Bejelentés



Pótor Imre dr. habil. honlapja
Mindig tedd meg, amit meg tudsz tenni. Ez teszi értékessé az életedet. Köszöntöm honlapomon!

MENÜ










Joachim Staedtke KÁLVIN JÁNOS megismerés és formálódás Vásárosnaményi Református Egyházközségért Alapítvány - 2009 - A szerző feleségének engedélyével fordította - © PÓTOR IMRE - lektorálta - SZABÓ CSABA - kiadta - A VÁSÁROSNAMÉNYI REFORMÁTUS EGYHÁZKÖZSÉGÉRT ALAPÍTVÁNY - Vásárosnamény, 2009. Személyiség és történelem – 48. kötet - Életrajzi sorozat - Musterschmidt-Verlag . Göttingen . Zürich . Frankfurt - Kiadók: Prof. dr. Günter Franz és prof. dr. Gustav Adolf Rein -------------------------------- JOACHIM STAEDTKE 1926. augusztus 9-én született Kelet-Frízlandban. Protestáns teológiai tanulmányait a main¬zi, göttingeni és zürichi egyetemeken végezte. Hét évig volt segédlelkész és lelkész az Észak-nyugat - Németországi Evangélikus Református Egyház szolgálatában. 1958-tól a teológia doktora, 1961 - 1965-ig tudományos főasszisztens a zürichi egyetemen. 1965-től az Er¬lan¬gen-Nürnbergi Egyetem rendes református professzora. Számos kisebb munkája mellett az alábbi tudományos művei jelentek meg: „Die The¬o¬logie des jungen Bullinger” /1962/; Anfänge und erste Blütezeit des zürcher Buchdrucks” /1965/. 1966-ban adta ki „Glauben und Bekennen” című tanulmánykötetét. A szerző társkiadója Bullinger és Zwingli összegyűjtött műveinek a „Corpus Reformatorum,” valamint a „Stu¬¬dien zur Dogmengeschichte und Systematischen Theologie” című köteteknek. -------------------- A borítólap képe: A Neukirchen Moers-i körzet Nevelőegyesület Könyvesboltja szívélyes engedélyével. Táblaképek: az 1; 2; 3. és 8. a Berlini Állami Könyvtártól /Handke/. A 4; 5; 6. és 7. a Genfi Georg és Cie S. A. Kiadó hozzájárulásával /Gabnebin: Kálvin János küzdelmei című kötetből./ ©1969 MUSTERSCHMIDT KIADÓ . Göttingen . Zürich . Frankfurt - Nyomtatva Németországban. Minden jog fenntartva. Kiadó: „Muster-Schmidt” KG. Göttingen TARTALOMJEGYZÉK MEGISMERÉS 3 Származása és ifjúkora 3 Megtérése 10 Az Institutio 15 Az elhívatás 18 Az első kibontakozás és vereség 23 Strasbourgi tanulóévek 27 FORMÁLÓDÁS 32 Építés és küzdelem 32 Michael Servet 46 Az egyház formálódása 54 A teológiai alap 67 Gazdasági- és szociáletika 71 Az állam és a politikai szabadság 76 A személyiség 81 Irodalmi utalások 86 Fogalmi magyarázatok 88 MEGISMERÉS Származása és ifjúkora Annak az embernek a történetét, aki a 16. században rányomta lelki bélyegét Nyugat-Euró¬pára és később az Újvilág egy részére, a sajátos körülményekre való utalással kell kezdeni. A reformációt nem Kálvin indította el, hanem műve már abból következett. Martin Luther német reformációja nélkül Kálvin el sem képzelhető, ahogyan ennek az ellenkezője is igaz: Luther reformációja Kálvin nélkül történelmi mellékesemény maradt volna. A nyugat-európai kálvinizmus azonban megtörte az ellenreformáció támadását, márpedig a német protestantizmus Nyugaton e nélkül a védelem nélkül nehezen vészelte volna át a harmincéves háborút. Kálvin művét a francia szellem alakította. A 16. század kezdetén Franciaországban egészen más politikai rend uralkodott, mint Németországban. Míg Németországban a tartományok megerősödése következtében a birodalom egysége kezdett felbomlani, addig a francia korona kiharcolta országa politikai és nemzeti egységét. I. Ferenc uralkodása alatt Franciaország teljesen más államrend keretében lépett a reformáció korszakába, mint Németország. Hogy ez az állam - amely egyre inkább abszolutisztikus berendezkedésre törekedett - végül is a reformáció ellen foglalt állást, egyik külső történelmi okává lett a kálvinizmus harcos jellege kialakulásának. A nemzeti erősödéssel párhuzamosan olyan mértékű hanyatlás következett be az egyházi és erkölcsi életben, amilyet nehezen lehet nem megdöbbenéssel szemlélni. A megújulásra törekvő erők természetesen megmozdultak Franciaországban is. Ezeknek lelki téren Jacques Lefèvre d´Etaples volt a vezető egyénisége, aki Jacob Faber Stapu¬len¬¬sisre latinosította a nevét. Kálvinhoz hasonlóan picardiai volt, szegény származású és nyomorék testalkatú, de nemes jellemű, mély kegyességű és kiemelkedő tudományos képességekkel megáldott férfi. A nagy humanista Párizsban maga köré gyűjtött tanítványi közössége egy reformmozgalom csirasejtje lett. A konzervatív Sorbonne rossz szemmel nézte és üldözte e csoportot, amely ezért áttelepült Meaux püspöki városba. Itt adtak egymásnak találkát a korabeli Franciaország legkiválóbb koponyái. Közülük Guillaume Briçonnet reformpüspökre úgy tekintettek, mint a kezdődő francia reformáció reménységére, ő azonban az első máglya hatására meghátrált. Ezután Gérard Roussel, a későbbi oroloni püspök akart szakadás nélküli reformot végrehajtani a holtpontra jutott korabeli egyházban. Szintén ehhez a körhöz tartozott François Vatable, a Collège de France kiváló hebraistája, akit 1545-ben kiadott Bibliája tett híressé. A Meauxban élő ünnepelt udvari költő, Clément Marot is rokonszenvezett ezzel a közösséggel. Marot a későbbiekben a francia reneszánsz kiemelkedően nagy alakjaként jutott el az evangéliumhoz. Szívében református keresztyén volt, hite azonban nem volt képes legyőzni epikureus életfelfogását. Ez az elmés és szellemes dél-franciaországi ember, akinek nyugtalan életéről elmondható, hogy „a királyi udvar, a börtön és a hívők háromszö¬gében telt el”, értékes örökséget hagyott a Franciaországi Református Egyházra, a híres hugenotta zsoltárokat. Vatable adta Marot kezébe a zsoltárok héberből való tudományos fordítását, ami lehetővé tette számára, hogy költői és énekelhető formába öntse az ótestamentumi imádságokat. Nem szabad elfeledkezni ebben a körben a korai humanizmus legjelesebb képviselőjéről Guillaume Bu¬dèról, a Collège de France professzoráról és a Nemzeti Könyvtár megalapítójáról, akivel Kálvin ugyan később szembekerült, de akinek befolyása alól soha nem került ki teljesen. Sta¬pu¬len¬¬sis Faber környezetében azonban a legfontosabb személyiség mégis csak Guillaume Fa¬rel volt, Nyugat-Svájc és a francia valdens térség reformátora. Nélküle Kálvin műve nem jutott volna történelmi nagyságára. Végül még egy nevet meg kell említeni a reformereknek ebből a köréből, François Rabelaisnak ennek a zseniális kópénak a nevét, aki óriási tudással, reformeszményekkel felvértezve, csiszolt modorával, minden tréfának, csínynek, blaszfé¬mikus csúfolódásnak és vaskos tréfának kedvelőjeként, elpusztíthatatlan derűlátásával olyan típust képviselt, amit csak a francia szellem képes létrehozni. Befolyásos támogatóra talált e kör Navarrai Margit, I. Ferenc király testvére személyében. Ő második házasságában Navarrai Henrikhez ment feleségül, aki az ország dél-nyugati részében, a kis pireneusi államban uralkodott. Leánya Johanna d´Albret révén nagyanyja lett IV. Henriknek, aki a nantesi türelmi rendelettel évszázadokkal késleltette ugyan a francia protestantizmus megsemmisítését, elhíresült mondásával: „Párizs megér egy misét” azonban kifejezésre juttatta opportunizmusát. Nem így gondolkodott vele szemben a nagyanyja, aki okos, képzett és kegyes asszony volt. Elsőrangú költőnő, hajlamos a misztikára, és mindenekelőtt készséges annak a közösségnek a megvédésére, amely megkísérelte Franciaországban a régi egyház megújítását. Befolyásának köszönhető, hogy a király legalább néhány évig eltűrte e vallási megújító mozgalmat. 1535-től azonban elvesztette az udvarra gyakorolt hatását. Gérard Roussel segítségével ugyanakkor arra törekedett, hogy kicsiny államában új egyházi lelkiséget honosítson meg. Leánya, Johanna d´Albret azután szabályos reformációt valósított meg. A nevezettek alkották azt a kört, amely nem csak céljául tűzte ki és tervezte Franciaországban az egyház reformját, és nem csak vitázott róla, hanem megkísérelte ennek első lépéseit is megtenni. Ezekhez a kezdeti lépésekhez Kálvinnak még semmi köze sem volt. Amikor viszont rájuk talált, akkor ő is bekapcsolódott a szellemi vitába. Roussel ezt a kezdetet Fa¬relnek írott egyik levelében az „illustratio evangelii”-nek, azaz az „evangélium felragyogásának” nevezte. Ezt körülbelül 1521-re keltezhetjük. Azonban a francia protestantizmus történetéhez kezdettől hozzátartozott a vérengző reakció is. 1523. augusztus 8-án Jean Vallièret ágostonrendi szerzetest nyilvánosan megégették a párizsi sertésvásártéren. Ő a református egyház első vértanúja, aki megnyitotta a mártírok sorát, akiknek számát még csak felbecsülni sem lehet. Az események folyamata 1521 óta világosan mutatta, hogy ebben az országban az egy¬¬ház re¬for¬mja megvalósíthatatlan királyi hatalom nélkül. Legkésőbb 1535 januárjától pedig nyilvánvaló volt, hogy I. Ferenc nem hajlandó támogatni a megújulást. Az evangéliumi mozgalom még nem volt eléggé erős sem kifelé a politika terepén, sem vallási formáló erejét tekintve. Ehhez hozzájárult, hogy az uralkodó egyház elzárkózott az újításoktól, hogy a Sorbonne megmaradt a teológiai meddőség állapotában, és hogy Briçonnet visszautasította a fran¬cia protestantizmus őt illető vezetését, és az is, hogy a haladó nagy szellemiségek nem léptek túl a humanizmuson, mindenekelőtt pedig, hogy a korona kitartott a vallás gallikán értelmezése mellett. Mindezek következtében a református keresztyének szerencséjükre kénytelenek voltak megmaradni hitük voltaképpeni alapjain. Így azonban csak a vértanúk egyháza jöhetett létre. De hogy ez az egyház létrejöjjön és megmaradhasson, ahhoz szüksége volt vezetésre és ösztönzésre, az evangélium prédikálására, sákramentumainak szigorú rendjére. Szükség volt szabályszerűen képzett prédikátorokra, hitüket összefoglaló tiszta tanra és szigorú lelki vezetésre is, hogy a menedékek és rejtekhelyek ideiglenessége közepette az Ige és a kereszt jegyében Jézus Krisztus hitvalló egyházává formálódjék. Elérkezett Kálvin ideje! Akire ez a munka várt, 1509. június 10-én született Noyonban, Picardia egyik kisváro¬sában. Édesapja Gérard Cauvin, a káptalan vagyon- és pénzügyi igazgatásában, világi állásban tevékenykedő püspöki hivatalnok volt. Édesanyjáról, egy Cambraiból való vendégfogadós lányáról, Jeanne Lefrancről csak annyit tudunk, hogy kegyes asszony lehetett. Korán meghalt, és az apa másodszor is megházasodott. János volt a második fiú a hét főt számláló gyermekseregen belül. Szülőháza az első világháborúban elpusztult. A fiú a capettesi kollégiumban, szülővárosa székesegyházi iskolájában kezdte el tanulmányait. Itt sajátította el a latin nyelv alapjait, amelyet később oly mesterien használt. Ugyancsak fontos lett számára a nemesi családokkal való érintkezés. Ez a társadalmi kapcsolatokban korán kialakította a világfi egyéniségét, ami később megkönnyítette a világ nagyjaival való találkozásait. Apja közbenjárására még 12 éves kora előtt elnyerte a noyoni székesegyház Gèsine-oltára jövedelmének negyedrészét. 1521. május 19-én vált e javadalom kedvezményezettjévé, és megkapta az ezzel járó tonzúrát, a klerikusok egyetlen jelét, amit viselt, anélkül, hogy valaha is gyakorolta volna az evvel járó kötelességeket. Ez az egész különös fejlemény egyedül a késő középkori egyházi javadalmi állapotok zűrzavaros viszonyaiból következik. A javadalomból származó jövedelem tette lehetővé az ifjúnak, hogy különösebb pénzügyi gondok nélkül végezhesse tanulmányait. Tizennégy évesen iratkozik be a párizsi egyetemre, ahová édesapja küldi tanulmányai végzésére. A kor szokása szerint latinosította a nevét: Jean Cauvinról, ahogyan valójában hívták, Johannes Calvinusra. Csak rövid ideig volt diák a de la Marche kollégiumban, ahol az általa nagyra becsült Mathurin Cordier előadásait hallgatta. Erre az időszakra való szíves emlékezetből hívta meg később Kálvin a megbecsült tanárt Genfbe rektornak. 1550-ben Cordiernek ajánlotta az 1Thessalonikai levél magyarázatát, amelynek előszavában ezt írta egykori tanára elismeréseként: „az Öntől kapott képzés és munkamódszer mindmáig olyan jó szolgálatot tett, hogy készségesen bevallom és elismerem, hogy minden ebből származó hasznomat és előmenetelemet Önnek köszönhetem.” Feljebbvalója parancsára Kálvint igen hamar áthelyezték a de Montaigu kollégiumba, ahol öt évig folytatta tovább tanulmányait. Ez a kollégium híresebb volt, mint a de la Marche kollégium, ahhoz képest azonban hihetetlenül silány állapotban volt. Rotterdami Erasmus, aki szintén itt tanult, a primitív körülmények miatt a gúny áradatát zúdította rá. És a senkihez nem hasonlítható Rabelais, ugyancsak ennek a kollégiumnak egykori hallgatója, később ezeket a szavakat adta házitanítójuknak, Gargantuának a szájába: „Nem hiszi el nekem, mit éltem át abban a vacak kollégiumban, amit Montaiguinak neveznek…. Jobban tartották a bebörtönzött rabszolgákat a móroknál és a tatároknál, a gyilkosokat a fegyházban, sőt, még a házőrző kutyákat is, mint a ’fajankókat’ ezen a főiskolán. Ha párizsi király lennék, hát az ördög vinne el, ha nem vetnék csóvát arra a kalibára, és nem égetném meg a rektort és a tanárokat…” Ebben a kollégiumban, amelyről később Erasmus azt mondta, hogy ott teológia helyett csak megfázást és tetűt kapott, szigorú fegyelem uralkodott. Suhogott a korbács, beszélgetni csak suttogva lehetett, megkövetelték az éjszakába nyúló szigorú lelkigyakorlatokat. A túlzásba vitt böjtölési gyakorlatok következtében az étkezési fejadagokat a létminimum alá csökkentették. Ezek a barbár viszonyok Kálvinnak olyan gyomorbajt okoztak, amelyből halálig nem tudott megszabadulni. Az iskola Kálvin beiratkozása előtt az ismert Natalis Béda vezetésével működött, aki az erasmusi humanizmus és a kezdeti francia protestantizmus elleni küzdelemben tett szert kétes hírnévre. Kálvin tanára volt a skót Johann Mayor, aki Petrus Lombardus kora-középkori teológiájába és Augustinus gondolatvilágába vezette be. Másik tanára a spanyol Antonio Coronel volt. Ő avatta be Kálvint Arisztotelész filozófiájába, a sztoa, az epikureusok és Platon tanaiba. A későbbi reformátor itt vetette meg, naphosszat és éjszakába nyúlóan folytatott tanulmányai során alapos, mélyreható filozófiai és patrisztikai képzettsége alapjait. Ehhez járult a skolasztikus vitatkozó művészetekben való képzés, amin Kálvin később ironizált. Jóllehet ezt itt egészen balga módon túlzásba vittek, később azért hasznára vált Kálvinnak. Az elvi vitában való küzdelem művészetét, az elemzés, a definiálás képességét, a hitvitákban az ellenfél nyomon követését és sarokba szorítását később mesterien alkalmazta. Ezt a képességet jó és soha csődöt nem valló emlékező képessége segítette, amit Kálvin naponként úgy edzett, hogy minden reggel hajnalban fejből elismételte, amit az előadásokon tanult. Kétségtelen, hogy mindezt természetes képességei is elősegítették. Kálvin szerette a „raison”-t, az ésszerű és világos tételeket és gondolatokat. Párizsban kötött Kálvin néhány olyan barátságot is, amely élete végéig megmaradt. Így a Cop családdal és unokatestvérével, Robert Olivétannal való kapcsolata is. Amint elhagyta 1528-ben a de Montaigu kollégium kőkemény iskolapadjait, ahol párját ritkító testi és lelki próbatételekben volt része, egy olyan ember ült a helyére, hogy itt képezze magát, akiről szintén sokat fog még hallani a világ: Ignatius von Loyola. Kálvin a szabad művészetek mestereként hagyta el a de Montaigu kollégiumot. A tulajdonképpeni egyetemi tanulmányokat csak most kezdhette el. Apjának, aki második fiát eredetileg teológusnak szánta, közben megváltozott a véleménye és felszólította fiát, hogy kezdjen jogi tanulmányokat. Kálvin ezt a véleményváltozást azzal magyarázta, hogy apja a jogi karriert jövedelmezőbbnek tartotta. A fiú engedelmeskedett. Mivel Párizsban csak a kánonjogi fakultás működött, Kálvin Orléansba költözött, ahol kiemelkedő képességű jogászok oktattak. Kálvin főleg von Pierre de l´Estoile /Petrus Stella/ vonzásába került, aki akkoriban valóban fényes csillagként ragyogott az egyetem egén. Stella az evangéliumi mozgalmak ellenfele volt, később a francia parlament elnöke lett. Ugyancsak itt tanított Nicolas Bérauld, Gaspard de Coligny nevelője. Orleansban humanista tanulmányokra is nyílt lehetőség. Éppen ebben az időben került az egyetemre Rott¬weilból Melchior Volmar, a kiváló humanista, német származású görög nyelvész, aki nyitott volt az új vallási gondolatok iránt. Talán ennek a tanárnak a közvetítésével, akitől a görög nyelvet tanulta, találkozott Kálvin először Luther nézeteivel. Volmar házában ismerte meg az akkor még kilenc éves Théodore de Bèzét, későbbi munkatársát és utódát. Erről a tanáráról is, aki kétségtelenül nagy befolyást gyakorolt a hallgatókra, jó emlékeket őrzött Kálvin. 1546-ban neki ajánlotta a 2Korinthusi levél magyarázatát. 1530-ban Volmar a bourgesi egyetemre távozott, ahová Kálvin is követte. A római jogot humanista szellemben tanító kiváló olasz professzornak, Andreas Alciatinak a tanítványaként Kálvin elmélyítette egyetemi tanulmányait, hogy azokat a jogtudomány licenciátusi fokozatával fejezze be 1532-ben. Jogi tanulmányai Kálvin életművében köztudottan mély nyomokat hagytak. A polgárjogi eljárásokról szóló szakvéleményei, törvénytervezetek és más jogi munkák is igazolják, hogy kitűnő jogász volt. Az a sokszor hangoztatott állítás, hogy Kálvin a régi jogi iskola követője volt, erősen egyoldalú vélemény. Később elutasította, hogy a római jogot a megváltozott viszonyok figyelembevétele és a nép jogszokásaira való tekintet nélkül kötelező jelleggel alkalmazzák. Kálvin jogi egyetemi tanulmányai vége felé új területen találkozott a humanizmussal, mint tudománnyal, amellyel korábban közvetlenül és inkább a régi szerzőkkel való humanista játszadozásként ismerkedett meg. Ezt a tudományágat Kálvin egész életében nagyra becsülte. Kétség nem fér hozzá, hogy jogi tanulmányait megkönnyebbült sóhajjal fejezte be. 1531. május 26-án meghalt Kálvin édesapja. Fia ott volt betegágya mellett. Az a mód, ahogyan apja haláláról beszámol, megmagyarázza egymástól való eltávolodásukat, amely időközben igen elmélyült. Kálvin tehát immár szabadon választhatta meg foglalkozását. Egyelőre azonban nem vállalt kereső foglalkozást, hanem ismét egyetemi tanulmányokba kezdett. I. Ferenc király Budè tanácsára alapította a Collège Royal-t a régi Sorbonne kollégiumának ellensúlyozásaként. Ebben a Collège de France néven ma is működő főiskolán minden lehetőség megnyílt a humanizmus előtt. Erasmust hívták meg rektornak, aki azonban a meghívást elutasította. Vatable tanította a héber nyelvet. Ebben a kollégiumban Kálvin alapos humanista képzésben részesült. Etienne de la Forge posztókereskedő házában találkozott egy hozzá hasonló gondolkozású, Gérard Roussel vezette közösséggel. Fáber eszméit vitatták meg, és itt kezdett formát ölteni a reformmozgalom. Amennyire foglalkoztatta a párizsi kört az egyház megújítása és amennyire ez a reformmozgalom a francia reformáció előfeltételévé lett, olyan kevéssé tekintették Roussel körét ebben az időben ténylegesen reformista csoportnak. Ezt Kálvin magatartása is igazolja. Semmiféle reformátori próbálkozásba nem kezdett, hanem abban látta életcélját, hogy Budè és Erasmus nyomdokaiban járva humanista és irodalmi életpályát fusson be. Kálvin ilyen irányú törekvéseinek termése első könyve, amely Seneca „De clementia” értekezéséhez készített magyarázat. A könyvecskét kora francia humanista stílusában írta, amely előtt igen nagy tekintélye volt a sztoikus etikának. Ebből a keretből sehol sem lépett ki a teológia területére. Bizonyos fokú érdeklődése a természeti vallások, a gondviselés sztoikus felfogása, különösen pedig a szociális élet és állametika alapvető kérdései iránt azonban már magukban hordozza a reformátor későbbi teológiájának kezdeményeit. Azt azonban a legfigyelmesebb olvasó sem sejthette, hogy a szerző az egyébként ragyogó latin nyelven megírt tanulmány után mindössze három évvel megírja az Institutiót. Kálvin azt remélte, hogy első műve felkelti a humanizmus vezetőinek, Budènek, Fábernek vagy éppen Erasmusnak az érdeklődését, de nagyot csalódott. A könyv elfekvő áru lett és szerzőjének nagy erőfeszítésébe került, hogy a nyomtatási költségek ne sodorják pénzügyi válságba. Végig tekintve a tanulmányok e nagyjából tíz esztendeig tartó folyamatát, amely 1532-ben első könyvének megjelenésével zárult, felvetődik a kérdés: miként lett ez az ember reformátorrá, olyan reformátorrá, akinek megadatott, hogy a restauráció és ellenreformáció korszakában biztosítsa a reformáció fennmaradását és előrehaladását? Megtérése 1534. május 4-én Kálvin lemondott mindkét egyházi javadalmáról. Június 10-én lett 25 éves, és az egyházjog előírása szerint gyakorolnia kellett volna a javadalmakkal egybekapcsolt hivatali kötelezettségeket. Lemondásával azonban kivonta magát ezek alól, és kérelmezte, hogy a javadalmakat két másik egyházi személy javára folyósítsák, akik közül az egyik rokona volt. A javadalmakról való lemondást a római egyházzal való szakítás külső jeleként kell értékelni. Azokról az indítóokokról, amelyek Kálvint a reformáció útjára vezették, a lemondási nyilatkozat azonban nem mond semmit. Valószínűleg nem gondolható el ez másként, hanem csak úgy, hogy ezt a belső megtérés előzte meg. E megtérés részleteit nem ismerjük. Mivel Kálvin erről igen kevés adatot hagyott hátra, csak általános képet alkothatunk róla. Jakob Sadolet bíborosnak 1539-ben írt híres válaszában a reformátor ilyen általános képet vázolt fel. Kálvin ebben az írásában a reformáció egyik követőjét jellemzi, aki megtéréséhez vezető tapasztalatairól tudósít. Amennyiben ez a tudósítás életrajzi beszámoló, akkor el kell fogadnunk, hogy megtérését valóságos és súlyos lelkiismereti harc előzte meg. Lutherhez hasonlóan Kálvinnál is a megkötözött lelkiismeretet felszabadító evangélium határozta meg a régi egyházzal való szakítást. Az egyház bűnbocsánatszerző közreműködése és emberi érdemszerzés képtelen ezt a szabadítást véghezvinni. Abban, hogy teljes nyíltsággal hirdesse az evangéliumot, nyilvánvalóan Kálvinnak az egyház iránti mélységes tisztelete és általa erőteljesen hangsúlyozott autoritása állt útjába. Isten Igéje azonban erősebbnek bizonyult. Az Igével találkozást úgy élte meg, hogy abban Isten közvetlenül szólítja meg az embert, és ígéri bűnei bocsánatát, ami lehetővé teszi számára a megtisztult lelkiismeret szerinti életfolytatást. A történetiség szilárd talaján állunk, ha ezt a beszámolót Kálvin egyetlen hiteles önvallomásaként olvassuk megtéréséről. 1557-ben, a Zsoltárok könyvéhez írt magyarázatának előszavában így tudósít a reformátor: „Még gyermek voltam, amikor atyám már azt akarta, hogy majd teológus legyek. Amikor azonban látta, hogy a jogtudomány azoknak, akik azt művelik, nagyobb hasznot hajt, ennek reményétől vezérelve megváltoztatta tervét. Így mondtam búcsút a filozófiai tanulmányoknak, és váltottam át a jogtudományra. Atyám akaratának engedelmeskedve megkíséreltem ugyan ebbe minden erőmet beleadni, Isten azonban gondviselésének láthatatlan gyeplőjével más irányba terelte életpályámat. Először ugyanis engem, aki annyira megátalkodottan azonosultam a pápista tévtanokkal, hogy nem lett volna könnyű ennek mocsarából kihúzni, értelmemet, amely ekkorra már eléggé megmerevedett, egy hirtelen bekövetkezett megtérés révén tanulékonnyá tette. Miután ilyen módon ráéreztem az igazi kegyesség ízére, olyan szenvedély lobbant bennem ebben elmélyülni, hogy egyéb tanulmányaimat nem hagytam ugyan abba, de tempójukat mérsékeltem. Nem telt bele egy esztendő, és hozzám, aki újonc és kezdő voltam, már tanulni jöttek mások. Én, természetemnél fogva bátortalan voltam, a csendet és a magányt kedveltem, és szerettem volna visszavonultan élni. Ez azonban annyira kevéssé sikerült, hogy végül minden rejtekhelyem nyilvános iskolává lett” /CR 59,21/. A voltaképpeni megtérés-élményről Kálvin itt azt mondja, hogy Isten egy hirtelen történt megtérés által /„subita conversie”/ tanulékonyságra /„ad docilitatem”/ kényszerítette. A „tanulékonyság” szó, amit itt Kálvin használ, az ő nyelvhasználatában a tanulói-hallgató viszonyt fejezi ki. „Tanulékonyságra kényszeríteni” azt jelenti, hogy az ember olyan állapotba kerül, amelyben képes a hallásra és a tanulásra. Isten kényszerítette, így értelmezi Kálvin ezt az élményt, amely kiváltotta, hogy megnyíljon az evangélium előtt, és kész legyen belőle tanulni. A Sadoletnek küldött nyílt levelében is hasonlóképpen vázolta ezt az eseményt. Isten ezt az élményt „conversio”, azaz megtérés által vitte véghez, amely Kálvint világos és megkerülhetetlen döntés elé állította, amit meg is hozott. Várt rá a szolgálat, amivel Isten megbízta. Kálvinnak ebből az önvallomásából megtérése lényegét többé-kevésbé megismerhetjük, maga az esemény azonban történetileg ismeretlen marad számunkra. Hogy mikor és hol történt a „hirtelen megtérés”, nem tudjuk. Az egyháztörténeti kutatás számos feltételezést fogalmazott meg, meggyőző eredményre azonban mindeddig nem jutott, különösen nem az időpontot illetően. A fentebbi utalások alapján vélhető, hogy Kálvin megtérése már jogi tanulmányai folyamán megtörtént, azaz 1530 előtt. Luther írásainak olvasása, unokatestvérének Olivétannak és tanárának Volmarnak a befolyása Kálvint ebben az időben valóban a reformáció útja felé terelgethették. Ugyanakkor ellentmond ennek a feltevésnek az, hogy az 1532-ben írt Seneca kommentár jelét sem adja a reformátori gondolatoknak. Van azonban néhány hely ebben a könyvben, amely sejteni engedi, hogy Kálvinnak az egyházzal való viszonya nem teljesen zavartalan. Az ifjú szerző szembefordul a külső kegyességgel és kendőzött szavakkal az ereklye- és bűnbocsánat kereskedelemmel is. Ezt azonban egy katolikus humanista is megtehette volna. A Seneca kommentárt tekintetbe véve a megtérést legkorábban 1533-ra tehetjük. Van is okunk feltételezni, hogy Kálvin ennek az évnek az őszén konvertált. Ez az azonban csak akkor helytálló, ha Nikolaus Cop november 1-én elmondott rektori beszédét, amelyre hamarosan visszatérünk evangéliumi és főleg Kálvin fogalmazta szövegként értékeljük. A legtöbb kutató hajlik arra a nézetre, hogy Kálvin útja a reformációhoz lassan ment végbe, több évig tartó érési folyamatként. Ennek a tételnek azonban ellene mond az, hogy Kálvin azon az egyetlen egy helyen, ahol megtéréséről beszél, azt mint „subita conversiot” jelöli meg és nem mint fejlődést. A datálás kérdését tehát óvatosan kell kezelnünk. A Kálvin beszámolója végén elhangzó mondatot, amelyben arról beszél, hogy az új hit sok követője jött hozzá, hogy tanítsa őket, időrendileg 1534-re kell tennünk. Először ebben az évben látjuk Kálvint a reformátori mozgalom értelmében tevékenykedni. Ezért megtérése eseményét bizonyára csak az 1534. év elejére vagy legfeljebb 1533 őszére tehetjük. Minden egyéb idői megjelölés csak az előzményekre, de nem magára a megtérésre vonatkozhat. Az időpontot mindenképpen 1534. május 4-e előttre kell tennünk, amikor Kálvin lemondott egyházi javadalmáról. A reformátor megtéréséről szóló egész beszámolójából az következik, hogy azt úgy értelmezi, mint Isten igéje melletti hitvallást, amely az embert teljesen a maga szolgálatába állítja. Kálvin arra törekedett, hogy életét összhangba hozza az őt elkötelezően megragadó evangélium igazságaival. Már csak ezért sem keltezhetjük a megtérést túlságosan távolra a javadalomról való lemondástól. Természetesen el kellett telnie bizonyos időnek a nyilvános lépésig, és a hagyománytól való eltávolodásig, ez azonban nem tarthatott évekig. Ez ellent mondana Kálvin jellemének. Amit konverzióként megjelölt, sem 1528-ban, sem 1532-ben nem történhetett meg. 1533 szeptemberében Kálvin visszatért Párizsba. A városban megmozdulások voltak és nyugtalanság uralkodott. Kálvin kapcsolatba lépett Gérard Roussel követőivel, akinek kis traktátusait terjesztette a városban. Ekkor belekeveredett egy eseménybe, amelynek a háttere máig sem tisztázódott maradéktalanul. Barátját Nikolaus Copot, a királyi udvari orvos Eras¬mussal rokonszenvező fiát, a párizsi egyetem orvosprofesszorát választották rektornak. A rektor beszédét hagyományosan mindenszentek napján tartotta. Cop közel állt az evangéliumi mozgalmakhoz, és a bátor egyetemi tanár felhasználta az alkalmat, hogy világosan kifejtse meggyőződését az összegyűlt professzorok és egyházi méltóságok előtt. Cop rektori székfoglalója Erasmusnak az Újtestamentum harmadik kiadásához írt előszavából és Luther egyik prédikációjából való összeállítás volt, utóbbit a Martin Butzer által fordított egyházi szentbeszéd- és prédikációgyűjteményből vette át. A jóllehet nem különösebben eredeti beszéd ebben a helyzetben gyakorlatilag evangéliumi gondolkozásra és cselekvésre való felhívásként hangzott. A hatás rendkívüli volt. Zavargás támadt, és a rektornak menekülnie kellett. Háromszáz livre-t tűztek ki a fejére. 1534 januárban épségben megérkezett Bázelbe. Mivel Kálvin jó barátságban állt a rektorral, őt is keresték, hogy elfogják. Tudta, hogy élete veszélyben forog, ezért ő is elmenekült. Hogy már annak idején is gyanították-e, hogy Kálvin szerkesztette a rektori székfoglalót, az nem tudható. Cophoz hasonlóan több mint egy tucat barátjának szintén menekülnie kellett. Mégis, már Kálvin első életrajzírói, Théodore de Bèze és Colladon feltételezték, hogy a későbbi genfi reformátor volt a szerző. Ezt erősítette, hogy Genfben megtalálták a beszéd egy részét Kálvin kézírásával. Ez természetesen lehetett másolat is. Ha pedig reformátori tanúvallomásnak tartjuk ezt az Erasmustól és Luthertől származó összeállítást, és ha ehhez az is hozzájárul, hogy Kálvin a szerzője, akkor megtérésének 1533. november 1. előtt kellett bekövetkeznie. Mégis bizonyára helytálló az a vélekedés, hogy a rektori székfoglalót nem lehet minden további nélkül Kálvin művei közé sorolni, és ezzel együtt eggyel több a bizonytalansági tényező Kálvin megtérésének időbeli meghatározása körül. Az 1534. év volt az utolsó, melyet Kálvin hazájában töltött. A párizsi egyetemen történt kellemetlenség után Dél-Franciaországba menekült, ahol Charles d ́Espeville álnéven rejtőzködött. Majd Angoulêmebe ment tovább, ahol barátjánál, Louis du Tilletnél, a Claix-i való papnál és énekkarvezetőnél talált menedékhelyet. A kényszerpihenő idejét alapos tanulásra fordította. Barátja gazdagon berendezett könyvtára lehetővé tette számára az egyházatyákkal, különösen is Augustinusszal való elmélyült foglalatosságot. A későbbi reformátor műveiben négyezernél több augustinuszi hivatkozás bizonyítja az egyházatya alapos ismeretét. Itt ismerkedett meg Kálvin Zwingli korai latin írásaival is. Egy 1534-ből való, Dániel barátjának Orléansba küldött levele tudósít a tudományokban és az evangélium ismeretében való előhaladásáról. Du Tillettel együtt fejezte be görög nyelvi tanulmányait is. Kálvin sokat utazott is ebben az évben. Kapcsolatba lépett a Poitiersben és Párizsban működő evangéliumi körökkel. Ő maga nem volt reformátori mozgalmak kezdeményezője sem itt, sem később Strasbourgban és Genfben sem; az ő nagy kegyelmi ajándéka a már meglévő kezdemények továbbformálása volt. Áprilisban Kálvin Néracba utazik, ahol akkor Gérard Roussel működött Navarrai Margitnak, a király testvérének védelmében, és ahol utolsó menedékhelyét találta meg az agg Faber Stapulensis. A hagyomány szerint a 80 éves humanista az ifjú Kálvinnak a következőket mondta, amikor az meglátogatta: „Te az Úr eszközének vagy kiválasztva. Isten általad fogja megvalósítani országunkban királyi uralmát.” Ha e szavak legendaszerűnek tűnnek is, Navarrai Margit II. Frigyes pfalzi választófejedelemnek küldött tudósítása szerint bizonyos, hogy Faber Stapulensis behatóan ismerte a Franciaországban elkezdődött reformációt. Az őt fenyegető veszély ellenére Kálvin még egyszer visszatért Párizsba. Nem más, mint Michael Servet hívta megbeszélésre, aki akkor álnéven tanult Párizsban. Megállapodtak abban, hogy a Rue Saint-Antonieben találkoznak, Servet azonban nem jelent meg a találkozón. A spanyol férfi elmulasztotta az alkalmat, hogy egyeztesse Kálvinnal a már akkoriban is zavaros és túlzó nézeteit. Kálvin így tudósít erről: „Kész voltam életemet kockáztatni Párizsban, hogy ha lehetséges, megnyerjem őt Üdvözítőnknek; ő azonban, jóllehet látta készségemet, nem akart élni vele” /CR 36,481/. Kálvin titokban visszatért Orléansba. Itt írta „Psychopannychia” (a „lelkek ébrenléte”) címmel első teológiai munkáját. A mű anabaptisták elleni vitairat, és azoknak a lélek alvását valló tanítása ellen lép fel, akik szerint az ember lelke a halál után alvó állapotba jut, amiből csak a legutolsó napon fog felébredni. Kálvin ezzel a nézettel olyan eszkatológiát állít szembe, amelyben ragaszkodik ahhoz, hogy a lélek a halál után is éberen tovább él. Kálvin még egyszer elmegy Claixba, hogy felkeresse barátját, du Tilletet. Azonban ebben a városban sem maradhatott most már biztonságban. A két barát Poitiersben együtt keres búvóhelyet az evangélium szerint gondolkodók közösségében. Kálvin prédikál a titkos-összejöveteleken, és evangéliumi módon úrvacsorázik ebben a rejtőzködve élő gyülekezetben. Ez év őszén ismét heves üldözések kezdődnek. Újra fellángoltak a máglyák országszerte, melyeken elevenen égették el az evangélium hitvallóit. Az Institutio Párizsban az 1534. október 17-ről 18-ra virradó éjszakán mise-ellenes jelszavakkal plakátokat függesztettek ki. A király, aki személye elleni sértésnek vette a támadást, erre kíméletlen üldözéssel válaszolt. Kálvin ugyan nem vett részt közvetlenül a párizsi eseményekben, mégsem érezte magát most már biztonságban Franciaországban, ezért elhatározta, hogy barátjával Louis du Tillettel elhagyja az országot, ahol már semmit sem tehetett ügye érdekében. 1535 első napjaiban érkezett Svájcba, sok száműzött menedékhelyére ezekben az évtizedekben. Kálvin nincstelen menekültként, Martinus Lucianus álnéven telepedett le Bázelban, és egy eldugott helyen teljesen tanulmányainak szentelte magát. Meglehetősen kevés ismerőse volt. Peter Virettel, a későbbi lausannei reformátorral, Heinrich Bullingerrel, Ulrich Zwingli utódjával, és még néhány emberrel vette fel csupán a kapcsolatot. Lehetséges, bár nem valószínű, hogy a híres Rotterdami Erasmust is itt ismerte meg. Bizonyosan találkozott ismét barátjával Coppal és megismerkedett Oswald Myconius bázeli lelkésszel. Hogy ellenben találkozott-e Andreas Karlstadttal is, aki ezekben az években Bázelben találta meg végső menedékét, nem tudjuk. Kálvin kihasználta az időt a héber nyelv újbóli tanulmányozására. Rokona Petrus Olivétanus kérésére előszót készített az új francia bibliafordításhoz. Mindenek előtt azonban itt fejezte be a csend néhány hónapja folyamán azt a könyvet, amelyet azóta a teológiatörténet legnagyobb teljesítményei közé sorolnak: az Institutiót. 1535. augusztus 23-án írta alá híres ajánló sorait „a nagyhatalmú, felséges Ferenc királynak, minden franciaországi keresztyén uralkodójának, kegyes fejedelmének és urának.” 1536 márciusában jelent meg a mű „Platter és Lasius”-nál, éppen a frankfurti tavaszi vásár idején. A rövid idő alatt elfogyott munka szerzőjét egy csapásra világhírűvé tette. Hogy mi történt 1534 őszén ténylegesen Párizsban, azt Kálvin részleteiben csak Bázelben tudta meg. Az üldöztetések folyamán kegyetlenül meggyilkolták néhány legközelebbi barátját. Elevenen égették meg Etienne de la Forgét, az előkelő kereskedőt, akinek házában egykor vendégeskedett. Barthélemy Milon, a béna cipészmester, aki rokkantsága következtében már fizikailag sem volt abban a helyzetben, hogy plakátokat ragaszthasson, a Greve téren elsőként lelte kínos halálát a lángok között. Az építész Henri Poillének előbb kitépték a nyelvét, hogy megakadályozzák a hitvallástételét a máglyán. Mivel ők és sokan mások többé már nem tudtak beszélni és hitükről tanúskodni, ezt Kálvinnak kellett megtennie helyettük. „Ez indított arra, hogy művemet Christianae Religiones Institutio címmel megjelentessem: először, hogy válaszommal megvédelmezzem testvéreim megsértett tisztességét a mások által terjesztett gonosz rágalmakkal szemben, akik halála értékes volt Isten előtt. Másfelől, hogy mivel még sokakat fenyeget hasonló üldöztetés, legalább ily módon felkeltsem irántuk a külföld együttérzését és gondoskodását” /Előszó a Zsoltárok könyve magyarázatához, CR 59,23/. Üldözött hazai egyházának nyomorúsága kényszerített tollat Kálvin kezébe. Nagy jelentősége ellenére az Institutio egyáltalán nem eredeti munka sem tartalmát, sem formáját illetően. Amint a cím kifejezi, oktatásra szánta a szerző, és félreérthetetlen Luther Kis Kátéjának a hatása. Az első kiadás nyolcadrét formában 516 oldalt tartalmazott, és a lutheri tankönyv fő részeit, a parancsolatokat, a hitet, a Miatyánkot és a sákramentumokat taglalta részletesen. Ehhez kapcsolódik „A keresztyén szabadságról” szóló hatodik fejezet, amely az egyház kiszabadítását szorgalmazza a római egyházjog béklyójából, az egyház és az állam szabályozott együttélése javára. Luther Kátéján kívül Kálvin forrásként használta még Philipp Melanchthon Loci communes-ét /közös helyek/, és Ulrich Zwinglinek „Az igaz és helytelen vallásról” szóló művét. Feltételezhetjük, hogy ismerte Johannes Oekolampadius és Martin Butzer írásait is. Ehhez járul már az első kiadásban a patrisztikai és skolasztikus irodalom figyelemre méltó ismertetése és feldolgozása. Mindent összevéve már az első változat tükrözi szerzője magas szellemi színvonalát és teológiai képzettsége széles skáláját. A leendő reformátor alapelvei már ekkorra kialakultak. Valódi újdonságokból, talán a predestináció tanításának részletes kibontakoztatása kivételével, a későbbi Kálvin teológiában alig érezhető valami. 1539-ben Kálvin átdolgozta és kibővítette az Institutiót. Az anyag terjedelme háromszorosára növekedett, és az eredetileg hat fejezetből tizenhét fejezet lett. Az egykori kátéból teológusoknak és lelki érdeklődésű keresztyéneknek szóló tankönyv lett. Fáradhatatlanul folytatta Kálvin a Biblia, az egyházatyák és a reformátorok iratainak tanulmányozását. A közbeeső időben Pál Római levelét magyarázta, és teológiai felismeréseit bedolgozta az Institutióba. Ezzel Pál központi gondolatai - amelyek már döntő befolyást gyakoroltak Augusti¬nus¬ra és később a lutheri reformáció terjedésére is, a kálvini teológia feldolgozásában a református egyház lelki bázisának is részévé lettek. A mű reformátori tartalma a bűnbánatról, megigazulásról, eleve elrendelésről és gondviselésről szóló magyarázatokkal bővült. Új anyagként kapcsolódott még ezekhez „A keresztyén életről” szóló híres fejezet is. A német reformációról szerzett személyes tapasztalatok és a Franciaországi viszonyok élesebbé teszik Kálvinnak az állam és egyház viszonyával kapcsolatos nézeteit. Két évvel később ez az átdolgozás megjelent franciául is. A francia irodalomtörténet ezt a kiadást mesterműnek és a francia nyelvtörténet egyik csúcspontjának tartja. Ezzel Kálvin hazája egyházának a tőle telhető legjobbat nyújtotta. Ebből a kiadásból kevés példány maradt fenn, mivel a szigorú inkvizíció a mű legtöbb példányát megsemmisítette. Kálvin már 1543-ra ismét átdolgozta az Institutiót; ezt két évvel később követte a francia fordítás. A munka ismét bővült négy fejezettel. A bibliai és ókatolikus egyházjog alapos tárgyalásával egészíti ki művét. Kálvin ezzel azt az alapjában véve humanista tételt támasztja alá, amely szerint a reformáció az ősegyház formájának helyreállítása. Osztja azt a humanista nézetet is, hogy az óegyházi teológia messze fölötte áll a skolasztika és mindenekelőtt az elmúló középkor teológiájának. Ez meghatározó szempont volt már a svájci reformáció kezdetén és a későbbiek folyamán tovább erősödött. 1550-ben Kálvin újabb három fejezettel bővítette munkáját. Ezt egy évvel később követte a francia fordítás. Aztán 9 évvel később az utolsó simításokat is elvégezte munkáján. A hatalmas anyagot négy könyvre, összesen 80 fejezetre osztotta. Az Institúció ebben az 1559-ben lezárt és 1560-ban francia nyelven is megjelent formában lett a kálvinizmus gerince. A reformátor biztos kézzel és nagy ügyességgel illesztette össze impozáns épültté a rendelkezésére álló köveket. Ezek közül a Szentírás szolgáltatta a legtöbbet. Több mint négyezer bibliai idézetet illesztett művébe alapvető, annak lényeges pontjain. Munkája csaknem teljes egészében tartalmazza az egyházatyákkal, reformátorokkal, Rómával és a reformáció balszárnyával folytatott diszkussziókat. Kálvin megpróbál bizonyos mértékig végérvényes választ adni minden irányban. Egy tudós teológus átfogó ismeretei, egy nagy író művészi nyelvezete és a befejezett reformátori tevékenység tapasztalatai adják ennek az utolsó kiadásnak azt a súlyát és jelentőségét, amelyet máig sem veszített el. Az elhívatás Kálvin, miután még ellenőrizte Institutiója első kiadását, elhagyta Bázelt és ismét felvéve a Charles d ́Espe¬vil¬le álnevet, Észak-Itáliai utazásra indult. Az volt a célja, hogy látogatást tegyen Ferrara hercegnője, Estei Renáta udvarában. A hercegnő a reformáció korszakának kiemelkedő asszonyalakjai közé tartozott. XII. Lajos lánya volt, és I. Ferenc helyett ő lett volna Franciaország királynője, ha a száli örökösödési törvény nem zárta volna ki az asszonyokat a trónöröklésből Franciaországban. Így azonban apja halála után a Valois-Angoulême házra szállt a korona. Ennek ellenére, a francia trónnal való szoros kapcsolata miatt Renáta volt Európa egyik legkeresettebb hercegnője. A politikai körülményeknek megfelelően előbb a későbbi V. Károly császárnak, majd VIII. Henrik angol királynak, utóbb pedig a brandenburgi választófejedelem fiának jegyezték el, de aztán végül 17 éves korában Estei Herkuleshez, Ferrara hercegéhez adták feleségül. Így lett Renáta a hírhedt Lucrezia Borgia menye, mivel a férje VI. Sándor pápa unokája volt. A kegyes és szerfelett elmés asszony jártas volt az ókori nyelvekben, a filozófiában és a kötészetben. Udvarába hívta kora nagy gondolkodóit és Ferra¬rát az itáliai kultúra központjává tette. A hercegnő által meghívott, itt időző vendégek között ott volt tehát az ifjú Kálvin is, aki ekkor találkozott egyébként Clément Marottal és Tiziannal, a híres festővel. A hercegnő azért kereste a Kálvinnal való kapcsolatot, mert mélységesen meg volt győződve a reformátori tanítás igazságáról. Soha sem tagadta meg református hitét és emiatt hihetetlenül sokat kellett szenvednie. Kálvin mindössze hat hétig vendégeskedett Ferrarában. Sürgősen el kellett hagynia Renáta udvarát, mivel ismételten üldözések fenyegették azokat, akik Clément Marot köré csoportosultak. Ferrarai tartózkodásának rövidsége ellenére gyakran folytatott beszélgetést a finom lelkületű hercegnő és az ifjú Kálvin. Olyan kapcsolat jött létre köztük, amely egész életükben megmaradt. A Kálvin és Renáta közti levélváltások a mély hit és fennkölt kultúra ritka dokumentumai. Aostán és a St. Bernard hágón keresztül Kálvin először Bázelbe tért vissza. Nem sokáig időzött azonban a Rajna-parti városban. Mivel ebben az időben egy királyi rendelet közkegyelmet ígért minden franciának, ha hat hónapon belül megtagadja református hitét, Kálvin kihasználta ezt a rövid időt és életében utoljára útra kelt Franciaországba. Párizsba utazott, hogy felkeresse barátait. Közülük többel már nem találkozhatott, hiszen a leghűségesebbek máglyán fejezték be életüket. Noyonban eladta még megmaradt földbirtokát. Amint ismét tudomására jutott, hogy keresik a hatóságok, elhatározta, hogy végérvényesen elhagyja hazáját. Húgával és öccsével Strasbourg felé indult. Úgy gondolta, hogy ott vagy Bázelben telepedik le és független íróként dolgozik tovább. Mivel a határ északi részét lezárták a háborús zavargások miatt, Kálvinnak Strasbourg felé a Genfen keresztül vezető kerülőutat kellett választania. 1536-ban, egy júliusi estén érkezett meg a számára eddig ismeretlen Rhone-parti városba, megszállt egy vendégfogadóban, másnap pedig tovább akart utazni. Ezen az estén azonban olyan döntő fordulat történt az életében, aminek a historikus történelmi jelentőséget tulajdonít, és amit Kálvin Isten életébe való közvetlen és átalakító beavatkozásának tartott. Honfitársa Guillaume Farel volt az a személy, akit Isten arra választott ki, hogy ebben az órában a váltót átállítsa és Kálvint új pályára kényszerítse. Mihelyt Farel meghallotta, hogy a menekülő Kálvin a városban tartózkodik, azonnal a szállására sietett. Minden előzmény nélkül, és tekintet nélkül Kálvin terveire, szándékaira és képességeire, ellentmondást nem tűrő módon megtiltotta, hogy tovább utazzon, és megparancsolta neki, hogy vállalja el ott, a helyszínen a reformátori munkát. Kálvin az igazságnak megfelelően azt válaszolta, hogy csupán átutazóban van, és már csak azért sem maradhat. Farel ezzel szemben ismertette vele a Genfben uralkodó körülményeket, és az átutazó vendég elé tárta egy evangéliumi gyülekezet építésének szükségességét. Az Institutio szerzője azonban nem érzett elhívatást a gyakorlati munkára, és tudományos feladatai miatt is vonakodott attól, hogy itt maradjon Genfben. Meg volt győződve arról, hogy csak írószerszámmal a kezében lehet Isten eszközévé. Ekkor Farel felugrott és félelmetes átkot szórt honfitársa fejére: Isten átkozza meg tanulmányait, ha vonakodik e hívásnak engedelmeskedni. Ebből a rettenetes kifakadásból Kálvin Isten szavát hallotta ki: engedelmeskedett és ott maradt. Ezt a genfi vendégfogadóban lejátszódó sajátságos és emlékezetes jelenetet Kálvin saját szemszögéből így ábrázolta: „Mindig arra törekedtem, hogy visszavonultan élhessek és ki is tartottam e szándékom mellett. Azonban Genfben nem annyira tanácsok és intelmek, hanem sokkal inkább Guillaume Farel rettenetes esküje tartott vissza, mintha maga Isten helyezte volna rám hatalmas kezét az égből. A rövidebb út ugyanis Strasbourgba, ahova vissza akartam vonulni, le volt zárva a háború miatt. Mivel gyorsan tovább akartam utazni, elhatároztam, hogy egy éjszakánál többet nem időzöm ebben a városban. Ennek a derék embernek /Farel/ és Peter Viret tudós tanárnak a munkája nyomán röviddel ezelőtt kiűzték a pápistaságot e városból. Azonban a viszonyok még egyáltalán nem nyertek végérvényes formát és mélyreható és veszélyes pártszakadások keletkeztek. Mivel a gyűlöletes elpártolás közepette egy ismét a pápistákhoz átállt személy /du Tillet/ felfedezte jelenlétemet, gondoskodott is róla, hogy ez köz- I. Ferenc, Franciaország királya /1494-1547/ /1. kép/ Estei Renáta, Ferrara hercegnője /1510-1575/ /2. kép/ hírré legyen. Ezt követően Farel, akit égő buzgóság emésztett az evangélium térnyeréséért, azonnal erőfeszítéseket tett, hogy visszatartson elutazásomtól. Amint megtudta, hogy magánjellegű tanulmányokat folytatok, s ezek miatt nem kötelezhetem el magamat, és amint belátta, hogy kéréssel nem jut eredményre, ilyen esküre ragadtatta magát: Isten átkozza meg azt a nyugalmat, amire törekedtem, ha ebben a nagy nyomorúságban vonakodom megadni azt a segítséget, amelyet kér tőlem. Ez a kijelentés úgy megrettentett, hogy nem folytattam tovább megkezdett utazásomat. Azonban olyan félelem és bátortalanság lett úrrá rajtam, hogy képtelen voltam meghatározott és állandó állást vállalni” /Előszó a Zsoltárok könyve magyarázatához, CR 59,23-25/. „Mintha maga Isten helyezte volna rám hatalmas kezét az égből.” Így élte át Kálvin személyesen ezt az órát, amely elindította és meghatározta életművét. Így aztán az Úristen vezette egész további életét és alkotását is. Miután bebizonyosodott, hogy Isten érvényesítette vele szemben a maga akaratát, eggyé lett számára Isten parancsa és élete valósága. Tudta, hogy Isten helyezte rá a kezét, és ezért nem a maga ura többé. Így kellett végeznie saját vágyai és hajlamai ellenére azt a munkát, amelyet nem maga keresett magának, hanem amivel Isten bízta meg. Az első kibontakozás és vereség Mostantól Kálvin sorsa elválaszthatatlanul összekapcsolódott Genffel. A kis birodalmi város földrajzilag kedvező fekvésű volt francia, olasz, svájci és német területek metszéspontjában. Ez a helyzet a legkitűnőbb feltételeket biztosította e helységnek, hogy kiváló kereskedelmi központtá legyen, ugyanakkor azonban egy politikai viharzóna nem veszélytelen ütközőpontjává is lett Franciaország, Savoya és a Svájci Államszövetség között. Guillaume Farel és a mögötte álló berni tanácsosok pontosan tudták, hogy nincs alkalmasabb ennél a városnál, hogy a reformáció kapujává legyen Franciaország felé. Kálvin ezt a várost világméretű jelentőségű „ville internationale-vé” (nemzetközi város) formálta. Hogy a nemzetközi kapcsolatokban ez a város még ma is fontos központ, közvetve erre vezethető vissza. A Nemzetközi Vöröskereszt megalapítása és a Népszövetség Genfbe való helyezése meggyőződéses kálvinisták munkája volt. Az Egyházak Világtanácsa és a Felekezeti Világszövetség központjának székhelyeként ma is utal a város reformátoruk ökumenikus széleslátókörűségére. Reformátori áramlatok 1526 óta érték el a püspöki székvárost. Szembetűnő volt a politikai színezetük, amennyiben összekapcsolódtak a várost fenyegető Savoya és a Savoyával szövetségben álló hercegérsekkel szembeni ellenállással. Valóban reformátori mozgalom mégis csak a harmincas évek elején indult. 1532 nyarán Kálvin unokatestvére Olivétan titokban Genfbe költözött, és elkezdett híveket toborozni az evangéliumnak. Őt követte Guillaume Farel, aki azonban viharos fellépése miatt csak néhány napot tölthetett a városban. Mégis ő gyújtotta meg azt a lángot, amely nem is aludt ki többé. A vetés kikelt. A nagyhatalmú Bern elérte a genfi tanácsnál, hogy visszahívják Farelt, akinek nyilvános prédikálása után többé-kevésbé gyengülni kezdett a katolikus ellenállás. 1534 októberében a város megtagadta az engedelmességet a püspöknek, és már a következő évben beszüntették a misézést is. Franciaország és Savoya megpróbált még egyszer beavatkozni, azonban a berniek azonnali közbelépése biztosította a reformáció megmaradását, és a város ezentúl viszonylagos függetlenségben fejlődhetett. 1535 őszétől Genfben katolikus kultusz gyakorlatilag egyáltalán nem működött, azonban még semmiféle evangéliumi vallásgyakorlat sem lépett a helyébe. Ellenben félelmetesen visszás állapotok uralkodtak az egyházi, egyéni és nyilvános élet területén egyaránt. A politikai cselszövés folytatódott; ehhez társult a libertinizmus, különösen a polgárság felsőbb rétegeiben. A Kálvin Genfbe érkezését megelőző években a városi tanács szigorú rendeletek sorával próbált rendet teremteni ebben a zűrzavarban, és eközben beavatkozott az egyház jogkörébe is. Amikor azután elűzték a püspököt, az egyházi hatalomban bekövetkezett üresedést kihasználva a tanács az egyházi vezetést is saját jogkörébe vonta, ami hatalmának váratlan megerősödését eredményezte. Az pedig, hogy a világi felsőbbség erősen kézben tartotta az egyházi ügyeket is, súlyos bonyodalmakhoz vezetett a Kálvin tervei szerinti reformáció kiépítése során. Kálvin először lektorként lépett be Genf egyházi életébe. Farel elérte a tanácsnál, hogy legalább szerény fizetést kapjon, amit azonban hanyagságból hónapokig nem fizettek ki. A fennmaradt tanácsi jegyzőkönyv csupán arról tudósít, hogy „egy bizonyos franciát” /ille Gallus/ lektorként alkalmaztak. Ez az ismeretlen ember, Kálvin azonnal munkához látott. Felmérve a helyzetet felismerte, hogy mindenekelőtt három dologra van szükség: egy hitvallásra, amely összefoglalja az evangéliumi hitet; egy katekizmusra a teljesen elhanyagolt közoktatás megújítására; és egy egyházi rendtartásra a gyülekezetépítés érdekében. A legfontosabb rész az egyházi rendtartás volt, amelyet a prédikátor egyfajta memorandumként terjesztett a tanács elé. Ebben Kálvin kísérletet tett arra, hogy a gyülekezetet az úrvacsora ajándékának elsődleges figyelembevételével hozzák rendbe. Mivel Genfben az evangélium hirdetése már biztosítva volt, a gyülekezetet a sákramentummal élés tekintetében is helyre kellett igazítani. Kálvin négy dolgot tartott fontosnak: a gyülekezetnek, akárcsak a bibliainak, gyakorolnia kell az egyházfegyelmet. Azután be kell vezetni a gyülekezetben a zsoltáréneklést, mint istentiszteleti imádságot. A harmadik követelmény a gyermekek hitben való nevelése. Végül a házassági jogot el kell választani az egyházjogtól és új rendtartást kell érvénybe léptetni. Ezen kívül javasolta Kálvin az úrvacsora vasárnaponkénti megünneplését, és a gyülekezeti tagok egységes hitvallástételét. Az egyházfegyelem felügyeletére újtestamentumi minta szerint véneket /presbitereket/ kell alkalmazni. Az egyházfegyelem gyakorlása a gyülekezet dolga, ez nem a világi hatóságra tartozik. Ekkor fogalmazta meg Kálvin első ízben az egyház presbi¬teriális rendjének nagy következményekkel járó eszméjét, és valósította meg ezzel az állam és egyház hatáskörének elkülönítését. Mindenesetre csak kezdeményekben, mert ekkor Kálvin még meg volt győződve róla, hogy az államnak támogatnia kell az egyház építését. A felsőbbségnek abban is segítenie kell, hogy minden egyes gyülekezeti tag egységes hitvallásra kötelezze magát. Az egyház reformjának 1537. január 16-án benyújtott javaslatát csak márciusban fogadta el a tanács, mindenesetre korlátozásokkal. A vasárnaponkénti úrvacsorát elutasította, helyette a sákramentum évenkénti négyszeri megünneplését rendelte el. Nem fogadta el az egyház presbiteri szervezeti szabályzatát sem. A legnagyobb nehézséget mégis a reformok gyakorlati megvalósítása okozta. Lélektanilag érhető volt a felsőbb néprétegeknek a fegyelmezési gyakorlattal szembeni ellenállása, amely mindenkire nézve érvényesítette a törvény előtti egyenlőséget és megszüntette a társadalmi előjogokat. A fegyelmezési gyakorlatot támadó ellenzék azért tudott hatékonyan fellépni, mert képviselői többséget szereztek az 1538. évi tanácsi választáson. Mondhatni, leküzdhetetlen ellenállást fejtettek ki a gyülekezet hitvallásra kötelezésének szándékával szemben is. Szó sincs arról, hogy ekkorra Genfnek már minden polgára meggyőződéses evangéliumi keresztyén lett volna. Kálvin abban a törekvésében, hogy a reformációt a lehető leggyorsabban végrehajtsa a város felekezeti viszonyaira való tekintettel nagyot csalódott. Kiéleződött a helyzet a tanács ama fenyegetőzése következtében, miszerint minden olyan polgárt megfosztanak jogaitól, aki kivonja magát a vallástétel kötelezettsége alól. Ezzel szemben Kálvin sokkal inkább a lelki rendezettségre helyezte a hangsúlyt. Csak azokat akarta volna az úrvacsora evangéliumi szentségében részesíteni, akik evangéliumi hitvallást tettek. Ezt azonban a tanács megtiltotta neki. Az ezután következő harcban, amely az egyház és állam teljes szétválasztásáért kezdődött, Kálvin egyelőre kudarcot vallott. A tanácsnak az a végzése, hogy senkit sem lehet eltiltani az úrasztalától, a Berntől való politikai függőség következménye volt, ahol a zürichi reformáció teológiai mintáját követve nem engedték, hogy egyházfegyelmezési eszközként alkalmazzák az úrvacsorát. Ehhez járult még a berni kormányzatnak az a törekvése is, hogy a liturgia és az egyházi szokások Genfben is mindenben feleljenek meg a saját egyházában uralkodó államegyházi gyakorlatnak. Ez azt is jelentette, hogy a genfi egyházat semmiféle fegyelmező jogkör nem illette meg saját ügyeiben. 1538. március 11-én a nagytanács egyhangúan állást foglalt abban, hogy az egyház szerkezeti felépítését teljesen a berni minta szerint valósítják meg. Ez Kálvin számára elfogadhatatlan volt, főleg azért, mert a tanács feltétlen engedelmességet követelt a lelkészektől. A vak Coraud lelkész elsőnek tiltakozott ez ellen, és ezért börtönbe csukták. Ezt sem Kálvin sem Farel nem tűrte szó nélkül. Lelkésztársuk letartóztatása elleni bátor tiltakozásukra válaszul a tanács eltiltotta őket a prédikálástól. Ezt Kálvin úgy tekintette, hogy köteles ellenállni. Senki sem tilthatja meg azt, amit Isten bízott rá, az evangélium hirdetését. A hatósági tilalom ellenére húsvét vasárnapján Kálvin felment a Szent Péter templom szószékére, prédikált, ugyanakkor kinyilvánította, hogy képtelen arra, hogy úrvacsoráztassa a gyülekezetet. A sákramentum mellőzését azzal indokolta, hogy az nem a gyülekezetre kényszerített berni ceremónia miatt, hanem a városban uralkodó rendkívül feszült légkör miatt történt. A prédikátorok és a tanács közti nézeteltérés természetesen nem maradhatott titokban, emiatt zavargásokra, tumultuózus jelenetekre sőt, lövöldözésre is sor került. A tanács úgy fogadta Kálvin és Farel részéről az úrvacsoraosztás mellőzését, hogy az ismét meg nem engedhető és önkényes, jogtalan szembehelyezkedés a felsőbbséggel, mivel a tanács fenntartotta magának a jogot, hogy eldöntse: mikor lehet a sákramentumot kiszolgáltatni, és kit kell tőle eltiltani. Ezen kívül a lelkészek a prédikálási tilalmat is megszegték. Közvetlenül az istentisztelet után összeült a kistanács, húsvét hétfőn a nagytanács, kedden pedig a népgyűlés. Tartva a várható zavargásoktól, a börtönbüntetéstől eltekintettek. Ehelyett a nagytanács többségi határozattal arra kötelezte a három engedetlen lelkipásztort, hogy hetvenkét órán belül hagyják el a várost. A következő napon, 1538. április 25-én Kálvin elűzött és száműzött emberként hagyta el a várost. Huszonkét hónapig tartózkodott Genfben. Az egyház és állam közti alapvető nézeteltérés miatt kellett távoznia, amiben Kálvin nem engedhetett volna anélkül, hogy hűtlen ne lett volna reformátori megbízatásához. Ezért veresége a győzelem ígéretét hordozta magában. Strasbourgi tanulóévek Miközben Farel Neuchâtelben, Coraud pedig Orbeban talált új feladatot magának, Kálvin azt tervezte, hogy Bázelben telepedik le magántudósként. Simon Grynäus professzor házában szíves fogadtatásra talált. Visszavonulása azonban nem sokáig tartott. Vonakodva bár, de engedett annak a sürgető hívásnak, hogy Strasbourgba menjen lelkipásztornak. „Krisztus kiváló szolgája, Martin Butzer, erőszakkal kényszerített új szolgálati helyemre, hasonló esküvéssel, mint egykor Farel Genfbe” /Előszó a Zsoltárok könyve magyarázatához/. A francia menekült gyülekezet lelkipásztoraként 1538. szeptember 8-án tartotta első prédikációját a strasbourgi Szent Miklós templomban. Ezzel kezdődött az elűzött reformátor itteni, három évig tartó meggazdagító fejlődése. A kis gyülekezetben végzett szolgálatok mellett maradt elegendő ideje szeretett tanulmányaira és irodalmi tevékenységre is. Csekély fizetése megóvta a nagyobb nélkülözéstől. A genfihez képest lényegesen kellemesebb légkör megerősítette abban a tervében, hogy itt találja meg életfeladatát. 1539. július 29-én vásárolta meg a strasbourgi polgárjogot. A menekült gyülekezet különleges helyzete lehetővé tette, hogy a gyülekezetépítésben reformátori kísérleteket végezzen. Hetente négyszer prédikált, havonta osztott úrvacsorát és gyakorolta az egyházfegyelmet olyan keretek között, amilyeneket a városi viszonyok lehetővé tettek. Az istentiszteleti rendet lényegében a Strasbourgban érvényben levő reformációs liturgia szerint alakította, kiegészítve azt a zsoltárénekléssel, amit már Genfben is megkövetelt. A gyülekezetépítés további gyakorlati eleme volt a katolikus gyónás felváltása a lelkésszel folytatott személyes beszélgetéssel. Elsősorban az úrvacsorázóknak kellett felkeresniük lelkészüket, hogy, amint Kálvin ekkortájt Farelt tudósította: „a tudatlanok jobban felkészüljenek, akiknek intésre van szükségük, dorgálásban részesüljenek és a kísértések közt és nyugtalanságban élők vigasztalást nyerjenek.” Kálvin ebben az összefüggésben hangsúlyozta, hogy a gyónás intézményéről csak abban az esetben mondhat le, ha annak helyét átveszi az ilyenfajta lelkigondozói beszélgetés. Kálvin talán legfontosabb strasbourgi öröksége az egyház gyakorlati formálása tekintetében Martin Butzer tanításának átvétele volt az egyházi tisztségekről, amiről később még fogunk beszélni. A genfi egyház későbbi formálódása tekintetében egyébként is szólni kell Butzer Kálvinra gyakorolt mélyreható befolyásáról. Jóllehet a reformátor elméleti-teológiai gondolatait az Institutióban rendszerezett formába öntötte, az egyház gyakorlati építése terén igen kevés tapasztalatot szerzett. Genfi veresége is nyilvánvalóvá tette előtte, hogy ezen a téren még tanulnia kell. Így tehát szerencsés fejlemény volt, hogy a nálánál tizenhét évvel idősebb strasbourgi reformátor személyében Kálvin az egyházi gyakorlatban tapasztalt mesterre talált. Kálvin Butzerhez való viszonyát azonban soha sem jellemezte szolgai függőség. Inkább azt lehet mondani, hogy zseniális módon folytatta azt, amit tőle tanult. Ezek az évek tudományos szempontból is igen gyümölcsözőek voltak Kálvin életében. Strasbourgban tervezték és valósították meg az egyetemes népoktatás eszméjét a reformáció folyamán először. Az oktatás lépcsőzetesen épült fel az alapvetéstől kezdődően, megkoronázása pedig a filozófiai és teológiai kurzus volt. A Johannes Sturm és Martin Butzer alapította híres főiskolán különös vonzerőt jelentettek Kálvinnak a János evangéliumáról és a két Korinthusi levélről szóló teológiai előadásai. Emellett kiadta a Római levélhez írt kommentárját és ezzel bibliamagyarázatok hosszú sorát nyitotta meg. Az újból átdolgozott Institutio és annak francia kiadása is ebben az időben jelent meg. Strasbourgi tartózkodása vége felé jelentetett meg egy kis értekezést az úrvacsoráról franciául. Már itt önálló, Luther és Zwingli nézetei között elhelyezkedő álláspontot képvisel e sokat vitatott tantétel vonatkozásában. Végül meg kell említeni még a Zsoltáros könyvecskét is, amelyet Clément Marot költeményei felhasználásával, saját fordításában és új dallamokkal adott ki. Ellenkezik Kálvin felfogásával családi ügyeiről beszélni. Sokat már csak azért sem lehet ezekről a dolgokról tudni, mert önvallomásai etekintetben nagyon szűkszavúak. Személye műve mögött háttérbe szorul. Mégis, említést kell tenni Kálvin házasságkötéséről, amelyre a strasbourgi években került sor. Kálvin azt várta feleségétől, hogy „legyen szerény, szolgálatkész, nem rosszindulatú, takarékos és törődjön egészségemmel.” Ezeket a tulajdonságokat találta meg egy általa megtérített újrakeresztelkedő özvegyében. Kálvin a Lüttichből származó vallon Idelette de Buren-nel 1540. augusztus 10-én kötött házasságot. Az esketést az erre az alkalomra ide siető jó barát, Guillaume Farel végezte. Az a kevés, amit Kálvin nyilatkozataiból házasságáról tudhatunk, feleségével való mély és erős összetartozásba enged betekintést. Nem jutott osztályrészükül hosszantartó boldogság. 1549. március 29-én Idelette Kálvin meghalt. A reformátor emiatt kimondhatatlanul szenvedett. Még évekkel később is ír leveleiben arról a sebről, amit ez a veszteség okozott. 1542. július 28-án született Jaques nevű fiúk, aki négy hétig sem élt. Amint sokkal később egyik hitvitán ellenfelei közül az egyik személyes durvaságra vetemedve Kálvin szemére vetette, hogy még csak egy fia sincsen, a reformátor prófétai szavakkal válaszolt: „Fiaim? Megtalálhatók az egész világon!” Miközben Kálvin Strasbourgban tartózkodott, a Német Birodalomban V. Károly császár újból kísérletet tett a hitbeli egység helyreállítására. Ismét találkoztak a két vallásfelekezet képviselői. A legfontosabb hitvitákon Frankfurtban 1539 tavaszán és Hagenauban 1540 júniusában Kálvin megfigyelőként vett részt és mindenekelőtt Butzernek a franciaországi protestantizmus helyzetének könnyítéséért kifejtett fáradozásait támogatta. Az 1540 novemberében tartott wormsi felekezetközi kollokviumon az események sajátos láncolata révén a lüne¬burgi herceg megbízottjaként vett részt. Így Kálvin közvetlenül szembesült a német reformáció problémáival. Személyes tapasztalatokat szerzett a politikai tényezők és ellenfeleik erőpróbájáról. Ezen túl egyéni nézőpontjai alapján részt vett a tárgyalásokban is. Mint a második nemzedék fiatal szóvivője, sokkal realisztikusabban, mint idősebb kollégái, abból indult ki, hogy a Rómával való szakítás már megtörtént, és ezért az egységre törekvő Butzer és a békére hajló Melanchthon alaptalan reményei szertefoszlottak. Természetesen nagy hévvel támogatta fáradozásaikat, a tárgyalások során azonban nem volt olyan engedékeny, mint azok, mivel élesebb tekintete régen felismerte, hogy a keresztyénségben szakadás történt. Kálvin politikailag ebben a vitában arra törekedett, hogy a német fejedelmek I. Ferenccel kössenek szövetséget V. Károly ellen. Navarrai Margit testvére nevében köszönetet mondott Kálvinnak ezért a fáradozásért. Az országgyűlésen 1541 áprilisában újabb vitára került sor Regensburgban. Melanch¬thon kifejezetten igényelte Kálvin jelenlétét „a tudósok közti hírneve miatt”. Kálvin Stras¬bourg szabad birodalmi város hivatalos küldötteként jelent meg, borúlátó hangulatban. A viszonyok felmérése alapján józan értékelése helyesnek bizonyult. Hitbeli dolgokban Regens¬burgban egy lépést sem tettek előre és Kálvin ezt az állapotot kritikailag ítélte meg az általa kiadott „Actes de la journée impériale tenue en la Cité de Regenspourg” /Okmányok a Re¬gensburg városában, császári vezetéssel történt napi tárgyalásokról/ című művében. A németek közti tevékenységének legfontosabb eseménye az volt, hogy barátságot kötött






Ingyenes honlapkészítő
Profi, üzleti honlapkészítő
Hirdetés   10
Végre értem amit angolul mondanak nekem, és megértik amit mondok.

KÖSZÖNÖM NOÉMI!