogy az Antikrisztus vallásos ellenállása zsidó és keresztyén ismérveket is felmutat. Ő tagadja az Atya és Fiú bibliai kinyilatkoztatását és ugyanúgy azt a tényt, hogy Jézus a zsidóknak megígért Messiás.

Pál apostol ábrázolja ebben a levélben ennek az rettenetes embernek a tetteit és jelleme további részleteit is. Itt az apostol a „bűn emberének” nevezi. Aztán benne az is nyilvánvaló, hogy hová vezet, ha egy ember saját akarata szerint élhet, ha Isten vagy ember nem akadályozta meg. Úgy nevezik mint Júdást, a „kárhozat fiát”. Úgy, mint Júdás, aki egy előnyben részesített tanítványi csoport árulója lett, amelynek tagjai az Úr követői voltak, ugyanúgy ez az ember is hitvalló keresztyének soraiból származik. Mindkét ember kárhozatra és teljes megsemmisülésre rendeltetett (Jn 17,12).

Ami ennek az alávaló embernek az aktivitásait illeti: Ezek inkább vallási vétkekben nyilvánulnak meg, mint a világ gonosz kormányzataként, mivel megveti Istent és félrevezeti az embereket. „Ez majd ellene támad, és fölébe emeli magát mindennek, amit istennek vagy szentnek mondanak.” Ebben az emberben az emberi szív teljes ellenségessége felismerhető Istennel szemben a bűn következményeként. Sőt még: Ez, Isten trónfosztását keresi, mindenben arra törekszik, hogy felmagasztalja saját magát. Ezért olvassuk, hogy a bűn embere nem csak Istennek áll ellene, hanem felmagasztalja magát. Olyan határtalan ebben emberben a büszkeség, hogy megpróbál az emberek fölé kerülni, „és fölébe emeli magát mindennek, amit istennek vagy szentnek mondanak.”

Ezenkívül provokálja ez a félelmetes ember Izráel istenét, „úgy hogy beül Isten templomába”, és arra törekszik, hogy minden hívőt kiirtson, aki az egy, láthatatlan Istenben bízik, „azt állítva magáról, hogy ő isten.” Valaki ezt úgy fejezte ki:

Így koncentrálódik ebben az emberben a bűn egész hatalma, az emberi szív teljes ellenségessége Istennel szemben, az egész büszkeség, ami a saját ént felmagasztalja. Az emberi szív dacos magatartása ez Isten minden kinyilatkoztatásával szemben, de a természet, a zsidóság vagy a keresztyénség ellen is. Ez az ember kizárta Istent a földről és magának követei a helyet és a tisztességet, ami egyedül Istent illeti meg.

5.: „Nem emlékeztek rá, hogy még amikor nálatok voltam, megmondtam nektek mindezt?” 6.: „És azt is tudjátok, hogy mi tartja vissza most még, hogy csak a maga idejében jelenjék meg. 7-8.: „A törvénytiprás titokban már folyik, csakhogy annak, aki azt most még visszatartja, el kell tűnni az útból. 2Thessz. 2,8 És akkor jelenik meg nyíltan a törvénytipró, akit az Úr Jézus meg fog ölni szájának leheletével, és meg fog semmisíteni eljövetelének fenségével.”

Az Antikrisztus eljövetelét, annak megvalósulását az apostol tiszteletben tartja, miközben újra azt folytatja, ami ma végbemegy, miközben az igaz keresztyének még a földön időznek.

Először is: Kézenfekvő, hogy Isten jósága akadályozza meg ennek a rettenetes embernek az eljövetelét.

Másodszor: Bár Isten jósága még visszatartja a gonoszság teljes kibontakozását, mégis a gonosz - az elbukás és a bűn embere megjelenése által - már munkában van. A törvénytelenség már mindesetre Pál idejében is létezett, mert azt írja az apostol: „A törvénytiprás titokban már folyik.” Megszakítás nélkül a gyülekezet teljes idejében ez titokban történt, és azért így nevezték: törvénytiprás titokban.

Pál úgy beszél a hatalmas, féken tartott erőről, mint személyről és valakiről, aki jelen van a földön, de hamarosan többé nem lesz jelen. Így olvassuk: „csakhogy annak, aki azt most még visszatartja, el kell tűnni az útból.” Egy valaki van, akire ez illik: ő a Szentlélek. Ő nem csupán jelen van az igaz hívőkben, akik a gonosz teljes kibontakozását megakadályozzák, - ahogyan a Szentlélek ezt a tényt is visszatartó erőként használja - , hanem inkább egy személynek, Istenségnek a jelenléte, aki a Sátán hatalmát visszatartja.

Jóllehet a törvénynélküliség titka nincs félreállítva, ez most még féken van tartva. Ez az igazság ad vigasztalást és bizalmat a hívőknek. A Szentlélekkel eltűnik a megzabolázó erő, az a törvénytelenség ereje titka a törvénytelenségben lesz nyilvánvalóvá.

A gonoszság csúcspontját a bűnnek ebben az emberében Isten igaz ítélete fogja kiváltani. Az Úr Jézus, az egyetlen, aki kérlelhetetlen ellenállást fejt ki az Antikrisztussal szemben, ezt az átlagos embert „szája leheletével” megemészti. „Éles kard” jön ki a szájából, amiről a Jel-ben is olvasunk; ez szimbolizálja kétségtelenül Isten Igéjét, ami által most az ítélete végrehajtja. Ezt az ítélő-kardot Jézus Krisztus „érkezése megjelenésekor” forgatja.

Figyelembe kell venni Jézus szentekért való jövetelét és az ítéletre való jövetele közti különbséget. Mikor az apostol a „hívők hozzá való összegyűjtéséről” ír, az Úr vagy jelenléte jöveteléről van szó, azonban nem említi érkezését (2Thess 2,1). A törvénytelenek megítélése nem csak az Úr eljövetelekor történik, hanem megérkezésekor. Az Úr szentjeiért fog és tud eljönni anélkül, hogy ezt a világ látta volna. Ha Jézus ítéletre jön, az egész világ előtt jelenik meg. Valaki azt mondta:

Az különbség a 2Thess 2,1 és 8 verse között (Krisztus egyszerű megérkezése és megérkezése megjelenése) egyértelmű, tanulságos és nem is lehet tagadni. Az első megérkezéskor Ő gyűjti össze a szenteket magához fenn; a második érkezése érte történik (és az összes összegyűlt szentekért, hogy vele megjelenjenek), hogy megsemmisítse ellenségeit. Ebben a pillanatban minden szem meglátja őt, mivel mindenkit érint az Egyetlen megjelenése (William Kelly).

2Thess 2,9: Mert ennek a törvénytiprónak az eljövetele a Sátán munkája a hazugság minden hatalmával, jelével és csodájával;

Először az apostol arról az erőről tanít, ami a félelmetes Gonoszt teljes kibontakozásában megakadályozza. Aztán a törvénytelenség leírását azzal zárja le, miközben a félrevezető hatalomnak, amelyik ezt kiváltotta, jövendőt mond ugyanúgy, mint azoknak is, akikre a rettenetes hatását kifejtette, mindenre, akik az igazságot elvetették.

A Sátán hatalmának, mint félrevezető energiának félelmetes pellengérre állítása teljes mértékben nyilvánvaló. A (bűn emberének) törvénytiprónak az eljövetele a Sátán munkája a hazugság minden hatalmával, jelével és csodájával; Ez a törvény nélküli kérlelhetetlen ellenállást fejt ki Krisztus ellen, azonban tévútra vezetése azáltal bizonyul be, hogy utánozza Krisztust. Az Úr Jézusról azt olvassuk? „A názáreti Jézust, azt a férfiút, akit az Isten igazolt előttetek erőkkel, csodákkal és jelekkel, amelyeket általa tett az Isten közöttetek, ahogyan magatok is tudjátok” (ApCsel 2,22).

Ugyanazokat a szavakat, amelyek Isten hatalmát demonstrálják, amik Krisztus kegyelmében működtek, a Sátán hatalma ábrázolására is használják, amik a bűn embere (a törvénytipró)vonatkozásában is kifejezésre jutnak. Ezért az Antikrisztus a Sátán hatalmára törekszik, ócsárolja Isten Krisztus általi jelekkel és csodákkal való bizonyságtételét, amikkel Krisztushoz hasonlít.

Ezek a hatalmas tettek és csodák nem valamely földi emberek által megnevezett papok mutatványai és nem is emberek által való látszólagos csodák. Ez valamennyi keserű valóság, jóllehet a „hazugság csodáinak” nevezik őket, mivel félrevezetik az embereket.

Tehát a törvénytipró megérkezését a Sátán természetfeletti hatalma kíséri. Az embereknél feledésbe merül, hogy lelki lények is vannak: „Angyalok... hatalmas erővel, és hogy a Sátán, jóllehet bukott angyal, rendkívüli erővel rendelkezik, amivel messze felülmúlja az embereket. Ha ezt Istent visszatartó ereje eltávolítaná, akkor a sátáni erő teljes mértékben kibontakozhatna. A Sátán cselekedeteit az „erő” megnyilvánulásai kísérik, amik az emberi erőt messze felülhaladják, éspedig ”jelölésekkel”, amik jeleket közölnek, és „csodákkal,” amik feltűnést keltenek.

2Thess 2,10-12: 10.v.: és a gonoszság mindenféle csalásával azok számára, akik elvesznek, akik nem szerették az igazságot, hogy általa üdvözüljenek. 11. Ezért szolgáltatja ki őket Isten a tévelygés hatalmának, hogy higgyenek a hazugságnak, 12. hogy ezáltal mindazok elvegyék ítéletüket, akik nem hittek az igazságnak, hanem a hamisságban gyönyörködtek.”

Az apostol levelének ezt a fejezetét a Sátán hatalma rettenetes kiterjedése ábrázolásával zárja, ami határtalansága által lett nyilvánvaló. Mindez az elítélendő cselekedet azokat csapja be, akik „elvesztek”; tehát azokat, akik hallották az igazságot és elutasították. Nem fogadták el „az igazság szeretetét, amivel meg lettek volna mentve.”

Mivel elutasították az igazságot, „a tévelygés hatalmának” lettek kiszolgáltatva és a hazugságnak hittek. Sőt még: Nem hittek az igazságnak, mivel a tetszésüket lelték a törvénytelenségben.

Az egész szakasz nyilvánvalóan mutatja ennek a komoly eseménynek a sorrendjét:

1. A Gonosz most csak a háttérben működik; itt ezt a „törvénytelenség titkának” nevezik.

2. Krisztus megérkezésekor szentjei számára az igaz hívők vele együtt elragadtatnak, és az, aki visszamarad, nem fog érdemben megmaradni.

3. A szentek Krisztushoz, a mennybe való elragadtatása után a (névleges) hitvalló keresztyénség elbukása következik.

5. A bűn embere megjelenésével a Sátán teljes hatalma nyilvánvalóvá válik.

6. A Sátán teljes hatalma megnyilvánulása a bűn embere általi erős tévelygésbe viszi azokat, akik a törvénytelenségben lelték kedvüket és elvetették az igazságot.

7. Mivel a gonosz az emberekben és a Sátánban az Istennel való szemben ellenállás által a csúcspontra jutott, az Úr drámai ítélettel lép közbe „megérkezése megjelenése” által.

Ennek a szakasznak a fényében nyilvánvaló, hogy – nagy távolságra a keresztyénség kiterjedésének vagy az evangélium hirdetésének ezeréves áldásától - a keresztyénség elébe megy az ítéletnek. Valaki megjegyezte:

A Sátán hatalma markáns bizonyítéka annak, hogy ezeknek az íráshelyeknek (2Thess 2,3-12; 2Tim 3,1-5.13; 4,3-4) a láttán vannak emberek, amik arrogáns viselkedésükben bölcsen viselkednek és bizonyítani akarják, hogy lassacskán az egész világot elérik az evangéliummal. Ezenkívül annak az elvárásnak szentelik magukat - éppen most, ahol az ítélet felésük siet -, hogy a föld gazdag áldással telik meg.

Ezzel a félrevezetés hatalma legeslegjobb bizonyítékát szolgáltatják, írja az apostol. Az nem úgy van, hogy Isten nincsen munkában, hogy a sötétségből nem hozza ki az embereket a világosságra. Ennek egyik bizonyítéka Jeruzsálem pusztulása előtt - 3000 ember megtérése egy napon. Ha ma 3000 ember megtérne egy napon, an annak lenne a bizonyítéka, hogy közeledik az ezer éves birodalom?

Nem, ez sokkal inkább annak a bizonyítéka lenne, hogy közeledik az ítélet. Ezek a megtérések azért történnének, mivel közeledik az ítélet. Ez Isten szentjei kimentése volt az ítélet előtt, és ezek csatlakozása ahhoz a gyülekezethez, amelyiket Isten meg akar menteni. És ha ő ma különös módon cselekszik, miközben embereket kiszabadít, az nem azért történik, mivel az evangélium betölti a világot, hanem mivel a hitvalló egyház közel került az ítélethez. (J.N. Darbym Collected Writing, 11:448).

Miután az apostol „rendet csinált” azzal a tévtanítással kapcsolatban, ami a thesszalonikaiakra erős hatást gyakorolt, és előre megjövendő a keresztyénség küszöbön álló pusztulását, most valami egészen más dologról beszél: a hívők jelenlegi és jövőbeli részesedéséről. A levél első részében az apostol Istennek ezekért a szentekért adott hálát, őket tanította és értük imádkozott. Most újból visszatér a hála, a figyelmeztetés és az imádság kérdése.

2Thess 2,13-14: 13.v.: „Mi pedig hálával tartozunk az Istennek mindenkor értetek, testvéreim, akiket szeret az Úr, mert kiválasztott titeket az Isten kezdettől fogva az üdvösségre, a Lélek megszentelő munkája és az igazságba vetett hit által. 14.v.: Erre hívott el titeket a mi evangéliumunk által, hogy így részesüljetek a mi Urunk Jézus Krisztus dicsőségében.”

A levél első részében hálát ad Pál Istennek a szentekért azért a jó bizonyságért, ami Istenért tettek. Itt mindazért ad hálát, amit számukra Isten jelent. Nagy örömmel nevezi a hívőket „az Úr szeretett testvéreinek.” Milyen nagy lehet a kudarc és a gyengeség is Isten népe között és a lelki fejlődésben való különbség is. Az apostol ezeket nagy örömmel szemléli, mint olyan tényezőket, amik összekötik a „testvéreket”. Ebben a rövid levélben az apostol hétszer nevezi „testvéreknek” a szenteket (2Thess 1,3; 2,1.13.15; 3,1.6.13).

Sőt még többről is szó van: Jóllehet a testvéreket üldözi a világ és szorongatja, ezzel együtt ők „olyan testvérek, akiket szeret az Úr.” Nem kell-e figyelmesebbnek lennünk az ítélkezésekkel és egymásról való beszélésekkel és kapcsolattal, és megfontolni, hogy „az Úr szerettei” vagyunk? Nézheti-e részvét nélkül az Úr, ha üldözik és bántalmazzák szeretteit, aki által történik mindez?

Hálát ad az apostol Istennek mindenért, akit Isten népe számára jelent, mind a múltban, jelenben vagy a jövőben is.

Először is visszatekintve az örökkévalóságba, észreveszi, hogy Isten minket „kezdettől” kiválasztott az üdvösségre. Ha kiszolgáltatott volna minket Isten önmagunknak, a világgal együtt ítélet alá jutottunk volna, amiről beszélt Pál. Mégis Isten szuverén kegyelme kiválasztott minket az üdvösségre.

Ez az üdvösség nem cselekedetek által van, amiket mi véghezvittünk, hanem Lelke által munkálja bennünk. Ez különít el minket a világtól és rábír arra, hogy hittel fogadjuk el az igazságot. Ez az igazság - amit ismerünk - a mi Urunk Jézus Krisztusról szóló evangélium, aki meghalt értünk, hogy mi üdvösségre jussunk (1Thess 5,9-10.).

Ezen a módon az apostol választóvonalat húz a hívők és hitetlenek között, akik kárhozatáról már korábban is szólt. A hitetlenek a Sátán befolyása alatt nem fogadták el az igazság szeretetét és ezért elkárhoztak. A hívők, akik a Szentlélek befolyása alatt állnak, hisznek az igazságnak és üdvözülnek.

Másodszor: Mivel a hívők már ki lettek választva az örökkévalóság előtt, a mostani időben elhívást nyertek és az evangélium által hívattak el, amit Pál „a mi evangéliumunknak” nevez. Gyakran a Sátán elítélésére korlátozódik számunkra az evangélium hirdetése. Amikor Pál az evangéliumot hirdeti, az nem csak a szükségleteket enyhíti, hanem az elhívatást is, ami abban áll, hogy Isten szívét kielégíti (= mindent elkövet valami érdekében). Ha Isten hív minket, akkor azért teszi, hogy legbensőségesebb szeretet-szándékát kielégítse.

Isten hívása kétszeres: Kihívott a világból, és egy másik világba hívott el. A dicsőség Istene megjelent Ábrahámnak a következő szavakkal: „Menj el földedről, rokonságod közül és atyád házából arra a földre, amelyet mutatok neked!” ApCsel 7,3).

Minket is ki akar hívni Isten ebből a világból egy mennyei hazába. Ez a világ számunkra a korrupt keresztyénséget jelenti - amelyik a zsidóság és keresztyénség keveredéséből áll -, ezért hangzik számunkra is a hívás: „Menjetek ki hozzá a táboron kívülre!” Miután kimentünk, vegyük észre, hogy „Nincs itt maradandó városunk, hanem a jövendőt keressük” (Zsid 13,13-14).

Mivel tehát ki vagyunk választva öröktől fogva és most elhívatásban részesültünk, arra rendeltettünk, hogy vegyük birtokba „a mi Urunk Jézus Krisztus dicsőségét” a jövendő korszakban. Csodálatos kegyelem! Isten nem jelentéktelenebb célra hív el minket, mint a dicsőség elérésére, úgy, ahogy azt Jézus Krisztusban megnyilvánította. Vele egyenlők leszünk és vele leszünk.

Megismétlem: Mennyivel másképpen beszélnénk egymásról és bánnánk egymással, ha Isten gyermekeiként tekintenénk egymásra, akik „ki lettek választva”, „elhívatást nyertek”, és a dicsőség útján vagyunk.

2Thess 2,15: „Ezért tehát, testvéreim, álljatok szilárdan, és ragaszkodjatok azokhoz a hagyományokhoz, amelyeket akár beszédünkből, akár levelünkből tanultatok.”

Mivel tehát testvérek vagyunk, akiket szeret az Út, kiválasztott és elhívott, eljutott hozzánk is a mi Urunk Jézus Krisztus dicsősége, figyelmeztet minket az apostol: „álljatok szilárdan, és ragaszkodjatok...” Még egyszer: Vegyétek szemügyre, hogy ez a figyelmeztetés nekünk, mint „testvéreknek” szól.

Nos, ha egyesülve, mint testvérek bánunk egymással, képesek vagyunk arra, hogy közös módon „szilárdan álljunk” és „ragaszkodjunk.” Ha mindenesetre egymást „rágjuk és marjuk”, ahogy ezt a galaták tették, végül „megemésztjük egymást.”

Hiszen az apostol azt mondja a galatáknak: „Ha mi” - ellentétben azokkal, akik „egymást rágják” - „lélek által élünk, szükséges, hogy Lélek által járjunk is.” Akkor nem „hiú dicsőségvággyal vagyunk tele, miközben egymást provokáljuk, egymásra irigykedünk”, hanem testvérekként élünk, ahol egyik hordozza a másik terhét (Gal 5,15.25-26; 6,1-2).

Testvéri összetartozásban képesek leszünk arra, hogy „szilárdan helyt álljunk” az ellenség támadásai láttán, amelyek üldözés és szorongattatások által nyilvánulnak meg. Az apostol megvilágosító tanítása által „ragaszkodhatunk” is. A thesszalonikaiak szóbeli és írásos felvilágosítást kaptak; mi ezt az Írásban kaptuk meg. Az ellenség manapság mindent latba vet azért, „feladják” küzdelmeiket a szentek a nehézségekben, és az igazságot - amire megtanították őket - „kiszolgáltassák”.

2Thess 2,16-17: „Maga pedig a mi Urunk Jézus Krisztus és az Isten, a mi Atyánk, aki szeretett minket, és kegyelméből örök vigasztalással és jó reménységgel ajándékozott meg, 2Thessz. 2,17 vigasztalja meg a ti szíveteket, és erősítsen meg titeket minden jó cselekedetben és beszédben.”

Az apostol Isten üdvösségét és elhívatását állította elénk; figyelmeztetett minket, hogy „álljunk meg szilárdan” és „ragaszkodjunk” (t.i. őhozzá, az evangélium igazságaihoz). Mégis tudja, hogy nekünk lehetetlen saját erőnkből elhívatásunknak eleget tenni, és állhatatosnak maradni az Ellenség támadásával szemben. Ezért ragaszkodik az imádsághoz menedékként.

Magához Jézus Krisztushoz fordul, ahhoz, aki leszámolt a Gonosszal és minden ellenállást megsemmisített megérkezése megjelenése által. Milyen jó, hogy imádság által „őhozzá” van menetelünk. Aztán „Istenhez, Atyánkhoz” fordul, aki szeret minket, kiválasztott és elhívott, kegyelmét örök vigasztalásunkra és reménységünkre adta.

Jóllehet utunkon sok ínség ér bennünket, utazásunk végén „örök vigasztalásra” találunk. Nehéz időkön kell keresztülmennünk, azonban mindez csupán átmenet a „jó reménység” elnyeréséhez. Jóllehet tévtanítók megpróbálják szorongatni és eltéríteni a szenteket, mégis maga az Úr Jézus által, és Isten a mi Atyánk által megvigasztalódhatunk.

Jóllehet az Ellenség azt is megpróbálja, hogy a szenteket visszatartsa szolgálatuktól, minden „jó cselekedettől és igétől” - legyen az saját köreikből való tévtanítás vagy kívülről való üldözés -, Isten mégis képessé teheti a szenteket arra - az Ellenség minden támadása ellenére -, hogy „szilárdan megálljanak”, „ragaszkodjanak”, és minden jó cselekedetben és beszédben előre jussanak.

Levele lezárásaként utasításokat közöl velünk az apostol a gyakorlati életfolytatásról, aminek meg kell különböztetnie a hívők gyülekezeteit a kívülről való ellenállásra való tekintetben (1-5.v.) és a nehézségekre vonatkozóan, amik a gyülekezeten belül merülhetnek fel (6-18.v.) 6-18).

2Thess 3,1-2: „És végül, testvéreim, imádkozzatok értünk, hogy terjedjen az Úr igéje, és úgy dicsőítsék, ahogyan nálatok is, 2Thessz. 3,2 és hogy megszabaduljunk az elvetemült és gonosz emberektől: mert nem mindenkié a hit.”

Hogy a gonosz emberek ellenállására helyesen reagáljunk és szembeszállhassunk a világ gonoszságával is, amiben tartózkodunk, az apostol a hívők praktikus tulajdonságait ábrázolja. Ezeknek a tulajdonságoknak a birtoklása tesz késszé bennünket arra, hogy „megállhassunk” az ellenállás láttán.

Először Pál az imádságról ír. Hogy „megállhassunk” az ellenállással szemben és „ragaszkodhassunk” a tőle adott felvilágosításokhoz (2Thess 2,15), szükségünk van magára Jézus Krisztus kegyelmére és Istennek, a mi Atyánknak a kegyelmére. Ha imádságban a kegyelem trónjához közeledünk, fogadjuk el a kegyelmet megfelelő időn való segítségként. Imádságban fejezzük ki gyengeségünket és Istentől való függésünket, és valljuk meg bizalmunkat hatalmába és kegyelmébe.

Az apostol már másodszor említi, hogy imádkozik ezekért a szentekért (2Thess 1,11-12; 2Thess 2,16-17.) Most azt szeretné, ha ők imádkoznának érte. Jóllehet az apostol volt az, sőt ő volt az egyetlen, aki kijelentést kapott és Istennek ez az igéje ösztönözte, - tudta, hogy szüksége van az imádságra. Isten gyermekei tudatában vannak az imádság értékének, és olyan imádkozó közösségnek tekintette őket, akikhez fordulhatott.

Különös kérése egy másik ismérvet is nyilvánvalóvá tett, ami a hívők közösségét jellemezte: Olyan közösséget kell képezniük, amelyben Isten Igéje megmutatja a maga hatását. Az apostol örömmel ismeri el, hogy a szentek által az evangélium felmagasztaltatik. Azonban mivel ismerte a világ ellenállását, hogy ő maga a támadások különös céltáblája rossz és gonosz emberek által, imádságot kér az ilyen emberek megszabadításáért.

Pál azonosul az evangéliummal és olyan futóhoz hasonlítja magát, aki kitartást tanúsít. Akkor ahol az evangéliumot elfogadták, ahol ez gyümölcsöt terem és az életek megváltoztak (úgy, mint a Thesszalonikaiak esetében is), ott az evangélium bizonyára felmagasztaltatik. Mindazonáltal az evangélium terjedése kiváltja a gonosz emberek ellenállását, mert ha ezt a megváltozott életet mások komolyan veszik, elismerik saját bűnösségüket.

2Thess 3,3: „De hűséges az Úr, aki megerősít titeket, és megőriz a gonosztól.”

Továbbá az igazságban is meg kell szilárdulnunk, hogy az Úr szava megdicsőüljön bennünk. Pál bízik abban, hogy az Úr megszilárdítja a hívőket hűségükben. Gonosz emberek képesek ellenállást kifejteni, de az Úr hűséges övéi iránt. Az igazságban lehorgonyozva lenni védelmet jelent a tévtantól és a gonosz minden formájától. Ha az Úr megszilárdított minket az igazságban, megőriztetünk a gonosztól. Ezért törekedjünk az igazság követésére. Az apostol ezt mondja egy másik helyen: „Szeretném, ha bölcsek lennétek a jóra, és képtelenek a rosszra” (Róm 16,19).

1Thess 3,4: „Bizalmunk van az Úrban irántatok, hogy amit elrendelünk, azt megteszitek, és meg is fogjátok tenni.”

Ezenkívül a hívők gyülekezete tűnjön ki az Írás utasításai iránti engedelmességben. Az rendben van, hogy az Úr meg tud minket szilárdítani az igazságban; mégis a magunk részéről meg engedelmeskednünk kell úgy, ahogy az apostol mondja: „Bizalmunk van az Úrban irántatok, hogy amit elrendelünk, azt megteszitek, és meg is fogjátok tenni.”

Megköszönhetjük az Úrnak, ha gyermekei engedelmeskednek, azonban csak az Úrba vetett erős bizalom tesz képessé minket azt mondani, hogy ők „úgy is cselekszenek”, hogy a jövőben is engedelmesek lesznek. A pillanatnyi engedelmesség nem elég, hanem állandó engedelmesség kell, bármivel szembesüljünk is a jövőben. Bárcsak azok közé tartoznánk, akik „azt megteszitek, és meg is fogjátok tenni.”

2Thess 3,5: „Az Úr pedig irányítsa szíveteket az Isten szeretetére és a Krisztus állhatatosságára.”

Aztán azt írja még az apostol: „Az Úr pedig irányítsa szíveteket az Isten szeretetére.” Az egyetlen, aki által Isten teljes szeretete nyilvánvalóvá lett - milyen sokba került ez neki! -, ő az, Jézus Krisztus, aki egyedül Istenhez vezetheti a szívünket.

A kútnál lévő asszonyról szóló történetben látjuk nem csak annak a rendjét és módját, ahogy egy bűnös nőben az ÚR nyilvánvalóvá tette Isten szeretetét, hanem azt a szeretetteljes módszert is, ahogyan az ÚR ennek az asszonynak a szívét a szeretethez vezette.

Végül azt kívánja az apostol, hogy vezettessünk el „Krisztus állhatatosságá”-ra. Krisztus arra vár, hogy fogadja szentjeit az elragadtatáskor, és szentjeivel uralkodjon megjelenésekor. Jézus azt szeretné, hogy mi is ugyanolyan mértékben legyünk türelmesek.

Az apostol néhány ismertetőjelet állít szemünk elé, amit Isten elvár a hívők minden csoportjától. Imádkozó csoport legyenek, amelyikben megdicsőíttetik az ÚR Igéje, ahol az emberek szilárdan megállnak az igazságban és elkülönülnek a gonosztól; olyanok legyenek, akik engedelmeskednek az igének, akik Isten szeretetében járnak és türelmesen várnak Krisztus visszajövetelére. Egy ilyen sereg képes arra, hogy az ellenség támadásának és a világi kísértéseknek ellenálljon.

Miután az apostol a hívők ismertetőjeleiről beszélt, amik képessé teszi őket, hogy ellenálljanak gonosz emberekkel és az ellenséges világ gonoszságaival szemben, ajánlásokat ad arra vonatkozóan, hogy bánjanak olyan rendetlenségek esetén, amik a hívők közösségén belül fordulnak elő.

2Thess 3,6: „Testvéreim, a mi Urunk Jézus Krisztus nevében parancsoljuk nektek, hogy tartsátok távol magatokat minden olyan testvértől, aki tétlenül és nem a szerint a hagyomány szerint él, amelyet tőlünk vettetek át.”

Mindenkor voltak olyanok - azóta is gyakran -, akik rendetlenül éltek a keresztyének között, akik nem aszerint a „hagyomány szerint” viselkedtek, amiket elfogadtak Páltól.

Az apostol figyelmeztet minket nyomatékosan, milyen életmódot kell Jézus Krisztus nevében folytatnunk. Az első levélben utasítást adott arra az esetre vonatkozóan, ha rendetlenség történik a gyülekezetben: Az ilyeneket rendre kell utasítani (1Thess 5,14).

Itt egy lépéssel tovább megy. Ha a figyelmeztetés hatás nélkül marad, akkor azok, akik a közösséget képezik, „vonuljanak vissza” az ilyen rendetlen testvértől. Rendetlen életmódját az apostol rendelése szerint kell megítélni.

2Thess 3,7-9: „Mert magatok is tudjátok, hogyan kell követnetek minket; hiszen mi nem tétlenkedtünk közöttetek, 2Thessz. 3,8 nem éltünk senkinél ingyen kenyéren, hanem fáradsággal és vesződséggel dolgoztunk éjjel és nappal, nehogy valakit is megterheljünk közületek. Nem azért, mintha nem volna meg a jogunk erre, hanem azért, hogy önmagunkat állítsuk elétek követendő példaként.”

Pál emlékezteti a szenteket a köztük folytatott életére, amivel példát adott a helyénvaló életfolytatásra. Ezáltal saját tanításait átültette a gyakorlatba. Hogy példakép legyen a legegyszerűbb hívőknek, megtagadta, hogy időleges segítséget fogadjon el ezektől a hívőktől. Az Úr szolgáiként „joguk” lett volna erre a segítségre (1Kor 9,7-14). Azonban javukra lemondott jogáról és „fáradsággal és vesződséggel” dolgozott éjjel és nappal a saját érdekében.

Így lett példa élete mindenki számára, és rendreutasítás azoknak, akik nem akartak dolgozni. Mivel az ellenség ezeket a szenteket nem tudta megrabolni az igazsággal kapcsolatban az Úr eljövetelét illetően, megpróbálta szemmel láthatóan az igazsággal való visszaéléssel félrevezetni. És láthatóan néhányukat úgy félrevezette, hogy feladták rendes munkájukat az Úr hamarosan bekövetkező visszajövetelére való hivatkozás ürügye alatt.

2Thess 3,10-11.v. 10.v. „Mert akkor is, amikor nálatok voltunk, azt parancsoltuk nektek: ha valaki nem akar dolgozni, ne is egyék. 11.v.: Mert halljuk, hogy némelyek tétlenül élnek közöttetek, nem dolgoznak, hanem haszontalan dolgokat művelnek.”

Az apostol látogatása során már figyelmeztette őket rendetlen életmódjukra: ha valaki nem akar dolgozni, ne is egyék. Saját élete példaadása ellenére és figyelmeztetésével szemben volt egyesek, akik semmit sem dolgoztak, és beleavatkoztak mások ügyeibe. Életüket jellemezte a rendetlen életfolytatás, kelletlenség a munkával szemben és haszontalan fecsegés.

Az ilyeneket vissza kellett utasítani. Valaki azt mondta: „Buta fecsegőket buta hallgatók bátorítanak el, és meg nem érdemelt kenyeret kell találniuk azoknál, akik készek arra, hogy ezt megfizessék.” A haszontalan fecsegést gyorsan abbahagynák, ha nem lennének bolond fülek a hallgatásra.

2Thess 3,12: „Az ilyeneknek pedig megparancsoljuk, és a lelkükre kötjük a mi Urunk Jézus Krisztusban, hogy csendben dolgozva, a maguk kenyerén éljenek.”

Miután az apostol utasította a testvéreket a rendetlenül élőkkel kapcsolatban, most közvetlenül az utóbbiakhoz fordul. Nyomatékosan figyelmezteti őket, Jézus Krisztus nevében, hogy csendben dolgozzanak és a maguk kenyerét egyék.

2Thess 3,13: „Ti pedig, testvéreim, ne fáradjatok bele a jó cselekvésébe.”

A rendetlenül élő embereknek oda kell figyelniük: ne legyenek türelmetlenek és bátortalanok a jó cselekvésében. Veszélyes, ha állandó erőfeszítést fejtünk ki a rendetlen emberekkel szemben, de az is ha érzéketlenné válunk vagy keményen bánunk velük szemben.

2Thess 3,14-15v.: 14.v.: „Ha pedig valaki nem engedelmeskedik a mi levélbeni intésünknek, azt jegyezzétek meg magatoknak: ne tartsatok vele kapcsolatot, hogy megszégyenüljön. 2Thessz. 3,15 De ne tekintsétek ellenségnek, hanem intsétek, mint testvéreteket.”

Továbbá, ha a fegyelmezetlen ember megveti az apostol utasításait, akkor el kell tőle különülni és nem kell kapcsolatban maradni vele, hogy megszégyenüljön. Mégis, egyidejűleg figyelmeztetésben részesülünk, ne tekintsük az ilyet ellenségnek, hanem olyan testvérnek, aki visszautasításban részesült. Őrizkedjük a farizeusi lelkülettől. Ha egy ideig semmiféle kapcsolatot nem ápolunk az ilyen emberrel, mégis testvéri szeretet tanúsítsunk iránta.

2Thess 3,16: „Maga a békesség Ura adjon nektek mindig, minden körülmények között békességet. Az Úr legyen mindnyájatokkal!”

A levél lezárásaként az apostol az Úr békességébe ajánlja őket. Pál oktathat minket az Úr vezetése alapján, azonban egyedül az Úr tud a szenteknek mindenkor és minden módon békességet adni. Rendetlen életmód zavart okoz és konfliktusokat vált ki a hívők között.

A békesség Ura azonban Istentől való békességet adhat ebbe a közösségbe. Olyan békességet, amit ő hamarosan királyi uralmában fog érvényesíteni. Ahol az Úr békessége uralkodik, ott az Úr maga is jelen van. Ezért zárja levelét az apostol ezzel a kívánsággal, hogy az Úr maga legyen velük.

2Thess 3,17: „A köszöntést én, Pál, saját kezemmel írom: ez a hitelesítő jel, minden levelemen, így írok.”

A thesszalonikai gyülekezetet nyilvánvalóan nyugtalanította, hogy Páltól származik-e valóban ez a neki tulajdonított levél. A záró formulában biztosítja a címzetteket, hogy levele hiteles, amelyet kézírásos köszöntése is igazol.

2Thess 3,18: „A mi Urunk Jézus Krisztus kegyelme legyen mindnyájatokkal!”

Miután Pál a békesség Ura békességét kívánja nekik, azzal a kívánsággal zárja levelét, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus kegyelme legyen velük. Mert ha a levélből való utasításokat gyakorlattá válnak számukra, az csak olyanok között történhetik, akik az Úr békességében élnek, akik között az Úr van a középpontban és akik között kegyelme állandó adomány.

[I]http://www.soundwords.de/der-2-brief-an-die-thessalonicher-1-a9104.html

http://www.soundwords.de/der-2-brief-an-die-thessalonicher-2-a9316.html

http://www.soundwords.de/der-2-brief-an-die-thessalonicher-3-a9324.html