Bejelentés



Pótor Imre dr. habil. honlapja
Mindig tedd meg, amit meg tudsz tenni. Ez teszi értékessé az életedet. Köszöntöm honlapomon!

MENÜ










---------------- /A szerző 2008.10.29-i szíves engedélyével./ TEMETÉSI BESZÉDEK „Én vagyok a feltámadás és az élet: aki hisz énbennem, ha meghal is, él…” (Ján 11,25) I. RÉSZ. ÓTESTAMENTUMI TEXTUSOK DR. BUSTYA DEZSŐ Marosvásárhely, 2000. 1. PORBÓL LETTÜNK Alapige: 1Móz3,19. Gyászoló Testvéreim! Amit igénkből felolvastunk, az nem más, mint Isten ítélete a bűnös ember felett. Benne van először az, hogy mi ennek a földi életnek a tartalma; másodszor az, hogy mik vagyunk mi. Az elsőről azt mondja, hogy arcod verejtékével egyed a te kenyeredet, míglen visszatérsz a földbe, mert abból vétettél. A második azt tartalmazza, hogy por vagy te s ismét porrá leszesz. Az igének ez a kettős igazsága minden emberen beteljesül. Koporsó fölött állunk, s egyben egy lezárt földi életút láttán állapítjuk meg: elköltözött testvérünk életén is beteljesült. I. „Orcád verítékével egyed a te kenyeredet, míglen visszatérsz a földbe,…” Isten maga mondotta ezt egykor az embernek. Azóta terhes, fáradságos, nehéz az élet. Beteljesül az ítéletes szó, s ezért sós, könnyes minden földi kenyér, mégha mosolyogva fogyasztjuk is. Ezt a keserves kenyeret csak Jézus Krisztus, az Élet Kenyere tudja megédesíteni. Ebben a földi létben ezért mindkét kenyérrel élnünk kell: a földivel is, a mennyeivel is. A földi csak a halálig s a halálra táplál. A mennyei kenyér életet ad. A földi kenyérért keményen kell dolgozni, meg kell küzdeni érte. A mennyei kenyeret imádságunkra feleletül adja az Úr. - Hogyan is állunk Testvérek, a kétféle kenyér dolgában? P.K. 85 évnél hosszabb életútjának is ez a tapasztalat a gyümölcse. Ez az életút Székelykakasdon kezdődött el, ahol körülvette őt a szülői otthon melege és boldogsága. De aztán következett a vándorút. Brassóban ifjú éveiben kazánfűtőként kereste a kenyerét; majd később visszakerült szülőföldjére. Többévtizedes szolgálat után a nyugalom éveit itt töltötte városunkban. Ha most megszólalna, elmondhatná: nehéz a mindennapi kenyér-küzdelem. Verejtékes minden kenyér; különösen annak, aki egyedül dolgozik meg érte és csak saját magánbak terít asztalt: nincs akivel a kenyerét megossza. Árvaság kenyere, keserűség kenyere ez, mégha fehér foszlós kalács is az! Istenünk kegyelme azonban nem hagy el bennünket. Ahol az Ő ítélete hangzik ott az ígéret is megszólal. Ez pedig ara vonatkozik, hogy ahol hittel munkálkodnak, ott édes lesz a verejtékkel szerzett kenyér is. És ahol meg tudják osztani a verejtékes munkát és annak gyümölcsét is, az igazi otthonban, a meghitt családi körben, békességben és szeretetben, - ott (amint a költő mondja), jobb ízű lehet a fekete kenyér, mint máshol a fehér. Így rendelt mennyei Atyánk gondviselő szeretete P.K. aának hitvestársat, akivel 56 boldog esztendőt tölthetett együtt; s e több, mint félévszázad alatt sohasem fogyott el az asztalról a mindennapi kenyér. És az eledel mellé adott Isten kegyelme erőt és jó egészséget a munkavégzéshez, s a földi kenyér mellé mindig odatette a mennyei kenyeret is. Íme, testvérek, az általános ítéletben, mely bűneink miatt és bűnös természetünk miatt van rajtunk, jelentkezik Istenünk végtelen kegyelme is. Ha mindennapi földi kenyerünkhöz hozzáadódik Krisztus, az élet Kenyere, akkor elviselhetővé, békéssé és megelégedetté lesz az életünk, bármilyen sorsban is legyünk. II. Igénk arról is beszél, hogy mik vagyunk mi valójában. Mindnyájan tudjuk, hogy azért munkálkodunk, táplálkozunk, hogy életünket fenntartsuk. Mind a munka, mind a táplálék magáért az életért van. De minden élni akarásunkkal szemben megszólal az örökkévaló Isten szava: visszatérsz a földbe! Az életünk földből való, tudjuk, hogy Isten a föld porából teremtette az embert. Ide, a porba tér vissza az ember. De csak az, ami belőle a földből való. Tudjuk, Isten a földből teremtett emberhez hozzáadott valamit önmagából: az élet leheletét. Ami belőlünk Istenből való, az nem hal meg. Az csak hazatér. Egykor maga a test is feltámad és a lélekkel ismét egyesülni fog. A halál igaz, elválasztja a mulandót az örökkévalótól. Testünk a földbe, de Isten lényéből való lelkünk az égbe tér! A feltámadáskor a test-lélek egységében dicsőítjük Teremtő és megtartó Urunkat. – Ez a mi vigasztalásunk a koporsók mellett! P.K. testvérünknek 85 esztendőt adott Isten, hogy az életre való hívást meghallja, a Megváltó Krisztus kezét megragadja és teljes szívéből Hozzá térjen. Ha ezt megtette, nincs miért aggódni örökkévaló sorsa felől. A mi Urunk Jézus Krisztusnak halálból való föltámadása kezességünk az örök életre. Mindazoknak, akik nevét valljál és hisznek Őbenne. III. Por vagy és ismét porrá leszel, ezt mondja igénk szava. A porból való test ismét porrá lesz. De nem örökre! Isten hatalma ismét új életre szólítja az elporladt testet is. Aki porból teremtette az első embert, elő tudja hívni a porból az új embert is (Newton kísérlete!) . Krisztus urunk felmutatja: a porból, mint elvetett gabonából új élet lesz. Erre az új életre nézzünk mindannyian, ezt keressük mindenkor. Ennek a reménységével nyerjünk vigasztalást a halál rettentésével szemben. Ezzel a reménységgel búcsúzzatok el drága szerettetektől: hitvestársa, 2 fiú és 2 leánytestvére, sógorai, sógornői, minden közelebbi, távolabbi rokonai, barátai, jószomszédai és ismerősei. Mondjuk Jób hitével: Én tudom, hogy az én megváltóm él és utoljára az én porom felett megáll. Akkor majd testem nélkül látom meg az Istent! Ámen. 2. „HOL VAN A TE ATYÁDFIA?” - Gyilkosság áldozata fölött - Alapige: 1Móz 4,8-10. Gy.T. Sokan vonták már kétségbe ennek a bibliai történetnek az igazságát. Pedig az emberi történelemben szüntelen ismétlődő tragédiáról beszél. Káin mindegyre megöli Ábelt. Csak a bunkó, vagy kőbalta, az életet kioltó eszköz változott a történelem folyamán. De maga Káin nem változott. Káin nem halt meg - és Ábel újra meg újra meghal, mert Káin bennünk él! A Szentírásból mindnyájan jól ismerjük ezt a lét testvért. Káin erős, férfias, míg Ábel gyenge, törékeny. A Teremtőnek az az akarata, hogy az erős oltalmazza meg a gyengét. A bűnös ember tette ennek az ellenkezője: az erős eltiporja, megsemmisíti, likvidálja a gyöngét. Akár a koporsóban fekvő áldozat esetében: az erős karok, a gonosz indulatok fölébe kerekedtek egy törékeny, beteg testű nőnek. S az erős kioltotta a gyöngének az életét. Amint egykor a mezőn nem volt senkim, aki meghallotta volna Ábel kiáltását, úgy nem olt itt sem egy hűséges ember: testvér, felebarát, szomszéd, aki az áldozatnak segítségére sietett volna! Nem lehetett mellette az erősebb, a férj, - hiszen asszonytestvérünk immár 13 esztendeje özvegyen , társ nélkül élt. Nem lehettek mellette leányai, akiket a maga erőtlenségében is áldozatos szeretettel nevelt fel. Nem volt egyetlen testvér sem, se vérszerinti, se hitszerinti testvér, aki ezt a szörnyű kegyetlenséget, amely mindnyájunkat megdöbbentett és megrémített, - megakadályozza! Ábel mindig egyedül van és mindig alul marad, neki mindig meg kell halnia. Íme, testvérek, az ősi bűn! Ezt kell látnunk a koporsóba zárt áldozat mögött. A Szentírás tudósítása szerint előbb a szülők vétkeztek: Ádám és Éva engedetlenek voltak Isten iránt. Törés állt be Isten és ember kapcsolatában. Íme a következmény: törés az ember és embertárs, a testvérek kapcsolatában. A bűnös természettel született embernek a jelszava: ahol én élek, ott te nem élhetsz. A rettenetet csak fokozza az a tény, hogy nem egy istentelen ember pusztít el egy ártatlan kegyest. Hanem egy, a maga módján áldozó, vallásos ember üt agyon egy másik, hozzáhasonló embert. És mindez az oltár mellett történik. Ami leginkább össze kellene hogy kapcsoljon, ti. az Istennek való szolgálat, az lesz a mi bűnös indulataink miatt testvérharccá, akár Káin és Ábel esetében! II. Isten számon kéri az embertől a testvért: „Hol van Ábel, a te atyádfia?” A válasz a lehető legcinikusabb, orcátlan válasz: „Avagy őrizője vagyok-e én az én atyámfiának?” Testvérek, mindenkinek megvan a maga Ábele. Lehet szülő, vagy gyermek, testvér, vagy munkatárs, vagy szomszéd. Isten egykor bizonyosan számon fogja kérni, hogy mit cselekedtél a te Ábeleddel. És nem mondhatod azt, hogy nem tudom. Isten mindent lát és mindent tud. Emberek előtt sok dolgot el lehet rejteni, de Istent elől semmit! De az még nem elég, hogy nem oltjuk ki más embernek az életét. Még az sem, hogy nem tudunk egymásról, idegenként élünk egymás mellett. Felelősen élni az életet, ez azt jelenti, hogy tegyünk is valamit a testvérünkért, a másik emberért. Senkinek sem szabad úgy élni e világon, mintha csak ő maga lenne, mintha csak saját magára kellene gondot viselnie. Igenis, őrizője vagyok az én atyámfiának! Felelős vagyok érte, ezért nem csapom be, nem bántom, nem csúfolom, - de segítek, könnyítek rajta, mellé állok, megvédem, mert szeretem. Még akkor is, ha másként gondolkodik, mint én, másik oltár mellett áldozik, más a meggyőződése, mint az enyém. Akkor is atyámfia: egy Atyának, az örökkévaló Istennek gyermekei vagyunk. Ha a másik ember is ugyanannak az Istennek a gyermeke, úgy mi egymásnak testvérei vagyunk. Mikor fogjuk már komolyan venni ezt, Testvéreim?! III. Azért, hogy ezt a leckét megtanítsa nekünk, azért kellett az Isten Fiának nemcsak leszállni a mennyei dicsőségből, hanem kibírhatatlan testi és lelki szenvedéseket elhordoznia a keresztfán. Minden bántás, szeretetlenség, gyűlölet, gyilkosság büntetését Ő hordozta el azt helyettünk. A kérdésre „Hol van a te atyádfia?” - Jézus Krisztus a felelet. Isteni, mennybéli testvérként jött az emberek közé, - azok pedig keresztre feszítették Őt. Azért jött, hogy őrizőnk legyen, mi pedig megöltük őt. Az Ő vére is az égre kiált, akár az Ábelé, de nem bosszúért, hanem kegyelemért, bocsánatért, megváltásért. Ez a koporsó talál Istennek utolsó figyelmeztetése hozzánk: emberek, tanuljátok meg végre szeretni egymást, hogy el ne vesszen ez a világ a maga bűneiben! Hajtsunk fejet az ítélő Isten előtt és kiáltsunk hozzá kegyelemért. Ámen. 3. ISTEN VÉGZÉSE Alapige: 1Móz 6,3a. Gyászoló Tvim! Felolvasott igénkben nem emberi beszédet hallottunk, hanem az élő Istennek a szavát. Isten az élet ura; Ő adja az életet és Ő vet véget annak. Ő szabja ki az élet hosszúságát és Ő vet véget annak, amikor a rendelt idő lejár. Az egykor régen éltek, a ma élők, meg az utánunk következők fölött egyaránt megszólal Isten ítélete: „Ne maradjon az én lelkem örökké az emberben, mivelhogy ő test…” Istennek ez a szava a földi élet végét, a halált jelenti. Az ember addig él, amíg Isten életet ad neki. Nem más körülmények, nem a sors szeszélye, sem a vak véletlen dönt az ember élete vagy halála fölött, hanem egyedül Isten. Egykor a porból alkotott emberbe Isten az életnek a leheletét adta. Az örökkévalónak ez a lehelete eleveníti meg a föld porából alkotott testet. Amíg ez az Úrtól kapott lélek bennünk van, addig élünk: fejlődünk, örvendünk, szenvedjük a betegséget, bajt, mindazt, ami a földi léttel jár. Amikor pedig Isten elveszi ezt a belőle származó leheletet, a lelket, vége lesz az életünknek, beáll a halál állapota. Ez a Szentírás tanítása számunkra az életről meg a halálról, és ez így van minden ember életében. Ez a meghallott ige ítélet fölöttünk. Isten - tudjuk, - a bűn miatt mondotta ki ezt az ítéletet. Ő az embert azért teremtette, hogy örök üdvösségben Vele éljen. Ezt az Istennel való szent közösséget rontotta meg a bűn. A bűnnek az eredménye, zsoldja pedig a halál. Azóta is úgy van, hogy nem akkor halunk meg, amikor megáll a szívünk, hanem akkor, amikor Istentől elszakadunk. Attól kezdve „az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy.” A bűn miatt hangzik tehát Isten ítélete, amint az igéből olvastuk: „Ne maradjon az én lelkem örökké az emberben…” - Ez az ítélet teljesedett be most K.L. testvérünkön és ez fog beteljesedni egykor mirajtunk is. Ez az ítélet még Jézuson is beteljesedett. Tudjuk, Ő is meghalt. De az Ő halála nem azonos a mienkkel, az Ő halála ugyanis a halál legyőzését jelenti. Ő azért halt meg a keresztfán, hogy a bűn hatalmából kiszabadítson bennünket. Hogy kimentse a lelket az ítéletből és a test számára megszerezze a halálból való feltámadást. Ezért szólhat itt most Isten szava úgy, mint vigasztalás. Mint mindannyiunknak, úgy K.L. aának is sok mindent elkészített Isten ebben a földi életben. Adott neki munkás, gondoskodó, szerető szülőket, akik hosszú útszakaszon elkísérhették őt. Aztán körülvette őt Isten a testvérek ragaszkodásával, szeretetével. Szülőfalujában, Mezőbergenyében a boldog fiatalság éveit élhette. Városunkban pedig 28 éven át élhetett szép egyetértésben hitvestársával. Munkahelyén megbecsülés vette körül; ez volt lelkiismeretes szolgálatának elismerése és jutalma. Sűrűn hazajárt szülőfalujába, ott mindenkor felüdülést nyert. A lepergett 53 esztendő mindenike Isten kegyelméről és szeretetéről prédikál. A nagy kérdést, hogy ő hogyan élt ezekkel az isteni ajándékokkal, nem mi fogjuk eldönteni. Mi csak arról teszünk bizonyságot, hogy Isten az Ő szent Fiában, Krisztusban mindenkinek felkínálja kegyelmét, aki azt visszautasítja, kicsúfolja, semmivé teszi: a halálban marad. Már ebben a földi életben halott. De aki ezt a kegyelmet elfogadja és él vele, annak nem árt a halál. Az már átment a halálból az életre. Isten maga mondja, hogy a lélek nem marad a testben. Hitvallásunk, a Heidelbergi Káté úgy tanít, hogy lelkünk azonnal az élet után Krisztushoz, az ő fejéhez vitetik. Nem marad a testbe zárva, nem kerül a koporsóba, hanem visszaszáll a testből Istenhez, hogy cselekedeteinek jutalmát vegye. Egykor majd Isten új formába, új létmódba öltözteti a lelket, hogy Benne örvendezzék örökké. A mi feladatunk e földi életben az, hogy úgy éljünk, szeressünk, szolgáljunk, hogy ezt a dicső mennyei létet nyerjük el a mi Teremtő és Megtartó Istenünktől. (Búcsúvétel). 4. ÁLDÁS LESZEL Alapige: 1Móz 12,2. Gy.T., mindnyájunkat megillet a gyászoló szeretetnek ez a kifejezése, aminek most tanúi vagyunk. Édesanyától, szerető szívű nagymamától búcsúznak a halál hatalmától megpróbált szívek. Mi pedig, Isten választott gyermekeiként, osztozunk testvéreink fájdalmában. Elmondjuk: szép éltre szép halál következett. Hazatért testvérünk élete tanulságos; halála vigasztaló, életének szép példája halála után is áldást oszt. Akárcsak Ábrahám élete, akiről az igében olvastunk. Ábrahám életében ennek az igének 4 áldása lett valósággá. a) „…nagy nemzetté tészlek…”: ez abban nyilvánult meg, hogy nem volt egyedül; b) „.megáldalak téged…”: Ábrahám a sok külső nyomorúság ellenére is boldog volt; c) „…felmagasztalom a te nevedet”: ebben az élet utáni ígéret van benne, végül d) „…áldás leszesz”. Az Ábrahám kebelére való költözés ezt az áldást, ez ígéret beteljesedését jelenti. Igaz-e mindez L.F.-né, született H.A. életére és halálára nézve? Tekintsük át földi életét az olvasott bibliai ige szempontja alatt. I. Miben látjuk Isten áldását életében? Mint egykor Ábrahámot, Isten őt is kihívta születési helyéről. Szeben megyei kisközségből indult az életútja. Népes családba született, ő volt a testvérek között a legidősebb. Isten kihívta őt a férfiú által, aki messziről, a Székelyföldről érkezett, hogy gondviselője, hűséges hitvestársa legyen. 31 éven át lehetett asszonytestvérünk hitves és segítőtárs, valamint az Istentől ajándékba küldött 3 gyermeknek gondoskodó, szerető édesanyja. Istenünk valóban megáldotta őt, hitvesi és édesanyai szolgálatában. Megáldotta munkás két kezét, szorgalmát, hitét és szerető gondoskodását. Megengedte, hogy gyermekeit iskoláztassa, taníttassa. Megáldotta 5 unokával, akik öreg korának örömét jelentették. Az ige szava igaznak bizonyult életében: ISTEN hatalmas megáldani és akit Ő megáld, az áldássá lesz mások számára is. Volt része szomorú gyászban is: 26 évvel ezelőtt a hűséges gondviselőt, a férjet veszítette l; 7 esztendővel ezelőtt pedig legidősebb gyermekét, 44 éves leányát kellett elsiratnia. Mert Isten gyermekeinek az életében is van szomorúság, akár a világ fiainak életében, a különbség azonban az, hogy számunkra a szomorúság is áldássá lesz, Urunk ígérete szerint. Nőtestvérünk felvette gondját az árván maradt unokának, akiben leánya helyett kapott leányát szerette, és igyekezett számára áldássá és vigasztalássá lenni. Áldás eszköze volt a család egybetartásában is. Leányai mindvégig vele lehettek; s örült, amikor fia is Marosvásárhelyre költözött. Gyakran elmondotta: most már meghalhatok… Bárcsak sok ilyen áldott életet ismernénk, bárcsak sok-sok édesanya élete lenne így áldások eszközévé. Milyen szép is volna a világ, ha ilyen szeretetben tudnánk élni, egymás javát és örömét munkálni egész életünkben! II. Isten áldása halálában. Igazán áldott életet nem zavarhatja meg a halál félelme sem. Asszonytestvérünket Isten fölkészítette az elköltözésre. Ereje fogyott, de kívánsága szerint még megérte a Nagypénteket. Még egyszer bizonyságát nyerte annak, hogy a Megváltó érette is szenvedett és meghalt a kereszten. Hálás szívvel úrvacsorázott és a feltámadás ünnepén következett be az elköltözése, mintha csak újabb jel lenne az afelől, hogy az Élet Fejedelme, aki győzött a halál felett, szolgálóleányát is kihozza a halálból. Földi zarándoklása csupán 79 esztendőre terjed, - de hisszük, igazi élete, amely soha véget nem ér az üdvösségben, most kezdődött el! A koporsó mellett mennyei honvágy és a boldog megérkezés reménye tölt be mindnyájunkat. Aki így hal meg, szeretteire is vigasztalással teljes gyászt hagy. Nem úgy, mint a hitetlenek, akiknek nincsen reménységük. Senki sem kívánhat életének jobb záradékot, mint hazatért testvérünk, aki Istenbe vetett hite által már földi életében is a menny polgára volt. Ezt bizonyította buzgó templomba járása, imádságos élete. Áldása gyermekeiben is megmutatkozik., az Írás szerint: „A szülők áldása építi a gyermekek házát.” Kövessétek hitét, hogy egykor ti is ott lehessetek, ahol drága Szerettetek az ő királyi székét - reménységünk szerint - immár elfoglalta. Ezzel a hittel vegyetek búcsút tőle. (búcsúvétel). Minekünk, mint gyülekezetnek azt izeni ez az ige, hogy legyen a mi életünk is áldássá embertársaink számára. Ámen. 5. ELMENNI BÉKESSÉGGEL Alapige: 1Móz 15,5. Gyászoló Testvéreim! Igénk éppen olyan szomorúan hangzik, mint a temetésre hívogató harangszó. Már a kezdete is csüggesztően hangzik: „Te pedig elmégy…” Minden emberi élet fölött ott van láthatatlanul ez a fölirat. El kell mennünk egyszer. Mi pedig szeretnénk itt maradni megszokott környezetünkben: a kis házban, szobánkban, kedves bútoraink között. Itt szeretnénk maradni, ahol szerető arcok vesznek körül bennünket; itt szeretnénk lakni örökké. Istennek pedig az a döntése felőlünk, hogy miután a bűn zsoldja a halál, nem maradhatunk itt végleg, meg kell halnunk. Nincsen itt maradandó városunk, hanem a jövendőt keressük. Ezt jelenti mindannyiunk számára az ige szava: Te pedig elmégy… Ember, ne rendezkedj be túlságosan e földön. Ne légy nagyon otthonos idelenn, innen el kell egyszer menni. Mert itt a földön mindnyájan csak jövevények és vándorok vagyunk. Mi az elmenéstől való idegenkedésünk oka? Bizonyára az, hogy nem tudjuk, hová megyünk. Félünk az ismeretlentől. Az ige megjelöli menetelünk célját: „a te atyáidhoz”. Az őseidhez. Azokhoz, akik már átmentek a halál árnyékának a völgyén. Az Újszövetség úgy beszél hitben meghalt elődeinkről, hogy ők már bementek nyugalmuknak a helyére. Ez a hely nem a sírgödör; az csak a porból lett és porrá leendő testet várja. A halál kiszakít bennünket a családi közösségből, de ugyanakkor átalvisz minket Isten nagy családjába, oda, ahová előre mentek a mi atyáink. Özv. V. A.-né, szül. Sz. I. Testvérünk esetében a szülők, a sorra elköltözött 11 testvér, a több mint 10 éve előre ment hitvestárs, - akivel 52 esztendőt tölthetett csendes békésségben és boldogságban, - ők jelentik ezt a közösséget. A halni készülő ember bizonyára azért emlegeti hazatért szeretteit, mert vágyakozik már azok között lenni. Ábrahámnak egykor így szólt az ígéret: atyáidhoz mégy. Nekünk pedig úgy, hogy a mi Atyánkhoz megyünk a halál ajtaján keresztül. A mi Urunk Jézus Krisztus vezet be oda minket, mivel Ő az út. Ezért is jött egykor miközénk. Igéje biztosíték: „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az atyához, hanem csak én általam”. Ebben találunk vigasztalást, ha magunkra vonatkoztatjuk a kijelentést: Te pedig elmégy a te atyáidhoz… A félelmes szívű embernek a meghallgatott ige még egy vigasztalást ad: „jó vénségben” temettetel el és úgy térsz meg a te atyáidhoz. Istennek drága ajándéka a hosszú élet. Emlékszünk az V. parancsolat ígéretére: „Tiszteled atyádat és anyádat, hogy hosszú ideig élj a földön, amelyet a te Urad, Istened ád tenéked”. Külsőleg, magában véve a hosszú élet nem mindig áldás. Az évek terhét büntetésnek is érezheti az ember. Ha nincs egészség, ha az életben nem találunk örömet, az élet elviselhetetlen teherré is lehet. - Özv. V. A.-né közel 88 esztendőt nyert a mi Istenünktől ajándékul e földi vándorlásra. Ebben a szép, hosszas életben sokszor hálásan tapasztalhatta a 23. Zsoltár igazságát: Isten őriző pásztora, gondviselője volt. Pókakeresztúrtól, a gyermekkor boldog örömeitől kezdve, mindig szerető szívek vették körül. A szülői házból saját házába vezetett az út, több mint fél évszázadot élhetett férjével, s ha a minden asszonyok vágya nem is teljesedhetett éltében - nem lehetett édesanyává, - öregségére mégsem maradt magára. isten szerető gondviselése melléje állított titeket, rokonait, hogy szeretettel gondozzátok, neki pedig legyen akit szeretnie, legyen családi közössége, ahol szeretik és megbecsülik… Mi is szeretnénk jó vénséget érni. Sokat beszélnek és írnak manapság az öregség tudományáról. Miben rejlik a jó vénség titka? A Biblia bölcs mondása ezt tanítja: „Igen szép ékes korona a vénség, az igazságnak útában találtatik” (Péld 16,31). - Özv. V. A.-né szerette az igazság útját tanulni. Hivő, templombajáró életében ezt kereste, - mi pedig hisszük, hogy jó vénségben volt része. Szép életre így szép halál következett. 88 éves földi életútja immár véget ért. Koporsója fölött ez hangzik: elmégy, de az örökkévalóság kapujában ez: megérkezett. - Gyászoló Szerettei: unokaöccse és családja, keresztgyermeke, rokonai, jószomszédai, lelki családja: a mi alsóvárosi gyülekezetünk, mi mindannyian hittel búcsúzunk tőle. Zarándokutunkon keressük az igazság útját, kövessük híven Krisztus urunkat, szeressük egymást. Így amikor földi életünk véget ér, nem a megsemmisülésbe, hanem őseinkhez megyünk: oda érkezünk meg, ahol előre ment szeretteink várnak bennünket, az örök boldogság hazájába. Ámen. 6. EREDMÉNYES ÉLETÚT 7. Alapige: 1Móz 24,56. Gy.T.! Istentiszteletre gyűlt össze a család és a rokonság, az elöljárók és a gyülekezet. Abból az alkalomból, hogy Istennek egy szolgája, nekünk pedig szolgatársunk, Sz. S. alsóvárosi presbiter aa. 74 évi földi vándorlás után hazatért. Itt a földön gyász és szomorúság van, de Isten angyalai között örvendezés. Itt elválás történik, odafönt megérkezés az elkészített hajlékba. Ezt a vigasztalást írja szívetekbe Isten igéje, Gyászoló Testvéreim! I. Alapigénk is egy szolgáról beszél. Idegen földön jár, megbízója parancsának engedelmeskedve. Isten kegyelméből küldetése sikerrel jár. Most éppen haza készül. Vendéglátói tartóztatnák. Erre a szíves marasztalásra feleli azt, amit fölolvastunk: „ne késleljetek meg engem, holott az Úr szerencséssé tette az én útamat; bocsássatok el azért engem, hogy menjek az én uramhoz”. Ennek a rövid mondatnak három fontos üzenete van a keresztyén életre nézve. Először is: Van Gazdánk, Urunk. Tőle indul el az életünk, és hozzá térünk haza, ha megbízatásunk ideje letelt. Ebből az is következik, hogy ezt az életet felelősen kell élnünk, mert egykor majd számot kell adnunk róla Urunknak. Másodszor: van küldetésünk e földön. Sorsunk tehát nem esetleges, hanem Istentől elrendelt. Örömben és bánatban egyaránt tudnunk kell, hogy nem magunknak élünk. Megbízatásunkat kell teljesítenünk. Bibliai leckénk szolgájának az volt a megbízatása, hogy menyasszonyt keressen és vigyen haza gazdája fiának. A keresztyén ember feladata, hogy Krisztus Urunknak, a mennyei Vőlegénynek szerezzen menyasszonyt: hívő, szolgáló lelkeket. Ez a mi küldetésünk, ez ad az életünknek felülről való rendeltetést, értelmet. Harmadszor: van eredménye a küldetésünknek. A bibliai szolga így szólt: „az Úr szerencséssé tette az én útamat”. Mi vajon mondhatjuk-e ezt? Tudjuk, hogy a „szerencse” pogány szó; mi Isten gondviselését mondjuk helyette. Szerencsés életút alatt azt értjük, ha Isten áldásában gazdag az életünk. Folyóiratokban, meg a rádió adásában gyakran találkozunk ún. „sikeres életekkel”. Riport-sorozatokat készítenek sikeres életű emberekről. Azt keresik, hogy ki hogyan építette meg, kovácsolta ki a maga életét. Hívő emberekként mi azt valljuk, hogy nem mi tőlünk van az életünk sikeres volta, eredményessége, hanem Istentől. Miénk a hittel végzett szolgálat, de Ő adja az áldást; így lesz aztán jó eredményű az életünk. II. A keresztyén életnek ezeket a vonásait látjuk Sz. S. testvérünk földi életútján is. Élete Istentől indult el, s most elmondjuk hittel: Hozzá tért meg. Ismerjük a külső életrajzot: pár szóban elmondható. Keretét Székelyvaja és Marosvásárhely adja. Istennél megtetszik a belső életút: Krisztustól Krisztusig. A dolgos, szorgalmas 5 gyermekes család úgy kerül be a városba, hogy a szőlészet kínált munkát és megélhetést. Aki csak megfordult Sz. S. udvarán, láthatta, hogy testvérünk mindvégig szerette a szőlőművelést. De Isten egy másik szőlőskertben is munkássá tette őt. Egyházközségünknek önállósulásától kezdve hűséges munkása, presbitere volt. Azon buzgólkodott, hogy Isten szőlőskertjében is mindenek olyan ékesen és szép rendben legyen minden, mint a saját szőlőjében. Mesterséget tanult, munkálkodott, verejtéke gyümölcséből házat épített az általa vásárolt telekre. Családot alapított és nagyon boldog volt, amikor maga mellett tudta szeretteit: hitvestársát, akivel 55 évet élt csendes boldogságban, leányát, vejét és az unokákat, aztán immár ősz fejjel a kis dédunokát. Kell-e több a meghitt, csendes boldogsághoz? Egy önző, csak önmagára gondoló embernek bizonyára elég. De a keresztyén embernek nem! A hívő egy másik házat lát maga előtt: az Isten házát! Hazatért testvérünk azt is építgette mindvégig, pontos, hozzáértő módon. Hogyan volt erre is ideje, ereje? Úgy, hogy az életét küldetésként, megbízásként fogta föl. A hívő ember tudja, hogy nem önmagának él. Feladatunk: szolgálni mindenütt. Szolgálatunk Istentől adott keretei: családunk, szomszédaink, az utcabeliek, a közvetlen környezetünk, a munkatársaink. És mindenek fölött: Isten nagy családja, a keresztyén gyülekezet. Hogy munka közben elkopik nemcsak a szerszám, de az életünk is? Hiszen ezért vagyunk e világon! A meggyújtott gyertya is elemésztődik, de közben másoknak világosságot, fényt áraszt. Az Úr szerencséssé tette küldetését. Amikor ezt mondjuk, nem a földi eredményre, a hátrahagyott örökségre gondolunk. Isten más mércével mér, mint az emberek. Életének tanítása: mindent teljes odaadással, egész szívvel végezni! Istenünk eszköze volt e világban. Tudta, hogy az idő betelt, s neki mennie kell. Így vette föl utolsó alkalommal az úrvacsora szent jegyét. Utolsó szavai, amiket hallhattam tőle, ezek voltak: kérem az én Uramat, hogy nyissa meg a kaput. Szerettei: bocsássátok hát el őt engedelmesen, hittel és alázattal.… (Búcsú). 7. JÓ VÉNSÉGBEN HAZAKÖLTÖZÉS Alapige: 1Móz 25,5.7-11. Gy.T.! A halál hatalma gyűjtött össze bennünket és most az Élet Könyvét nyitottam föl előttetek. Azt szeretném ezzel is hirdetni nektek, hogy a halál birodalmába betört az élet: Krisztus emberré lett, meghalt érettünk a kereszten, hogy nekünk életet és üdvösséget szerezzen. Ebben van a mi egyetlen vigasztalásunk mind az életben, mind a halálban. Ezen a temetési istentiszteleten egy másik temetésről olvasunk. Ezen a régi temetésen keresztül is nekünk ad tanítást és vigasztalást a mi Urunk és Istenünk. Figyeljünk rá alázatos szívvel! I. Egy édesapától búcsúzunk. Édesapáról beszél az ige is, amit fölolvastam. Z. J.-I. aa. szép, hosszú életút végén költözött el közülünk, életének 86-ik, 57 éves boldog házasság utáni özvegysége 3-ik esztendejében. A hosszas élet, mint tudjuk, Isten ajándéka. Igénk Ábrahámról, a hívők atyjáról beszél. Ő 175 évet vándorolt e földön. És nem lett életunttá! Ezt olvastuk: „És kimúlék és meghala Ábrahám, jó vénségben, öregen és betelve az élettel, és takaríttaték az ő népéhez” (8.v.). Jó vénségben, öregen és betelve az élettel halt meg. Milyen nyugalom, mennyi vigasztalás árad e szavakból! Az élet Isten ajándéka, hálásan kell azzal élni az örömben és a próbák alatt is. Tehát lehet nemcsak jó fiatalság, hanem jó vénség is: mindkettőt Isten kezéből kell elfogadnunk. Ábrahám innen tekintett vissza a megtett útra. Istennel járt. Isten kimozdította szülőföldjéről, nemzetsége közül, idegen utakra vezette; ő pedig ment engedelmesen, élete delén túl is, mert hitt Istennek. Szép, boldog életút volt, mert azon a hit és a reménység vezérelte őt. Most mi is visszatekintünk Z. J.-I. Életútjára, keressük benne Isten ajándékait, áldásait. Mint fehér mérföldkövek, útjelzők, világítanak ennek az életútnak az állomásai: Zsibó, a szülőhely, aztán Hidalmás, a boldog ifjúkor, a családalapítás, a gyermekek születésének az időszaka, újból Zsibó és Zilah, a férfikor küzdelmes korszaka, aztán Marosvásárhely, a verőfényes öregkor csöndes színhelye… Megannyi emlék, kezdés, megtorpanás, reményteli újrakezdés. Közben fegyverek zörögtek, birodalmak omlottak össze, félelem és aggodalom uralta a szíveket, s a folytonos változások között az egyetlen boldog bizonyosság: hogy nem vagyunk egyedül, velünk jár az örökkévaló Isten. Most hálát adunk Veletek, szeretteivel együtt, a szülői szeretetért, amelyben elindult az élete, azért, hogy az emberi akarásokon túl Isten határozta meg, mivé kellett lennie, Ő adta a kezébe a munkaeszközöket, szívébe a munka szeretetét; testének egészséget, lelkének töretlen hitet és bizalmat. Áldjuk Istent a közel 6 évtizedes boldog házassági és családi életért, az ajándékba kapott drága életekért: hiszen két leányt és két fiút adott neki Isten, s ha házassága legelső gyümölcsét vissza is kellett adnia az ajándékozó Úrnak, a megmaradt 3 gyermek öröme és gondja betöltötte az életét. Mindhármat taníttatta, s boldog lehetett, látva, hogy nemcsak diplomásan, de méltó hitves oldalán indulhattak az életbe. Megköszönjük azt az örömet, hogy gyermekeinek gyermekeit: 5 drága unokáját is megláthatta és az utolsó földi útra éppen a legfrissebben érkezett kis családtag: a dédunoka meglátása vezette. … Ha erre az életútra visszatekintett, drága édesapátok, nagyapátok bízvást elmondhatta: nem éltem hiába. Éppúgy, ahogyan a földi életút végére érkezett Ábrahámról olvastuk: betelt az élettel, azzal, amit e földi, múlandó élet adni tud: annak küzdelmeivel, változandóságával és a szívben továbbélő emlékek csöndes örömével. Jó így elköltözni… Nem megkeseredetten, nem életuntan, nem kietlen magánosságban, hanem szerető szívek melegében, mosolygó arcok sugarában - s a múlandó életen túl tekintve, az örökélet reménységében! II. Igénkből ezt is olvastuk: „Valamije volt Ábrahámnak, mindazt Izsáknak adta vala”(5.v.). Mi lehetett ez a gazdagság, az Ábrahám hagyatéka? Anyagi javak: arany- és ezüst edények, tevék, juhok. De tudjuk, hogy Ábrahám nemcsak anyagi javakkal bírt. Isten adott neki egy páratlan ígéretet: „Tebenned és a te magodban áldatnak meg a föld minden nemzetségei”. Ábrahám ezt is átadta fiának. Ez volt a nagyobb, az értékesebb dolog. Testvérek, mi vajon mit adunk át szeretteinknek, amikor el kell mennünk a minden földiek útján? Mit fognak örökölni a mi gyermekeink? Csak házat, bútort, pénzt, anyagi javakat, - vagy a Lélek melegségét is? Ezt az utóbbit kellene áthagyományoznia minden szülőnek… J.-I. Mint családját önfeláldozóan szerető jó apa, ezt a szeretetet, becsületes helytállásra serkentő életpéldát adta át tinektek, gyermekeinek, unokáinak. Milyen örvendetes, ha egykor utánunk is ilyen örökség marad! Hiszen ezért volnánk ezen a világon. A földi gazdagságban nincs állandóság. De ha Krisztus szeretete árad életünkön, munkánkon át a mieink életébe, akkor nem éltünk hiába. Annyi marad belőlünk itt, e földön, amennyi szeretetet át tudunk adni felebarátainknak! III. Végül szól az ige Ábrahám temetéséről és arról is, ami azután következett. Erről két dolgot olvastunk: Először azt, hogy az ő gyermekei temették el (9.v.). Nem szeretteitől távol, hanem odahaza. - A ti édesapátok elköltözése ugyan nem itt történt, hanem Budapesten, - de hamvai itt fognak pihenni, az ismerős hantok alatt… „És takaríttaték az ő népéhez”, olvastuk Ábrahámról. Testét a barlangba helyezték, ahová azelőtt feleségét, Sárát temette. Z. J.-I. Hamvai is oda térnek meg, hű társának poraihoz. De Ábrahám és minden hívő igazi énje azokhoz, akik már bementek az örökélet seregébe. Nem a fekete semmibe, az elmúlásba, az örök sötétségbe megyünk a halál kapuján át, hanem a mieinkhez, akik várnak és örülni fognak nekünk. Hazamegyünk: az igazi, a mennyei hajlékokba. Másodszor arról tudósít az ige, hogy Ábrahám halála után Isten megáldja az ő fiát, Izsákot (11.v.). Hogyan is szól a kőtáblákra vésett ige? „…megbüntetem az atyák vétkét a fiakban, harmad és negyedíziglen,… de irgalmasságot cselekszem ezeríziglen azokkal…” - Gyászoló Testvérek, kegyes elődök életéből táplálkozik az életünk. Gyászoló Család! A ti számotokra az örökkévaló Isten ajándéka volt ez az élet. Hálaadással búcsúzzatok hát tőle mindannyian: -3 gyermeke, menyei és veje, 5 unokája és 1 dédunokája, - sógora, anyatársai, közelebbi és távolabbi rokonok, - jószomszédok, ismerősök, gyülekezetünk tagjai. Veletek együtt kérjük gyászotokban Istenünk vigasztalását. Hisszük, hogy szerető Istenünk vigasztalása és áldása megnyugszik rajtatok. Ámen. 8. A SZERETETT GYERMEK Alapige: 1Móz 37,34-35. Gy. T.! Az ige egy gyászoló család körébe vezet bennünket. Egy édesapa és annak házanépe siratja az elveszített gyermeket. Ez az édesapa a Bibliából jól ismert Jákób, akit 12 fiúgyermekkel áldott meg Isten, akik közül a legjobban Józsefet szerette. Öreg korában nemzette őt, adja a magyarázatot erre a rendkívüli apai szeretetre a Biblia. Van ebben valami természetes: a kicsi gyermek saját ifjúságunkra emlékeztet. Sokszor van úgy, hogy többgyermekes szülőket a nagyobb gyermekek magukra hagyják, míg a kicsi velük marad. Ettől a gyermektől várnak aztán segítséget és gyámolítást öreg korukban. A testvérek irigykedtek Józsefre, akinek megölését is tervezték. Végülis nem ölték meg, csak ruháitól megfosztva egy száraz kútba dobták, majd eladták őt rabszolgának. Apjukkal pedig elhitették, hogy kedvelt fia meghalt, vadállat tépte szét. Az édesapa pedig vigasztalanul siratta az elveszített gyermeket. Ezt a gyászt örökítette meg a szentíró mostani alapigénkben. Ezzel a gyászoló családdal összeköt titeket és mindnyájunkat ez a mostani fájdalom. Itt is a szeretett gyermek, mégpedig az egyetlen fekszik a ravatalon. Az, akihez bízott a szívetek; aki jó és szófogadó gyermek volt, aki sokszor felüdített benneteket, aki felől szép reménységet dajkáltatok a szívetekben, akiért sokszor szállott imátok az égbe. Ő volt öreg korotok bizodalma; annak a reménye, hogy nem maradtok magatokra, lesz, aki gondotokat viselje.… És most éppen ez a szeretett gyermek, életfátok egyetlen virágos ága fekszik ebben a koporsóban. Ifjúsága teljében, az önálló családi életbe való elindulás küszöbén. S mennyire fájdalmas, hogy éppen azok a hegyek vették ki őt karjaitokból, amelyeket olyan nagyon szeretett! Hiszen kisgyermek korától vonzották a csúcsok, az ismeretlen, meghódításra váró távoli világ! Sem ő, sem ti nem gondolhattátok, hogy ez a világ egykor elveszi őt tőletek, visszahozhatatlanul! Hogyan is találhatnátok vigaszt a gyász fekete sötétjében? Embereknél ez lehetetlen: sem én, sem más nem tud nektek igaz vigasztalással szolgálni. Ezért keressük Istennél a vígasztalást. Ebben az igében, amit felolvastam, 2 dologban is vigasztalásra találhatunk. I. Először: Jákób azért gyászolt vigasztalanul, mert úgy tudta, hogy fiát széttépte valamely vadállat és meghalt. Nem él többé, hiába várja haza. Pedig József élt! Nehéz, sötét úton járt, de élt. Jákóbtól távol, egy idegen országban. És Isten vele volt. Jákób nem látott át a ráborult csapásnak a homályán. - Velünk is valahogy így van. Nem látunk át a halál sötétségén. Ezért csak veszteségről, kifosztottságról panaszkodunk a ravatal mellett. Ostromoljuk az eget, számon kérjük Istentől: miért vette el azt, akit olyan nagyon szerettünk. És közben megkeseredett szívünk nem talál vigaszt és békésséget. Hadd hirdessem nektek, Gyászoló Testvérek: a ti fiatok él! Nem itt, a gyűlölség, a bűn, a sötétség szomorú, sokszor kilátástalannak tűnő világában, hanem Istennél. Van egy másik ország, egy láthatatlan, de valóságos: onnan jött a legilletékesebb, aki nekünk erről hírt hozhatott: Jézus. Ott készít helyet az őt szeretőknek. Minekünk, mindannyiunknak. Jákób, élete végén, megtalálta halottnak hitt fiát. És mi is hisszük, hogy a hitnek és az Istenbe vetett reménységnek az útján ti is meg fogjátok találni fiatokat, földi életetek végén. Isten olyan pásztor, aki olykor a karjára vesz egy kisbárányt. Azért teszi, hogy a juhok kövessék a Pásztort. A hittel hordozott fájdalom bennünket is Isten közelébe emel. Fokozottabban fogjuk a földiek helyett az odafelvalókat keresni, ahol a Krisztus van. II. A másik vigasztalás még jobban áthatja a szívünket. Tudjuk, hogy nagyon sokat veszítettetek: a szeretett, egyetlen gyermeket, aki mindent jelentett számotokra. - Gondoljatok arra a szerető mennyei Atyára, akinek szintén csak Egyetlen Fia volt - és Ő az Egyszülött Fiút nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta kereszten való szörnyű szenvedésre és halálra! Érettünk, bűnösökért, akik legtöbbször nem gondolunk Vele, akik csak földi örömökkel, gondokkal foglaljuk le magunkat. Ő miérettünk áldozta oda a legdrágábbat. Azért adta, hogy kegyelme, örök szeretet betöltse a szívünket. Azért meg ne keményítsétek a ti szíveteket, a fájdalom súlya alatt. Keressétek ezt a szerető mennyei Atyát, - és Őbenne enyhülést, igaz vigaszutalást találtok fájdalmas gyászotokban. És benne találtok életet, igazi, el nem múló, boldog örökéletet. Azt, ahová gyermeketek előre ment. - Búcsúzzatok hát tőle hittel, az örökélet áldott reménységével,…Ámen. 9. AZ ÉLET VÁNDORA Alapige: 1Móz 47,7-9. Gy. T.! Igénk arról beszél, hogy évezredekkel ezelőtt egy földi király előtt megállott egy öreg ember, fiának a kíséretében. A fáraó az öreg érfiú életkora felől érdeklődik. „…kevesek és nyomorúságosak voltak az én életem esztendeinek napjai…”, hangzott a kérdésre a válasz. Az ősz, öreg ember előtt, mintha soklevelű könyvben lapozgatna, sorra elvonulnak életének eseményei. A lapokon, vagy képzeletbeli filmkockákon öröm és bánat váltogatják egymást. Boldog gyermekkor: ez a kezdet, édesanyja becézgetése, aztán keserű civódás bátyjával, Ézsauval, fájdalmas búcsú, majd két évtizedes szolgaság, csalódás, házasság, örömök, népes család. Aztán meg Rákhel, a kedves feleség elsiratása, leginkább szeretett fiának, Józsefnek az elvesztése,… és így tovább. Amikor minderre visszatekint, felsóhajt és így adja meg a kérdésre a választ, amint hallottuk: Kevesek és nyomorúságosak voltak életemnek napjai… Íme, ebben a fájdalmas megállapításban vonja le földi élete tartalmát a sír felé haladó, megélemedett Jákób, az élet sokat tapasztalt vándora. - De mi az, ami bennünket ezzel az egykor élt emberrel összeköt ebben az órában? II. Gyászoló Testvérek, nemcsak Jákób, de tulajdonképpen minden ember valami ehhez hasonló megállapítással zárja életének számadását. Az esztendők elrohannak, s a gyorsan elszálló évek több fájdalmat hoznak, mint örömet. És egyszerre csak előttünk a sötét arcú halál. Le kell zárni a számadás, s ez bizony aligha más, mint a keserű megállapítás: Kevesek és nyomorúságosak voltak az én esztendeimnek napjai.… Az örökkévaló király előtt ebben a pillanatban megáll egy nagy utat bejárt vándor: R. J. testvérünk. Miről adhat számot, amikor Jákóbhoz hasonlóan, ő is visszatekint a megtett útra? Milyen volt az a 74 esztendő, amelyet Isten kegyelméből végig járhatott? Küzdelmes volt már a kezdete is. A náznánfalvi otthonban édesanyjával és 5 kisebb testvérével osztozott a ritka örömök percein és a gondok súlyos hetein, hónapjain. Alig 14 esztendős, - más gyermek ekkor még gondtalanul, játékainak él, - már maga keresi meg a kenyerét. Olyan mesterséget tanul, amely meghordozza őt messzi tájakon, talán az ország minden sarkában megfordult. Aki csak megismerte munkáját és emberségét, tisztelte és szerette őt. Vándorlásai között olyan sokszor érezhette igénk igazságát: az élet vándorlás, az élet bujdosás, nem más, mint az elveszített Édennek a keresése. Volt része örömben is ezen a vándorúton. Isten kegyelme hű társat rendelt neki, aki nemcsak háziasszonyként, de kétkezi munkával is hű segítőtársnak bizonyult 42 esztendőn keresztül. S ha gyermeket neki nem is adott az ÚR, felvette gondját felesége árván maradt gyermekének, őt nevelte igazi apai szeretettel. És ezzel a szeretettel vette körül később a két unokát is. Így tudott örvendezni a szerető szívek egyre bővülő körének: unokamenyei, dédunokái meghitt, kedves közösségének. A vándorút rövid pihenői után újra nehéz útszakaszok jöttek: háború, betegségek, árvizek; lassanként elfogyott az erő, - s most, íme, kilobbant az élet lángja. Az elfáradt vándor pihenni tért, hazatért küldő Urához, ahogy egykor mindenikünk hazatér vándorútjáról… III. Mi pedig e koporsó mellett is föltesszük a kérdést: Hát csak ennyi az ember élete? Csak erre a sorsra születünk? Kevés és nyomorúságos esztendők átvándorlása, aztán napjaink elmúlása, több küzdelem és csalódás, mint amennyi öröm, s aztán kimerült lerogyás a halálba!… - Óh, testvérek, mi boldogabbak vagyunk, mint Jákób volt. A mi kérdésünkre van felelet. A mi hűséges Megváltó Urunk felel. Istenre mutat és így szól: „Az én Atyámnak házában sok lakóhely van.” A halál nem csupán az élet lezárása, hanem egy új, magasabbrendű életnek a megnyitása, és ebben az új életben nyugalom, öröm, békesség és megújulás várja a mi Urunk Jézus Krisztus által az idvezült lelkeket. Reménységünk szerint megfáradott testvérünkre is ez a nyugalom, ez a jutalom vár. Ennek a hitnek és boldog reménységnek a vigasztalásával búcsúzzatok tőle, Szerettei; elődeinkkel szólva: a boldog feltámadás reménysége alatt. Ámen. 10. APAI ÖRÖKSÉG Alapige: 1Móz 48,21. Gy. T.! Felolvasott igénkben egy halála előtt álló kegyes férfiú búcsúzik a családjától. Izrael népének ősatyja ez a férfiú, Jákób, akinek Isten az Izrael, vagyis az „Istennel harcoló” nevet adta. Az örök vándor Egyiptom földjén feltalálja meghaltnak hitt gyermekét, Józsefet, s most már megbékélve, megnyugodva készül a halálra. 130 esztendőt élt, betelt a földi élettel. Családjára örökségül egy megbékélt kijelentést, egy áldott bizonyosságot és egy bátorító ígéretet hagy, amint azt olvastuk: „Ímé, én meghalok, de az Isten veletek lesz és vissza visz titeket a ti atyáitok földére”. Ebben az igében nyújt vigasztalást szerető Istenünk és Atyánk e ravatal mellett. I. Mint egykor ama régi család, úgy vagyunk most mi is együtt. Összegyűltünk, hogy búcsút vegyünk G. J. aától, akit a Mindenható földi vándorlásának 80.-ik, boldog házasságának 51-ik évében hazahívott Önmagához, mennyei hajlékába. Úgy hallgassuk az igét, hogy annak világosság hulljon a koporsóra és a benne nyugvó, immár hazaköltözött testvérünk földi életére. „Én meghalok.” A búcsúzó nem lázadozva, hanem megbékéléssel szól. Tudatában van annak, hogy amint a nappalt az éjszaka, a nyarat a tél, úgy a földi életet a halál követi. Munka után a megfáradott munkás pihenni tér. A hívő embert nem szabad rettentenie a halál gondolatának. Mi tudjuk, valljuk, hogy mind az élet, mind a halál Isten hatalmában van. „Zordon, de óh, nem lehet rossz, mert a Te míved”, vallja a költő. - Jákób előre nézett, várta a maradandó várost, amelynek alkotója az Isten. Reménységben járt. Mi pedig Testvérek, többet bírunk Krisztus kegyelméből a nekünk adott hit által. Krisztusunk halála megtörte a halál hatalmát. Számunkra nem más az, mint átmenet: az ideigvalóból az örökkévalóba, a múlandóból a dicsőséges országba. Ezért mondhatjuk el mi is békességes lélekkel, ha majd eljő az óra, a mi elköltözésünk órája: Én meghalok, azért, hogy dicsőséges, boldog életet éljek odaát, a mennyei örök Országban. II. A bizonyosság, amit az öreg Jákób szeretteire hagy, így hangzik: „…de az Isten veletek lesz…” Életéből leszűrt bizonyosság ez. Isten sok próbán, nyomorúságon át megéreztette Jákóbbal, hogy soha el nem hagyja. Mindig vele van, gondviselő szeretetével. Erről a boldog tapasztalatról beszélhetne nekünk G. J. aa. is. Ő is vándor volt, de Istennel vándorolt. Isten vele volt szülőfalujában, Körtvélyfáján, ahonnan másfél éves korában elkerült. Árván maradt. Fiatalon özvegyi sorsra jutott édesanyja a szomszéd faluban, Gernyeszegen alapított új családot. Isten G. J.-sal volt gernyeszegi ifjúságában és vele volt 51 évvel ezelőtti elindulásakor, amikor Isten társat rendelt neki a házasság szent szövetségében. Vele volt a 38 hosszú esztendő folyamán, amit egyetlen munkahelyen, a vásárhelyi cukorgyárban dolgozott le. Vele volt a családban, amelyet kimondhatatlanul szeretett, s vele amikor az első gyermeket alig 3 hónapos korában visszavette az ÚR. Ő indította el sok nehézség között új meg új távlatok felé. Ő ajándékozta meg szívós, munkabíró szervezettel, Ő gazdagította lelkét a Biblia drága igéivel, sok elolvasott könyv léleknemesítő tanulságával. És vele volt az utolsó percekben is. Nem próbálta hosszas, fájdalmas szenvedéssel, hanem hirtelen ölelte őt magához a mindenek Ura. Gyászoló Szerettei: higgyétek el, Isten veletek lesz. Ti is reménykedjetek benne ilyen buzgósággal, alázattal, hittel. Ő soha el nem hagy, mindig erőt és mindenre elegendő kegyelmet ad. III. Van a búcsúzó Jákób szavában egy a jövendő felé mutató ígéret is. Veletek lesz Isten „és visszavisz titeket a ti atyáitok földére”. Tudjuk, miről van itt szó. Kánaán, az Ígéret Földje volt Izrael fiainak a földön a legdrágább. Számunka az Ígéret Földje nem e világon van. Az örökéletet jelenti, azt az Istentől elkészített helyet, ahová előre mentek atyáink, akik a hit vándorlásában előttünk jártak. - Testvérek, szeretett hozzátartozótok életéből maradjon meg számotokra a becsületes, munkás, családját megbecsülő, forrón szerető életfolytatása, jó példája! Kövessétek hitét, Istenben való bizodalmát, szeressétek egymást - és Isten veletek lesz e földön, utána pedig titeket is bevisz oda, ahová drága szerettetek előre ment, az örök boldogságra. Ámen. 11. A LEGKESERŰBB HALÁL - öngyilkos felett - Alapige: 2Móz 10,17. Gy. T.! Mindannyiunkat megdöbbent ez a halál, ez a koporsó. Másfél esztendővel ezelőtt a hitvestárstól, édesapától búcsúztunk, most pedig az özvegy, az édesanya porsátorát vesszük körül megdöbbent lélekkel, fájdalmas szívvel. Akkor sem tudtuk, most sem tudhatjuk, hogy milyen félelmek, reménytelen csüggedések vehettek így erőt egy emberi életen, hogy eldobja azt magától. A múlt kísértései, vagy a jövendőtől való félelem , vagy a mindennapok számunkra ismeretlen gyötrelme? Melyik lehetett az az ok, ami elvette az élethez való bátorságot és siettette a halált?… Mit láthatott vajon asszonytestvérünk, ha hátrafelé tekintett? Ahogyan mi tudjuk, először egy boldog családi otthont, ahonnan elindult. Édesanyai szeretet, édesapai gondviselés, hat testvér ragaszkodása tette áldottá ezt az egykori otthont. Aztán áttekinthette a másik elindulást: a férjével való közös örömökben és küzdelmekben való együtt járást; a 48 esztendős szép életutat; a békés, harmonikus családi életet. Gyermekek és unokák születését és fölserdülését. Isten szeretetének megannyi drága jelét. A hívő ember mindenütt ott látja életének alakulása fölött a kegyelmes Istent. Tudjuk, hogy nem egyedül, de Vele járjuk életünk útjait. Ez a nagy bizonyosság ad erőt és bátorságot nekünk a lét mindennapi küzdelmeihez. Mit láthatott a koporsóban nyugvó, ha számba vette jelen életét? Az özvegyi sors terheinek elhordozását segíteni ott voltatok mellette ti, gyászoló Szerettei: a gyermekek és az unokák, a testvérek és rokonok köre. Nem maradt magára, férjének, gondviselőjének hirtelen való elköltözése után sem. Drága tapasztalata minden hívőnek, hogy Isten nem hagy egyedül a mélységben, a fájdalmas gyászban sem. Krisztus tanítványaiként az is a Tőle kapott lehetőségünk és feladatunk, hogy szeretettel töltsük ki az űrt, amit az elmúlás érzése, a fájdalmas gyász hagy bennünk. Hogy egymás vigasztalására szenteljük az életünket. Vagy talán valamilyen kilátástalan jövendő elől menekült a halálba? Nem tudta bevárni azt, ami úgyis eljő az elrendelt időben? Ne kutassuk a titkot, amit testvérünk magával vitt a bezárt koporsóba! Inkább azt keressük meg, amiben a fájdalmas szíveknek vigasztalást kínál a minket oly nagyon szerető mennyei Atya. Három dologra indít bennünket Isten igéjének az üzenete. Először bűnbánatra. Minden halál valamiképpen a bűn és a Sátán rettentő hatalmát hirdeti. Amíg ismeretlen volt a bűn, ismeretlen volt a halál keserűsége is. Hisszük, hogy asszonytestvérünk is sokszor elmondotta azt, amit az ige mond koporsója fölött: „bocsásd meg az én vétkemet”. Az a reménység táplál minket, hogy Isten ezt az imádságot meghallgatta. Isten kegyelme végtelen, kifogyhatatlan. Fiában is közénk jött, hogy Általa az ördög munkáit lerontsa. Jézus Krisztus kereszthalála győzelmet aratott a bűn, halál, kárhozat hatalma felett. Azóta tudjuk, hogy van a bűnnél is nagyobb hatalom: Isten végtelen kegyelme és szeretete. Másodszor: szüntelen imádkozásra. Keresztyén hitünk szerint az ima nem valami vallásos szertartás, amit időről időre megismétlünk, hanem életforma. Istennel járás. Az erőnyerés útja. Azért adja szívünkbe és ajkunkra ezt Isten, hogy a legnagyobb kísértésben se veszítsük el hitünket. Imádság által erőt nyerünk bármely terhes sorsnak az elhordozására. Ezért mindenkor „imádkozzatok az Úrhoz, a ti Istentekhez…” Gyászoló Testvérek, vegyétek ezt szívetekre és gyakoroljátok mindenkor! Harmadszor: Isten erőt és alkalmat ad igéje által a halálra való fölkészülésre. Nem csupán az életre, de a halálra is föl kell készülni. Amint Isten kezéből kaptuk az életet, a halált is Tőle kell elfogadnunk. Az igazi felkészülés Krisztus engedelmes követését jelenti. A Biblia ezt tanítja: „Mert ha élünk, az Úrnak élünk, ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Azért akár éljünk, akár haljunk, az Úréi vagyunk! Gyászoló Család! Keresztyén Testvérek! Kérjétek mindenkor az Úrtól, a mi Istenünktől: „hogy csak ezt a halált fordítsa el” mitőlünk. Adjon nekünk a Vele végigjárt életút végén idvességes és boldog hazatérést! - Drága szeretteteket Isten kegyelmébe és szeretetébe ajánlva vegyetek tőle búcsút,… Jertek, alázzuk meg magukat, és imádkozzunk. Ámen. 12. A TITKOK AZ ÚRÉI - öngyilkos fölött - Alapige: 5Móz 29,29. Gy. T.! A felolvasott ige titkokról beszél. Rejtelmes titkokkal van tele az egész életünk. Titok már maga a születésünk is. Miért éppen ott születtünk és nem máshol, miért éppen azokat a szülőket, testvéreket kaptuk és nem másokat? Aztán megmagyarázhatatlan az életsorsunk, amely olyan különböző lehet. Az egyiknek öröm és siker az osztályrésze, a másiké a bukás és a bánat. Az egyikünknek meleg boldogság a sorsa, míg a másiké fagyos hidegség. Titok az élet, - és titok a halál is. Nem értjük. Senki sem tudhatja halálának napját, óráját. De nem is volna jó ezt tudni. Azonban készen kell rá lenni minden napon és minden órán. Föl kell készülnünk, nemcsak az életre, de a halálra is. I. Titok ez a koporsó is. Azt tudjuk, hogy kit takar. Egy 38 éves életet, egy engedelmes gyermeket, jóságos hitvestársat, áldozatkész édesanyát, szorgalmas munkatársnőt.… De azt nem tudjuk, hogy mit takar ez a szomorú koporsó. Milyen titkot vitt magával sírjába ennek néma utasa. Miért lett ilyen hirtelenül vége egy ifjú életnek? Azt tudjuk, hogy a bűn zsoldja a halál, azt nem látjuk, hol rejtőzik a bűn, amely ezt az oktalan halált okozta… Miért borult reátok, Gyászoló Család, ez a váratlan nagy szomorúság? Miért siettetni a halált, amikor úgyis eljő? Mindezekre a kérdésekre keressük, de nem találjuk a feleletet. Ne is keressük azt, hiszen nem a mi dolgunk. A titkok az Úréi. S vannak dolgok, amik titkok maradnak, míg csak tart ez a földi élet. Csak odaát lesznek nyilvánvalókká. A titkok az Úréi: ez azt jelenti, hogy nem szabad e koporsó fedelét feszegetni. Ki lenne közülünk az, aki követ dobhatna megfáradt utasára? Fogadjuk el: nincs felelet erre a váratlan gyász nyomán szívetekben fakadt kérdésekre. A fájó szíveknek különben is minden felelet csak újabb gyötrelmeket jelentene. II. Az ige mást mond: A titkok az ÚR tulajdonában vannak. Azonban vannak leleplezett dolgok is; olyan titkok, amikről már lehullott a lepel. Ezek a „kinyilatkoztatott dolgok” és ezek „a miénk és a mi fiainké mindörökké”. Mit jelentenek e szavak? Isten a mi Urunk Jézus Krisztusban kijelentette önmagát e világnak. Krisztus azért jött, hogy a legnagyobb titkot megjelentse nekünk. Tudtul adta az Atya akaratát, irántunk való szeretetét. Ember, akárki vagy, szeret téged az Isten. Ez nem természetes, hiszen érdemtelen vagy rá. De bűneid ellenére is szeret téged az Isten. Annyira szeret, hogy szent Fiát halálra adta érted. Drága áron megváltott élet vagy; ezt soha el ne feledd! Az élted nem a tiéd. Min testestől, mind lelkestől Jézus Krisztus tulajdona vagy. Nem tehetsz az életeddel azt, amit akarsz. A megváltott ember tudja, hogy az életet arra kaptuk, hogy szeressünk, megbocsássunk, dolgozzunk, munkáljuk a másik embernek a javát. Ezt jelentette ki nekünk Isten. Ezt vési szívünkbe nagyon komolyan ez a koporsó is. Ember, vigyázz az életedre: a magadéra is, a másokéra is. Egykor Isten előtt, az élet ajándékozója előtt el kell számolnod vele! III. Mert az ige szerint az életet arra kaptuk, „hogy e törvénynek minden igéjét beteljesítsük” . Isten törvénye úgy áll előttünk, mint a közlekedésben a forgalmi szabályok és az irányító táblák. Áthágása halálos kockázatot jelent. Isten törvénye javunkra van, értünk van, hogy életünk legyen. Ezért kell azt beteljesíteni, betartani. Jézus Krisztus az egész törvényt egyetlen mondatba sűrítette össze: szeressed az Urat! Rá figyelj, az Ő beszédére, igéjére. Van Biblia, van templom, hirdettetik Isten akarata, az örökéletnek beszéde. Éljünk vele, amíg lehetőségünk van rá. Ebben van az életünk értelme. És: szeressed embertársadat. Légy őrizője. Isten kegyelme és szeretete egymásra bíz bennünket. Felelősek vagyunk egymásért, hogy ahol Ő életet adott, az élet meg is maradjon az Ő tulajdonának. Ne kérdezzétek hát a titkot, Gyászoló Testvéreim! Hanem folyamodjatok az örökkévaló Isten kegyelméhez, amit kijelentett és megbizonyított nekünk Jézus Krisztusban. Az Ő szeretete balzsam és vigasz. - Így búcsúzzatok hát attól, aki számotokra olyan kedves és drága volt,… (búcsú) Ámen. 13. ÉN NÉPEM ÉS ÉN ISTENEM Alapige: Ruth 1,l6-l7. Igénkből a Biblia egyik legkedvesebb női alakjának vallomása csendül fel. Sokan ismerik történetét. Izrael országában éhínség idején kivándorol Moáb földére egy kicsiny család: apa, anya és két fiú. Tíz esztendeig élnek az idegen földön, ahol a fiúk felserdülvén, moábita nőket vesznek feleségül. Közben meghal a családfő, sőt meghalnak a fiuk is, mind a ketten. Az özvegy magára martad két idegen népből való menyével. Egyszer arról értesül, hogy Izraelben bőven termett a földön, van kenyér. Elhatározza, hogy visszatér szülőföldjére. Menyei elkísérik az országhatárig. Ott elbúcsúzik tőlük. Egyikük vissza is tér, de a másik, Ruth, vele marad. Tőle származnak az alapigében olvasott szép szavak, a hitnek és ragaszkodásnak ez a megejtő szépségű vallomása. Bibliaolvasók ismerik a folytatást is. Júdában, Bethlehemben Isten társat rendel Ruthnak, Boáz személyében. Azt is megtudjuk róla, hogy ősanyjává lesz Dávid királynak, és így - test szerinti származásra nézve, - magának Jézus Krisztusnak is. Ezért került bele a moábita Ruth története a Bibliába, s hirdettetik mind a világnak végezetéig. Gyászoló Testvérek, az a nőtestvérünk, akinek koporsója mellett állunk, némiképpen hasonló életutat járt végig. Róla talán nem írnak könyvet, mint a bibliai Ruthról, mégis, amikor erre a szolgálatra készültem és az életrajzi adatok alapján próbáltam elképzelni R. S.-né szül. R. B. testvérünket, valamiképpen ez a bibliai nőalak jelent meg lelkemben. Szinte erővel visszhangzottak lelkemben az ige szavai: „Mert ahova te mégy, oda megyek, és ahol te megszállsz, ott szállok meg; néped az én népem, és Istened az én Istenem. Ahol te meghalsz, ott halok meg, ott temessenek el engem. Úgy tegyen velem az ÚR akármit, hogy csak a halál választ el engem tőled”. I. Nőtestvérünk is vándor volt, az élet vándora, akár Ruth. Désről indult. Már gyermekkorát a küzdelem jellemezte. Dolgos szülők, sok gyermek alkotta a családot. Itt kapott testvérünk életreszóló leckét: a kevésnek is lehet örülni, ha megbecsüljük azt. Áldott indítást nyert a szorgalomra és takarékosságra. Amit aztán otthon megtanult, azt későbbi életszakaszában hasznosította. Székelyudvarhelyre került, ahol találékonysága egy kis üzem alapításában nyilvánult meg. Életének utolsó állomásává Marosvásárhely lett. Miután férjhez ment, hitvesének négy évtizeden át hűséges segítőtársa volt. És most itt tartunk a zárófejezetnél: 83 évi földi vándorlás után, íme, megérkezett. A bibliai Ruth Kánaánba, R. S.-né testvérünk pedig - reménységünk szerint, - az Isten országába. II. A szeretet nagy elhatározásokra indította nőtestvérünket. Amint Ruth odahagyta saját népét, országát, úgy tett R. B. is. Ő Izrael népét, vallását hagyta el, hogy felnőttként Krisztus követője legyen, közelebbről pedig református egyházunknak a tagja. Nagy elhatározás volt ez, minden ember életében az; ilyenre csak a lélek indítása késztethet bárkit. Ő megtette, akár egykor a bibliai Ruth. A másik nagy tettének is a szeretet volt a rugója. Amikor a II. világháború zúgott át a világon, útjába sodródott egy kisgyermek. Befogadta, édesanyaként fölnevelte. Mások is megtették ezt, mondhatnánk. Csakhogy ő német kisgyermeknek vette fel a gondját akkor, amikor őrült parancsra németek az izraeliták ezreit hurcolták a haláltáborokba! Ilyen cselekedetre csak az a szeretet tesz alkalmassá, amely az Isten Fiában, Jézus Krisztusban jelent meg e világban. - Példája indítson minket is hasonló cselekedetre. Vegyük fel mi is mások terhét. Akár az ellenségét is. III. Harmadik jellemvonása nőtestvérünknek a kedvesség, a hűség volt. Az ige Ruthnak anyósához való ragaszkodásáról beszél. A koporsóban nyugvó asszonytestvérünk hűségéről, családja iránti szeretetéről ti tudnátok beszélni, gyászoló szerettei! Mint hitvestárs mintegy negyven éven át volt hűséges, vidám, kedves és alkalmazkodó segítője férjének. Mint rokon, vendégszerető. Mindenek fölött a szűkebb családot szerette. Öreg napjainak az volt az öröme, ha nevelt fia, menye, unokái körülülték az asztalát, s ő megvendégelhette őket. Saját szenvedésén túltette magát, hitvesét féltette, sajnálta magára hagyni, ha neki - mint jól tudta, - útra kell majd indulnia. Ruth vallomásának végén ez hangzott: Csak a halál választ el engem tőled. Elmondhatta drága szerettetek is e mondatot. Hívő emberekként tudjuk: ez az elválás csak ideiglenes. Akik itt e földi életben Jézus Krisztus által egymásra találtak, az örökkévalóságban is együtt lesznek. Erre igéretet adott nekünk a minden vigasztalásnak Istene. Ő adjon gyászotokban nektek is igaz vigasztalást. Ámen. 14. AZ ÚRNAK SZENTELEM… - kisgyermek fölött - Alapige: 1Sám 1,17-28. Kedves Testvéreim, Gyászoló Gyülekezet! Ez az ige, amit előttetek felolvastam, egy édesanyának az ajkáról hangzott el először, az Ótestamentum idején. Anna ez az édesanya, a gyermek pedig, akiről beszél, a kicsiny Sámuel, a későbbi Sámuel próféta. Az édesanya hosszú időn át meddő volt és esztendőről esztendőre egyre forróbb vágyakozással imádkozott Istenhez, hogy adjon neki gyermeket. Ez az asszony, ez az édesanya tudta ugyanis, hogy a gyermek nem a férfiú és a nő indulatából, a test és vér hajlandóságából jön, hanem az Úristen ajándékozó jókedvéből. És azt is tudta, hogy a gyermek megszületése után is az ÚR tulajdona marad. Ezért tud így imádkozni, ahogy a felolvasott igékből hallottuk: „Ezért a fiúért könyörögtem, és az ÚR megadta kérésemet, amelyet tőle kértem. Most azért én is az Úrnak szentelem; teljes életére az Úrnak legyen szentelve.” Testvéreim, mi bizonyára mindnyájan tudjuk, hogy ezért a kisgyermekért, akinek a koporsója mellett állunk, ugyanígy könyörgött az Úrhoz az édesanya és az édesapa, a nagyszülőkkel és minden kedves hozzátartozóval együtt. És ugyanígy örültek, amikor Isten megadta kérésüket, ahogyan ez a bibliai szent asszony örvendett. Csak azt nem gondolhatta senki, hogy Isten olykor visszakéri az adott ajándékot. Testvéreim, Isten nem kiköveteli az emberektől azt, ami az övé, ami Neki jár, - csak visszakéri azt, ami vagy aki úgyis az övé. Annától úgy kérte vissza a gyermeket, hogy az teljes életében az Úrnak szolgáljon. Itt, e mostani szomorú esetben úgy kérte vissza azt, hogy hazavigye önmagához, kimentve őt e jelenvaló gonosz világból. Így akar bennünket nevelni Isten. Így akar magának engedelmes gyülekezetet kialakítani, amelynek minden tagja meg kell hogy tanulja, hogy semmit sem hoztunk e világra és semmit el nem viszünk innen. A földi vándorúton semmivel sem bírunk; semmi sem a mi tulajdonunk. Mindent csak ajándékba kaptunk, egy bizonyos időre. Addig a minek, amíg az Úristen vissza nem kéri tőlünk ajándékait: szülőt, testvért, gyermeket, földi javakat, végül magát az életünket is. Ezek közül kétségtelenül az a legfájóbb, amikor a gyermeket kéri vissza Isten, akibe pedig reménységünk bimbóját, imáink beteljesedését, életünk tovább-folytatóját látjuk. Be megtelik a szívünk keserűséggel, s be nehezen formálódik ajkunkon a szó, hogy úgy szóljunk, ahogyan Isten választottaihoz méltó lenne: „Az ÚR adta, az ÚR vette el, áldott legyen az ÚR neve!” Milyen ritkán és közülünk milyen kevesen vigasztalják magunkat és egymást az istenfélő Jóbnak a szavaival: „Ha már a jót elvettük Istentől, a rosszat nem vennők-é el?” Mert hiszen adott az Úristen tinektek jót is ennek az elköltözött kisdednek az életével, gyászoló Testvéreim! Megengedte, hogy ha csak kevés ideig is, de örülhessetek az ő leheletnyi életének. Mosolyában visszapillanthattatok az örökkévalóság boldogságába, ahonnan mindnyájan jöttünk, s amely felé igyekszünk. És a ti mostani megszomorodásotokban Isten a próbatételnek, tűrésnek és szenvedésnek jó gyümölcsöket termő ajándékát adta. Aki megsebesít, be is kötöz. Isten nyújtja nektek annak a ténynek a vigasztaló tudatát, hogy mint vétek nélküli kisdedet veszítettétek el őt, még mielőtt a világ gonoszságához hasonult volna. Ó, bárcsak fölül kerekedve szomorúságotokon az az Isten Lelkétől való vigasztalás, amely igénkből csendül ki: gyermeketek, ez a belőletek szakad parányi élet az Úrnak van szentelve. Teljes életére, sőt: az örökélet teljes tartamára! Tudjuk, hogy nehéz az elválás, a megnyert ajándéktól való elszakadás. Ami egykor a mienk volt, azt szeretnénk egyszersmindenkorra, örökre magunkhoz kapcsolni. Azt gondoljuk, hogy egyedül nekünk van jogunk a gyermekhez; mi szenvedtünk, mi dolgoztunk, mi imádkoztunk érte. Ám egyszer csak megszólal egy a mienknél hatalmasabb hang, az ÚR Jézus Krisztus szava: „Engedjétek énhozzám jönni a gyermekeket és ne tiltsátok el tőlem, mert ilyeneké a mennyeknek országa.” És mi érezzük, hogy ha a szívünk is szakadna bele, nekünk engednünk kell ennek a szónak. Hagynunk kell, hogy az ÚR visszakérje tőlünk azt, ami csak úgy és addig volt a mienk, ahogyan és ameddig Tőle ajándékba kaptuk. Ezt a kicsiny gyermeket is maga az ÚR Jézus Krisztus szólította vissza tőletek, vérző szívű szülők és nagyszülők, megszomorodott Gyülekezet. És e visszaszólításban meg kell éreznetek, hogy nem megszomorítani akart benneteket az ÚR, hiszen többet ígért és ad Ő ennek a kisdednek, mint amennyit ti egész életetekben adni tudtatok volna: a mennyek országának örök boldogságát. Atyánk előre szólította őt, felőletek pedig úgy rendelkezett, hogy reménységben és a feltámadásban való viszontlátás áldott hitében várjátok a nektek szóló hívó szót: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve és én megnyugosztlak titeket!” Ámen. 15






Ingyenes honlapkészítő
Profi, üzleti honlapkészítő
Hirdetés   10
Végre értem amit angolul mondanak nekem, és megértik amit mondok.

KÖSZÖNÖM NOÉMI!