Bejelentés



Pótor Imre dr. habil. honlapja
Mindig tedd meg, amit meg tudsz tenni. Ez teszi értékessé az életedet. Köszöntöm honlapomon!

MENÜ










Dr. Pótor Imre önéletrajza 2002-ben Karcagon születtem 1955. február 22-én. Édesapám Pótor Imre Árpád lelkipásztor, édes-anyám Nemes Irén nyugdíjas pedagógus. Két testvérem - János és László - szintén lelkészi szolgálatban áll. 1980. április 20-án kötöttem házasságot Beregszászi Erzsébettel. Feleségem is lelki-pásztor. Isten öt gyermekkel ajándékozott meg bennünket. Neveik: Áron, Mirjam, Mózes, Dá-vid, Dániel. Áron a Debreceni Hittudományi Egyetem II. éves hallgatója, Mirjam a Debreceni Református Gimnáziumban, Mózes a Vásárosnaményi II. Rákóczi Ferenc Gimnáziumban ta-nul, a többiek a Vásárosnaményi Eötvös József Általános Iskola tanulói. Gyakorló keresztyén életre neveljük őket. Imádságunk és törekvésünk, hogy hitvalló keresztyén életet folytassanak. Drága szüleink nevelése nyomán feleségem is, jómagam is gyermekkorunkban fogadtuk el Megváltónknak Jézus Krisztust. Általános iskolai tanulmányaimat Besenyődön kezdtem, majd hegedű és szolfézs tár-gyakból a Nyíregyházi Állami Zeneiskolában négy osztályt végeztem. Általános zeneiskolai tanulmányaimat Debrecenben a Simonffy Emil Állami Zeneiskolában fejeztem be. 1977. július 18-án Debrecenben a Református Kántorképzőn kántori oklevelet szereztem. Kántori munká-imat szolgálati helyeimen örömmel végzem. A Debreceni Református Kollégium Gimnáziumában 1969-1973-ig tanultam, majd érettségiztem. A lelkészi pálya iránti érdeklődést áldott emlékezetű édesapámtól és édes-anyámtól kaptam. Áldozatkészségük nyomán lehettem a Debreceni Református Theologiai Akadémia diákja 1973-1978-ig. Kitűnővel abszolváltam, a második lelkészképesítő vizsgám érdemjegye jeles. Már tanulmányaim végzése közben 1976. január 6-tól exmisszusként szolgáltam a Rétközberencsi Református Egyházközségben, ahol később segédlelkészként, majd megvá-lasztott lelkészként működtem 1986. szeptember 1-ig. Itt Isten főként a gyermekek közötti szolgálatainkat áldotta meg. Évenként gyermek-evangélizációs heteket tartottunk, olykor százötven - kétszáz résztvevővel. Nem kevés gyermek és ifjú adta át életét Jézus Krisztus-nak. Isten kegyelméből fiatalokat indíthattunk el a Debreceni Református Gimnáziumba, majd a Theologiai Akadémiára is. Közülük többen már lelkészekként szolgálnak gyülekezetekben. 1986. szeptemberétől Vásárosnaményban élünk családommal, ahol feleségemmel lel-kipásztorokként szolgáljuk Istent és az ő népét. A településen igyekszünk a családban és a gyülekezetben is az Ige megélésére és hirdetésére. A Szentháromság Isten tanúságtevői va-gyunk szóval és cselekedettel. Az újjászületett fiatalok és megtért felnőttek beépülnek a gyü-lekezetbe és szolgálnak. Feleségemmel együtt végezzük a hitoktatást az óvodákban, az álta-lános iskolában és a közép- és szakiskolások között. Településünkön több száz gyermeknek évekig német nyelvet tanítottam a helybeli Szakmunkásképző Iskolában és a Művelődési Ott-honban. Egyházmegyénkben tanulmányi előadó és számvevő voltam 1986-1988-ig, majd 1997-ben ismét megválasztottak tanulmányi előadónak, valamint egyházmegyei tanácsosnak. Gyülekezeteinkben, de főleg a lelkészértekezleteken és egyházmegyei hitmélyítő konferenciá-inkon több evangélizációs sorozatot és főleg egyháztörténeti témájú előadást tartottam. Az 1984/85. iskolai évben két félévre ösztöndíjat kaptam Wuppertalba a Kirchliche Hochschuléba. Szívesen emlékszem vissza Hans Walter Scholl és Susi Hauseman professzo-rok egyháztörténeti előadásaira, de legtöbbet Klaus Hacker újszövetségi szemináriumán és Berthold Klappert dogmatikai óráin tanultam. Utóbbi segítségével több száz könyvet vehettem és hozhattam haza ösztöndíjamból. Ily módon ma már könyvtárunk - amely főleg theologiai könyvekből áll - Isten kegyelméből mintegy 6000 kötetet tartalmaz. - Lefordítottam és sajtó alá rendeztem Joachim Staedtke Kálvin életrajzát /125.o./ és J. Adams "Christ sein auch zu Hause" /110.o./ című családi lelkigondozással foglalkozó munkáját, valamint W. Zimmerli "Ótestamentumi theológia" című műve kivonatát. Utóbbi két fordításomat Dr. Pándy-Szekeres Dávid, a Kárpátaljai Református Egyház Tivadarfalvai Misszió Iskolája igazgatója segítségével és gondozásában tanulmányi anyagként adtam ki az iskola hallgatóinak az 1997/98. iskolai évben. A német teológiai szakirodalmat, kegyességi és ébredési irodalmat évek óta rendsze-resen olvasom, főképpen az alábbi szerzőktől: E. Lohse, W. Zimmerli, E. Modersohn, J. Adams, Bo Reicke, C.H. Spurgeon, W. Busch, F. Büsser, G. Wehr, R. Frey, H.F. Campenhausen, H. und G. Taylor. A Magyar Bibliatanács felkérésére 1994-ben lefordítottam a Stuttgarter Bibelerklärungból az Ézsaiás könyvéhez írt magyarázatot. Ez meg is jelent a Magyarázatos Bibliában 1997-ben a Kálvin Kiadó gondozásában. Egyházkerületünk küldötteként és képviseletében több nemzetközi konferencián ve-hettem részt: Tahi 1989; Kolozsvár 1992; Augsburg 1992; München 1993; Balatonfüred 1994; Hamburg 1995; Drezda 1996; Nagykőrös 1998; Berekfürdő 1999. Obertsdorfban Bibelfreizeiton vettem részt német evangéliumi protestáns testvérek segítségével 2000-ben. Munkánk középpontjában az 1Jn tanulmányozása állt. Negyedikes gimnazista koromtól kezdve több egyháztörténeti pályamunkát készítet-tem: Martonfalvi Tóth György és Maróthi György professzorok munkásságáról több alkalom-mal is első helyezést értem el dolgozataimmal. A Csiky Lajos tevékenységét ábrázoló mun-kámért 1974-ben második díjat kaptam. A Debreceni Református Kollégium nagy nevelőinek, pedagógusainak működését örömmel és szorgalmasan kutattam. Ebben főképpen Makkai László, Barcza József és Csohány János professzoroktól kaptam segítséget. 1981 óta tagja vagyok a Doktorok Kollégiuma Egyháztörténeti Szekciójának és az Egyháztörténeti Szaktanfolyamnak is. Mindkét csoportban rendszeresen részt veszek és elő-adásokkal szolgálok. A Borosnyai Nagy Zsigmond imádságelméleti könyvéről írt előadásom a Doktorok Kollégiuma évkönyvében jelent meg (1983), a Beöthy Ödönről készített munkámat pedig a Makkai László Emlékkönyvben adták ki (1989). 1995. októberétől tagja vagyok a Magyar Tudományos Akadémia Szabolcs - Szatmár - Bereg Megyei Tudományos Testülete Theologiai Szekciójának, ahol évenként rendszeresen előadásokat is tartok. Az 1996, 1997 és 1998-ban tartott előadásom recenziója helyet kapott a testület évkönyvében. Egyháztörténeti publikációim megjelentek a Református Egyház, a Református Tiszán-túl és a Confessio hasábjain, közéleti egyházi írásaim pedig a Reformátusok Lapjában, a Be-regi Életben és az Új Beregi Életben. Isten segítségével tanulmányaim, cikkeim, előadásaim s fordításaim száma meghaladja a 140-et. Dr. Fekete Károly kedves professzorom ajánlására 1996 – 1998-ig Tivadarfalván - a Kárpátaljai Református Egyház Misszió Iskolája megbízott tanáraként - tanítottam. Az 1996/97. iskolai évben egyháztörténetet, majd az 1997/98. iskolai évben a jelzett szaktárgy mellett ószövetségi bibliai theologiát és lelkigondozást is tanítottam. 1988-ban doktori fokozat szerzésére jelentkeztem a Debreceni Református Theologiai Akadémián, ahol konzultációs vizsgát tettem 1994-ben, majd pedig Dr. Hörcsik Richárd pro-fesszor vezetésével “Dr. Tóth Endre az egyházépítő professzor - különös tekintettel dunántúli szolgálataira -” címmel elkészítettem doktori dolgozatomat, melyet a Debreceni Református Egyetem Hittudományi Karának Doktori Tanácsa elfogadott 1997 áprilisában és doktori szóbe-li vizsgára bocsátott 1997. szeptember 24-én. Azért választottam ezt a témát, mivel mindig is érdekelt kiváló pedagógusaink élete és egyházépítő tevékenysége. Ami jót és követésre mél-tót fedeztem fel bennük, igyekeztem megvalósítani gyülekezeti pásztorációs és pedagógiai munkámban. A Doktori Tanács előtt eredményes doktori vizsgát tettem "magna cum laude" minősítéssel. Disszertációmról Dr. Barcza József professzor - egyik hivatalos bírálóként - töb-bek között megállapította, hogy "az értekezés tudományos eredmények láncolatát tartalmaz-za." Doktori fokozatomat a Debreceni Református Hittudományi Egyetem Doktori Tanácsa 1997. december 29-én PhD-re minősítette és 1998. április 28-án avatott PHD doktorrá. Disszertációmat a Pápai Református Teológiai Akadémia adta ki 2000-ben 1-413 oldal terjedelemben, 500 példányban. Munkám lett a Pápai Eperfa Könyvek sorozat első kötete. Társszerzője vagyok a „Pápa és Debrecen. Emlékkönyv Dr. Tóth Endre egyháztörténész pro-fesszor születésének 100. évfordulójára” című könyvnek, melyet szintén a Pápai Református Teológia Akadémia adott ki 2000-ben. Az emlékkönyv az Acta Theologica Papensia sorozat negyedik kötete. 1994 áprilisa óta tagja vagyok a "Református Egyház" Igehirdetési Munkaközösség-ének. A Magyarországi Református Egyház havi lapunkban rendszeresen megjelennek ige-hirdetési vázlataim. A magyar református Bibliolvasó Kalauzban 1999 óta jelennek meg bibliamagyaráza-taim. Rádiós istentiszteleten igeszolgálatot végeztem 1989. november 26-án a Petőfi Rá-dióban és 1993. szeptember 12-én, amikor a vásárosnaményi református templomból közvetí-tette a Kossuth Rádió a vasárnapi istentiszteletet. 1997-ben felvételt nyertem a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészettudományi Karának kiegészítő vallástanári levelezői szakára, ahol 1999-ben gimnáziumi vallástanári ok-levelet szereztem Isten segítségével jeles eredménnyel. 1992 óta vagyok tagja a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Vásárosnaményi Szerveze-tének. Ugyanabban az évben e szervezet alelnökének választottak. 1997-ben a helybeli szakközépiskola iskolaszéke tagjának választott a helybeli önkor-mányzat testülete. 1999. január 27-én lettem tagja a megalakult Debreceni Akadémiai Bizottság Vallástu-dományi Munkabizottságának. 2000. április 4-én Baktalórántházán a Vay Ádám Szakközépiskolában méhészszak-munkás bizonyítványt szereztem. 2000. szeptember 1-jétől a Beregszászban működő Kárpátaljai Magyar Tanárképző Főiskolán a Pedagógia és Pszichológia tanszék tanára vagyok “szerződéses óraadó főiskolai tanár” minőségben. Általános- és gyermeklélektant, neveléselméletet és neveléstörténetet ta-nítok. Isten vezetésével és segítségével végzem oktató – nevelő munkámat fiatal pedagógus-jelölt honfitársaim körében, melyet kettős elkötelezettség határoz meg: a./ minőségi szakmai – pedagógiai munka; és b./ lelkigondozói módszerrel az ébredésért végzett szolgálat. 2000. szeptember 1-én “szakoktató lelkipásztor”-nak nevezett ki a 2000/2001. tanévre egyházkerületünk vezetősége a Debreceni Hittudományi Egyetem rektorával. 2002. január 23-án a Vásárosnaményi Lónyai Menyhért Szakközép- és Szakképző Is-kola „Garabonciás Alapítvány” kuratóriuma elnökeként a nevezett intézmény diákjai kulturális és szociális támogatását vállaltam. ------------------ http://mek.oszk.hu/03500/03531/html/ A mélységből a magasba Egy önéletrajz: Gulácsy Lajos Kárpátaljai Református Egyház Sajtóosztálya Munkács 2005 2 TARTALOM Ajánlás I. Életrajz II/1. Beszámoló személyes élményeimről „Te ezt most nem érted, de majd megérted.” II/2. Élménybeszámoló folytatása (1) II/3. Élménybeszámoló folytatása (2) III. A Kárpátaljai Református Egyház története IV/1. Egyháztörténelmi események az 1991-es évben IV/2. A Kárpátaljai Református Egyház 1991 végén IV/3. A Kárpátaljai Református Egyház élete az 1992. évben IV/4 Református egyházi élet Kárpátalján (1992. július) IV/5. Jelentés a Kárpátaljai Református Egyház jelenlegi helyzetéről 1993. január 11-én IV/6. Az első református gimnázium megnyitása Kárpátalján IV/7. Beszámoló a Kárpátaljai Református Egyház életéről (1995. július) Levelek Képes emlékek További képek a felépült templomokról és egyéb egyházi intézményekről Zárszó 3 Ajánlás Sok ideig vajúdott e könyv megírása, de hallva a múlt sok embertelen eseményeiről, arra az elhatározásra jutottam, hogy papírra vetem, amiket átéltem és megtapasztaltam. Azt szeretném, hogy az ateista rendszernek a XX. század embere ellen elkövetett sok aljas tette ne maradjon ismeretlen a jövő nemzedék előtt. Ezeket a bűnöket az állítólagos felvilágosultak követték el. Nekem még az is megadatott, hogy ebben a gonosz időben olyanról is beszámolhatok, mint megtapasztalásról, hogy a gonoszság uralmának látszata ellenére van e világnak igazi Ura és van értelme a küzdésnek, Istenre figyelésnek és Istenhez igazodásnak. „Ember küzdj és bízva bízzál!” Különösen az utolsó tíz év, egyházat és hitéletet megújító időszaka, bizonysága Kárpátalján annak, hogy velünk van az Isten, és ahogy Pál apostol mondja: „A ti munkátok nem hiábavaló az Úrban.” (1Kor. 15,58/b) Így kívánom útjára bocsátani ezeket a sorokat, mint a történelem egy részét. Kívánom, hogy elolvasása indítsa az olvasót bizalomra, reménységre, kitartásra és buzgólkodásra a szép, nemes emberhez méltó és Istent dicsőítő életre, valamint a boldog jövendő várására. Munkács, 2000. február 10. Gulácsy Lajos 4 I. Életrajz Születtem 1925. január 8-án Tivadarfalván, Ugocsa megyében, vasutas családban, mint hetedik gyermek. Később az öcsémmel nyolcan lettünk, négy fiú és négy lány. A történelem kerekének fordultával édesapámnál a vasutasságot felváltotta a gazdálkodás. Mint gyermekek sokat dolgoztunk. Mindenkinek ki kellett vennie a részét a munkából, így tanultam meg már korán a felelősségvállalást és a kitartó munkát. Mint nagy család szerényen, de megelégedve éltünk. Soha nem hallottam szüleimtől zúgolódást, elégedetlenkedést. Tőlük tanultam meg, hogy: „Mindenekben megelégedettek legyetek.” A középiskola elvégzése után Budapestre kerültem, mint műszaki tisztviselő a Mátyásföldi Repülőgyárba. Tele voltam fiatalos lendülettel, sok szép tervvel, úgy láttam, tárva van előttem az élet kapuja. Egy év alatt kétszer kaptam fizetésemelést, úgy véltem, hogy szép álmaim valóra válnak. De jött a háború, és annak végeztével úgy láttam, minden elveszett. A boldogságból a másik végletbe estem. Nem láttam jövőt magam előtt. Sokszor eszembe jutott egykori iskolaigazgatóm mondása: tanuljatok, hiszen ti szakemberek lesztek, és bárhogy fordul a világ, jövőtök van. Sajnos azonban nem így lett. Senkire sem volt szükség, csak robotosra. Ilyen munkahelyem aztán volt három is. Végül sok veszedelem közt való vándorlás után hazakerültem szülőföldemre. Azt reméltem, itt megnyugodhatok, de más volt a valóság. Itt Kárpátalján a háború befejezésekor minden magyar és német férfit elvittek 18-50 évesig, úgymond három napos munkára (málenykij robot), ezeknek a legnagyobb része soha nem jött haza, vagy csak évek múlva. Meghallván ezeket, visszafordultam itthonról, és Debrecenbe mentem. A nyár közepéig ott dolgoztam a vagongyárban kétségbeesve és reménytelenül. Fiatalon feladtam a reményt. Így jöttem ismét haza. Kárpátalján a nagy gyászban, a nehéz körülmények között megindult az ébredési mozgalom, melynek vezetője Simon Zsigmond lelkipásztor volt. Az evangélizációk, bibliaórák, istentiszteletek nagy hatással voltak rám, és kiemeltek a mélységből. Megértettem: „Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de lelkében kárt vall?” Elvesztettem a világot, terveimet, földi álmaimat, de találtam helyette igazi értéket. Máté evangéliuma 6,19-20 verse lett életem útmutatója: „Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, hol a rozsda és a moly megemészti, és ahol a tolvajok kiássák és ellopják: Hanem gyűjtsetek magatoknak kincseket a mennyben, ahol sem a rozsda, sem a moly meg nem emészti és ahol a tolvajok ki nem ássák, sem el nem lopják.” Elmúlt szomorúságom, lett célja életemnek. Megjött az életkedvem. Elhatároztam, az Urat fogom szolgálni. Így indultam el, hogy a debreceni református teológiát elvégezzem. Be is iratkoztam, de közben lezárták a határt, így tanulmányaim megkezdése lehetetlenné vált. Mégis lett megoldás. A Kárpátaljai Református Egyház akkori vezetősége, Györke István főjegyző és Kovács József irányításával, valamint Horkay Barna, Zimányi József, Kovács Zoltán és Pázsit József tanítói működésével számomra itthoni képzés kezdődött. Ez azt jelentette, hogy minden hónapban más lelkipásztor mellett készülök, és egyben kisegítő szolgálatot végzek. A központi helyem Munkácson volt Kovács József mellett. Közben mindenütt szolgáltam, ahol csak szükség volt segítségre. Hittantanítással és konfirmációi előkészítéssel foglalkoztam. Akkor még nem tiltották a fiatalokkal való foglalkozást. Így jött el az 1948-as év, amikor tudatták velem a hivatalosok, hogy letiltanak a szolgálatról és a tanulásról. Ezután következett, hogy 1949. március 19-én hatodmagammal letartóztattak. Györke Istvánt, Huszti Bélát, Kovács Zoltánt, Asszonyi Istvánt, Pázsit Józsefet és engem. Elitéltek, és csak 1956. május 15-én jöttem haza. Mindnyájan hazajöttünk. Nehéz körülmények között megtapasztaltuk az Úr oltalmát. A fogságban töltött idő életem legtartal5 masabb ideje volt. Ott volt a helyünk, mert ott volt legjobban szükség az evangélium megtartó erejére, annak hirdetésére. Mondhatom, hogy a hét szűk és a hét bő esztendő volt az együttvéve. Hazajövetelem után 1956. június 3-án megnősültem. Ádám Emmát vettem feleségül a munkácsi református templom orgonistáját, aki hét évig várt rám. Most ő a legközelebbi munkatársam. A hitoktatást is elvégzi, ha úgy hozza a sor. Három gyermekünk van. Fiunk Géza fizika szakos, Emma lányom német szakos, Éva lányunk magyar szakos tanár. Négy fiú unokánk van. Hazajövetelem után az államhatalom nem engedte sem a szolgálatot, sem a tanulást. Ugyanis Kárpátalját mintául szánták arra, hogyan kell az új társadalmat Isten nélkül felnevelni. Kárpátalján, ahol rendes körülmények között 104 lelkipásztor és hitoktató működött, 24 személyre csökkent a lelkészek száma, és ez így volt 1975-ig. Miután a Szovjetunió is aláírta a Helsinki egyezményt, engedte meg az egyházaknak, a református egyháznak is, hogy saját kebelén belül oldja meg a lelkipásztorképzést. Persze csak annyit lehetett képezni, amennyien meghaltak, vagy nyugdíjba mentek. Sajnos, én nem kerültem az elsők közé. Az egyházügyi hivatal újból és újból elutasította regisztrálási kérelmemet, noha nekem már volt négyévi szolgálati és tanulmányi időm. 1978 őszén végre mégis regisztráltak és 1979 nyarán már letettem a vizsgáimat. Azóta több helyen szolgáltam, jelenleg Munkács központtal, Beregrákos és Kajdanó községben. 1987 júniusától püspöki tanácsos és a lelkészképzés egyháztörténet- előadója vagyok. 1987. november 15-től Bereg megye esperese, 1991. április 4-től egyházkerületi főjegyző, 1994. május 13-án püspökké választottak. Ezek után mondhatná valaki: milyen sikeres ember! A valóság az, hogy kicsi koromtól soksok munkálkodásban, felelősségvállalásban telt az életem. Megismertem a mélységeket és a magasságokat. Az bizonyos, hogy mindenben látom Isten vezetését, megtartó kegyelmét. Az Úr már rabságom előtt készítette életemet, hogy az Ő eszköze legyen. Kemény körülmények között formál a Mester, de biztonságot ad az, hogy a vésőt Ő tartja a kezében. Most, életem e szakaszában, emberi szemmel nézve a csúcsra érvén, sem akarok más lenni, mint Isten eszköze református egyházunk, magyar népünk és az egyetemes embervilág számára. Szolgálni a megbékélést, jóakaratot, utat mutatni az üdvösség felé. Istenhez az a kérésem, hogy adjon bölcsességet, lelki látást, hogy mindenben az Ő akarata valósuljon meg. Arra kérem minden szolgatársamat, minden felebarátomat, legyünk Isten eszközei, hogy jótetszése nyugodjon rajtunk. A 90. zsoltár záró versével fejezem be írásomat: „És legyen az Úrnak, a mi Istenünknek jó kedve mirajtunk, és a mi kezünknek munkáját tedd állandóvá nékünk.” Beregszász - Munkács, 1994. június 1. 6 II/1. Beszámoló személyes élményeimről „Te ezt most nem érted, de majd megérted.” Gulácsy Lajos a nevem. Születtem 1925. január 8-án Tivadarfalván, amely község jelenleg Kárpát-Ukrajnában van. A második világháború után szovjet területnek nyilvánították. Ezáltal sok olyan élményben és megtapasztalásban lett részem, amelyet csak itt lehet átélni, és bizonyságot tenni róla. Élménybeszámolómnak ezt a címet adnám: „Te ezt most nem érted, de majd megérted.” (Jn 13,7) Születésemmel kell kezdenem. Arról szólok, amit édesanyám mondott el nekem rabságba vitelem előtt. Nagy családban születtem, hetedik gyermekként, de megszületésem előtt azt tanácsolták édesanyámnak: elég volt már az a sok gyermek, miért kell azt megszülni, vétesse el. Abban az időben ezt büntették, így csak titkon és félve lehetett megtenni. A sok tanácsra rá is állt édesanyám. Elment egy ismerős orvoshoz, de míg várt rá nagy lelki szorongás fogta. „Meg akarod ölni azt, akit Isten adott, tudod-e hogy Isten mit akar vele? Keresztül akarod húzni Isten tervét.” Annyira erőt vett rajta a lelkiismeret-furdalás, hogy hazaszaladt és vállalta a hetedik gyermeket. Így születtem meg én és utánam még egy öcsém is. Hogy ez volt az Isten akarata, az bizonyos, mert ha meg nem születtem volna, akkor ezeket a sorokat sem írhatnám. Mint gyermek sokat betegeskedtem, talán nincs olyan gyermekbetegség, amelyet át ne éltem volna. Törékeny és gyenge voltam, de minden érdekelt. Még iskolába nem jártam, de figyeltem a nagyok dolgait, beszédét. Úgy tettem, mintha játszanék, de hallgattam a felnőttek tanácskozását. Édesapám sokáig a község vezetője - bíró volt. Sok ügyben jöttek hozzá. Úgy ismertem meg apámat, mint becsületes, igazságszerető, jóindulatú embert, aki nem volt személyválogató. Büszke is voltam rá és még most, holta után is az vagyok. A nagyok beszédét figyelve sokat hallottam a megszálló román katonákról, hogy mennyi embertelenséget és gazságot követtek el a magyar nép ellen (az első világháború után). Gyermekfejjel elhatároztam, hogy bosszút állok. A falu szélén, a földünkön elbújtam a kukoricásban és kővel dobáltam meg a nyitott kocsival arra utazó román parancsnokot. Keresték is a tettest, hogy megbüntessék. Édesapámhoz jöttek panaszra, mint bíróhoz, de én mélyen hallgattam. És hallottam, hogy hol keresik a bűnöst, és hogyan akarják megbüntetni. Senki nem gondolta, hogy épp a bíró fia a tettes. Nagyon izgultam, mert édesapám büntetett volna meg először. Megúsztam, nem tudódott ki a dolog, csak húsz év múlva, mikor elmondtam édesapámnak. Mint ahogy írtam, gyenge fizikumú voltam, elég kis növésű, így az iskolában mindig elöl ültem, a tanító szeme előtt. Magamban mindig zúgolódtam, miért nem vagyok nagyobb és erősebb, úgy mint más. Akkor még nem értettem, hogy ez majd egyszer javamra lesz. Amikor letartóztattak, Kazahsztánba kerültem börtönlágerbe. Ott sivatagi időjárás van, mindig fúj a szél, és télen nagy hideg van. Én, a kis ember a nagy balti emberek között úgy meghúztam magam, hogy a szél is alig talált meg. A kenyérfejadag, amit adtak a raboknak egyforma volt, akár nagy, akár kistestű az ember. A kisebb testnek ugyanaz a mennyiség többet jelentett, mint a nagy, derék embereknek. Akkor békéltem meg növésemmel. Isten a kis növést is a javamra fordította. Isten előrelátó Isten. Tizennyolc éves koromban, mint diák én is dohányoztam. Nem voltam erős dohányos, de később bizonyosan az lettem volna. Egy budapesti konferencián előadást hallottam egy olyan 7 fiatalemberről, aki megszabadult a dohányzás káros szenvedélyétől és elmondta, hogy mennyire árt a szervezetnek és milyen sokba kerül. Azt ajánlotta, hogy a dohányzásra költött összeget inkább valami jóra fordítsuk. Rám olyan nagy hatással volt az előadás, hogy elhatároztam, többé nem dohányzom és a cigaretta árát jó célra fordítom, akkor csak ezt láttam, de a rabságban értettem meg, miből szabadított meg az Isten. A rabságban a dohányosok a kenyerük felét odaadták dohányért és sokan emiatt éhen haltak. Engem Isten előre elkészített, hogy ez a káros szenvedély ne veszítsen el. Azóta nem dohányzom, és nem tapasztalom hiányát. Mint fiatalember 1944-ben elvégeztem a fémipari iskolát sok reménnyel és tervvel, hogy mint műszaki ember szép és boldog életet fogok élni. De a háború és annak vége mindent keresztülhúzott. Úgy láttam, hogy nincs miért élni, nincs lehetőség talpra állni, csak a pusztulás jöhet ezután. A magyar férfiakat 18 évestől 55 évesig elhurcolták, úgymond háromnapi munkára, felépíteni a Szovjetuniót. Valójában az itthon maradtak megfélemlítése volt a cél és az, hogy sokan elpusztuljanak. Az elhurcoltak 30%-a odamaradt, az éhség, szomjúság, fagy és sok betegség végzett velük. Most folyik a halottak összeszámlálása és már 40000-nél tart a sztálini terror áldozatainak száma. Eddig még beszélni sem volt tanácsos erről. Én 1944-ben Budapesten laktam, azt gondoltam, hogy kikerülöm ezt a megpróbáltatást. Nem tudtam akkor, hogy részem lesz belőle, csak más formában. 1945-ben, mint elkeseredett fiatalember hazajöttem szüleimhez. Szülőfalumban akkor egy missziós lelkész szolgált. Többször találkoztunk. Meghívott a bibliaórákra, később szorosabb lett a kapcsolatom vele. Az evangélium megnyitotta szemeimet és értelmemet. Céltalan, elkeseredett szívem megértette, hogy az Úr által mindent elölről lehet kezdeni. Így értettem meg a Jézus szavát: „Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön...” Mt 6,19-21. Akkor így imádkoztam: Uram, hadd legyek én a Tiéd, használd fel életemet országod javára. Ezt a felajánlást gyakorlat követte. A terv az volt, hogy a debreceni teológiára megyek, de a határt 1945 őszén lezárták. Ekkor már az iratmisszió munkása voltam. Az ébredési mozgalom vezetősége, akik akkor az egyház missziói munkáját irányították, úgy döntöttek, hogy a lehetőség szerint itthon magán képzésben részesítenek. Ez azt jelentette, hogy bizonyos ideig a kijelölt lelkipásztoroknál fogok tanulni, és közben gyakorolni az igehirdetés szolgálatát. Így kerültem 1946 januárjában a munkácsi református lelkészhez, Kovács Józsefhez, aki apám helyett apám volt. Nagytudású, bölcs és becsületes ember volt. Nagyon sok jót tanultam tőle. Mindent megtett, hogy alkalmas legyek a szolgálatra. Minden teológusnak kívánok ilyen tanítómestert. De hála az Úrnak több ilyen áldott és bölcs tanítómesterem is volt: Horkay Barna, a nagyszőlősi lelkipásztor, Zimányi József, gecsei lelkipásztor, Pázsit József, tivadari lelkipásztor, Györke István, beregújfalusi lelkipásztor és még mások. Külön kiemelem Simon Zsigmond lelkipásztort, aki az ébredési mozgalom vezetője volt. Mindig mondta: fiúk, tanuljátok a Biblia szövegét, mert eljön az idő, mikor nem lesz könyvünk, de amit megtanultunk, azt senki el nem veszi tőlünk. Próféciája be is teljesedett. Letartóztatásunkkor az volt az első, hol a Bibliánk, elvették, és többet nem láttuk, de amit megtanultunk, az megmaradt a fejünkben és a szívünkben. Milyen jó volt a lágerben behunyt szemmel mondani, olvasni a Bibliát. Ott tapasztalta meg az ember, hogy az Ige megtartó erő. Itt szeretném elmondani, miért kellett lágerbe kerülnöm. 1946 januárjától különböző lelkészeknél tanultam és szolgáltam. A fő hely Munkács volt. Ez így ment 1948 novemberéig, mikor az egyházakat regisztrálták és csak az államhatalom által adott engedély alapján lehetett szolgálni. Mivel nekem nem volt meg a teljes teológiai végzettségem, eltiltottak minden egyházi tevékenységtől. 1949. március 19-én pedig letartóztattak öt lelkipásztorral együtt. A vád: „Szovjetellenes propaganda, a haladó tudomány gátlása és az ifjúság félrevezetése.” Mint nem kívánatos személyeket két hónapi vallatás után 1949. május 24-én elítéltek. Így kerültem én is ki a nagy birodalomba, mint tíz esztendőre 8 elitélt rab. Ebből hét évet és három hónapot letöltöttem. 1956. május 15-én kerültem haza. Hogy miért kerültem és kerültünk oda? Az ateista államhatalom bennünk ellenséget és akadályt látott. A terv az Isten nélküli boldog, szép földi élet volt, ezt hirdették az embereknek. Az egyházat és annak aktívabb szolgáit tervük megakadályozóiként és hátráltatóiként kezelték. Mint nem kívánatos személyek csak munkára voltunk jók. Ezért éhen, szomjan, borzalmas körülmények között, mostoha időjárás és éghajlat alatt dolgoztattak. Itt említem meg, hogy egy alkalommal nagyon rossz körülmények között annyira le voltunk gyengülve, hogy lábunkat alig bírtuk felemelni, de hajtottak bennünket fegyveres őrök farkaskutyákkal, és ha valaki lemaradt, azt puskatussal serkentették tovább menni. Egy rabbizottság elment a lágerparancsnokhoz és elmondták, hogy annyira gyengék vagyunk, hogy nem bírunk járni, dolgozni. Adjanak több ennivalót, és mi meg fogunk dolgozni érte. A válasz megdöbbentő volt: „Vegyék tudomásul, a Szovjetuniónak nincs szüksége a maguk munkájára és nem azért hozták ide magukat, hogy dolgozzanak, hanem hogy gyötörjük és halálra sanyargassuk magukat.” Ezek után csak a halál volt kilátásban. Hogy valaki megmaradt, az csoda, mi azt mondjuk, hogy kegyelem. Elvitelünknek ez volt az emberi oldala, de van egy másik oldal és ez Isten akarata, Isten terve. Hogy mi volt az? Gondoljuk el, hogy voltak olyanok a lágerben, akik oda már 3 vagy több éve be voltak zárva odaérkezésünkkor. Borzalmas körülmények között „éltek”, ahogy erről már Szolzsenyicin is írt, csak nem hitte az ember. Ezek a foglyok már kivetkőztek emberi mivoltukból. Már beszélni sem tudtak anyanyelvükön, csak káromkodni. Istent hibáztatták azért, ami történt. Minden szenvedésért Istent tették felelőssé. Hol van az Isten, aki ezt mind eltűri? Mikor megtudták, hogy papi ember vagyok, és még hiszek Istenben, honfitársaim kigúnyoltak, bolondnak tartottak, és szinte örültek, hogy odakerültem, és ki fogok gyógyulni hazug álmaimból. A pokol szele érintette meg az embert ilyen körülmények között. Ide tud jutni az ember! Ott látszott meg valójában, milyen mélyre tud az ember süllyedni. De hála az Úrnak, nem ez volt a vég! Teltek az évek, és ezek a honfitársak megváltoztak. Emberi szóval élve „megszelídültek”. Most már imádkozni is tudtak. Reménységgel néztek a jövő felé. Nem az Istent hibáztatták a jelenért. Nem bosszút akartak állni, hanem a jövőt építeni. Megnyílt szemük látni az élet értelmét. Mikor 1955-ben haza indították őket, úgy váltunk el, mint nagyon kedves lelki testvérek. Könyörült az Úr rajtuk és jóra fordított mindent. Én a magam részéről ezt látom a legfontosabbnak. Szégyen lett volna az egyházra, hogy hívei ott vannak, szenvednek, és nincs aki számukra az Igét, az Isten üzenetét elvigye. Ott volt nekünk is a helyünk. Akkor mi sem értettük ezt úgy, csak elfogadtuk. De most már értjük. Azoknak, akik Istent szeretik, minden a javukra van. A Kazahsztánban töltött hét év testünk számára a hét szűk esztendőt jelentette. Lelkünk számára pedig a hét bő esztendőt. Mostanában nagyon sokat írnak az oroszországi lágeri életről, de bármennyit írjanak, azt elmondani lehetetlen. Azt csak átélve lehet megismerni! Például, mikor letartóztattak, és az ungvári központi KGB-re vittek, mielőtt a cellába bezártak volna anyaszült meztelenre kellett levetkőzni. A ruháinkat elvitték a fertőtlenítőbe, így anyaszült meztelenül dobtak be a cellába a már ott levő emberek közé. Azt a megszégyenítő, megalázó bánásmódot leírni lehetetlen! A lembergi elosztó lágerben, ahonnan tovább szállították a rabokat, orvosi bizottság állapította meg, hogy milyen munkára vagyunk alkalmasak. Az orvosok többsége nő volt. Minden rabot anyaszült meztelenül a bizottság elé vezettek és legtöbbször egy női orvos az ember hátsórészén a bőrt meghúzta, ha visszarugódott, akkor az a rab mehetett a bányába dolgozni - ez volt az első kategória. Ha már nyúlott a bőr, akkor építkezésre rendelték - ez volt második kategória. Az állatoknak a fogát szokták nézni, hogy tud-e enni, az embernél pedig, hogy bír-e még éhen dolgozni, és mennyit. Ez a XX. század közepén történt. A hitleri szörnyűségekről évtizedekig írtak, vajon az oroszországi hetven éves uralomról mennyit 9 fognak írni? Találkoztam ott olyan rabtársammal, aki már tizenkilenc éve volt ilyen borzalmas körülmények között. Akinek nem volt hite, isteni reménye, nem is bírta, vagy meghalt, vagy beleőrült. Hét év alatt volt alkalmam sokféle emberrel találkozni. Több mint nyolcvan nemzetiséggel voltunk együtt. A módszer az volt, összekeverni a népeket és így megfélemlíteni. Sikerült is. Most kezdenek a népek felocsúdni a megfélemlítésből, de a szétválasztódás - amikor mindenki haza mehet - hosszú folyamat lesz. Megtanulták rabtartóink Nabukodonozortól, hogyan kell kitelepíteni, összekeverni a népeket, így egymást fogják gyilkolni. Ez sikerült. A bennünket őrző katonák úgy voltak nevelve, hogy mi vagyunk minden bajnak az okozói, nem is volt szánalom bennük irántunk. Lembergtől a dzsezkazgani lágerig tizenhét napot tartott az utazás. Marhavagonokban utaztunk összezsúfolva, naponta egy negyed liter vizet kaptunk összesen. Az éhséget lehet tűrni, a szomjúság sokkal gyötrelmesebb. Egyik alkalommal vacsorára sós halat adtak, de vizet nem adtak. Az éhes rab persze mindjárt megette, mert ha nem eszi meg, akkor ellopják tőle. Vizet csak reggel adtak. Az az éjszaka a borzalmak éjszakája volt. A vagon vas részeit nyalták a rabok pokolbeli kínjukban. Tizenhét napi szörnyű utazás után, mikor megérkeztünk, ott már tél volt. Leültettek a fagyos, havas földre és hat órát kellett ott ülni, mikor az új lágerbe beengedtek bennünket. A beengedés pedig a gyötrés felső foka volt. Többször átszámoltak bennünket, soha nem jött ki jól a létszám. Mindenkit átkutattak nincs-e fegyver, kés, ital, Biblia, papír, ceruza nálunk. Egy évben kétszer volt szabad levelet írni haza. A barakkok, ahol laktunk mindig zsúfoltak voltak. Ágy, ágy mellett és emeletes. Ami a zsúfoltságnál is rosszabb volt a sok poloska, sőt tetű is. Ez leírva is undorító, de elviselni mennyivel nehezebb! Éhség, szomjúság, a szél mindig fúj. Mikor már a negyven fokot meghaladta a hideg, nem vittek dolgozni, de nem azért, mert sajnáltak, hanem azért, mert negyven fok felett a fegyver már nem működik biztosan, tehát, ha valaki szökni próbál, nem tudják lelőni. Egy lágerben több ezren voltunk. Minden barakk magas fallal volt körülvéve, hogy a rabok ne érintkezhessenek egymással. Az étkeztetés sötétben kezdődött, hogy mire megvilágosodik, lehessen menni munkára. Az étkezde falán nagy táblára fel volt írva, mi jár a rabnak, mint ennivaló. Persze annak a tizedrészét sem kaptuk meg. Papíron minden megvolt, valójában egy kanál vízben egy pici káposzta úszkált zsír nélkül, a kása egy evőkanálnyi, odahaza egy macska többet kapott. A kenyér volt az erőt adó, egy fél kiló egy napra, s mint már írtam fekete volt és vizes, de kenyér. Éhen nem lehetett halni. Persze, ha valaki ezt nem ette meg, hanem elcserélte dohányért vagy kábítószerért, az előbb-utóbb odaveszett. Emberi élet volt ez állati sorban, vagy még lejjebb. Sokszor gondoltam rá, hogy odahaza a disznónak milyen finom tartalmas moslékot adtunk - törtkrumpli darával. Mi boldogok lettünk volna, ha azt ehettük volna. Emberek voltunk a disznók vályújánál, de abból sem kaptunk eleget. Enni nem adtak, de munkára hajtottak. Egyik alkalommal mentünk az étkezdébe, és oda ahol kiadták az ennivalót egy hatalmas 3x5 méteres festményt akasztottak ki, mely gazdagon megterített asztalt ábrázolt. Ezt azért tették, hogy ezzel is gyötörjék a rabokat. „Látjátok, hogy mit lehetne enni, de ti éhen haltok!” A rabokon e kép láttán borzalmas lázongás tört ki, úgy hogy a képet gyorsan eltávolították. Igyekeztek kitalálni a gyötrés minden fajtáját. Egyik alkalommal az építkezésen nem volt anyag, de hogy a rabok ne pihenjenek, hatalmas gödröt ásattak velük és másnap behányatták, nehogy egy kicsit leüljenek. Nem akarták, hogy erőre kapjunk, nehogy fellázadjunk. Ettől féltek mindig. Ez így ment Sztálin haláláig. Attól kezdve lassan javult a rabok helyzete, több és tartalmasabb ennivalót kaptunk, de amitől féltek, az bekövetkezett. A rabok sorban 10 fellázadtak. Ez a lázadási folyamat végigment az egész országon. Ahol én voltam, ott is kétszer volt rablázadás. Az első 1955 februárjában. Egy leningrádi egyetemistát az őr lelőtt a drótkerítés közelében, és az meghalt. Azt mondták, hogy szökni akart, pedig ez a fiú a lágernek talán a legbecsületesebb, legengedelmesebb rabja volt. Nekem személyes jó barátom volt. Evangéliumi hitű ember. Előtte való nap találkoztunk, összejártunk beszélgetni és imádkozni. Mindenki tudta, hogy nem igaz, hogy szökni akart, de akkor miért lőtték agyon? A parancsnokság erre azt mondta, hogy az őr elvesztette értelmét, azért lőtt rá. De ha így van, akkor bárki ki van téve annak, hogy lelőjék. A rabok megtagadták a munkára való kimenetelt. Ez így volt három napig. Közben jöttek a tisztek, hogy menjenek ki munkára. Senki nem ment ki. Harmadik nap éjjel minden barakkot egyenként megtizedeltek, az embereket elvitték. Én is beleestem a megtizedeltek közé. A politikai tiszt engem a többi rabok szószólójának, képviselőjének tartott. Hatalmas katonai gépkocsikra raktak fel az éjszaka sötétségében több százunkat. Több órán keresztül vittek bennünket a gépkocsin. El voltunk készülve, hogy kivisznek a sivatagba és agyonlőnek. Az emberek az őrület határán voltak. Rettenetes éjszaka volt. Úgy imádkoztam magamban: „Uram, ha itt a vég, fogadj magadhoz”. Hajnal felé megállt a gépkocsi. Akkor láttuk, hogy a láger másik végén vagyunk, ahol a különleges börtön van. Már akkor tudtuk, nem lőnek agyon. Az éjszakai kocsikázás csak a halálfélelem fokozását szolgálta. Ott átadtak minket a börtönparancsnoknak orvos jelenlétében. Ugyanis az orvosnak kell jóváhagyni, hogy lehet-e külön, szigorú börtönre ítélni. Ez a szovjet humánum. Természetesen az orvos szerint mindenki alkalmas volt a börtönre. Másnap a többiek kimentek munkára, úgy tudták, hogy bennünket agyonlőttek. Minket pedig a rögtönítélő bíróság elítélt. Volt, aki egy hónap szigorított börtönt kapott, volt, aki kettőt, vagy hármat. Én két hónapot kaptam, le is töltöttem. Mi volt ez? Börtön a börtönben. Túléltem. Ezt is meg kellett ismerni. Az ember többet kibír, mint a vas. Itt ki kell térnem egy külön eseményre. Már azelőtt több mint egy évvel kaptam szüleimtől csomagot, és egy alkalommal egy zacskóban kukoricaliszt volt. A katona, aki átvizsgálta, csak belenézett, és látta, hogy valami van benne, meg is fogta, és puhának érezte, ami a lisztben volt. Azt mondta nekem, no a mama szalonnát küldött neked. Ezzel a tudattal vittem a küldeményt be a barakkba, és amikor kibontottam, akkor láttam, hogy nem szalonna az, hanem egy puha fedelű újszövetség, melynek végén a Zsoltárok is megvannak. Kimondhatatlan volt a meglepetésem és az örömöm. Mindjárt négy részre bontottuk, hogy nehogy egybe megtalálják és elvegyék. Én a magam részét haza is hoztam. Így ettől kezdve már volt Bibliánk. Ez a bibliai rész velem volt azon az éjszakán is, mikor megtizedelték a lágert. De mikor az orvos vizsgált, le kellett teljesen vetkőzni, sőt le is guggolni, hogy nincs-e valami nálunk elrejtve. Mikor az orvoshoz kerültem, megismert engem, mert a volt munkatársa egy magyar fogorvos-rab volt, akivel én jóban voltam. Ezt a fogorvost nagyon tisztelte, mert becsületes, derék ember volt. Megismert engem és megdöbbenve kérdezte, hogy kerültél te ide? Csak azt mondtam, megtizedeltek. Mikor kezdtem vetkőzni és az orvos látta, hogy a politikai tiszt nem néz oda, nem kellett egészen levetkőznöm és így a bibliai rész az alsónadrág szárában maradt. Velem volt a szigorított börtönben is. De mindig dugni kellett, mert ellopták volna a dohányosok cigarettapapírnak. Úgy olvastam, hogy a pokrócon egy kis lyukat csináltam, azon a fény beszűrődött és e kis fénynél mozgatva olvastam a Bibliát. De sokan nem tudják, hogy milyen nagy áldás a Bibliát olvasni, és még eldugni sem kell. A csomagokról megemlékezve még el kell mondani a titkos levelezést is. Mint ahogy írtam, csak kétszer lehetett nekem haza írni, de minden héten írtam, mert az ott dolgozó szabadok, (a munkahelyen) akik a főnökök voltak, jóindulattal lévén továbbították, mint saját levelüket. Így még a Magyarországra való rabok is tudtak írni rajtunk keresztül haza. Volt olyan, aki csak hat év után tudott hírt adni magáról. Egyik alkalommal a menyasszonyom küldött csomagot, aki a hét év alatt hűségesen várt és mindent megtett, hogy könnyítsen sorsomon. A 11 csomagban egy konzervdobozba rántás volt téve, de a doboz aljában a rántás alatt levél és fénykép volt. Magyarországi fogorvos barátomnak a családját ábrázolta a kép. Öt év után akkor látta meg a családját és azt a gyermekét, akit nem is ismert, mert elhurcolása után született. Egy öt éves, szép leány nézett rá a képről. Hogy milyen hatással volt ez rá, azt leírni lehetetlen. Az Úr csodásan működik, de útja rejtve van. Ez az orvos hazakerült családjához. Visszatérve a lágeri eseményekre, mikor letelt a két hónap, melyet a megtizedelés után rám mértek, rá egy hónapra újból fellázadtak a rabok. A lázadás elindítói az újonnan hozott rabok voltak. Ugyanis törvényileg eltörölték a politikai fogoly megnevezést, tehát csak rabok vannak. Így behoztak hozzánk 500 közönséges bűnözőt. Ezek persze nem tűrték azt a szigorú fegyelmet és bánásmódot, mint mi politikai rabok. A vasrácsokat a barakkok ablakáról letörték, a bezárt ajtókat kifeszítették, a barakkokat körülvevő magas falat ledöntötték. A mellettünk levő női zónát elválasztó falat is ledöntötték, mondván, nekik nem ilyen az ítéletük, mint e politikai raboknak. Persze a politikai rabok is azt mondták, ha már egyenlők vagyunk, akkor a velünk való bánásmód, őrzésünk is más kell, hogy legyen. Így a politikai rabok is csatlakoztak a lázadáshoz, mintegy 15000 ember. Megírták a követeléseiket, és megtagadták a munkára való menetelt, amíg nem teljesítik a követeléseket. A helyi parancsnokságnak nem volt joga dönteni, így a lázadás ügye Moszkva elé került. Közben eltelt negyvenkét nap. Mikor a rabok tízpontnyi követeléséből ötöt akartak teljesíteni, a rabok új követelésekkel léptek fel. Kérték, hogy vizsgálják felül az ítéleteket, mert azok törvénytelenek. Nem vagyunk bűnözők. A családok kitelepítését szüntessék be és engedjék vissza őket. Az elkobzott vagyonokat adják vissza. Engedjék haza a szabadultakat szülőföldjükre, ugyanis addig, ha le is telt a büntetés, csak a kijelölt helyen telepedhettek le a volt rabok. Száműzetésben éltek tovább. Engedjék a családtagok látogatását, levelezést velük. Adjanak rendes ennivalót és elégségest. Mindenki szakmájában dolgozhasson. Addig mindenki odament dolgozni, ahová a parancsnok beosztotta. Egyik nap árkot ásott máskor házat épített, vagy asztalos és ácsmunkát végzett. Nem számított ért-e hozzá vagy sem. Olyan is volt az a munka. Követelték a rabok, hogy bánjanak velünk emberségesen, mert mi nem vagyunk bűnözők, amivel vádolnak, az kitalált hazugság. Ezekhez hasonló követelésekből álltak a rabok feltételei. Moszkvából a belügyminiszter helyettese jött le a lágerbe. Mindent ígért, de nem akart írásba adni semmit, így a rabok továbbra sem voltak hajlandók munkára menni. Így telt a negyvenkét nap. Kívül a lágeren a katonaság fegyverben, belül a rabok maguk készítette eszközökkel: kő, vasbot, kötél, kések, sőt valami robbanóeszközt is készítettek, rádióleadó állomást hoztak létre, melyen keresztül nemzetközi segítséget kértek. Kitűzték a vöröskeresztes zászlót, a vörös félholdat és a fekete zászlót a láger legmagasabb épületére. Többször volt megbeszélés a katonai parancsnok és a rabok által választott vezetőség között, de soha nem volt megegyezés, mert az ígéreteket nem akarták írásba adni. Így történt, hogy negyvenkét nap után egy szombat hajnalban 5000 fegyveres katona és három tank megtámadta az alvó barakkokat, barakkonként megszállták a lágert, és aki ellenállt, lelőtték. Az én csoportomból hárman is meghaltak, sok volt a sebesülés is. Így végződött az ellenállás. Egy fiatal görög katolikus pap barátomat a géppisztoly-sorozat derékban találta, rögtön meghalt. Duliskovics Viktornak hívták. Előtte való este még együtt voltunk, mert ő is munkácsi lakos volt. A lázadás felszámolása után a rabokat szigorított helyre vitték. A többiek pedig kimentek munkára. Így ért véget ez a tragikus esemény, de nemcsak nálunk, hanem az egész országban. Azt gondoltuk, hogy ezek után megszigorítják a bánásmódot, de meglepetésünkre jobb lett az ellátás, nagyon sok rabot őrnélkülivé tettek, ami azt jelentette, hogy egyedül ment a munkára és jött vissza. Három kilométeren belül mozoghatott. Meglepetésemre nemsokára én is őrnélkülivé lettem, sőt egy fél év múlva már a városban béreltem lakást. Most már a munkáért fizetést is adtak, s ami lényeges volt, megkezdték mindenkinek az ügyét átvizsgálni. Vagyis 12 azok a pontok, amelyeket a rabok a lázadás idején követeltek, rövidesen megvalósultak. Ez volt a módszer: először leverni: tudd meg, neked nincs jogod semmire, aztán teljesíteni: de mi olyan nagylelkűek vagyunk, hogy tudunk jót is adni. De ez tőlünk függ. Úgy adták az emberi jogokat, annak is csak kis részét, mintha nekik lenne joguk erre, mert ők a Kommunista Párt tagjai. Élet és halál felett korlátlanul döntenek. Valójában pedig a népnek csak kis töredéke voltak, nyolc vagy tíz százalék. Ezek olyan félelmetesen, könyörtelenül, embertelenül tudtak cselekedni, hogy a nagy tömeg meghajolt előttük, vállalták a rabszolgaságot. Mert ez az állapot a modern rabszolgaság. Te csak eszköz vagy, jogod csak annyi, hogy dolgozzál. Enni annyit kapsz, amennyit mi jónak látunk adni. Örülj, hogy élsz, mert meg is ölhetünk. E félelmetes állapotban egyedül csak a krisztusi hit és bizalom mentette meg az embert. Szenvedni kellett, de az Istenben bízó ember tudta, hogy Isten ezt is jóra fordítja. Összefoglalva e dolgokat: ennek az embertelen, gonosz, ördögi uralomnak csak az Istenhit és bizalom tudott ellenállni. Ez a hit legyőzi a világot (1Jn 5,4-5). Ez a hit pedig Isten ajándéka. Úgy bocsátom útjára e bizonyságtételt, élményeimet, hogy adjon Isten mindenkinek ilyen krisztusi hitet, hogy győzedelmeskedjen. Munkács, 1991. május 25. 13 II/2. Élménybeszámoló folytatása (1) Most folytatom az 1991. május 25-i beszámolómat, az azóta eltelt négy év eseményeit igyekszem nagy vonalakban leírni. Mind a három gimnáziumunk működik - Nagyberegen, Nagydobronyban és Tivadarfalván - jó eredménnyel. A tivadari missziói iskola hároméves képzése befejeződött. A tizenöt növendék szolgálatba állt. Négy fő Ukrajnában, a többi Kárpátalján szórványban, kórházakban és a cigánygyülekezetekben tevékenykedik. Azóta három cigánytemplom épült: Szernyén, Nagydobronyban és Beregszászon. Ezek bejegyzett gyülekezetek. Beindult Nagydobronyban a fogyatékos gyermekek árvaháza ötvennégy fővel. Munkácson családias árvaház működik tizennégy gyerekkel. Felépült tizenhárom új parókia és többeket kijavítottak. A nyolc templom, mely újonnan épült, a baktai kivételével készen van. Kárpátalja történetében az elmúlt nyolc év a megújulás és újrakezdés ideje volt. A huszonnégy főre leapadt lelkészi kör negyvenöt főre emelkedett és a teológiákon - Budapesten, Debrecenben, Sárospatakon, Komáromban és Kolozsváron - negyvennégy fiatal képzése folyik. Kilencezer gyermek szorgalmasan jár hittanórára. A nyári szünidő alatt minden évben ifjúsági táborozás folyik 14-20 éves korig. Ezeken a múlt évben is kétezer fiatal vett részt hat napos turnusokban. Megtapasztaltuk az Úr kegyelmét és áldását bőségesen. Köszönjük a testvéri támogatásukat, e nélkül nem tudtuk volna mindezeket megvalósítani. Tervünk és óhajunk a közeljövőben egy öregek otthonát létrehozni Munkácson, és a többezres cigányság részére Munkácson is imaházat vagy templomot építeni. Jelenleg nagy kérdésünk az 1998. november 5-i árvíz következményeinek felszámolása. Több ezer ház omlott össze és több ezer ház kisebb-nagyobb kárt szenvedett, főleg a magyarlakta vidékéken. Megtapasztaltuk, hogy az Úr velünk volt, és sok testvéri szívet indított fel a gyors segítségre. Kaptunk ruhaneműt, élelmet és anyagi segítséget. Tavasszal indul meg az építkezés, a károk kijavítása. Ehhez ismét kérjük és előre is köszönjük testvéreink további segítségét. Munkács, 1999. január hó Gulácsy Lajos lelkipásztor, ny. püspök 14 II/3. Élménybeszámoló folytatása (2) Amint a dátum mutatja, ezeket a lágeri történeteket 1991. év májusában jegyeztem le és mondtam el egy beszámoló alkalmából. Azóta sok idő eltelt, és sok barátom kért, hogy írjak még többet tapasztalataimról és jelentessem meg könyv alakban. Eddig csak ígértem, hogy megteszem, most azonban mar 2000 januárját írjuk, így hozzáfogok az eddigi beszámolók, tudósítások pótlásához. Sok minden homályos már a múltból, főleg a szenvedés, félelmek és gyötrések ideje. Azonban hála az Úrnak a lelki áldások és a lelki élmények most is elevenen élnek bennem, és ezek a gazdag élmények most is hatással vannak rám. Hálaadásra és megelégedésre tanítanak. Elégedett ember vagyok, és köszönöm az Úrnak, hogy életet adott nékem és kegyelmében hordoz. Most tíz év eltelte után folytatom a rabsági élménybeszámolót azzal a reménnyel, hogy aki olvassa, megérti, hogy Isten a rabságban is Isten és nem jó az aggodalmaskodás, félelem, mert van Megtartónk. Mikor 1949. március 19-én letartóztattak, egyenesen Ungvárra, a központi KGB-re vittek. Sok letartóztatott volt már ott, akiket különböző vádakkal gyötörtek. Ott volt egy Bárány István nevezetű szolyvai hentes is, 50-60 év közötti. Nagyon el volt keseredve. Mindjárt mondta: ő rövidesen meghal, mert nem bírja ezt az állapotot. Otthon jó élethez volt szokva. Minden reggel megitta az itókáját, a száz grammot, csak úgy tudott dolgozni. Ő nem bírja ezt a nyomorúságot tovább. Engem nagyon szeretett, mintha fia lettem volna. Vigasztaltam: Pista bácsi, ne veszítse el a reményt, velünk az Isten. A börtönben minden reggel gyógyszereket hordtak szét, és megkérdeztek, milyen gyógyszerre van szükségünk. Én nem használtam semmi gyógyszert, de Pista bácsi kért, hogy én is álljak sorba kanállal és kérjek Valeriánát. Meg is történt. Ebédkor használni akartam a kanalat és éreztem, hogy szesz-szagú. Akkor jöttem rá, miért kérte a Valeriánát Pista bácsi. Ő rám nézett és huncutkodva mondta: te nem tudtad? Nem tudtam, de máskor is beálltam neki „gyógyszerért”. Szabadulása után munkácsi lakos lett és többször is találkoztunk, felidéztük a közös élményeket. Ungváron, a központi börtönben a szigorúság ellenére hozzájutottak a rabok a legfrissebb hírekhez. De hogyan? Galagónak hívják azt a részt, ahol felépült a börtön több száz cellával és a hozzá szükséges helyiségekkel. Mindenütt volt kanalizáció, a rabok celláiban volt WC is, orosz guggolós WC. Ezeknek a csövei össze voltak kötve a fővezetékkel. Ha a WC kagyló szagtalanítójából (a görbe csőből) a vizet kimerték, vagy kiitatták az egész csőrendszer összekötve lévén a hang, az üzenet szabadon ment át rajta. Először mindenki lehúzta a WC vizet, azután a görbe csőből (szagtalanítóból) kiitatták a vizet, így bármely cellával lehetett beszélni. Így a rabok érintkezhettek, és ha valamelyik cellába új rab jött, tudatták egymással az új híreket. Én is így beszéltem az öt rabtársammal. A kihallgatások nehezek voltak, több órán át tartottak. Különböző vallatási módszereket használtak. Voltak, akik félholtan jöttek vissza a kihallgatásról. Nekem is volt egy tizenhat órás kihallgatásom. A vallató tisztek cserélték egymást. Kezünket a térdeinkre téve kellett mozdulatlanul ülni és felelni a kérdésekre. Akkor a kémkedést akarták rám bizonyítani, és arról faggattak, kivel vagyok kapcsolatban, mikorra terveztük a Szovjetunió megbuktatását? Ezek persze koholt vádak voltak. Így akartak beszervezni besúgónak. A vallatás alatt a vallatótiszt kiment a teremből és a pisztolyát az asztalon hagyta. Várták, hogy mit fogok csinálni? Nem 15 csináltam semmit - vártam. Félóra múlva bejött a tiszt, színlelve, hogy ő ottfelejtette pisztolyát. Látta, hogy a trükk nem vált be, abbahagyta a kihallgatást. A kihallgatás alatt az volt előttem, amit Jézus mondott: Ne aggodalmaskodjatok, ha bírók elé visznek benneteket. A Lélek megadja, mit kell szólanotok. Nekem nem volt mit titkolni. Amit tettem, nem volt bűn. És mikor a bíróságon megkérdezte a főügyész, megbántam-e amit tettem, akkor azt válaszoltam: Amit tettem, nem bűn, és ha lesz lehetőségem, ezután is azt fogom tenni. Meg is adatott nekem, hiszen még most is végzem ezt a szolgálatot. A bírósági tárgyalás után még három hónapot Ungváron voltunk, míg Kijevből, a fővárosból meg nem jött az ítélet megerősítése. A hazaiak minden héten csomagot hozhattak a hozzátartozójuknak. Mondhatom, bőségben voltunk. Nem nagyon fogyasztottuk el a börtönkosztot. De voltak közöttünk olyanok, akiket már a hadifogságból hoztak vissza bírósági ítéletre. Csendőrök, katonatisztek és más állami tisztviselők. Ők mondták, hogy ne válogassunk, mert a lágerben éhség van, és ehhez kell készülni. Akkor mi még nem tudtuk mi az éhség, a szomjúság és az embertelen bánásmód, bár a kihallgatásoknál ízelítőt kaptunk belőle. Később megtanultuk, mi az, mikor az embert soha nem veszik emberszámba. Mint említettem, Ungváron még kaptunk hazai élelmiszert, különösen szalonnát, mivel az tartós élelmiszer. Egyszer az egyik rab, egy ruszin fiú azt mondta, süssük meg a szalonnát, úgy jobb, mint nyersen! De hogyan? A fiú azt válaszolta, hogy ő megmutatja. Az ágyon ülve - mert nappal nem volt szabad aludni - egy tányér fölött egy nyírfa seprű ágára tűztük és megtűzdeltük kis nyírfavesszőkkel és a fiú kabátjából kitépett egy marok vattát, annak közepébe a falról meszet kapart, összegyúrta és a bakancsával addig dörzsölte a padlón, hogy a vatta begyulladt. Fújta, míg lángra lobbant és a szalonnába betűzdelt vesszőt meggyújtotta vele. Mindezt a tányér fölött művelte, a tányéron pedig kenyér volt. E fölött forgatta a szalonnát az égő vesszőkkel, így a zsír a kenyérre csepegett. Egy félóra múlva jött a börtönőr, kinyitotta a kémlelő-ablakot és kérdezte, honnan jön ez a sültszalonna-szag? Persze, nem árultuk el a titkot, így máskor is megismételhettük. A leleményesség sok mindenre képes. Ungvár után, a lembergi gyűjtőlágerben majdnem két hónapot voltunk. Ott jobb volt az ellátás - nem tudtuk miért. Az ok az volt, hogy minden két hónapban jöttek a láger-parancsnokok rabokért, de mindegyik csak a dolgozni bírókat vitte. A gyűjtőben tehát az volt a cél, hogy minél hamarabb túladjanak a rabokon. Arról már írtam, hogy annak megállapítása, hogy ki milyen munkára, vagy mire alkalmas, egy orvosi bizottság állapította meg. Az állatnál értéktelenebb lett az ember. Ez azért is megdöbbentő, mert azt hirdették, hogy a kommunizmus az ember érdekeiért harcol, és a földön boldog életet biztosít az embernek. Természetesen ezt azokra értették, aki közéjük álltak, csak azokra vonatkozik, a többiek csak rabszolgák, arra valók, hogy az ő jólétüket biztosítsák. Mikor Lembergből kivittek, én Kazahsztánba kerültem, Karagandától még 600 km-re, Dzsezkazgánba. Az egész környék lágerterület volt, egymástól mintegy 30-40 km-re. Egy-egy lágerben 5-15 000 rab volt. Több helyen a férfi lágerek mellett női lágerek voltak. A nőket épp úgy hajtották munkára, mint a férfiakat. Ahol én voltam, ott építkezés folyt, oda hajtottak minket munkára. Mintegy négy kilométerre volt a lágertől. Ott épült a „Bogatyityel” rézfeldolgozó üzem, ugyanis tőlünk harminc kilométerre volt a híres rézbánya. Nagyon gazdag lelőhely. Mivel a réz, kővel együtt van, itt választották szét a kettőt. A hét év alatt felépült egy hatalmas villanytelep, hogy áramot biztosítson, és felépült az a repülőtér, ahonnan az űrhajósok a csillagvárosba szálltak. A munka egész évben folyt. Nyáron a hőmérséklet 40-50 fokig emelkedett fel nappal, reggelre meg 10 fokra hűlt. Ezt a nagy hőmérséklet-különbséget nagyon nehezen viselte el a szervezet. Télen 20-45 fok hideg volt. Szeptember 2-án befagyott minden, és április 25-ig tél volt, de a munka ment. Hogy mennyit ért? Sokszor az, amit télen építettünk, tavasszal, a hirtelen melegben 16 összeomlott. Egy tavaszi reggel, mikor kivittek munkára, akkor láttuk, hogy a több emeletes folyosó leomlott. Ha ez nappal történik, több száz rabot megölt volna. Ott lehetett látni, milyen a rabmunka. Csak átok volt rajta. Szólnom kell még az ott élt kitelepítettekről. A háború alatt a Volgamenti Német Köztársaság lakóit kitelepítették. Közel kétmillió embert. Egy része oda, Kazahsztánba került, ahol én voltam. Elmondták, milyen embertelen körülmények között történt a kitelepítés. Ugyanígy végezték ezt a gonosz munkát a Baltikumban is. Emberek milliói lettek földönfutókká! Hadd írjam le egy élményemet Dzsezkazgánban egy kitelepített német családról. A férfi raktárban dolgozott, ahol én voltam az építkezésen. Megtudta, hogy én magyar vagyok és érdeklődött, melyik részéből az országnak. Mikor mondtam, hogy Kárpátaljáról, akkor elmondta, hogy az ő apja ott volt hadifogoly az első világháborúban. A beszélgetés során kiderült, hogy szülőfalumban voltak elszállásolva a hadifoglyok, és egy nagy kanálist építettek, mely a hegyről lezúduló vizet a Tisza folyóba vezeti. Szülőfalumnál (Tivadarfalva) ömlik a vize a Tiszába. Német barátom elmondta, hogy édesapja csak jót tudott mondani a hadifogságáról. Bár mi is ezt tapasztaltuk volna! A kitelepítettek - mint civilek - velünk szemben jóindulattal voltak. Tulajdonképpen ők is rabok voltak, egy kicsit több szabadsággal és azzal az előnnyel, hogy családjukkal élhettek. Ez az ismerősöm - később testvéri barátom - meghívott, hogy látogassam meg, mikor már őrnélküli lettem. Ez azt jelentette, hogy a munkahelyre egyedül mehettem. El is mentem német barátomékhoz, és akkor láttam, hogy milyen különbség van ember és ember között. Vegyesen éltek a kitelepítettek a maguk által épített faluban. Mivel itt télen erős hideg van - a szél mindig fúj - így az emberek is inkább a föld alá bújtak. Ismerősöm háza is a föld alatt volt. Külsőre elég kicsinek látszott, de mikor a lépcsőn lementünk, meglepetésemre tágas, szép, világos helyiségbe értünk. Több szobájuk volt, de nem tudtam, honnan van a világosság. Egyszer csak feltekintettem a mennyezetre, hát látom, hogy ott van az ablak. A helyiségek többi része a földben volt, felülről kapta a világosságot. Ötletes és jó megoldás. Ez az ember kecskét tartott, hogy a gyermekeknek legyen tej. Háromszáz kilométerről hozta a szénát, mert ott nem termett. Öt év után nála ittam először tejet. Ezek az emberek imádkoztak és dolgoztak. Az ilyeneket ki lehet telepíteni, de megsemmisíteni nem. A balti kitelepítettek is az életet választották, és azóta már ők is hazamentek. Kell még írnom a lágeri ökumenizmusról is. A hét év alatt sok mindent tapasztaltam és láttam. Ott, ahol több mint nyolcvan nemzetiség és szinte a világ minden egyházából valók voltak összezárva, az emberek nagyon is egymásra voltak utalva a halál árnyékának völgyében. Akiben csak egy parányi istenfélelem volt, az a másik emberben sorstársat, vándortársat, embert látott. Ez az összetartozás segített átvészelni a nehéz időket. Visszaemlékszem, mikor megérkeztünk Kazahsztánba, már másnap tudakozódtak felőlünk a koreai keresztyének. Ők már régebben odakerültek, Krisztusban hivők voltak. Hitükért hurcolták el őket, mikor megszállták Észak- Koreát. Egyik alkalommal a munkáról bejövet, záporeső volt és eláztunk. A koreai keresztyének elvitték vizes ruháinkat, és másnap megszáradva hozták vissza, így reggel száraz ruhában mehettünk a munkára. Nem beszédben áll az Isten országa. Az ünnepeket közösen tartottuk. 1954 húsvétján elbújva a láger területén egy vályogvető gödörben úrvacsoráztunk közösen református, római katolikus, görög katolikus, baptista és pravoszláv testvérekkel. Kenyerünk volt, bor helyett vizet használtunk. Hittük a feltámadást. A lehetőség szerint igyekeztünk sokszor találkozni. A gyakorlat az volt, hogy minden alkalommal más és más tartott egy beszámolót, tanítást. Visszaemlékszem egy zsidó rabbira, milyen különösen jó magyarázatát adta Mózes könyveinek. Egy görög-katolikus lelkész Máriáról tartott előadást, azóta jobban értem, mit jelent a Máriatisztelet: Isten eszközévé lenni. Nem szabad elfogultnak lenni. Mi, reformátusok nem imádjuk, de jobban tisztelhetnénk. Egy ilyen beszélgetés alkalmával - úgy mondhatnám, előadáson - nagyon különös dolgot hallottunk, mondhatni, jövendölést. Velünk volt egy Székely Gyula Levente nevű vezérkari 17 alezredes, aki már kilenc éve volt ott fogságban. Civilben mérnök, tanár. Nagytudású, becsületes Krisztushívő római katolikus. Ezt mondta: Atyafiai! A jövő nem titok, mint mérnök és katonaember megmondhatom, hogy a Szovjetunió felbomlása, bukása a nyolcvanas években bekövetkezik. Szájtátva hallgattuk. Így folytatta: ez nem jóslás, hanem matematika. Ugyanis a Szovjetuniót Amerika belevitte a katonai versengésbe. Amerika ezt ki fogja bírni, de az Unió belepusztul. Ez a jóslat 1955 év tavaszán hangzott el, és így is történt, csak négy évet tévedett Levente bátyánk. Hazajövetelünk után tíz év múlva találkoztam vele Budapesten, majd leveleztünk. Akkor is kitartott számítása mellett. Sajnos, a beteljesedés előtt egy evvel itthagyta ezt a világot. De igazat mondott. Annak idején még sok mindent nem értettünk, azóta Isten sok mindenre megtanított, főleg türelmesnek lenni egymás iránt, és másokban is észrevenni az Isten munkáját. Mint említettem, számomra az a hét év a sok nyomorúság ellenére gazdag áldást adott, hogy nemcsak a lágeri borzalmakra emlékezhetem, hanem Isten megmentő és az örökéletre készítő tervét is jobban érthetem. Ezért is fogtam hozzá, hogy élményeimet leírjam, hogy mások számára is tanulság legyen. Sokat lehetne ezekről írni, írtak is már sokan és még mások is tollat ragadnak talán, hogy beszámoljanak a múltról. Ez a 20. század sok embertelenségéről, Isten elleni lázadásáról, ördögi kísértésekről és gonoszságról szól. Ahogy Pál apostol írja az efézusi gyülekezetnek a 6,12-13-ban: „Mert nem vér és test ellen van nékünk tusakodásunk, hanem a fejedelemségek ellen az élet sötétségének világbírói ellen, a gonoszság lelkei ellen, melyek a magasságban vannak. Annak okáért vegyétek föl az Istennek minden fegyverét, hogy ellenállhassatok ama gonosz napon, és mindeneket elvégezvén megállhassatok.” Bár a mai ember meglátná ezeket és segítségül hívná az Úr nevét. Visszatérve a lágeri életre, annak nagyon nehéz része volt a munkára való kimenetel és bejövetel. Mint már írtam, 3-4 km-re volt a munkahely. Szigorúan ötös sorban, egymást karonfogva kellett menni, beszélgetni tilos volt. Elöl, hátul, két oldalt fegyveres katonák, géppisztolyok között mentünk. Az éhségtől az első három évben csak vánszorogni tudtunk, és menni kellett. Alig bírtuk a sínen átemelni a lábunkat. Puskatus és farkaskutyák serkentették a rabokat. Számomra ezek az utak szintén borzalmasak voltak, de könnyebbé tette az, hogy én mindig a jövőre gondoltam. Mint fogok csinálni, ha hazakerülök? Elképzeltem, és biztos voltam abban, hogy erre Isten lehetőséget ad, és nekem tudnom kell, mi a feladatom. Gondolatban a jövővel foglalkoztam és észre se vettem, hogy már megérkeztünk a munkahelyre, vagy bejöttünk a lágerbe. A fejemben könyvet írtam a jövőről. Most, negyvennégy év után örömmel írhatom, hogy terveimnek, vágyaimnak jó része be is teljesült. Könyvem második része a hazakerülésről, de főleg az 1975 utáni egyházi életről szól, mint hiteles dokumentum. Csodadolgok váltak valóra a Kárpátaljai Református Egyház életében. Számomra külön öröm, hogy ennek én is aktív résztvevője, eszköze voltam és vagyok. Aki a leírtakról meg akar győződni, jöjjön el hozzánk, személyesen fog megbizonyosodni a fent említettekről. Ismét visszakanyarodom a lágeri életre. Mint ahogy ma többször is említettem, az első három év nagyon nehéz volt. Rossz táplálkozás, rideg éghajlat, éjjel-nappali munka, zaklatás. Egy esztendő telt el és nem volt pihenőnap. A láger területén kellett dolgozni. Minden barakkot magas fallal kellett körülvenni, hogy háború esetén könnyű legyen elszigetelni. Az emberi gyötrés felső foka volt. Poloska, tetű, éhség, hasmenés, megaláztatás mind együtt volt. A rabok teljesen el voltak keseredve. Egy éjszaka álmot láttam. Egy nagy sebes folyón vízikerék forgott és a raboknak sorban rá kellett lépnie a vízikerékre. A kerék levitte őket a mélybe és eltűntek. Én is sorba álltam. Már csak néhány ember volt előttem, de mindenki ment és rálépett a kerékre, hogy a mélybe vigye. Így érkeztem én is oda. Mikor az előttem lévő is eltűnt, rajtam volt a sor. Behunytam a szemem és ráugrottam a vízikerékre. A kerék abban a pillanatban megállt. Nem vitt le a mélybe. Megszabadultam. Felébredtem. Szívem hevesen vert átélve a halálfélelmet, de tudtam, nem fogok meghalni, Istennek terve van velem, hazakerülök. Ettől kezdve nem volt halálfélelmem. 18 Beteljesedett. Úgy értettem, Isten ez által is tudatta velem akaratát. Áldassék érte szent neve. Istennél minden lehetséges. 1956. május 16-án értem haza. Kilenc napig jöttem gyorsvonattal. Keveset aludtam, mert látni akartam, milyen ez a nagy birodalom. Ablaknál ültem. A szomszédom a vonaton egy nyomozótiszt volt. Érdeklődött, ki vagyok és hova megyek. Őszintén válaszoltam: most szabadultam hét év után. Megyek haza. Várnak. Érdeklődött, mi a véleményem a Szovjetunióról, a lágerekről, kommunizmusról. Őszintén válaszoltam. Isten bűneszköze, mint volt Nabukodonozor a zsidó nép számára. De mikor lejárt az Istentől elrendelt idő, a Babilon birodalom






Ingyenes honlapkészítő
Profi, üzleti honlapkészítő
Hirdetés   10
Végre értem amit angolul mondanak nekem, és megértik amit mondok.

KÖSZÖNÖM NOÉMI!