Bejelentés



Pótor Imre dr. habil. honlapja
Mindig tedd meg, amit meg tudsz tenni. Ez teszi értékessé az életedet. Köszöntöm honlapomon!

MENÜ










ÓSZÖVETSÉGI BIBLIAI TEOLÓGIA 1 I. Jahve-hit és az izráeli szakrális intézmények történetének vázlata 1. Kezdetek 2. A honfoglalással jelentkező válság 3. Az állam kialakulásával jelentkező válság 3. 1. A régi rend felbomlása 3. 2. Az új rend 3. 3. Az új szellemiség 3. 4. Vallási tiltakozás az új politikai és kultikus jelenségekkel szemben 4. A korábbi rend visszaállítását célzó törekvések 5. A fogság utáni kultuszközösség kialakulása 6. Szakrális hivatal és karizma az ősi Izráelben 1. Kezdetek Felismerték, hogy számos elbeszélés, különösen az atyák és Mózes koráról szólók, mondákra jellemző jegyeket hordoznak, és ezért nem használhatók fel a történelmi folyamatok pontos rekonstruálására. A Pentateukhosz irodalomkritikai elemzései kimutatta, hogy Izráel történelmi korai szakaszának ábrázolása több forrásiratra vezethető vissza, amelyek gyakran eltérnek egymástól. A legkorábbi ilyen forrás a Jahvista a korai irályság idejéből származik, és legalább 300 év távlatából beszéli el a Kánaánba való bevonulás eseményeit. A Welhausent követő kritikusok úgy vélték, hogy elbeszélt események valóban egymás után következtek, és ebben az időben Mózes volt Izráel meghatározott vezetője. Ezt a szemléletet a hagyománykritikai kutatás megváltoztatta. Vannak felismerések, amelyek aláásták a hagyománynak az izráeli történelem korai szakaszáról rajzolt képe hitelességét, egyik ilyen felismerés: a 2Móz 1,6, szerint Izráel népe Egyiptoman jött létre, és ezt követően egységes csoportosulásként élte át valamennyi ismert eseményt, egészen a Kánaánba történő bevonulásig. A történelmi kutatás azonban kimutatta, hogy „Izráel” annak a szakrális törzsi szövetségnek a neve volt, amely csak a bevonulás után, Palesztinában alakult ki. Eleve kudarcra ítélt minden olyan kísérlet, amely „Izráel népének” ezt megelőző történelmi létezését igyekezni kimutatni. Ez pedig azt jelenti, hogy az Egyiptommal, a Sínaival, a pusztával kapcsolatban említett „Izráel népéről” kialakult elképzelést egy olyan kor vetítette egy egészen korai időszakra, amely már nem emlékezett arra, hogy abban az időben Izráel még nem létezett, csupán törzsek és törzsek csoportjai, amelyek a későbbi Izráelhez kapcsolódtak, és végül felolvadtak benne. Különösen fontos Ráhel fiai (József és Benjamin) és lea fiai (Rúben, Simeon, Lévi, Júda, Isakkár és Zebulon képviselte kettőség, mert ez Izréel történelmét illetőleg meghatározó volt egészen a királyság idejéig. A valódi benduinoktól (tevét tenyésztő nomádok voltak) eltérően ezek a törzsek állattenyésztő nomádok voltak, vagyis távol álltak minden háborútól kiterjedt síkságokon táboroztak, ahol télen táplálékot találtak állataiknak, földműveléssel is foglalkoztak, és nyáron a a kultúrterület letarolt mezőire vándoroltak. Izráel e Mózes előtti őseinek vallási-kultikus sajátosságai a következők: meghatározott emlékek éltek körükben arról, hogy Jahvét nem kezdettől fogva tisztelték, hogy Jahve kijelentése egy meghatározott időpontban jelent meg az életükben (2Móz 3,1kk, 6,1kk). Ezt a kijelentés történetében jelenkező fordulópontot az Elóhista és a Papi irat úgy jelzi, hogy az atyákkal cselekvő Istent Elóhímnak nevezik, a Jahve nevet pedig csak Isten önkijelentésétől fogva, tehát a 2 Móz 3-tól, illetve a 2 Móz 6-tól kezdve használják. Van egy olyan hagyományanyag, amely sokat árult el e törzsek és csoportok kultikus életéről. A Genezis elbeszélései ugyanis gyakran említik „atyádnak, Ábrahámnak Istené”-t, sőt a Lábán és Jákób közötti megállapodás alkalmával Náhór Istenét és Ábrahám Istenét 2 tanúnak idézik, és szembeállítják őket egymással. Ilyennek tekinthetők az „Izsák félelme” ( ) és a „Jákób Erőssége” ( ) kifejezések is. A nabateusok, akik 100 évvel később vándoroltak át a síkságról a Jordánántól keletre fekvő kultúrterületre, szintén az „atyák istenét” tisztelték, és ebből arra lehet következtetni, hogy e nomádok körében még a kultúrterületre való bevándorlásuk előtt a vallásnak és a kultusznak egy egészen meghatározott formája létezett. Ellentétben azzal amit a kánaánita kultuszokról tudunk, az atyák isteneinek kultusza nem kapcsolódik semmiféle helyhez, ugyanakkor a lényegükhöz tartozik, hogy egy meghatározott csoporthoz és annak sorsához kötődnek. Ebben a kultuszban már kétségkívül benne rejlett a későbbi kiválasztáshit. Ábrahám, Izsák és Jákób olyan férfiak voltak, akik elsőként részesültek egy istenség kijelentésében, aki ígéretet tett nekik arra, hogy gondoskodni fog róluk, vezetni fogja őket, és birtokul kapják a kultúrterület egy részét, és számos utódjuk lesz. Ez nem más volt, mint kiválasztás, melynek emlékét a csoportok az ősatyák által alapított kultuszon belül nemzedékről nemzedékre továbbadták. Feltételeznünk kell, hogy Ábrahám istenének, Izsák félelmének és Jákób erősségének kultuszát ápoló csoportok eredetileg egymástól függetlenül léteztek; Sőt még akkor is függetlenek voltak egymástól, amikor már letelepedte, hisezn később ezek a csoportok a maguk áthagyományozott kultuszaival különböző palesztinai szentélyekben találtak otthonra. Izrael Palesztina előtti Őseinek politikai története nagy vonalakban sem rekonstruálható. Csak az állítható, hogy a Lea-csoport a Ráhel-csoportnál korábban telepedett le a kultúrterületen. Az izráeli történelem legkorábbi szakaszából három hely emelkedik ki, annak köszönhetően, hogy jelentős események fűződnek hozzá. E helyek a következők a) Sínai hegy Erre a helyre Izráel kezdettől fogva Jahve egyik sajátos kijelentésének helyszíneként emlékezett. Isten hegyével kapcsolatban többször is említés esik Midjánról. Mózes akkor találkozott ezzel a heggyel, amikor midjánita apósánál tartózkodott. Amikor Jahve megjelenik hegyén, megremegnek Midján földjének kunyhói (Hab 3,7). Ezek arra utalnak, hogy a Sínai a midjániták területén helyezkedett el. A midjániták tevét tenyésztő nomádok, tehát beduinok voltak. Területük eredetileg az Akabai-öböltől keletre feküdt, , de volt, amikor ezenkívül hatalmas é-i és ény-i területek is tartoztak hozzá, így lehet, hogy a midjániták Palesztinában is megjelentek (Bír 6kk). Valószínű, hogy ennek a nagy szövetségnek az egyik csoportját a kéniták alkották, vagy legalábbis szoros kapcsolatban voltak vele, mivel Mózes apósát a Bir 1,16 és 4,11 kénitának nevezi. Izráel később baráti viszonyban volt a kénitákkal. Ha Mózes Midján területén került kapcsolatba az Isten hegyével, akkor e hegy nyilvánvalóan már korábban is szent helynek számított, és Midján tekintette annak. Ebből az következik, hogy a midjániták már az „izráelitákat” megelőzően Jahve-tisztelők voltak. A kénitákat illetően is ez valószínű. A 2Móz 18,12 szerint a midjánita Jetró mutatja be az áldozatot Jahvének, vagyis ő volt a vendéglátó, Mózes és emberei a meghívottak. Ezeket a feltételezéseket alátámasztja egy nabateus felirategyüttes is. a Sínai-félszigeten fekvő Dzsebel Szerbál lábánál számos nabateus feliratokra bukkantak. A zarándokok sok helyről érkeztek ide, egyikük egyenesen Damaszkuszból. A hegy tehát a Kr.u. II-III. században zarándokokat fogadó szentély volt, amely távolról is vonzotta a látogatókat. Nem lehetetlen, hogy ez a kultusz a korábbi Jahvekultusz utódja volt. Ha ez így van, akkor elképzelhető, hogy Izráel létrejötte előtti törzsek a Sínai-félszigettől é-ra elterülő síkságairól elindulva érintették az Isten hegyét. A törzsek csak rövid ideig tartózkodtak a Sínain, de az ott szerzett tapasztalatuk óriási jelentőségű volt a későbbi Izráel számára. Jahve itt jelentette ki magát neki Istenükként, törvényt adó akarata révén sajátjává tette őket. amikor letelepedtek, Izráel a sínai eseményt egy évente megünnepelte. b) Kádés oázis 3 A későbbi hagyomány szerint Izráel hosszú ideig tartózkodott Kádésban. Elképzelhető, hogy Beérsebnától mintegy 100 km-re délre fekvő kádési oáziscsoport a későbbi izráelita törzsek lakóterületéhez és legelőjéhez tartozott. A Kádés neve is arra utal, hogy e helyet szakrális központnak kell tekinteni. Közelebbit tudhatunk meg a Massza és Meríba (e területen fekvő oázisok voltak) nevek alapján, mert jelentésük arra utal, hogy itt jogeseteket vizsgáltak ki, amelyeket istenítélet útján döntöttek el ( „megvizsgál”, „próbára tesz”,  „pert folytat”). Ugyanerre utal a Kádést vagy az egyik hozzátartozó oázist jelölő   „az ítélet forrása” kifejezés (1Móz 14,7). Kádes tehát széles körben ismert szentély volt, ahol őrizték az isteni jogot és döntést hoztak peres ügyekben. De nem tudjuk, hogy az itt tisztelt isten Jahve volt-e, az is lehet, hogy a Jahve-kultusz csak utólag honosodott meg. amikor itt Lévi szakrális feladatokat látott el, Kádes minden bizonnyal Jahve-szenthely volt. c) Sás-tenger Az Egyiptomból történő szabadításért és a Sás-tengernél tapasztalt megmentésért mondott hálaadást a későbbi Izráel olyan átfogóan és sokoldalúan magáévá tette, hogy az túlszárnyalja Isten minden egyéb cselekedetének dicséretét. A történelmi esemény ezen a pontos is homályos. Kétségtelen, hogy a későbbi izráelita törzsek egy része a Nílus torkolatvidékére vándorolt. Elsőként talán a legelőváltás folyamán érkeztek ide, később azonban az egyiptomiak alacsonyabb jogállású népcsoportnak tekintette őket és rabszolgamunkára kényszerítették őket az építkezéseiknél. Megpróbáltak megszabadulni kötöttségeiktől, talán még el is menekültek. Az egyiptomiak üldözőbe vették őket, de a nyomukban lévő harci szekerek csoportja egy „tenger” átszelése közben vízbe fulladt. A kivezetés Egyiptomból és a megmentés a Sás tengernél része lett Izráel hitvallásának, sőt Izráel eredeti, lényegi hitvallásává lett. Szinte minden elbeszélésben találkozhatunk Mózessel, kezdve az egyiptomi tartózkodással egészen a Jordán keleti vidékére történő megérkezésig. Isten hívta el, ő vezette ki izráelt Egyiptomból, ő közvetíti a sínai kijelentést, és ő vezette a népet a Sínaitól, számos megpróbáltatáson keresztül, Moáb pusztájáig. A kutatók felfigyeltek arra, hogy a Mózesről rajzolt kép igen összetett vonásokkal rendelkezik, és hogy így nem csak az egyes forrásiratok képviselnek egészen eltérő felfogást Mózes „tisztségéről”, de az általuk felhasznált elbeszélések is önálló és egymástól gyakran teljes mértékben független Mózeshagyományokat tartalmaznak. Érthető, hogy a múlt egy ilyen jelentős alakja idővel olyan elbeszélés-összefüggésekben is megjelent, amelyekben eredetileg nem szerepelt. Noth ezt szem előtt tartva vizsgálta a Pentateukhoszt és a Pentateukhoszon kívüli szövegeket, és arra a következtetésre jutott, hogy Mózes alakja eredetileg a Pentateukhosz-beli hagyományok nagyobb részében nem szerepelt. 2. A honfoglalással jelentkező válság A kultúrterülerte bevándorolt törzsek gazdag vallási hagyományokkal érkeztek, de mivel a későbbi Izráel magáévá tette őket, és elválaszthatatlanul összefonódtak egyéb hagyományokkal, sőt önkényesen alakítottak rajtuk, és átdolgozták őket, ezért lehetetlen leválazstani őket mindarról, ami rájuk rakódott. Az atyák isteneinek tisztelete annyiban jelent könnyebb kérdést, hogy e köré egy egész kultikus közösség szerveződött, amely megelőzte a Jahve-kultuszt, és amelynek így az a helyébe léphetett. Jó lenne, ha megtudhatnánk valamit a legősibb Jahve-hit formáiról és tartalmairól, de az erről szóló hagyományok részben szintén korai eredetűek, de amikor létrejöttek, a Jahve-kultusz legkorábbi szakasza lényegében már a múlthoz tartozott. Több minden mutat arra, hgoy Jahve Isten tisztelete csak a legutolsóként bevándorló csoporttal „József házával” érkezett Palesztinába. Itt elsőként a Lea-csoporthoz tartozó egyéb, 4 már letelepedett törzsek körében honosodott meg. sőt a síkemi gyűlésről szóló elbeszélés (Józs 24) szerint szóvivője, Józsué révén József háza egy drámai pillanatban egyenesen kényszerítette a többi törzset arra, hogy Jahve mellett vagy ellen hozzon döntést. Már korán felfigyeltek arra, hogy ez az elbeszélés nem érhető, ha elfogadjuk azt a korábbi elképzelést, hogy valamennyi törzs jelen volt a Sínait. Miért mondaná akkor Józsué, hogy távolítják el az idegen isteneket, és döntsenek Jahve mellett. Az elbeszélés tehát egy kultikus ellentétre vonatkozó igen ősi emléket őriz, amely ellentét a Jahve-tisztelők bevándorlása nyomán tört ki a törzsek között. Nem új az a feltételezés sem, hogy az izráeli törzsek körében élő Jahvetisztelet az ógörög vagy az óitáliai szakrális kultikus közösséghez hasonlítható. A Síkemben megalakult törzsszövetség közvetlen politikai feladattal nem rendelkezett. Szakrális közösség volt, vagyis Jahve Isten tisztelete és a közös szentély fenntartása egyesítette a hozzá tartozó törzseket. Politikailag a törzsek továbbra is saját magukra voltak utalva, maguknak kellett gondoskodniuk magukról, és gondot viselniük életterületükre. A szövetség pl. csak akkor kezdeményezett fegyveres lépéseket, ha az egész törzs léte forgott kockán. Ilyen esetben szent háborúról volt szó, amelyben Jahve harcolt az övéi védelmében. Olyan szakrális cselekmény volt ez, amely előtt a férfiak megszentelték magukat, vagyis szexuális aszkézist gyakoroltak, a háború végeztével pedig átok aláhelyezték a zsákmányt, azaz átadták azt Jahvénak. Nagyon gyenge volt a törzseket összefűző kötelék akkor, amikor politikai téren is érvényesülnie kellett volna. A kánaánita szövetség elleni csatában (Bír 4k) is mindössze hat törzs vett részt. A törzsek valódi egységének létrejöttét jobban szolgálták azok a rendszeres zarándoklatok, amikor a szövetségek felkeresték a szent ládát őrző közös szentélyüket. A törzseket egyesítette a Jahve melletti hitvallás, ez azonban korántsem jelenti azt, hogy ez a vallás terén is nyomban teljes egység létrejötté eredményezte volna. A kultúrterületen letelepedett törzsek kapcsolatba kerültek néhány hírneves kánaánita szentéllyel. Ezek is zarándokokat fogadó szentélyek voltak, amelyekben ünnepek alkalmával rengeteg ember gyűlt össze. Ezek az ünnepek a kultikus események mellett egy-egy vásár megrendezésére is lehetőséget adtak. Üzleteket kötöttek, leánykérésekre, eljegyzésekre került sor, peres ügyeket rendeztek. Az ünnep vásárrá alakult. Ettől a gazdasági életet is érintő életritmustól az újonnan bevándorlók sem függetlenítették magukat. Kultuszuk megalapítóját és a kinyilatkoztatásban részesülő személyt minden további nélkül összekapcsolták a kultuszhellyel, vagyis Ábrahám, Izsák és Jákób alakja rövid idő alatt egybeforrt az eredeti kánaáni kultikus legendákkal. Így pl. az ábrahám Istenét tisztelők köre a mamréi tölgyes szentélyének hatókörébe került, és magáévá tette annak kultikus legendáját: a három isteni lény érkezését ősükre, Ábrahámra vonatkoztatták. Később végül fokozatosan a Jahve-kultusz is meghonosodott a törzsek által elfoglalt terülteken fekvő szentélyekben. Ebben az időben természetesen mindennél nagyobb súlya volt Jahve tiszteletének és a szentélye ápolásával járó kötelességek vállalásának, de hosszú időnek kellett eltelnie, amíg a törzseket valóban egyesítette a Jahvéba vetett hit. Több dolog is arra utal, hogy minden városnak volt egy olyan kultuszhelye, ahol a lakosság áldozatot mutatott be Jahvénak. A jelek szerint később Bétel volt a törzsek szövetségének központi szentélye, majd Siló, ennek pusztulás után pedig, úgy tűnik, hogy Gilgál. Bételben Bétel isten tisztelték, az ő kultuszának nyomai Izráel széles környezetében kimutathatók. A mózesi áldás Isakkárra és Zebulonra vonatkozó szavai szerint ezek „népeket hívnak hegyükre”. Ez a hely a Tábor-hegy, amelyen szintén híres kultuszhely létezett. A Tábor-helyen folyó kultusz istene nem Jahve volt, csakúgy, mint Bétel esetében: itt az egyik Él-istenséget tisztelték. Sikemben a „szövetség Baalját”, Beérsebában Él ólamot tisztelték, a legdélibb területeken Él róit. Ugyanilyen jellegű volt Penuél szentélye is. E híres szentélyek mellett vidéken ún. „magaslatok” is léteztek, amelyek az adott hely számára voltak jelentős kultuszhelyek, ezek nagy száma és káros hatása miatt később a próféták fájdalmasan panaszkodtak. Ezek a kultuszok termékenységi kultuszok voltak. Baal egy hegy, egy oázis, vagy más egyéb hely birtokosa volt. Baal a mitikus 5 nemzőerő képviselője, aki a földet az eső magvával termékenyíti meg. az emberek részesülnek áldásos erejében, ha részesei lesznek e misztériumnak, és utánozzák azt. E kultusz lényegi vonása volt a kultikus prostitúció, a szentélyekben felavatott lányok éltek (). Jellegzetes kultikus tárgyak a maccébák voltak, e durván megmunkált kőoszlopok, vagy fakarók, ún. szent fák. Baal mellett Astartét tisztelték, aki a legjellegzetesebb termékenységi istennő volt. Babilóniából érkezett Palesztinába és Szíriába Dágón kultusza, aki szintén vegetációs istenség volt. Anátót és Bét Anát helységek neveiből arra lehet következtetni, hogy Anat kultusza is élt már e korai időszakban. A Jahve-hit és a tőle teljesen eltérő kánaáni kultikus világ találkozása minden feltűnés nélkül ment végbe. E találkozás több héber csoport és a kánaáni szentélyek érintkezésének következménye volt. Ennek okán nem feltételezhetjük azt sem, hogy a Jahve-kultusz bármiféle előírással szolgált volna tagjai részére. Először fel kellett ismernie, hogy más, mint e kultuszok, de ez időbe telt. Ezenkívül a Jahve-hit kánaáni környezetbe történő beoltódása területenként is eltérő ütemben bontakozott ki, é-on gyorsabban ment végbe, mint a déli Júdeában. A kánaánita vallási világ tehát eleinte rendkívül nagy hatást gyakorolt a Jahvehitre. Nagy mértékben magáévá tette a Jahve-hit a kánaánita elképzeléseket. Jahvét ettől fogva égi Istenként képzelték el, aki trónuson ül, és akit elóhím-lények vesznek körül, akikkel ünnepélyes tanácskozást folytat, ahogy Él, az ugariti istenek atyja uralkodott az istenek fölött. Az istenek Jahve égi szolgái lettek. A kánaánita elemek átvételét jelzik a kánaánita istennevek Jahvéra való alkalmazása. A 4Móz 24,8 szerint Jahvének olyan „szarvai (vannak), mint a bivalynak”, a szarvkorona, mint isteni jegy csak Kánaánban válhatott ismertté Izráel számára. Baalt „fehőkön vágtatónak” nevezték, ami magyarázatot ad a Zsolt 68,5-ben szereplő különös   kifejezésre, amelyet így kell fordítani. A Jahve-kultusz a kultikus szokások terén is számos elemet magáévá tett, különösen ami az áldozatokat és a hozzájuk kapcsolódó szertartásokat illeti. Jövendölés alkalmával Izráel is az éfódot használta. Sőt, a Jahve-kultusz a paraszti és földműves ünnepek rendjét is átvette a helybeli lakosságtól. Később, a Deuteronomium-beli teológia kialakulásakor, Izráel minden effajta átvételt a Jahvétól való elszakadás legsúlyosabb formájának tekintette. Ebben a korban tehát elutasították a kánaánita kultuszt. Amikor a Jahve-hit idegen kultuszokhoz igazodott, ezt fennmaradása érdekében is tette. Pl. a szántóföld az ókori ember számára nem közömbös tényező, hanem szent valóság volt, amely erejének felébresztése nem számított profán eljárásnak. A föld felszántását és erejének felhasználását merész tettnek tekintették, a földművelés biztonságát ezért különös szertartásokkal igyekeztek elérni. A föld áldásos erejének ismerete és kihasználásának mikéntje az istenség rendkívüli kijelentésének gyümölcse volt. Mit is mondhatott a Jahve-hit ezzel kapcsolatban? Nem lehetett hallgatnia ezen a téren sem, azt kellett keresnie, hogy hogyan bizonyulna Jahve ezen a téren is Úrnak és az áldás forrásának. Jahve pedig nem maradt szótlan: „Enyém a föld, ti csak jövevények és zsellérek vagytok nálam” (3Móz 25,23). E mondat Izráel és a föld kapcsolatát jellemzi. Ugyanis míg a környező népek hangsúlyozták, hogy ők kezdettől földjükön laktak, Izráel sohasem felejtette el, hogy Jahve vezette, és Ő juttatta földhöz. A Jahve-közösség léte forgott kockán a Baal kultusszal szemben. A korai időszakban a Jahve-tisztelők csak azt ismerték fel, hogy más istenségek kultusza összeegyeztethetetlen a Jahve-kultusszal. A Jahve-kultusz történetéből kitűnik, hogy később nem érte be a különböző kultikus csoportok békés megkülönböztetésével, kezdettől fogva erőteljes támadó vonásai is voltak, és az idő előrehaladtával általában az idegen kultusz létjogosultságát vonta kétségbe. Az a sikemi szertartás, amelynek keretében zarándoklatok megkezdése előtt megtagadták az idegen isteneket, betekintést nyújt e kultikus intolerancia gyakorlati megvalósulásába. Ennek során a zarándoklat résztvevőit felszólították, hogy egy ünnepélyes aktussal szakadjanak el mindentől, ami más kultuszokhoz kötötte őket, így az istenképektől, vagy egyéb kultikus 6 tárgyaktól. E ponton láthatóvá válik valami abból, hogy miként valósult meg az idegen kultuszok elutasítása, és abból, hogy miként őrizte meg magát a Jahve-hit. Valószínű, hogy a tisztátalan állatok felsorolása (3Móz11; 5Móz14) mögött idegein kultuszokkal folytatott viták húzódnak. A gödölyének anyja tejében való megfőzésére vonatkozó tilalom (2MÓZ 23,19, 34,26), egy tejvarázslásnak igyekszik elejét venni. Izráel nem osztotta a nemiség isteni szintre emelését. Jahve felette állt a nemi kettőségnek, és ezt azt jelentette, hogy Izráel a nemiséget szakrális misztériumnak sem tekinthette. Az, hogy Izráel milyen hosszú ideig ellenállt e kísértéseknek, kitűnik a próféták allegóriáiból. Hóseás (Hós 1-3), és Ezékiel (Ez 16,23) Jahvét egyaránt földi asszonyok férjeként ábrázolják, mégsem kell attól tartaniuk, hogy ábrázolásainak tévesen mitológiai értelmet tulajdonítanak. Az állam kialakulása előtti korai időszakban Izráel jogi élete éppolyan fejlődésen ment keresztül, mint az izráelita kultusz. Nemcsak arról van szó, hogy áttértek a földművelésre, a nemzetségi szövetségek ugyanis falvakban és városokban is letelepedtek, egyik-másik tehetős földbirtokossá vált, fejlődött a pénzgazdálkodás és átveték azokat a jogi formákat, amelyek e viszonyok között már hosszú ideje léteztek. Izráel rövid idő alatt alkalmazkodott az új körülményekhez. Ez azért volt lehetséges, mert az izráelitáknak Kánaánban csak el kellett fogadni egy, a helybeli körülmények nyomán kialakult jogi rendszer. A vérjog vonatkozásában látható, a Jahve-hit alapján miként eszközöltek változást erővel egy korábban feltehetően enyhébb rendelkezésen, amely esetleg vérdíj kifizetését írta elő. Ha emberéletről volt szó, egyidejűleg Jahve is közvetlenül érintve volt, mivel minden élet Jahvét illette, és ezért nem válhatott különböző jogi érdekű csoportok vitatárgyává. Az ősi izraelita jogot egészében véve jóval erőteljesebb vallási meghatározottság jellemzi. Míg a Codex Hamurapi a bűnös szociális helyzetének figyelembe vételévek különböző mértékű büntetéseket állapított meg, a Szövetség könyve szemmel láthatóan a törvényelőtti jogi egyenlőségből és az egyetemes szolidaritás gondolatából indult ki. E jogot a helyi közösségek legidősebb tagjai őrizték, de több jel is mutat arra, hogy Izráelben a letelepedés után létezett egy felettes tisztség, amely betöltőjének a feladata e jog őrzése, védelme és hirdetése volt- e tisztséget pedig „Izráel bírája” töltötte be. A kisbírák Izráel felett „bíráskodtak”. Ezt a tisztséget, amely más volt mint a „nagy bírák” funkciója, a törvényhozói feladatkörnek feleltethetjük meg. a felmerülő kérdésekkel lehetett fordulni hozzájuk, vidéken több helyen ítéletet hozott a törvénykezési népgyűlések alkalmával, és gondotviselt a jogi hagyomány folytonosságára. A bírák közé kell sorolni Debórát is, és Sámuelt, aki az igazságszolgáltatásért felelős személy lehetett. A bírák intézménye a Mik 4,14 és az 5Móz 17,8 szerint még az állam kialakulása után is létezett. 3. Az állam kialakulásával jelentkező válság 3. 1. A régi rend felbomlása Az ősi szakrális törzsszövetség állammá alakulása viszonylag rövid idő alatt, a Saul és Salamon közötti nemzedék idején ment végbe. Az állam még nem volt abban a helyzetben, hogy autonóm hatalomként hatást gyakoroljon a hitre. Annál mélyebben érintették Izráel életét azok a változások, amelyek Dávid államférfiként és hadvezérként kezdeményezett nagyszabású lépései nyomán jelentkeztek. Dávid háborúi kiterjesztették a törzsszövetség által birtokba vet terület határait. Ennek a birodalomnak védelme hivatalos katonákból álló hadsereg kialakítását tette szükségessé, az egykori kánaánita városokban helyőrségek jöttek létre. A birodalom közigazgatását „helytartóságok” kialakításával oldották meg. az államszervezet és a nagy pompájú salamoni udvar költségeit a lakosság adói és egyéb közszolgáltatásai fedezték. Az ország belseje felé hatoló, fenyegető filiszteus terjeszkedés kétségkívül közrejátszott a változásokban, ennek következtében ugyanis a politikai tényezők Saul és Dávid alatt egyaránt 7 folyamatosan átrendeződtek. A körülmények később azonban egy egészen nagyszabású átalakuláshoz vezettek, és ez csak úgy mehetett végbe, ha szellemi téren is megvoltak az ehhez szükséges feltételek. A bírák korának Izráelét olyan csoportként kell elképzelni, amely a kultusz és a társadalmi élet védelmet nyújtó keretében élt. Az egyes ember élete beleszövődött a nagyobb közösségek (nagycsalád, törzs) életébe az egész életet átfogták a szertartások és a szakrális törvényszerűségek. Ezen ősi hit alapvető jellegzetességeit Izráel a királyság kialakulásától kezdve fokozatosan levetkőzte. Lehettek egyes vidékeken olyan körök, amelyeket az új szellemiség csak viszonylag későn érintette, sőt egyes csoportokhoz talán soha el sem jutott, mégis teljes joggal állíthatjuk, hogy a királyság korától kezdve Izráel szellemi életének új korszak kezdődött meg. Jahve igéje ritkán hangzott fel vidéken, a törzsszövetség vezető papja is teljesen elszokott attól, hogy Jahve kijelentéseivel foglalkozzék. A korszak végének jele volt, hogy az ősi, helyhez kötődő hagyományok elszakadtak a lényegükhöz tartozó területtől és kötetlen elbeszélésanyaggá váltak. 3. 2. Az új rend Dávid uralkodásának kezdetén úgy tűnhetett, hogy Izráel mindenestől függetlenítette magát Jahve népét vezető hatalmától. Jeruzsálem elfoglalása Dávid tulajdon érdekeit szolgálta. Jeruzsálem államjogi szempontból Izráel és Júda mellett sajátos státussal rendelkezett: „Dávid városa” volt. Valójában Dávid minden változás ellenére háborúit még mindig Jahve háborújának tartotta, abban sem kételkedhetünk, hogy ragaszkodott a Jahvehithez. 1. Az ősi egyiptomi királyteológiában kiemelt jelentőségű volt az ún. királyi protokol. Ez az irat a király uralkodói címeit tartalmazza, kifejezi, hogy a Király Isten fia, megbízást kapott az uralkodásra, és ígéretet arra, hogy uralmának nem lesz vége stb. ezt az istenség által írt iratot trónra lépésekor adták át a királynak. A júdeai udvar követte ezt az egyiptomi szokást, hiszen a Jójádá főpap által a fiatal Jóásnak átadott  „tanúság” csak effajta királyi protokoll lehetett (2Kir 11,2). De a zsidó gondolkodás számára ez a királyi protokoll azt jelenthette, hogy Jahve szövetséget kötött a királlyal! A király Isten fia, Isten bízza meg az uralkodással, tökéletes igazságban és bölcsességben kormányoz, népének jótevője és pásztora, valamennyi ellenség félelmetes legyőzője. Mindezek bevett elképzelések, amelyek jelen vannak minden udvari megnyilatkozásban. Ez volt a király előtti hódolat szokásos formája. A jeruzsálemi udvari teológia a királyt papi tisztséggel is felruházta (Zsolt 110,4). Azonban a királyság megjelenésekor a szakrális tisztségek már hosszú ideje megszilárdultak, ezért itt kétségkívül ősi udvari hagyományról van szó, amelyet még Izráel bevonulása előtt gyakoroltak Jeruzsálemben, és ez a dávidi uralomban is megjelent. 2. már Dávid tervezte egy templom felépítését, ezt a tervet azonban csak Salamon tudta megvalósítani. A templomot királyi birtokon építették, építtetője a király, és intézkedett a szükséges javítások ügyében, időről időre támogatta a templomot, és joga volt ahhoz, hogy szükség esetén megreformálja a kultuszt; a papok királyi hivatalnokok voltak. Ami az állami templomban történt, más feltételek határozták meg, mint a vidéki kultikus gyakorlatot. A salamoni templom éppen azt a funkciót töltötte be, amellyel később a bételi szentély rendelkezett; „királyi szentély” és „birodalmi templom” volt, ahol a király magánáldozatait, és az állami áldozatokat mutatták be. Ez a szentély egy olyan ősi kánaánita városban állt, amelyhez nem kötődött semmilyen legitim Jahve-hagyomány! Ez a templom a maga kultuszával csekély hatást gyakorolt volna Izrael vallási életére, ha Dávid nem viteti a Sionra a szent ládát, amelyet minden törzs a magáénak érzett, és így a láda révén a salamoni templom egész Izráel szentélyévé vált. Mivel királyi szentély volt, itt folyt az állami kultusz, de mivel itt őrizték a ládát, Izráel központi szentélye volt. A láda beviteléről szóló beszámoló 8 (2Sám 6) tükrözi egy évente megtartott ünnep szertartását is, de elénk tárja ezt a cselekményt (összegyülekezés – a menet vonulása – áldozat – áldás) az 1Kir 8 is. Erről az ünnepről beszél a Zsolt 132 is. 3. Jeruzsálemben az udvari-szakrális hagyományok mellett, de tőlük függetlenül, kialakult egy másik gondolatkör is: a Sionról mint Isten hegyéről és Isten lakhelyéről szóló hagyomány. A 46., 48., és 76. Zsoltárok nemcsak hasonlítanak egymásra, hanem azonos hagyományból is erednek: Jahvénak úgy tetszett, hogy a Sionon, Isten hegyén „a föld gyönyörűségén” lakjék (Zolt 76,3 ; 48,2). Egykor népek és királyok fogtak össze a Sion ellen, Jahve azonban szuverén uralkodóként visszaverte őket (Zsolt 48,5, 76,5; 46,6k). A Sionról, mit Isten hegyéről szóló hagyomány aligha szerepelt a fogság előtti kultikus költészetben. A próféták azonban magukévá tették, és jövendöléseikben ez a hagyomány vált kiemelt jelentőségűvé. A Sionról, Isten hegyéről szóló hagyomány tehát nem más, mint önálló kiválasztáshagyomány. 3. 3. Az új szellemiség Dávid birodalma Észak és Dél egyesítése után a terjeszkedéshez szükséges minden hatalommal rendelkezett. Három nagy történeti mű is megnevezhető, amelyek ebben az időszakban keletkeztek: a) Dávid felemelkedésének története (1Sám 16,14-2Sám 5,12) b) A Dávid trónujának utódlásáról szóló elbeszélés (2Sám 6,12.20–1Kir 2). c) És a Jahvista történeti mű. Az újszerű az volt, hogy Izrááel ekkor képesnek érezte magát nagy történelmi összefüggések megrajzolására. Az ókori Izráelről való ismereteinket a Jahvista megőrző tevékenységének köszönhetjük. Az ősi történelmi hagyományok csodaelbeszélések voltak, az egyiptomi kivonulás, a pusztai vándorlás vagy éppen a bírák kora eseményeiről hírt adó beszámolók. Ezek az események epizodikus vagy elszigetelt történések voltak. Azonban Jahvénak a történelemben kifejtett tevékenységéről kialakult felfogás változáson ment keresztül. Felismerték, hogy Jahve nem csak csodákban vagy történelmi katasztrófákban jelentkezik, hanem az ember mindennapi életében is, de ez hanem az emberi tekintet előtt sokkal rejtettebb formában.pl. Rebeka megkéréséről szóló elbeszélés az isteni vezetés minden feltűnő elemet nélkülöző története; Ábrahám ebben kifejezi a bizalmát abban, hogy Isten gondot visel mindenre, a szolga által kért jel minden csoda nélkül valósul meg. Isten itt is kézben tartotta az eseményeket. Tehát a szakrális történések (csodák, történelmi katasztrófák) már nem képezték az elbeszélés tárgyát. Felfedezték, hogy ábrázolható akár egy a jövendő király találkozása egy okos asszonnyal és egy szánalmas, ostoba alakkal is (1Sám 25), vagy két férfi barátsága (1Sám 18-20). Rövid időn belül sikeresen ábrázoltak összetett lelki folyamatokat, így pl. Saul Dávidhoz fűződő, gyűlölet-szeretet formálta viszonyát. Mindezeket felülmúlta a főszereplők szellemi arcának megrajzolása az egymást követő uralkodók történetében. A pszichológiai mozzanatok előtérbe kerülésével megjelent az elbeszélések díszítése a cselekvő személyek ajkára adott szavakkal. Pl. a Dávidról és Góliátról szóló elbeszélés 18 szóbeli megnyilvánulást tartalmaz. Abban a világban, amely levetkőzte a szakrális vonásait, és megszokott lett az ember profán szemlélete, a kultusz bizonyos módon elszigetelt tényezővé vált. Az élet és a kultusz fokozatosan önálló területté vált. 3. 4. Vallási tiltakozás az új politikai és kultikus jelenségekkel szemben 1. A Királyok első könyve irtózattal mutatja be I. Jeroboám kultuszpolitikai intézkedéseit, a bételi és a dáni birodalmi szentélyek felállítását, de ha elfogulatlanul vizsgáljuk az eseményeket, el kell ismerni, hogy Jeroboám ugyanazokat a következtetéseket 9 vonta le az állam kialakulásának tényéből, mint Dávid. Az önállóvá vált Izráelnek birodalmi szentélyre volt szüksége. E két szentélybe Jahve-kultusz folyt. Valószínű, hogy a Bételben és Dánban felállított két „borjú” nem istenkép, hanem csupán a (láthatatlan) Istenség talapzata, nem valódi képmása, hanem Jahve jelképe. I. Jeroboám nem tekinthető az új rendet ellenzők tipikus alakjának, elenekzőleg, az új rend egyik képviselője. Más jellegű az az ellenállás, amelybe már Saul királlyá választása ütközött. A patriarchális gyökerű vidéki lakosság nem engedte ellenszegülés nélkül érvényesülni maga fölött az újszerű királyságot. A kiráylság korlátozta a szabad vidéki parasztság jogait, gazdasági terheket rótt rá. Saul a nép elé tárta a király jogait. A király igényt tartott a vidéki lakosság ifjú tagjaira, akiket hivatásos katonaként helyőrségeire állított. Kisajátította a vidéki birtokokat, elfoglalt területeket azért, hogy híveinek adományozza, adót vetett ki a vidéki lakosságra, sőt a nőkkel a kenőcskészítés, főzés, sütés feladatait végeztette el. Ezek az erőszakos intézkedései nagy hatást váltottak ki az izráeli földművesek körében. A királyság elutasítása leginkább Jótám példájában fejeződik ki (Bír 9,8kk). A Jahve-hitbő származik az a tiltakozás, amelyet a hadseregben és a hadviselésben bevezetett újítások váltottak ki. Dávid népszámlálása (2Sám 24) katonai célokat szolgált, tudni akarta, milyen hatalma van, kézzelfogható számokra volt szüksége. A hadkötelesek effajta összeírása azonban ellentmondott a szent háború természetének, amelyekben egyedül Jahve védelmezte Izráelt. 2. Jahve templomának felépítése szintén ellenkezésbe ütközött. Nátán Jahve megbízásából Dávidhoz intézett tiltakozása csak megközelítőleg tárja fel az ellenkezés valódi okait. Nátán megkérdezi Dávitól, hgoy lakott-e Jahve valaha is házban, miután kivezette Izráelt Egyiptomból. Izráellel vándorolt „sátrában, hajlékában” ( ) és soha nem adott utasítást arra, hogy cédrusházat építsenek neki. Kétségtelen, hogy Nátán e szavakkal a „találkozás sátrának” hagyománya mellett emelte fel szavát, amely másként gondolkozott Jahve jelenlétéről. Azt azonban nem tudjuk, hogy ez a sátorhagyomány milyen körökben alakult ki és hol élt. A találkozás sátrának hagyománya ősi korra nyúlik vissza, így valószínű, hogy Nátán itt egy ősi kultikus hagyományt használ fel a templom felépítése ellen. Nátán tiltakozása hatástalan maradt, a templom felépült, sőt az ősi patriarchális Jahve-hit kora a végéhez ért. a bírák korának kultikus berendezkedéséhez képest azonban vidéken is nagymértékű változások történtek. Dávid a szomszédos népek ellen folytatott harcok révén kiterjesztette Izráel határait. Így pl. Izráelhez csatolták a nyugatra fekvő síkságokat, a kánaániták és filiszteusok lakóterületét és a kénaánita lakosság számának hirtelen növekedése jelentős hatással volt a kultuszra. Izráel belső problémájává vált a Jahve- és a Baal-kultusz szembeállása. A Jahve-kultusz kánaánita elképzeléseket tett magáévá. A királyság korában a kánaániták közelsége miatt az ősi Jahve-hagyományokat jóval nagyobb mértékben fenyegette a szinkretizmus veszélye. Az asszír majd a babiloni korban egyre nagyobb népszerűségre tettek szert az idegen kultuszok, pl. Tammúz, Samas, Istár kultusza. A Jahve-kultusz növekvő kánaánita vonásaival szembeni ellenállásnak tekinthetjük a názírok megjelenését. A názirság egy fogadalom letételét jelentette, amellyel valaki Jahvénak kötelezte el magát. A héber kifejezés „Jahvénak szentelt”-tel fordítható ( ). Tartózkodniuk kellett a borivástól, és minden rituális tisztátalanságoktól. A fogadalomnak sok formája létezett. Sámson története mutatja be az egész életükre názírságot vállalókat. Feltehetően minden názír egyszeri, páratlan életet folytatott. Bizonyos értelemben karizmatikusok voltak. A fogadalmak nem a kánaánita vallás elleni küzdelem nyomán jöttek létre. A názír láthatóvá tette azt a Jahvét, akitől a nyilvános kultikus gyakorlat má r elszakadt. A tiszta Jahve-hit megőrzéséért küzdöttek a rékábiak, akik törzshöz hasonló szövetséget alkottak, és a kultúrterületen is ragaszkodtak a nomád életmódhoz. Nem voltak hajlandók falú vagy város közösségében élni, nem műveltek földet, nem termesztettek szőlőút és nem ittak 10 bort, hogy sokáig éljenek azon a földön, haol jövevények voltak. Úgy vélték, hogy csak úgy részesülhetnek Jahve megígért adományaiban, ha megalkuvás nélkül szakítanak a kánaáni kultúrterületen szokásos és Izráel által is magáévá tett életformákkal. Ősük a Jer 35-ben Jónádáb, Rékáb fia. A kéniek is jahve tizstelők voltak (1Krón 2,55) és félnomád életmódot folytattak. A folyamatos kiüresedés és felbomlás időszakában a Jahve-hit ismét képes volt új formában fellépni, a prófétai igehirdetés formájában. A próféták fellépése számos olyan tényezővel kapcsolódik össze, amelyeknek megvolt a maga előtörténete:  Egyfelől a Jahve-hit szinkretista eltorzulásáról van szó  Másfelől arról a politikai jelenségről, hogy az állam kialakulásával intézményes formát nyert Izráel függetlenedése Jahvéval szemben és az ő védelmével szemben.  A harmadik tényező az a gazdasági-szociális fejlődés, amely mindkét államban kibontakozásnak indult. A nagy próféták fellépésének előfeltétele a világtörténelem hatalmi viszonyainak átrendeződése. Asszíria ekkor jutott hatalmának csúcsára és a VIII. századtól Palesztinát is fenyegette, de csak III. Tiglat-Pileszer (745-727) alatt fordult Palesztina felé, abban akorban, amelyben Hóseás, Ámósz és Ézsaiás működött. 733 körül Tiglat-Pileszer elfoglalta Izráel északi provinciáit, 721 körül elesett Samária, és ezzel az északi az aszír provinciák sorsába illeszkedett. 701 körül Szanhérib megadásra kényszerítette Jeruzsálemet. A VII. század közepétől Assúr hyors hanyatlásnak indult, majd 612 körül véglegesen össze is omlott, ez azonban nem enyhítette a Palesztinára nehezedő politikai nyomást, mivel a hatalomra jutó újbabioloniak Nebukadneccar vezetése alatt elvégezték mindazt, amit Asszíria megkezdett Palesztinában: 597-ben és 587-ben a júdeai állam maradványait is elpusztították. Ebben a korban működött Zofóniás, Hbakuk, Jeremiás és Ezékiel. A próféták üzenetének közös vonása:  Az egészen korai szakrális hagyományok talaján állnak, azonban más-más módon kezelik az ősi hagyományokat. Pl. Hóseás és Jeremiás próféta: egyikük az ősi izráeli szövetség-hagyományt veszi alapul, a másik még csak nem is ismeri ezt, és a Sion-Dávid-hagyományra hivatkozik! Azon fáradoztak, hogy a legkülönösebb eszközök igénybevételével meggyőzzék hallgatóikat azon rendelkezések kötelező érvényéről és tökéletes igazságáról, amelyektől már régen elszakadtak, sőt amelyek létezéséről talán már nem is tudtak. Tevékenységűk reformátori jellegű, gyakran sajátos módon aktualizálják a hagyományt, azaz az éppen aktuális értelmezésük szerint használják fel azt.  A próféták igehirdetésének másik jellegzetessége, hogy ugyanilyen feszült figyelemmel tekintenek előre a jövőbe is. Úgy vélték ugyanis, hogy a világtörténelem Palesztinát fenyegető eseményei Jahve Izráelre és Júdára irányuló új, a küszöbön álló történelmi cselekvésének a jelei. A köszöbönálló katasztrófák révén Izráel új módon fog találkozni Jahvéval. A forrongó történelmi színtér Jahvénak a megnyilvánulása. A próféták úgy látták, hogy ő érkezi és száll a lá a föld magaslataira –„Jákób vétke és Júda házának bűne miatt” (Mik 1,2-5). A próféták Jahve Izráel felett kimondott halálos ítéletét hirdették. Igehirdetésük feltárta, hogy a jövőben Jahve üdvösséget ígérve fog fordulni Izráel felé, úgy, ahogy eddig sosem. 4. A korábbi rend visszaállítását célzó törekvések Izráel vallási hagyománya több nagyobb hagyományegységre osztható. Ezek Jahve olyan történelmi tetteihez kötődnek, amelyek Izráel létezésének egészére nézve fontosnak tartott. A legfontosabb hagyományegységek: az ősatyáknak adott ígéret, kivonulás Egyiptomból, sástengeri csoda, Jahve kinyilatkoztatása a Sínain, Kánaán földjének birtokba adása. A 11 legkésőbbi ilyen hagyomány a Dáviddal kötött szövetségről szóló hagyomány. Ezek mind „kiválasztáshagyományok”, olyan üdveseményekhez kapcsolódnak, amelyeket Jahve Izráel érdekében vitt végbe. Ettől fogva Izráel nem talált olyan eseményt, amely köré hasonlóképen hagyományok szövődhettek volna. A babiloni száműzöttek visszavezetését, amelynek tulajdoníthattak volna effajta értelmet, nem tekintették ilyennek, ehhez nem szövődött semmi hagyomány. A királyság korának kezdetével Izráel nem várt effajta történéseket, és nem is volt felkészülve ezekre. Ekképpen keletkezett az az üres tér, amelybe a próféták Jahve új történelmi tetteiról szóló üzenete illeszkedhetett. Izráelben nem élt többé az a tudat, hgoy egy Jahve irányított történelem folyamában él. Ebben a késői és a hit szempontjából hanyatló időszakban elsősorban a léviták képviselték a Jahve-hagyományt. Beszélnek egy lévita reformmozgalomról, amely megelőzte és előkészítette a Jósiás király alatt bekövetkező kultikus újításokat. A léviták a királyság korának késői szakazsában kiterjedt igehirdetői tevékenységet folytattak, amely gazdag tartalmú volt. Olyanok végezték, akiknek nem csak hogy rendelkezésükre állt Izráel valamennyi ősi hagyománya, de akik ennek értelmezését és aktualizálását is feladatuknak tekintették.  A deuteronomium-beli prédikáció az ősi szövetség hagyományát idézi.  Észaiás igehirdetését a Dávid-és a Sion-hagyomány határozza meg.  Hóseásnál az Egyiptomról, a kivonulásról és a pusztáról szóló hagyománnyal találkozunk, azaz ősi izráeli hagyományokkal. Ez és egyéb párhuzaomk a Deuteronomium és Hóseás között arra utalnak, hgoy a Deuteronomium az északi birodalomban keletkezett, és csak később fejtett ki hatást Júdában. A Deuteronomiumban számos máshol nem olvasható haditörvény, városok ostromára vonatkozó rendelkezések, tábori törvényes stb. található, valamint néhány teljesen háborús prédikáció. E szövegek előzetes formái, az írásba foglalás előtt, tényleges életkörülmények között alakultak ki. A Deuteronomium azzal a kérdéssel szembesíti a kutatást, hogy milyen körökre és milyen körökre és történelmi helyzetre utalnak ezek a sehol máshol nem szereplő szakaszok. Itt nem pusztán a Deiűuteronomium által átvett önálló hagyományról van szó, hanem az egész deuteronomista teológia talán legjellegzetesebb sajátosságáról. Ez a kánaánita szokással nagy erővel szembeforduló harcias teológai áthatja az egész Deuteronomiumot, és ez különbözteti meg minden hasonlójellegű összegző műtől, a Szövetség könyvétől, a Szentség törvényétől vagy a Papi irattól. Szóba sem jöhet, hogy eredetét tekintve a Deuteronomium-beli háborúteológiát közvetlenül kapcsolatba hozzuk az Izráel által a Bírák korában folytatott tényleges szent háborúkkal. A Deuteronómium feltételezi a királyi katonai hivatalnokok, a  funkcióját, és egy olyan fejlett ostromtechnikát, amely Bárák vagy Gedeon még nem ismert. A Deuteronomiumban a szent háború lényegéről a későbbi nemzedék által kialakított felfogásról van szó. E felfogás képviselőit a kiráylság időszakában kell keresni, éspedig a vidéki lakosság körében, tekintve, hogy a Deuteronomiumban hagyománytörténeti szempontból semmi nem utal Jeruzsálemre, az udvarra vagy Sionra. Elképzelhető, hogy léteztek vidéken olyan harcok, amelyekben feléledtek a Jahvéra s szent háborúira vonatkozó elgondolások. Jósiás ugyanis hadseregének újjászervezésekor kénytelen volt a szabad parasztok fegyverbe szólításához, mivel nem tudott zsoldosokat fizetni, ahogyan azt az őt megelőző királyok tették Ezékiásig. Kézenfekvő, hogy az ősi, még paraszti nagycsaládi és helyi szövetségek feléledésével a hit területén is működésbe léptek olyan erők, amelyek a fővárosban folytatott politika súlya miatt évszázadokig el voltak fojtva. Több tényező is utal a főváros és a vidéki lakosság, az nem éppen feszültségtől mentes egymás mellett folytatott életére. Csak a vidéki lakosság körében maradhattak hatékonyak az ősi Jahve-hagyományok, és csak itt ápolhatták ezeket. Itt ugyanis még éltek olyanok, akik az ősi hitet vallották. E mozgalom szószólói azonban a léviták voltak. 12 A királytörvény idegen egységként hat a Deuteronomiumon belül, kevesebbet mond a királyról, mint pl. a királyzsoltárok. Jósiás király rendelkezési is mutatják, hogy a Deuteronomium a korábbi rend visszaállítására törekvő mozgalom műve. Jósiás uralkodása alatt a Deuteronomium több szempontból is hatást fejtett ki. Azonban vannak Jósiásnak olyan intézkedései, amelyet nem a Deuteronomium váltott ki, ilyenek: Jósiás politikai függetlenedésre és terjeszkedésre irányuló törekvése Asszíria Palesztinára gyakorolt hatásával szemben, vagy a jeruzsálemi templom megtisztítása az asszír kultusz minden formájától. Más jellegű Jósiásnak az az intézkedése, amellyel megszüntette a vidéken folyó Jahve-kultuszt Júdeában. Erre nyilvánvalóan a minden kánaánita szokást elutasító Deuteronomium jogosította fel a királyt. Ugyanez áll Júda vidéki papságának Jeruzsáelmbe történő összevonására, a bételi Jahve-szentély lerombolására és az újszerű páskaünnepre. Ezekben az esetekben van párzhuzam a Deuteronomiumma. Azt, hogy a Papi irat Izráel hit- és kultusztörténetében gyökerezik nem lehet kimutatni, mint az a Deuteronómium esetében lehetséges. Azt sem lehet pontosan tudni, hogy mikor nyerte el végleges formáját. Korábban úgy vélték, hogy Józs 13-19-ben jelentős szerepe volt Kánaán felosztásának ábrázolásában, ma már úgy vélik, hogy a vége már Mózes negyedik könyvében felfedezhető. De a legfontosabb az, hogy a P-ban az egyes hagyományok, kivált az azokban rejlő többé vagy kevésbé történelmi keretbe ágyazott szakrális rendelkezések, átértelmezett formában jelennek meg. a P célja, hogy Jahve Izráel javára adott rendelkezéseit rögzítse. A P-ban nyoma sincs Dávid- és Sion-hagyománynak. A P a sátor- és megjelenésteológiát állítja középpontba. Egy időben a Deuteronomiumot Jósiás, a P-ot pedig Ezsdrás kultikus reformjával hozták összefüggésbe, azonban az „ég Istenének törvénye” és a P azonossága mellett felhozott érvek nem állják meg a helyüket. A P irat időben történő elhelyezése szempontjából különösen jelentős, hogy kiemelt hangsúlyt helyez a szombatra és a körülmetélkedésre. Ezeket a szokásokat Izráelben már régen hosszú ideje gyakorlatban voltak, de semmi nem támasztja alá azt, hogy szoros kapcsolatban lettek volna a Jahve-hittel. A fogság idején, a Babilonba száműzöttek számára ez megváltozott, mivel olyan nép között éltek, amely nem gyakorolta a körülmetélkedést, ez az ősi szokás olyan jellé vált, amely megkülönböztette egymástól a két csoportot. Ugyanez áll a szombatra is. Mivel az idege, „tisztátalan földön” felfüggesztődött az áldozati kultusz annál inkább hitvallás rangjára emelkedtek azok a kultikus szokások, amelyek oltár nélkül is kötelezőek voltak, a szombat és a körülmetélkeds tehát csak a fogságban váltak hitvallás értékűvé, és később is azok maradtak. A fogság korára jellemző, hogy valójában csak a vezető réteget deportálták, a lakosság alsóbb rétege, a földművesek, a szőlősgazdák és a rabszolgák az országban maradtak. A kulturális élet sokkal szerényebb keretek közé szorult, hasonló helyzetben lehetett a kultikus élet is, hiszen a templomot lerombolták, mindamellett létezett egy oltár ebben az időszakban, és a szent helyekhez kötődő kultuszok sem tűntek el a helyek jelentőségének lefokozásával. Ez a kor szakrális-kultikus szempontból feltehetően lesújtó képet mutatott. A templomot lerombolták, a nagyszabású kultikus cselekmények abbamaradtak, az ünnepeket nem tartották meg, az ideiglenesen felállított oltárnál csak rögtönzött szertartásokat végeztek, azaz a böjt és a gyász ideje köszöntött be. A 44. És a 74. Zsoltár ad képet azokról az ünnepi alkalmakról, amelyeken az otthon maradt nép panaszra fakadt. A kor hangulatára jellemző a korábbi állapotok visszaállításáért esdekelő kérés: „Tedd újra olyanokká napjainkat, mint régen voltak!” (Jsir 5,21). 5. A fogság utáni kultuszközösség kialakulása Ismereteink szerint négy központi tényező létezik: a) Küriosz rendelete (538) 13 b) A templom felépítése (521-515) c) Nehémiás tevékenysége (445) d) Ezsdrás tevékenysége (430 körül) a) Küriosz rendelete (538) Kürösz perzsa király 539-ben leigázta az újbabiloni birodalmat, és erőszak nélkül elfoglalta Babilon városát. A perzsák nemcsak elismerték a birodalmukhoz csatolt népek kultikus gyakorlatát, hanem ha megbomlott ezek rendje, helyreállíották azok rendjét, vagy megtisztították őket. Kürosz rendelete (Ezsd 6,3-5) tehát csak egyike volt annak a számos intézkedésnek, amelyekkel a perzsák a birodalmukban található kultikus gyakorlatokat szabályozták. Az ediktumban a király parancsot ad a jeruzsálemi templomfelépítésére és az áldozati kultusz helyreállítására, e célból a Nabukadneccar által elhurcolt szent eszközöknek is vissza kellett kerülniük eredeti helyükre. Az ediktum a száműzöttek Júdeába történő visszatelepítéséről nem rendelkezik. b) A templom felépítése (521-515) Kambüszész halála súlyos válságba sodorta a perzsa birodalmat. A gyermek nélkül meghalt király legitim utóda Dareiosz Hüsztaszpész volt, akinek először meg kellett szabadulnia olyan trónkövetelőtől, aki már megnyerte magának a birodalom egyes részeit. Ebben az időben megremegett a perzsa birodalom, amit Jeruzsálemben is érzékeltek. Itt két próféta lépett fel, Haggeus és Zakariás, akik a teljes Közép-Kelet megingását messiási értelemmel ruházták fel, és arra buzdították a lakosságot, fogjanak hozzá újból a templom építéséhez. Ezt követően Zerubbábel, Jójákin unokája alatt megkezdték az építést és a templomot 515 tavaszán szentelték fel. a salamoni templom a dávidi dinasztia szentélye volt. De minek kellett tekinteni Zerubbábel templomát? Júdea már nem volt állam, sőt még önálló provincia sem, egyenlőre samáriai helytartó alá tartozott. Haggeus és Zakariás Jahve felkentjévé avatták Zerubbábelt, úgy gondolták, hogy ismét életre kel a dávidi birodalom. Malakiás próféta panaszai azt feltételezik, hogy a kultuszt hanyagul végezték, sőt hogy a kultikus gyakorlat el is torzult. c) Nehémiás tevékenysége (445) Nehémiás 445-ben érkezett Jeruzsálembe. Gondoskodott arról, hogy megvalósuljon Júdea mint Samáriával egyenrangú önálló provincia politikai biztonsága. Jeruzsálem köré falat építtetett, amivel a várost képessé tette a védekezésre, az alacsony lélekszámot pedig a vidéken élő lakosság egy részének a városba törtéénő letelepítésével növelte. Ő lett a az új provincia első helytartója. Célja volt az idegen törzsekből származók kizárása a kultuszközösségekből, és a vegyes házasságok felbontása. Igyekezett rendezni a kultikus adók kérdését, és azon fáradozott, hogy a nép szigorúan betartsa a szombati nyugalmat és megtisztította a templomot attól, ami nem oda való. d) Ezsdrás tevékenysége (430 körül) Ezsdrás is a babiloni száműzöttek köréből érkezett. Ősi papi családból származott, de ami igazán fontos volt, az az a hivatal, amelyet a perzsa hivatalnokrendszer tagjaként birtokolt. „A menny Isten törvényében jártas írástudó” volt. A legfontosabb amit Jeruzsálembe vitt, az „a menny Istenének törvénye” volt erre támaszkodva szándékozott megkezdeni az újjászervezést. Határozottan fellépett a vegyes házasságok kérdésében, és a „szent magot” elválaszotta a idegen törzsekből származó asszonyoktól. Tevékenységének csúcspontja az, amikor a hetedik hónap első napán az összegyűlt kultuszközösség előtt felolvasta a Tórát, ezt szövetségmegújításnak kell tekintenünk. Izráel könnyen és érzékelhető belső válság nélkül lépett túl az államon és a királyságon. Ez azzal áll összefüggésben, hogy az állam Izráeltől idegen létforma volt, már jóval az állam kialakulása előtt „Jahve népének” tartotta magát. Ennek köszönhetően tekinthette magát Jahve népének az állam megszűnése után is. 14 A fogság utáni korban egyre inkább a törvény függvénye volt, hogy ki tartozott Izráelhez, és ki nem. a törvény leszűkítette a Izráelhez tartozók körét, a szent mag tisztaságának védelmében ki kellett zárni Izráel köréből azokat, akik más törzshöz tartoztak, másrészt bizonyos körülmények között a törvény lehetővé tette a bővülést, ebben az esetben a prozelitákat Izráel tagjaivá fogadták. Az isteni parancsolatok kijelentése ekkor már nem az, ami egykor volt. Jahvéval fennálló kapcsolata nem szakadt meg, de miután Jahve akaratát időtlen, abszolút valóságként kezdte tekinteni vége szakadt az Izráelt magával vivő üdvtörténet folyamának. Izráelnek ekkor már nem volt olyan történelme, amit Jahvéval együtt folytatott volna. A zsidóság csak azzal jelent meg a történelemben, hogy Jahve Tóráját „törvényként” értelmezte. 6. Szakrális hivatal és karizma az ősi Izráelben Az ősi Izráelben is jelent volt az a korai keresztyénség első három évszázadára jellemző feszültség, amely az egyházi hivatal és a karizmatikus elhivatottság, a személytelen hivatal és csakis személyesen, majd teljességgel kiszámíthatatlanul működő karizma között áll fenn. az ősi Izráel körében is lehetetlen volt, hogy bármelyik is abszolút rangra emelkedjen. A Jahve-kultusz és a legkorábbi intézményeinek kezdetei ismeretlenek számunkra. Annyit tudunk, hogy feltételezhetjük egy olyan papság meglétét, melynek feladata a szakrális rendelkezések sértetlen megőrzése volt. Másfelől a   kiszámíthatatlan megnyilvánulásai részét képezik annak a legősibb tapasztalatnak, amelyet Izráel Istenével kapcsolatban szerzett. Mindaz, ami az intézményhez kapcsolódott, kizárólag Jahve személyes akaratának volt a jele. Ez kitűnik abból a formából, amelyben a jog Izráelben megjelent. Izráel számára a jog sokkal személyesebb valóság volt, Jahve rendet létrehozó akarata, amelyet azonban sohasem lehetett rögzíteni és tárgyiasítani. Ez azonban azt jelenti, hogy a rá vonatkozó felfogás és birtoklás felhatalmazás kérdésévé vált. Ezért Debóra „prófétanő” ítélkezését karizmatikus jelegűnek kell tartani. A Deuteronomiumban Jahve törvényt adó akarata már csak a prédikáció tárgy, ez Jahve Izraelhez intézett személyes felhívása, amelyet Izráelnek lekiismeretében szintén egészen személyes módon kell meghallania. Ez a felfogás, mely szerint a jog Istennek az emberekre vonatkozó közvetlen és egészen személyes akarata, legradikálisabb formában a próféták igehirdetésében fejeződik ki. A harcra hívó karizmatikus vezetés az állam kialakulásával megszűnt. A karizmatikusok eltűnése nagy veszteség volt Izráel számára. A hadsereg a zsoldosok felfogadása és a harci szekerek alkalmazása révén mechanizálódott, ez azt jelentette, hogy a Jahve-hit elveszítette cselekvésének legjelentősebb területét. A karizmatikus vezetés megszűnése után a papság maradt a Jahve-hit legjelentősebb ápolója és védelmezője. Azonban a papság sohasem tekintette magát kaizmatikusnak. A papi hivatalt sohasem vezették vissza a   tevékenységére. Az isteni döntések kifürkészése inkább begyakorolt folyamat volt. A királyság karizmatikusnak tartotta magát. Dávid végrendelete a   inspirációját nevezi meg forrásul. Bár a király minden tettét meghatározó hivatallal járó kötöttségek és az udvari szertartásosság mellett aligha fért meg a karizmatikus tevékenység. A felkentet egykor sérthetetlennek tekintették, aminek az oka az általa birtokolt karizmában rejlett. Később azonban erről már nem volt szó. A IX. és VII. század közti időszak a belső felbomlás időszaka, amelyben a Jahve-hit jelentős mértékbe hátrányos helyzetbe került és a kisparaszti körökben voltak követői – ennek figyelembe vételével a prófétaság egy hosszú ideig készülődő kitörésnek tűnik. Nem tudjuk pontosan, hogy mikor viszonyultak a korai próféták a kultuszhoz, azaz milyen kapcsolat volt a hivatal és a karizma között. 15 A királyság korában valószínű, hogy léteztek olyan próféták, akik kizárólag a kultusz keretében gyakorolták funkciójukat, és kultikus tisztségeket töltőnek kell tekinteni, amennyiben Istenhez intézett kérdésekre adtak választ, és közbenjártak másokért Istennél. Az udvari prófétáknál még világosabban megjelent hivataluknak ez a sajátossága. A kultusszal való közvetlen kapcsolat a két állam bukásáig számos próféta esetében megmaradt, mások esetében megszűnt, és vannak, akikre ez soha sem volt jellemző. E próféták a jelentős tisztségek betöltőivel, krályokkal, papokkal és prófétákkal szemben léptek fel, és szemükre vetették, hogy nem képesek teljesíteni Jahve akaratát. Az 1Kir 20-ban szereplő, a IX. század viszonyait tükröző prófétaelbeszélés a prófétaság és a hadvezetés közti, meglehetősen egyetértés jegyében álló együttműködést tár elénk. A próféta adta a parancsot a támadásra, sőt ő határozta meg azt, is hogy kik vonuljanak harcra elsőként, de a prófétai mozgalom további sorsát nézve ezt az együttműködést nem nevezhetjük másnak, mint megalkuvásnak. A próféták valójában sosem vonták kétségbe igazán a királyság, a papok vagy bírák hivatalának legitimitását és szükségességét. A Deuteronómium szerint Izráel megfelelő létformája az, ha karizmatikus vezetés alatt áll. A papi-kultikus világban nem volt helye az inspiráción alapuló tevékenységnek. A fogság utáni időszakban is voltak karizmatikus személyek és olyanok, akik mellettük foglaltak állást. A fogság utáni léviták körében is voltak olyanok csoportok, akik a próféták örököseinek és utódainak tartották magukat, és fenntartották maguknak, hogy Jahve Lelek inspirálta őket. A fogság utáni zsoltárok szerzőit a léviták körében kell keresni. A fogság utáni korban azonban az inspiráló isteni Lélek tevékenysége nemcsak a kultusz területére korlátozódott, a kultuszon kívül is léptek fel olyanok, akik hivatkoztak a Lélektől eredő ihletettségükre: a bölcsekről van szó. Elíhú, Jób barátja „Saddája leheletére” hivatkozik, amely az egyedüli segítség a tudás megszerzéséhez. Elifáz szintén közvetlen inspirációra vezeti vissza szavait. Látható tehát, hogy a karizmatikus megnyilvánulások a Jahve-vallás lényegéhez tartozó tényezők voltak. Sokféle formában jelentek meg, a harcra szólító inspirációban és a próféták igehirdetésében egyaránt, a lévita énekesek dicséretében csakúgy, mint a bölcsek útmutatásában és tanításában. Ahol nem jelent meg, ott váltság állt be, és amikor végleg eltűntek, az ősi Jahve-vallás megszűnése elkerülhetetlenné vált, és megkezdődött az írástudók kora. II. Izráel történeti hagyományainak teológiája 1. Előzetes módszertani megfontolások 1.1. Az Ószövetség teológiájának tárgya 1.2. A kifejtés 1.3. Az üdvtörténet legősibb ábrázolásai 2. A Hexateukhozs teológiája 2.1. Az őstörténet 2.1.1. A teremtésről szóló beszámoló teológiai helyei 2.1.2. A Jahve teremtését bemutató leírásk 2.1.3. A bűn megjelenése és elhatalmasodása 2.1.4. Jahve és a népek (az őstörténet vége) 2.2. Az atyák története 2.3. Kivezetés Egyiptomból 2.3.1. A sás-tengeri csoda 2.3.2. A Jahve név kijelentése 2.4. Isten kijelentése a Sínain 2.4.1. Előzetes hagyománytörténeti megjegyzések 2.4.2. A parancsolatok értelme 16 2.4.3. Az első parancsolat és Jahve féltékeny szentsége 2.4.4. A képtilalom az Ószövetségben 2.4.5. A Deuteronomium 2.4.6. A Papi irat 2.5. A pusztai vándorlás 2.6. A Mózesről és tisztségéről kialakított felfogások 2.7. Kánaán földjének birtokba adása 3. Izráel fenlentjei 3.1. Előzetes Módszertani megfontolások 3.2. A Dáviddal kötött szövetség a történelemben 3.3. A felkent birodalma és tisztsége a királyzsoltárok szerint 3.4. Saul 3.5. A bírák 3.6. A Deuteronomista történetteológiája (a Kir 1-2 könyve) 3.7. A krónikai történeti mű 4. Izráel Jahve színe előtt 4.1. Előzetes módszertani megfontolások 4.2. Izráel Isten-dicsérete 4.3. Jahve és Izráel igazsága 4.4. Izráel hányattatásai és az egyén vigasza 4.5. Izráel tapasztalati bölcsessége 4.6. Izráel teológiai bölcsessége 4.7. A szkepszis 1. Előzetes módszertani megfontolások 1.1. Az Ószövetség teológiájának tárgya Az ószövetséggel kapcsolatos teológia feladata nem azonos az általános vallástörténet célkitűzéseivel, és annál jóval kevesebbre is szorítkozik. A teológia nem Izráel szellemivallási világával, életének lelki vonatkozásaival vagy hitvilágával foglalkozik, vagyis nem azzal, ami csak az írásai alapján levont következtetések útján közelíthető meg. A teológia tárgya kizárólag az, amit maga Izráel követlen formában elmondott Jahvéról. A teológusnak közvetlenül a Jahvéról elmondottakkal kell foglalkoznia, Izráel Jahve-hitének tartalmával, s kétségkívül előbb újra meg kell tanulnia azt, hogy dokumentumról dokumentumra a mindenkori kérügmatikus szándékot vizsgálja. A Jahvéra vonatkozó közlések nem foglalják magukba mindazokat a kijelentéseket, amelyek a vallás e területén Istennel, az emberrel és a világgal kapcsolatban elgondolhatók és lehetségesek, céljuk az, hogy lényegében egyetlen szempontból mutassák be Jahvénak Izráellel és a világgal fennálló kapcsolatát. Isteni eredetű történeti tények azok, amelyet Izáel hite annak tartott – vagyis az ősatyák elhívására, az Egyiptomból történő megszabadításra, Kánaán földjének birtokba adására stb.-, s nem a modern kritikai történettudomány eredményei, amelyek Izráel hitében sohasem jelentek meg. a történeti-kritikai történettudomány egységes képet dolgozott ki Izráel népének történelméről. Ennek kialakulása során fokozatosan hitelét vesztette az az Izráel történelméről kialakult korábbi kép, amelyet hitének megfelelően az egyház az Ószövetségből kiolvasott. A történeti-kritikai tudomány szerint lehetetlen, hogy Izráel minden tagja ott volt a Sínain, hogy minden izráelita átkelt a Sás-tengeren, és részt vett a honfoglalásban. A Hexatiukhosz azonban olyan képet tár elénk az üdvtörténetről, amelyet teljes egészében a hit öntött formába, és amely ennél fogva hivatalosnak tekinthető. Elkell fogadnunk, hogy Izráel történelméről két 17 kép is előttünk áll, a modern-kritikai tudomány és az Izráel hite által kialakított. Ez két egészen eltérő szellemi tájékozódás eredményéről van szó:  Az egyik Izráel történelme tényleges kibontakozásának megfelelő kritikai kép kidolgozásán fáradozik, melyek során történeti módszerekre támaszkodik.  A másik szellemi tájékozódás célja az, hogy hitvallást tegyen, a történések személyesen érintik, sőt magukkal is ragadják. A történeti kutatás célja annak feltárása, hogy mi az ami kritikailag hitelesnek tekinthető, a kérügmatikus kép ezzel ellentétben a lehető legtöbb teológiai vonatkozás kiaknázására törekszik. Azonban nem lehet az egyik képet egyszerűen történetinek, a másikat történetietlennek nyilvánítani. A kérügmatikus kép szintén a tényleges történelemben gyökerezik, és nem a fantázia szüleménye! Izráel csak a deuteronomista történetírás megjelenésekor kezdte merőben prózai és tudományos módon ábrázolni történelmét. A személyhez kötődő ábrázolás kialakulásával az elbeszélések minden esetben rendkívül tömörré váltak, mivel ekkor egy meghatározott személy életének egyetlen eseménye fogott össze olyan történéseket, amelyek között valójában igen hosszú idő telt el. Ezek az elbeszélések zavaros formában közvetítik a történelmi eseményeket, sokkal közvetlenebb kapcsolatban vannak viszont azzal, mait Izráel hitt. Figyelembe kell venni azt is, hogy az ókori ember nem ismerte a történelmi kizárólagosság törvényét, mely szerint egy bizonyos eseményhez vagy tapasztalathoz csupán egyetlen történ






Ingyenes honlapkészítő
Profi, üzleti honlapkészítő
Hirdetés   10
Végre értem amit angolul mondanak nekem, és megértik amit mondok.

KÖSZÖNÖM NOÉMI!