Bejelentés



Pótor Imre dr. habil. honlapja
Mindig tedd meg, amit meg tudsz tenni. Ez teszi értékessé az életedet. Köszöntöm honlapomon!

MENÜ










1-2 THESSZALONIKAI LEVÉL MAGYARÁZATA ------------------------------- Bevezetés a Thesszalonikai levelekhez I./1. A zsidóság helyzete az Újszövetség korában Mielőtt Pál személyével foglalkoznánk részletesen, feltétlenül a jobb megértést szolgálja, ha legalábbis vázlatosan átfutjuk a zsidóság helyzetét ebben a korban a Római Birodalom területén belül. Augustus idejében a zsidók száma a Római Birodalom terüle-tén kb. 4,5 millióra tehető, ami durván a 7% volt az össznépességnek. Palesztinán kívül két nagyobb csoport élt Egyiptom és Szíria területén, olyannyira, hogy a diaszpórában élő zsidóság többszöröse volt a Palesztinában élőknek (kb. 1 millió). Már a hellenista ural-kodók és ebben követőik voltak a római császárok is, számos kedvezményt adtak a zsi-dóknak, mint népcsoportnak, ilyen kedvezmények voltak kultuszuk szabad gyakorlása, a közösségek azon joga, hogy vagyonuk felett szabadon gazdálkodhattak, valamint tör-vénykezhettek is olyan ügyekben, melyek nem kapcsolódtak állami jogszabályokhoz (lásd Jézus elítélése , vagy a zsinagógák joga a botütéshez, megvesszőzéshez vö. 2Kor 11,25, kizáráshoz). De ugyanígy privilegizált helyzetet élveztek az áldozatok és a császár tisztele-te terén is, mait enyhítendő napi két alkalommal áldozatot mutattak be a Templomban a császárért. Ugyancsak fontos momentum megértenünk Pál küzdelmeit a zsinagógákkal, hogy ebben a korban a zsidó vallás meglehetősen erős missziós tevékenységet gyakorolt környezetében és az is hozzá tartozik az igazsághoz, hogy mindezt eredményesen folytat-ta. A zsidó vallásnak hallatlanul nagy sikere volt a hellenista városok polgárságának a körében. Éppen a diaszpóra-zsidóság meglehetősen nagy ön- (kiválasztottság tudata) és küldetéstudattal (misszió) rendelkezett, amely a misszióban jelent meg és minden népre kiterjedt, mindezt pedig bibliai alapon: „Én, az Úr, elhívtalak az igazságért, én fogom a kezedet. Megőrizlek, és benned ajándékozom meg szövetségemmel népemet, világossá-gommal a nemzeteket.” (Ézs 42,6) A diaszpóra zsidóságról azért is kell külön szólni, mert sok téren megmutatkozott önállósága a Palesztinában élő zsidókkal szemben. Gya-korlatilag elszakadtak a Templomtól, így annak kultuszától csakúgy, mint a papságtól és ez még akkor is megállja a helyét, ha ugyanakkor Jeruzsálem továbbra is az üdvtörténeti és az ideális középpont maradt a diaszpóráknak is. „Gyakorlatilag a zsinagóga lépett a Templom helyébe, a tóra magyarázata az áldozat helyébe és az írástudók a papok helyé-be”, vagyis felerősödött a zsinagógák szerepe! A közösségek gyülekezése mellett ugyan-csak fontos szerep hárult a zsinagógákra az oktatás terén is – párhuzamosan a hellenisz-tikus képzési ideállal. Természetesen ez a helyzet gyökeresen megváltozott a Templom lerombolásával, ami nem csupán a kultusz megszűnését jelentette, de egyben a vallás központjának megszűnését is, főleg ami a keresztyénséget illette (még Pál korában ez nem volt kérdés). Az új központjai a keresztyén vallásnak a legnagyobb számú diaszpó-rákban alakultak ki, így Alexandriában, Antiochiában és Rómában. A zsidóságra nézve pedig ez azzal a következménnyel járt, hogy a tóra és a kegyesség gyakorlata vált közpon-ti kérdéssé, az újfajta orientáció alapelvévé, ami a kultusz és az állami önállóság elveszté-sére adott válasz volt. A diaszpórák világ felé nyitottság abban is megmutatkozott, hogy az istentiszteletek prédikációja és liturgiája is a kor világnyelvén zajlottak, azaz görögül , aminek viszont egyenes következménye volt, hogy a diaszpórák teológiájában számos a hellenizmusból eredő gondolat is otthonosan mozoghatott , miközben védelmezték is sa-ját zsidó öntudatukat a környező pogány világban. Ugyancsak jellegzetes megjelenése volt a görög gondolkodásnak, hogy a zsidó szövegekben számos alkalommal feltűnnek a görög retorika elemei, így Pál leveleiben is, mint pl. a diatribe, ami eredetileg filozófiai, morális vagy vallásos gondolatok kifejtésére szolgált, ügyelve arra, hogy ne hosszú lélegzetvételű, spekulatív magyarázatokat alkalmazzon és kerülje a magasröptű szaknyelvet, életszerű beszélgetési helyzeteket adjon vissza és megszólításokkal, egy képzeletbeli ellenfél közbe-szólásaival tegye élővé az eszmefuttatást. És persze talán a legmarkánsabb megjelenése ennek a nyitottságnak, ami a görög nyelviségben jelent meg, a Septuaginta megszületése Alexandriában! Persze a sikeres missziónak a küldetéstudat csupán az egyik oldal volt, kellett hozzá az a nyitottság is, amit a befogadók tanúsítottak. Ennek okai a következőkben ke-resendők. A hellenista világ hatalmasra duzzadt a kor emberének szemében, az eddig át-látható polisz központú világkép helyébe egy birodalom képe lépett, melyben számtalan kultúra keveredett. A városi kultúra egy birodalmi elit kultúrájává vált, ez kb. a társada-lom 1%-át jelentette a római birodalomban. Ez a világ, a hellenizmus világa, teljesen nyi-tott volt minden kultusz és isten felé, aminek következtében minden mindennel kevered-hetett. A régi vallás, függetlenül attól, hogy egyiptomi, görög, vagy római lett légyen volt, befogadta az új isteneket, vagy úgy, hogy összeolvasztotta attribútumaikat, vagy úgy, hogy új istent vett fel a már meglévő panteonba. A krízis jele volt ez az istenek világa za-varos és idegen lett. Ugyanakkor jellemző volt erre az időszakra, talán éppen a zavaro-dottság miatt, hogy megszólalt egy erőteljes kritika is a vallásokkal, a hozzá kapcsolódó klérussal és a csodatévőkkel szemben, miközben a vallás bensőségessé tétele is hang-súlyt kapott az emberek gondolkodásában. Ennek két számunkra fontos következménye lett, egyfelől a filozófiai gondolkodás térnyerése a birodalmi elit körökön belül. „A filozófia – a műveltek vallásaként – az emberi élet értelmét és célját (telosz) keresi, s legfontosabb feladatának a lelki vezetést (pszükhagógia) tekinti, amit hamarosan elvitat tőle a keresz-ténység.” Az emberi gondolkodás ebben a helyzetben tulajdonképpen természetesen vé-dekezik célvesztése ellen (a város, polisz határainak elvesztése) és befelé fordul, mely be-felé fordulásban vezetőre lel a filozófiákban. Csak a korszak végére veszíti el a filozófia ve-zető szerepét az elit gondolkodásában, egymás után zárnak be a filozófiai iskolák, utoljá-ra az athéni akadémia Justinianus császár rendeletére Kr.u. 529-ben. Exkurzus: Természetesen tévedés lenne azt gondolnunk, hogy a filozófiák hatása elérte az átlag-ember, a lentebbi osztályok gondolkodását. De mindenféleképpen érdemes megvizsgálnunk azokat, mert egyfelől bizonyosan meghatározták a kor szellemi klímáját, másfelől így válik érthetővé, miért csatlakoztak sokan a társadalom elitjéből is úgy a zsidósághoz, mint alig néhány évtized leforgása alatt a keresztyénség-hez is. Itt csak utalhatunk arra 3 filozófiai csoportra, ami ezt a korszakot meghatározta: epikureusok, sztoiku-sok és platonisták . A filozófiai iskolák egymást követően adták át egymásnak a vezető szerepet, mégis mind a három folyamatosan jelen volt az elit gondolkodásában. Az epikureusok a keresztyénség előtti évszá-zadban gyakoroltak nagy hatást, a sztoikusoké volt a keresztyénség első évszázada és a platonistáké a máso-dik. Jól mutatja ezeknek a filozófiai iskoláknak a fejlődése a vallás iránti egyre nagyobb érdeklődést, mely-nek homlokterében a személyes boldogság és üdv állt. Tanításuk rövid áttekintése mindenféleképpen fontos az újszövetségi iratok értelmezéséhez, mivel számos gondolatukban kapcsolódnak ahhoz, ill. jó tükörnek bi-zonyulnak megértenünk, sok a Biblia által adott választ is a kérdések ismeretének hiányában. (pl. Miért volt annyira központi kérdés az első gyülekezetek /vö. Thesszalonika/ körében a túlvilág és feltámadás kérdése?) Epikureusok: Epikurosz (341-270) iskoláját 306-ban nyitotta meg Athénban. Filozófiája segítséget akar nyújtani a korai hellenizmus széthullott világában gyökerét vesztett embernek, hogy utat találjon a sike-res élethez. Búcsút vesz az abszolút igazságoktól és értékektől, valamint a három alapfélelemtől (istenek, ha-lál, természet) és ehelyett az embert saját magát és „kedvét” (hédeoné), a szép és kellemes életet teszi a kö-telező mércévé. A kert bejárata felett, ahol összejöveteleiket tartották állítólag ez a felirat állt: „Idegen itt ré-szesülhetsz a jóban. Nálunk a gyönyör a legfőbb jó.” Ugyanakkor azt is tanította, hogy mérlegelni kell a gyönyörnél (ez nem feltétlenül azonos az érzéki élvezettel, az lehet a barátság, a művészi élmény) annak mellékhatásait is és inkább a nagyobb, tartósabb élvezeteket kell kitűzni célként. Az epikureusok által kitű-zött elérendő cél az érzékek nyugalma, az ataraxia. Az istenektől való félelem éppen annyira értelmetlen, mint a haláltól való félelem, hiszen a teljes pusztulást úgysem fogjuk megélni. Híressé vált Epikurosz egy le-velének sora: „A legborzalmasabb rossz, a halál egyáltalán nem érint bennünket. Ameddig mi létezünk, a ha-lál nincs jelen, amikor pedig a halál megérkezik, mi nem vagyunk.” Epikurosz felszabadító hatású filozófi-ájának lényegét „négy gyógynövény” néven foglalta össze: „Az istenektől nem kell félnünk. Felesleges a ha-lállal foglalkoznunk. Könnyű elérni a jót. A borzalom könnyen elviselhető.” Ugyancsak fontos tanítása volt ennek a filozófiai iskolának a véletlenszerűség elismerése a természetben, ami azt jelentette, hogy nyilván a bekövetkező természeti események hátterében koránt sem kell az istenek kézjegyét felfedezni. Rómában ez az irányzat különösen Lucretius (98-53) nevéhez köthető, aki éles kritikát fogalmazott meg a tradicionális vallással szemben, mely felvilágosult gondolkodás nagy hatást gyakorolt az emberekre és még az augusztinuszi restauráció után is megőrizte befolyását az elit körökben. Izgalmas Lucretius érvelése a vélet-len létezése mellett. „A világűrben egyenlő sebességgel zuhanó atomok a függőleges iránytól némileg elhaj-lanak (declinatio) ,nem tudni mikor, nem tudni hol’, tehát véletlenül.” Az epikureusok jellegzetessége volt az is, hogy mivel a lélek zavartalanságára törekedtek, így a politikából is kivonták magukat, hiszen ezt a kin-cset csak akkor lesznek képesek megőrizni, ha nem érintkeznek a politika uraival, csupán a bölcsek barátsá-gát keresik. Sztoicizmus: A korai császárság meghatározó filozófiája, melynek kezdetei a hellenizmus korai idő-szakához nyúlnak vissza (Athén 300 körül), alapítója Zénón (333-262) volt és mivel előadásait oszlopcsar-nokban tartotta, innen a név (sztoa=oszlopcsarnok). A sztoa gondolkodása monasztikus volt, vagyis mindent egy princípiumra vezetett vissza, elutasította azt a nézetet, hogy a „szellem” és az „anyag” ellentétben állna egymással. Alapvetése a világ megismerése volt, amiben a bölcs megismerheti a világot értelmesen elrende-ző elvet, a logoszt. Ennek a rendező elvnek kell megfelelnünk életünk során, ami azt jelenti, hogy a termé-szettel összhangban kell élnünk, hiszen minden ember „mikrokozmosz”, ami nem más, mint a világegyetem, a „makrokozmosz” visszatükröződése, és amint az előző élőlény, úgy az utóbbit is annak gondolják, aminek szubsztanciája örök. Ugyancsak a logosz nyilvánul meg az ember beszédében és gondolkodásában és az ember tudása is a logosz lenyomatain alapul, amit érzékelés útján tapasztalunk. A különféle létezők is bele-simulnak ebbe a rendszerbe, mivel kialakulásuknak és fejlődésüknek gyökere a világlogosz, az ebből szár-mazó észcsírák (logoi szpermatikoi) minden létezés okai, a minőségi különbség pedig a világot átjáró pneuma intenzitásán múlik. Ez kompenzálhatja az ember célvesztését, amit a polisz összeomlása okozott, mivel így léteznie kell egy általános és állandó törvényszerűségnek, aminek megismerése minden ember sa-játja, az un. „természetjognak” ami nem változik helyenként és koronként, vagyis gondolkodásukban koz-mopolitákká váltak. „A sztoikus filozófus világpolgár, s a világállamban – közös logosz természete miatt – minden ember egyenlő jogú.” A halál kérdésére adott válaszuk a szükségszerűségben gyökerezett, mivel semmi nem történik véletlenül, így az ellene való küzdés is hiábavaló. A stoa legismertebb képviselői: Seneca és Marcus Aurelius. Újplatonizmus: „Az újplatonizmus nem az eredeti platóni gondolkodás újjászületése, hanem bizo-nyos platóni, arisztotelészi, sztoikus és újpüthagóreus tanok vallásos összeötvözése.” Vezéregyénisége Plotinosz volt (kb. 205-270), Alexandriában tanult, majd Rómában tevékenykedett. A platonizmus éles ha-tárvonalat húzott Isten és a felfogható világ közé, az ideák világa és az érzékelhető valóság közé, mely utóbbi három létezőn nyugszik, az Egyen, a Szellemen és a Lelken. Sőt, e kettő között benépesíti a világot közvetí-tőkkel, erőkkel, amiket hol Isten tulajdonságaiként, hol Isten szolgáló szellemiként értelmez. A transzcendes Isten az általa meghatározott világgal szemben áll, az ember pedig lelke által kötődik Istenhez (test-lélek el-lentét), ami választ adott a halhatatlanság kérdésére is. A bölcs ebben a gondolati sémában Isten túlvilági lé-téhez próbál igazodni, ahhoz hasonlítani. A filozófia célja a gondolkodás megtisztítása és az istenhez való hasonulás. A világ két pólus között helyezkedik el, az egyik az isteni fény, a másik a tökéletes sötétség, aho-vá ez a fény nem jut el. A lelket természetesen az isteni fény tölti el, míg az anyag sötétségben van, ami nem is igazi lét, csupán a fény hiánya. Ugyancsak fontos eleme volt a platonizmusnak a monoteizmusra való tö-rekvése, ami az istengondolatot etikai tanításokkal kapcsolta össze. Minden egységes, mert minden maga az isten, aki a Logosz által, aki Isten elsőszülött Fia, a második Isten, Isten bölcsessége és okossága, a mindent éltető világlélek, teremtette a világot . Istenhez az emberi lélek áll mégis a legközelebb, ezért egyesülhetünk a nagy életmisztériummal. Sőt néhány kivételes pillanatban akár úgy is érezhetjük, hogy mi magunk va-gyunk az isteni misztérium. Képviselői: Plutarchos és Alexandriai Philó. Másfelől a keleti vallások térhódítása, melyek ereje éppen abban állt, hogy szemé-lyes istenkapcsolatot tanítottak, ill. választ adtak az egyre erősebben individuális társa-dalom alapproblémájára, a halál kérdésére. Ezek a kultuszok, mint misztériumvallások integrálódtak a birodalom vallásai közé, ami két módon történt, vagy keletről „importál-tak” bizonyos isteneket a pantheonba (Isis, Osiris, Serapis) vagy saját isteneiket ruházták fel új tulajdonságokkal, ill. emeltek be a pantheon pereméről a központjába (Asklepios, Hermes) . Ilyen körülmények között érthető, hogy a zsidó vallás a másságával, hitével az egy, láthatatlan, személyes Istenben, aki ura égnek és földnek; szigorú törvényeivel, mely a mindennapok cselekedeteire is kiterjedt; szigorú etikájával; a messzi múltba nyúló tör-ténetével; az istenek tiszteletének kritikájával; az eljövendő, igazságos Messiás és a tár-sadalmi különbségeket negligáló utolsó ítélettel, ami választ adott a halál kérdésére is, és nem utolsó sorban azzal, hogy közösség volt az elmagányosodott világban nagyon nagy népszerűségnek örvendett. Ennek a nagy népszerűségnek volt a következménye egy újfaj-ta zsidósághoz kapcsolódó csoport létrejötte is, az „istenfélőké”, akiket a szigorúan törvényeskedő, farizeusok által vezetett palesztin zsidóság folyamatosan támadott, mivel véleményük szerint mindenkinek, aki a zsidósághoz akar tartozni, a körülmetéltség je-gyét is hordoznia kell – ugyanez az ellentét köszön vissza majd Pál és a jeruzsálemi kör vitájában is lásd. ApCsel 15 lásd továbbá Gal 5,11. Majd a keresztyén misszió első célkö-zönsége éppen ez a zsinagógák körül összegyűlt szimpatizáns kör lett, így nem meglepő, hogy a zsidóság erőteljesen fellépet a terjedő keresztyénséggel szemben. I./2. Pál személye és működése Az apostolról alapvetően két forrás áll rendelkezésünkre, egyfelől a Lukács által megírt Apostolok Cselekedetei, másfelől saját levelei, amikből ez esetben különösen nagy hangsúlyt kell fektetnünk az önéletrajzi közlésekre. Ezekben egyébként nem bővelkednek a levelek, ami érthető is, ha arra gondolunk, hogy Pálnak nem saját személye volt igazán fontos, de Krisztus ügye és magáról csak abban az esetben veszteget néhány szót, ha ér-veléséhez, álláspontja védelméhez elengedhetetlenül szükségessé vált (lásd pl. Gal 2). Vi-szont ezt látva, mindenféleképpen említést kell tennünk róla, hogy sok esetben bizony még ez a kevéske információ is eltérést mutat a Lukács által elmondott eseményekkel és az általa bemutatott személlyel. Viszont ilyen esetekben egyértelműen Pál önéletrajzi el-beszélései kell, hogy prioritást élvezzenek. Még ehhez a témához kapcsolódva mindenfé-leképpen előre kell bocsátanunk, hogy ezek az eltérések semmi esetre sem kérdőjelezik meg bármelyik irat tekintélyét, ámde azt is egyértelművé kell tennünk, hogy az Apostolok Cselekedetei az apostoli kor utáni időszak dokumentuma (Kr.u. 100 környéke, azaz több mint négy évtizeddel Pál működése után) , így ennek a kornak a sajátosságai tükröződ-nek abban. Még egy fontos megállapítás mindenféleképpen ide kívánkozik, ez pedig az a tény, hogy jóllehet a lukácsi mű jóval az apostol működése után keletkezett, azokban semmiféle utalást nem találunk a páli levelekre, azokhoz nem kapcsolódik, azokat nem idézi, amiből megállapítható, hogy Kr.u. 90-100 környékén ezek a levelek még nem voltak széles körben elterjedve, de legalábbis azon a környéken, ahol Lukács írta a műveit, még bizonyosan nem ismerték azokat. Röviden foglaljuk össze tehát, mit tudunk Pálról. Az apostol születésének pontos idejét nem tudjuk, valamikor időszámításunk kezdetére tehető, ill. talán ez első évtized közepére, amire abból következtethetünk, hogy a Filippi levélben, ami 61-ben keletkezhe-tett, magát -nek nevezi, tehát ekkor kb. 55 éves lehetett. Születési helye vi-szont ismert, a diaszpóra város, Tarsos volt. A városról annyit feltétlenül meg kell említe-nünk, hogy fővárosa volt a római Kilikia tartománynak, ami egyben azt is jelentette, hogy fontos kikötőváros, ahol ennek megfelelően rengeteg náció megfordult. Tipikus hellenista nagyvárosról beszélhetünk, sőt arról is ismert volt, hogy a görög típusú képzés egyik köz-pontja volt. Lukácstól megtudjuk Pál születéséhez kapcsolódóan (ApCsel 22,3. 23,34), hogy az apostol már gyermekkorában Jeruzsálembe kerül, és ott folytatja tanulmányait. Ezt az információt teljes bizonyossággal mégsem feltétlenül fogadhatjuk el, mivel maga Pál erről soha nem szól, pedig a Fil 3,5-ben bizonyosan említette volna – megjegyzendő, hogy Pál maga soha nem említi születési helyét a leveleiben, és amikor zsidóságáról esik szó, akkor is csupán alapelemekre szorítkozik (lásd 2Kor 11,22, a már említett Fil 3,5, ill. Róm 11,1), amiből világossá válik, hogy héber , izraelita, Ábrahám utóda és Benjámin törzséből való és farizeus, a törvény szempontjából. Ez utóbbi kijelentés azért is különö-sen fontos, mert mint fentebb láthattuk, ezek szerint Pál, ill. családja a diaszpóra léten belül is a törvényeskedőbb ághoz tartozott, vagyis ahhoz a csoporthoz, mely sokkal szigo-rúbb szabályok szerint élt, mint a többiek és a pogányok missziójáról is rigorózusabb né-zeteket vallott. Hiszen a farizeusok mozgalma éppen arról szólt, hogy a népre is kiterjesz-sze és az átlagember számára is megvalósítandó célként tűzze ki az ószövetségi szentségi törvény megvalósítását, „a farizeusok különös buzgalommal fordultak az étkezési előírá-sokkal, a tizeddel és a rituális tisztasággal kapcsolatos szabályok felé, és ez állandó fi-gyelmet követelt az apró részletek iránt”. Fontos továbbá az a tény is, hogy mindez rész-letes törvények kidolgozásával is járt, a farizeusok a szaddóceusokkal ellentétben, akik csak Mózes öt könyvét fogadták el mérvadónak, a szóban hagyományozott joggyakorlatot is ugyanilyen rangúnak tekintették és ez alapján számos parancsot írtak elő a nép szá-mára, „amelyek nincsenek fölvéve Mózes törvénykönyvébe” . Bár igazán ellenségessé a keresztyénséggel és az alexandriai zsidóság által fémjelzett „populárisabb” diaszpóra zsi-dósággal szemben a farizeizmus majd csak a Templom lerombolása után vált, ennek előzményei éppen Pál korában keresendők. Az bizonyos, hogy az apostol szenvedélyesen igyekezett megvalósítani és megvalósíttatni minden zsidó által a törvény előírásait vö. Gal 1,14; Fil 3,6. A farizeusokról még annyit feltétlenül meg kell jegyeznünk, hogy alacsony létszámuk ellenére elsősorban a városokban és nagyvárosokban rendelkeztek vitathatat-lanul nagy befolyással. Ugyancsak a farizeusi kegyesség részét képezte, hogy egy civil szakmát is elsajátí-tottak annak követői, tehát megélhetésüket maguk biztosították. Erre utalásokat talá-lunk Pállal összefüggésben is (1Thesz 2,9; 1Kor 4,12; 2Kor 11,27) és az ApCsel 18,3-ból azt is megtudjuk, hogy az apostol sátorkészítő volt. Külön kell szólnunk az un. páli fordulatról és ennek előzményeiről. Ha figyelme-sen olvassuk az ApCsel 7-8 beszámolóját, úgy két motívumra feltétlenül fel kell figyel-nünk. Egyfelől a vita a hellenisták és a „héberek” között robban ki, aminek első áldozata István lesz (nevéből adódik, hogy a hellenistákhoz tartozott), majd ezt a csoportot el is ül-dözik Jeruzsálemből, ugyanakkor a 12 és a hozzájuk tartozó kör háborítatlanul időzhet a fővárosban. Az elmenekülő hellenisták Júdeában és Samáriában telepednek le és kezdik el hirdetni a Krisztust. Név szerint csak Fülöp tevékenységéről számol be Lukács, de ezekből az elbeszélésekből is jól leszűrhető, hogy missziójuk sikeres volt, sőt az is egyér-telművé válik, hogy a „héberek”, a 12 és a hozzájuk kötődő csoport ebben nem vesz részt, csupán akkor, amikor már a sikerekről hallanak. És mit tesznek – ez a második tény, amit észre kell vennünk – gyakorlatilag szentesítik a tevékenységet. Vagyis elmenve, a már megtért és megkeresztelkedett híveket, részesítették a Szentlélek ajándékában (ApCsel 8,14kk). A hellenisták mostoha sorsának oka tehát alapvetően az kellett legyen, hogy igehirdetésükben olyan véleményt képviseltek, ami nem volt sajátja még a „héber” kereszténeknek sem. Az első üldözések tehát nem általában a keresztyéneket érik Jeru-zsálemben, hanem ennek a közösségnek speciálisan a hellenista ágát. Mindennek mi kö-ze van Pálhoz? Azon túl, hogy egyetértett István kivégzésével (ApCsel 8,1), azt láthatjuk, hogy a hellenisták üldözésében vállal oroszlánrészt. Mert mit tanítottak ezek a keresztyé-nek? Ezt István védőbeszédéből tudhatjuk meg: szakítanak a zsidóság szigorú törvényfel-fogásával és a szent tradíciókkal, és megkérdőjelezik úgy a Templom fontosságát, mint a zsidó nép exkluzivitását a kiválasztottságra. Ezek azok az okok, melyek Pált elindítják az úton, hogy üldözze a hellenista keresztyéneket és éppen ezért indul el egy diaszpóra zsidó közösség felé Damaszkuszba. Az ok tehát nem is annyira Krisztus személye, ill. a Jézus-ba vetett hit volt, de sokkal inkább a törvényekkel való szakítás ténye, mint ahogyan az önvallomásaiból is kiderül (Gal 1,13; Fil 3,6), megjegyzendő, hogy ez tökéletesen beleillik abba a képbe, amit a farizeusokról láttunk, hiszen a hellenisták és később Pál is, éppen azokat az előírásokat tekintik kevésbé fontosnak, melyekre a farizeusok oly nagy hang-súlyt fektettek. A keresztyének ezzel a hitükkel ugyan az ő szemében is egy meglepő, té-velygő zsidó szekta lett volna, de semmiképpen nem egy blaszfémikus herezis hirdetője. Ugyanezt támasztja alá az Apostol önvallomása is a Gal 1,22-ben, ahol megtudhatjuk, hogy Júdea keresztyén gyülekezetei nem ismerték őt, vagyis Jeruzsálemben sem tevé-kenykedett, ami persze meglehetősen furcsán hangzik, ha arra gondolunk, Lukács mi-lyen szerepet tulajdonít Pálnak az ApCsel 22,4kk-ben. Hasonló végeredményre jutunk abban az esetben is, ha a damaszkuszi út miként-jére és hogyanjára keresünk választ. A Pált elküldő főpapnak és a mögötte álló Nagy Ta-nácsnak semmiféle joga nem volt Jeruzsálem falain kívül a rómaiak uralma alatt, de leg-alábbis olyan semmi esetre sem, hogy bárkit üldözhessen. Csak azt gondolhatjuk, hogy Pál a zsinagógagyülekezeteken belül megjelenő hellenista irányzattal szemben léphetett fel, mert ugyanakkor, mint arra fentebb utaltunk, a zsidóságnak volt bizonyos önrendel-kezési joga, mint a botozás, megvesszőzés, elüldözés és kizárás. Később maga Pál is ilyen büntetésben részesül, mint az a 2Kor 11,24k-ből kiderül. A páli fordulat tehát valóban gyökeres változást hoz Pál életében, még ha arról ő maga meglehetősen ritkán nyilatkozik is, az mindenesetre önvallomásaiból egyértelművé válik (Fil 3; Gal 1,15k), hogy azt az ószövetségi prófétákhoz hasonló módon (Jer 1,5; Ézs 49,1) éli át. Majd ugyancsak a Galata levél fentebb említett részéből az is kiderül, hogy megtérése (Kr.u. 33) után az Apostol nem Jeruzsálembe siet, hanem Arábiába, majd ismét vissza Damaszkuszba. Itt utal Pál arra (Gal 2,1), hogy felmegy Jeruzsálembe és találkozik Péterrel, mely találkozó így Kr.u. 35-re esett, majd ismét visszatér Arábiába. Arról eltérő információink vannak, hogy az apostol milyen tevékenységet folytat az első missziós útja során, pedig több mint 10 évet ölel fel ez az időszak (kb. 13)! A Galata levél csak arról szól, hogy Szíriában és Ciliciában működik (Gal 1,21). Talán éppen a szétszóratott hellenisták között mozog ebben az időben – ez persze csak feltételezés, de talán bele illik abba a lélektani vonulatba, amit Pál esetében esetleg megérezhettünk, azokat akarja segíteni, akiket eddig üldözött. A Galata levélből egyébként az is világossá válik, hogy éppen a jeruzsálemiek, tehát a „héberek”-hez fűződő kapcsolatát veszik össz-tűz alá az itt megjelenő „héber” keresztyének, megvádolva őt azzal, hogy tanításai másod-, harmadkézből való, az ellen emeli fel szavát a Gal 1-2-ben. Majd végső érvként apostoli tiszte mellett az apostoli gyűlést említi (Gal 2,1-9), amiről az ApCsel 11 is tudósít. Ettől eltérő beszámolót olvashatunk Lukácsnál (ApCsel 13-14), aki az apostol ciprusi és kis-ázsiai (Pamfilia, Pizidia) tevékenységéről is tudósít. Vajon kinek kell igazat adnunk? Jól-lehet, nem nagyon egyeztethető össze ez a beszámoló Pál önmagáról leírt tevékenységével, ugyanakkor mivel az apostol maga nem részletezi, mit tett ebben az időben, az sem ki-zárható, hogy Lukács részletesebb beszámolója is megállja a helyét. Egy biztos, az első missziós út nem az apostoli gyűlés következménye volt, hanem annak előzménye (eltérő-en Lukács beszámolójától)! Ennek tükrében a következő kronológia adható meg: Jézus halála 30 Pál megtérése 33 1. jeruzsálemi út 35 Apostoli gyűlés 48 Pál Korinthusban 50/51 Pál Efezusban 52-54/55 Utolsó korinthusi tartózkodás 55/56 3. Jeruzsálemi tartózkodás 56 Felix helyét Festus foglalja el 58 Pál Rómába érkezik 59 Pál halála 64 I./3. A páli leveleknek, mint irodalmi formának a jellegzetességei Az apostol leveleinek stílusáról szólva, mindenféleképpen előre kell bocsátanunk, hogy azok nem magánlevelek voltak, az azokban megszólaló tanítások a teljes gyüleke-zethez szóltak, az istentiszteleti alkalmakon kerültek felolvasásra. Erre utalásokat talá-lunk a levelek szövegében csakúgy (1Thesz 5,27), mint ahogyan erre utalnak az azokban megjelenő liturgiai fordulatok, ima és áldásformulák azok elején és végén, valamint az üdvözlések is. Ugyancsak a levélstílus jellegzetességei, hogy azok egy adott szituációhoz kapcsolódnak és adott személyekhez szólnak és ez még abban az esetben is igaz, ha az azokban megszólaló tanítás általános érvényű. A levél írója ennek megfelelően a címzet-tekkel közös ismeretekre és saját élete aktuális eseményeire épít (lásd 1Thesz 2,17k; Róm 15,22kk) és ami igazán bonyolítja a helyzetet, hogy ezen események hátterében csak el-vétve tűnnek fel olyan történések, amelyekről egyébként, történelmi ismereteink alapján tudunk. Éppen ez az, ami olyan nehézzé teszi ezeknek a leveleknek az értelmezését, mivel csupán utalásokra hagyatkozhatunk azzal kapcsolatban, vajon a szerző és az akkori ol-vasók mire gondolhattak tanulmányozva e sorokat. Mindez rengeteg hermeneutikai kér-dést vet fel, melyek megválaszolásához elengedhetetlenül fontos úgy a szerző, mint a kor, a címzettek és a korabeli események ismerete. Ezek figyelembevételével tudunk közelebb jutni a megértéshez, megállapítani egy levélről, hogy eredeti, Pál által megfogalmazott írás, vagy későbbi tanítványok tollából származik-e. Pál meglehetősen karakteres szerző volt, ami éppen abban jelenik meg, hogy nem irodalmár volt, nem neutrálisan tárgyalja az eseményeket, hanem saját magát közli leveleiben, így azokat megértenünk, együtt kell lélegeznünk a szerzővel és címzettjeivel. Erre feltétlenül szükségünk van, hogy a levél el-sődleges jelentését megértsük, ez kell legyen az első lépés, csak eztán következhet a má-sodik, az aktualizálás, vagyis annak a vizsgálata, mindez mit jelent nekünk mai olvasók-nak, milyen hatást gyakorol ránk, mit mond a XXI. század elején. A levelekről általában elmondható, hogy azok rendkívül közel álltak még a forráshoz, azok a viva vox evangelii hatása alatt állnak teljes mértékben, ami azt jelenti, a szóban hirdetett, a hitben hallás és engedelmesség által megjelenő Krisztus-üzenet hatása alatt, amely nem absztrakt-teoretikus reflexiókban jelent meg, hanem a megszólítottak életvalóságában. Formáju-kat tekintve a korabeli levelek konvencionális stílusjegyeit követik, de esetenként az író szándékának megfelelően el is térnek attól, erre utalnak például a meglehetősen eltérő hosszúságú és tartalmú levélrészek, melyeket Pál személyes érdekeinek megfelelően ala-kít. Ha a hellenisztikus levelekre tekintünk, az antik levélirodalomban A. Deissmann alapján két formát különíthetünk el egymástól. Az episztolát és a levelet, ill. beszél egy köztes formáról is, amire példaként a híres emberek levelezését említi, akik ha nem vol-tak naivak, tisztában lehettek vele, levelüket a címzetten kívül más is olvasni fogja. A levél alapjában véve nem egy irodalmi forma, célja, ahogyan ma is, az egymástól távol élők közötti információcsere volt („mündliche Fernsprache”). Ugyanúgy „irodalmiatlan”, mint egy bérleti szerződés, vagy egy végrendelet. Ahogyan Aristoteles megállapította, a le-vél tulajdonképpen egy fél párbeszéd, amiben egy bizonyos szerző a meghatározott cím-zetthez fordul, hogy vele valamit közöljön, vagy egy argumentativ gondolatmenet segítsé-gével befolyásolja. Ezzel szemben az episztola ugyanolyan irodalmi formának tekinthe-tő, mint a dráma, a beszéd, vagy a dialógus, csak formájában levél, de egyébként éppen a levél ellentéte. Az episztola ugyanis a nyilvánosságnak szól, piaci árú, aminek célja, minél többen olvassák, ezért környezetéből kiszakítva is érthető és nem akar mulandóvá válni – ellentétben Pál leveleivel, melyek a közeli vég várásának lelkesedésében bizonyosan nem akartak az örökkévalósághoz szólni. „A levél egy darabka élet, az episztola az irodalom-művészet teremtménye”. Ez a meghatározás persze nem feltétlenül merev határként ér-telmezendő, hiszen számos páli levél jóval hosszabb lélegzetbételű, mint a tradicionális antik levelek általában és azok privát jellege is megkérdőjeleződik, mivel főképpen kö-zösségi felolvasásra íródtak. Ugyancsak a szigorú elválasztás ellen szól Pál esetében, hogy ő számtalan alkalommal irodalmi művészi formákat is alkalmaz a leveleiben, mint az an-titézisek, tipológiák, hasonlatok stb. Éppen ezért ma is akadnak olyan tudósok, akik Pál írásait episztoláknak tekintik, ill. a két kifejezést vegyesen alkalmazzák. Ettől függetle-nül az apostol leveleire is igaz, hogy a kommunikáció egy formájának tekinthető olyan emberek között, akik térben és időben egymástól távol állnak, a levél tulajdonképpen a beszélgetést kívánja helyettesíteni. „A levél írója az irodalmi kifejezésformák repertoárjá-ból mindig azt veszi elő, ami a legjobban szolgálja a szándékolt kommunikációt”. Az antik leveleket alapvetően két további csoportba sorolhatjuk, voltak nyilvános levelek (pl. hivatalos, üzleti levelezés) és voltak privát levelek. A számtalan lehetőség kö-zül a páli levelek esetében két formát kell különösen megemlítenünk, a baráti leveleket és a filozófiai leveleket. Míg az előző a baráti szálak életben tartását szolgálta (vö. pl. 1Thesz 2,17k; Gal 4,20; Róm 1,11 stb.), az utóbbiakban tanítói és etikai részek jelentek meg és az életvezetéshez adtak tanácsokat, melyekben igen gyakran jelent meg a levél szerzője, mint példakép (pl. 1Thesz 1,6; 1Kor 11,1; 4,16k; Gal 4,12 stb.). Mindent összegezve meg-állapítható, „Pál semmilyen antik levélformát nem vesz át, de igazodik az antik levélkon-venciókhoz és önállóan variálja azokat”. Kortörténetileg ugyancsak fontos megjegyez-nünk, hogy az irodalmi levél, az episztola, nagyon elterjedt és közkedvelt volt a születő keresztyénség idejében. Ennek a közkedveltségnek éppen érdekes irodalmi státusza volt a hátterében, vagyis az, hogy nem voltak kötött formai előírásai, csupán a bevezetése és a zárása volt jellegzetes (lásd lentebb), maga a tartalmi rész szabadon variálható volt, meg-felelően a szerző céljának, bár itt is általánosságban a két fő részre osztással találkozunk főképpen az újszövetségi levélirodalmon belül: teológiai, tanítói rész és egy parainetikus rész. Különösen gyakori volt az episztola a mágikus és vallási irodalomban, csakúgy, mint a pszeudonom episztola, mely főleg a Diadochosok idején és a császárság korában volt elterjedt. II. A Thesszalonikai levelek keletkezése és a címzettek Mielőtt még részletesen belekezdenénk levelek keletkezésének tárgyalásába, min-denféleképpen előre kell bocsátanunk, hogy számos vita kapcsolódik a két levélhez. Míg az első levél esetében soha sem is volt megkérdőjelezve annak szerzője, jóllehet egyes ré-szek esetében felmerült a későbbi betoldás lehetősége (2,14-16; 5,1-11), de ma a vita kezd nyugvópontra jutni és a levelet mai formájában eredetinek tekintik. Ugyanakkor a keletkezés időpontja és így a helye körül eléggé eltérő véleményekkel találkozhatunk, csupán az a tény tűnik mindenki számára biztosnak, hogy ez az Újszövetség legrégebben keletkezett irata. Az egyik lehetőség, amit többek között W. Schmithals képvisel a levelet a harmadik missziós út idejére helyezné (együtt a másodikkal) és Efezust tekintené a ke-letkezés helyének. Ezzel szemben egy egészen korai, a levelet a 40-es évekre helyező datá-lás áll, melynek képviselői álláspontjukat a Fil 4,15-re alapozzák, mely szerint az evangé-lium hirdetésének kezdetén távozott el Macedóniából Pál, ill. arra a tényre, hogy Dio Cassius szerint a római zsidóüldözés időpontja 41 lenne. Ez a nézőpont abban látszik té-vedni, hogy Pál igehirdetésének kezdete korábbra esik, mint 41, talán ebben az esetben Pál a Filippiben töltött első időre emlékezik, valamint más forrásokból ugyancsak való-színűbbnek látszik, hogy az a bizonyos zsidóüldözés 49-re esett. Az igazság tehát e két datálás között keresendő. A 2 Thesszalonikai levél esetében már a szerző kérdése is bi-zonytalan és ehhez kapcsolódóan minden más történeti adata is a levélnek, hiszen ha nem Pál az írója, akkor ki, mikor és hol fogalmazta meg a levelet? II./1. Az 1Thesszalonikai levél Mint arról fentebb beszéltünk, Pál megtérése után eltűnik a szemünk elől, és jólle-het, a damaszkuszi élményt követően két-három évvel felmegy Jeruzsálembe és találko-zik Péterrel (Gal 1,18), majd ismét eltűnik, ill. bizonytalan, hogy pontosan merre utazik, majd csak kb. 13 év múlva tudunk róla ismét, amikor a jeruzsálemi apostoli gyűlésen védi meg igazát (kb. Kr.u. 48). Ami igazán érdekessé teszi ezt az a tény, hogy ez három-szorosa annak az időnek, amiről majd a levelei beszámolnak. Jóllehet semmi informáci-ónk nincsen arról, mit tett Pál a megtérését követő az időben, azt biztosan állíthatjuk, hogy nem a világtól elvonulva, meditálva töltötte napjait, hiszen az a kiélezett végváradalom, ami megjelenik a leveleiben (lásd éppen az 1Thesz), lelkileg nem tette lehe-tővé ezt. A hely, ahol ebben az időben Pál tartózkodik (Damaszkusztól dél-keletre) pogány terület, olyan pogány városokkal, mint Petra, Gerasa és Philadelphia (a mai Amman). A Péterrel történő találkozás utáni időszakról ismételten meglehetősen kevés információval rendelkezünk (lásd fentebb), de az tűnik a legvalószínűbbnek, hogy Pál ismételten Szíriá-ba megy, tehát vissza ugyanoda (Gal 1,21). Majd az apostoli gyűlés után kezdődik el az a szakasza Pál életének, ami már meglehetősen jól van dokumentálva, Barnabás Tarsosból elhívja Pált munkatársának Antiochiába (ApCsel 11,25kk). Antiochia Szíria fővárosa a római időkben, a harmadik legnagyobb város Róma és Alexandria után (kb. fél millió la-kos) és bizonyosan az egyik nagy gócpontja azoknak a hellenista zsidó-keresztyéneknek, akik elmenekültek anno Jeruzsálemből (ApCsel 11,19) és nem kevés pogánykeresztyén-nek is, akik a városban éltek (ApCsel 11,20kk). Ennek a szerepének köszönheti, hogy ké-sőbb, Jeruzsálem pusztulása után Alexandria és Róma mellett a születő új világegyház harmadik központja legyen. Innen indul el Pál az második missziós útjára, ami kb. másfél évig tarthatott, ke-resztül Kis-Ázsián, Troászba, Makedóniába és Görögországba. Ezen az úton alapította meg a gyülekezeteket Filippiben, Thesszalonikiben, Korinthusban és Galáciában. Lukács elbeszélése szerint Pál Troászban (immáron harmadik alkalommal) Isten utasítására dönt úgy, hogy Makedóniába induljon (ApCsel 16,6-10). Mindenféle akadályoztatásokon ke-resztül (betegség – Gal 4,13kk), végül eljut az apostol Filippibe, ahol megalapítja az eu-rópai szárazföld első gyülekezetét. A városból a via Egnatan haladva tovább jut el Thesszalonikibe, együtt Szilvánusszal (Lukácsnál Szilász) és Timóteussal (1Thesz 1,1; 2,2), ez egy igen jelentős kereskedelmi útvonal volt, amely összekötötte a birodalom nyu-gati részét kelettel. Innen talán már rögtön Rómába ment volna tovább Pál, de ebben megakadályozta, hogy üldözni kezdték a zsidók által feltüzelt pogány lakosai a városnak (ApCsel 17,5kk; 1Thesz 2,14kk; 3,1kk), így innen Béreába megy tovább kísérőivel (ApCsel 17,10). Ahonnan ismét menekülnie kell, de kísérőit hátrahagyja (ApCsel 17,13kk), Timóteus később követi Athénba, innen küldi vissza a thesszalonikai gyülekezethez, me-lyet elhagyni kényszerült (1Thesz 3,1k.6), hogy hozzon, és persze vigyen híreket. Szilvá-nusz esetében nehezebb nyomon követni utazását, elképzelhető, hogy ő Béreából egyene-sen Korinthusba ment. Hogy hol tartózkodott Pál a levél megfogalmazása idején, azt pontosan nem tudjuk, csak feltételesen következtethetünk rá, hogy vélhetőleg Korinthusban írta, mivel az ApCsel 18,5 szerint Timóteussal, akit Athénból visszaküld a gyülekezethez (1Thesz 3,1k), ismételten itt találkozik. Ennek időpontja pedig, ugyan-csak az ApCsel 18,2k beszámolójából kiindulva 50 lehetett, mivel arról olvashatunk, hogy itt találkozik Akvuilával és Priszcillával, akik valamivel korábban menekültek el Rómából, Claudius rendelete nyomán (49). Ugyanakkor az is fontos észrevétel, hogy mindennek talán még a Korinthusban levő gyülekezet megalakulása előtt kellett történ-nie, hiszen a levél végén hiányoznak a helyi gyülekezeti tagok továbbított üdvözlése, ami egyedi lenne Pál esetében (kivétel ez alól a Galata levél, az eltérő szituáció miatt). Persze ez esetben az is elképzelhető, hogy mivel missziós útja elején járt még Pál, nem igazán voltak ismerősök a gyülekezetekben, akik üdvözölhették volna egymást. Ugyancsak az ApCsel 18,12-16-ból tudjuk meg, hogy a zsidók megvádolták Gallió helytartónál. Ez a részlet azért roppant fontos a datálás szempontjából, mert birtokunkban van az un. Gallió felirat, amiből kiderült, hogy a helytartó egy éves ténykedése valószínűleg 51 nya-rán kezdődhetett. Így az 1Thesszalonikai levél keletkezési ideje 50/51-re tehető. A levél datálása azért elengedhetetlen a szöveg vizsgálatánál, mert amennyiben 40 környékére helyezzük annak időpontját (lásd fentebb), úgy a második általunk ismert le-vélig (1 Korinthusi levél 54/55) 13-14 év telt volna el és így számolhatnánk azzal, hogy közben az apostol teológiája fejlődött és ezáltal változhatott volna. Ez alkalmasint ugyan magyarázná, hogy a Thesszalonikai levélben miért nem szólalnak meg azok a témák, me-lyek a későbbi levelekben olyan fontosak, de mégsem tarthatjuk valószínűnek, hogy a ké-sőbbiekben megjelenő teológiai nézetek ne lettek volna már ekkor az apostol sajátjai. Ezt cáfolni látszanak már csak az évek is, melyeket az apostol immáron keresztyén misszio-náriusként töltött megtérése óta. Thesszalonika városa Macedónia provincia fővárosa volt (kb. 50.000 lakossal), prokonzuli székhely, ami azt jelentette, hogy szenátori provincia volt (Claudis császár /41-54/ rendelte 44-ben a szenátus hatalma alá), tehát itt közvetlenül a szenátus gya-korolta a hatalmat, ellentétben pl. Szíriával, ami császári provincia volt és élén legátus állt, aki közvetlenül a császár alá tartozott. A legkevésbé fontos provinciák élén pedig a prefektus, vagy prokurátor állt, ezek közé tartozott Kr.u. 6 óta Júdea. A várost Kr.e. 315-ben alapították a Thesszália feletti győzelem emlékére (Thessal – nike), más véle-mény szerint 316-ban alapította Cassander, Nagy Sándor hadvezére és nevét feleségéről kapta a város, aki Sándor féltestvére volt. Amikor Kr.e. 146-ban Macedónia római pro-vincia lett, Thesszalonikát teszik meg fővárossá, vagyis a római adminisztráció központ-jává. Kr.e. 42-ben a város Octavianust és Antoniust támogatta a Filippi csatánál, aminek következtében egy meglehetősen prosperáló időszak következett a város életében. De emellett kiváló földrajzi adottságainak is köszönhető (termikus öböl, via Egnatia, ill. in-nen indultak utak északra, a balkáni és Duna-völgyi területek felé), hogy gyors fejlődés-nek indult a város. Ennek megfelelően fontos kulturális szerepet töltött be és vallási köz-ponttá is vált. Az ásatások számos kultuszi helyet feltártak a városon belül, így Serapis, Isis, Dionüsszosz és Cabira tiszteletére utaló emlékeket. Emellett feltétlenül említést kell tenni a civil kultuszokról, melyek a császár tiszteletét írták elő és amit számos érme-lelet alátámaszt. Ugyanakkor legalább egy zsinagóga is volt a városban, amit ugyan ré-gészeti leletek nem támasztanak alá, de nincsen okunk megkérdőjelezni Lukács beszá-molóját (ApCsel 17,1), jóllehet csupán ez az egyetlen forrásunk e tekintetben. Ez utóbbi megjegyzés azért fontos számunkra, mert Pál missziójával elsőként itt is a zsinagógához csatlakozott pogány prozelitákat szólítja meg „szokása szerint” (ApCsel 17,2k). Ugyan-csak erre a tényre utal az is, hogy az apostol a levélben olyan stílusban beszél és olyan képeket használ, melyeket a levél korai voltából adódóan még nem határozhatott meg va-lamiféle keresztyén nyelvtörténet, viszont csak olyan emberek számára lehetett érthető, akik legalábbis a zsidó tradícióval tisztában voltak, különösen igaz ez pl. az 1Thesz 1,9k-re, a gyülekezet keresztyénné válásának bemutatására. A levélből kiderül, hogy a gyü-lekezet tagjai alapvetően pogánykeresztyének voltak (1Thesz 1,9k), de az sem zárható ki, hogy zsidó tagjai ne lettek volna, jóllehet az üldözéseket pogányoktól szenvedték el, mint ahogyan Júdeában ugyanezt a zsidóktól szenvedték el a keresztyének (vö. 1Thesz 2,14-16) és ha összevetjük Lukács beszámolójával, úgy az is megerősítést nyer, hogy a pogá-nyok a helyi zsidók bujtására kezdték el üldözni Pálékat. A gyülekezet nem lehetett vala-mi nagy a levél megírásakor, mivel az 1Thesz 5,26k szerint egy magánházban gyűltek össze. Mindezen tényekből és a páli levelek egyéb utalásaiból arra is történtek kísérletek, hogy a gyülekezetek szociológiai összetételére fényt derítsenek, de mindent alapul véve, csupán egyetlen tény állapítható meg teljes biztonsággal, a kezdeti időkben a gyülekezet-hez nem nagyon tartoztak olyan tehetős polgárok, akiknek ne kellett volna dolgozniuk a megélhetésért (vö. 1Thesz 4,11k), amiből viszont korántsem következik egyértelműen, hogy a gyülekezeti tagok főképpen kiskereskedőkből és kézművesekből álltak volna. Abban bizonyosan nem adhatunk igazat az Apostolok Cselekedete szerzőjének, hogy Pál csupán egy rövid ideig lett volna Thesszalonikiben (3 szombat). Bár az bizonyos, hogy hirtelen kellett elhagynia a még épülő gyülekezetet (2Thesz 2,17), mert a levél tanú-sága szerint az apostol még dolgozott is, csak hogy senkit ne terheljen az ottléte alatt (1Thesz 2,9), ami valószínűvé teszi, hogy több hónapig tartózkodott a városban. Ugyan-csak ezt támasztja alá, hogy a gyülekezet igencsak megerősödött, amire a levélben az 1,7-ben találunk utalást, vagyis komoly missziós központtá vált. Persze az is elképzelhető, hogy ez a kijelentés csupán egyfajta biztatásként étendő, aminek hátterében a kitartásra buzdítás áll. Ugyancsak valószínűnek vélhetjük, hogy a gyülekezet meglehetősen szegény volt. Erre természetesen nem abból következtethetünk, hogy Pál kénytelen volt dolgozni amíg ott tartózkodott, de abból igen, hogy ennek ellenére többször is anyagi támogatást kapott Fillipiből (Fil 4,16), valamint indirekt módon abból, hogy a Macedóniában levő gyülekezeteknek „a nyomorúság sok próbája között bőséges az ő örömük, és nagy sze-génységükből a tisztaszívűség gazdagsága lett” (2Kor 8,2). A kívülről érkező üldöztetések mellett, amelyek a levél írásakor még nyilvánvalóan történtek, a gyülekezetet belső kétségek is gyötörték, erre utal a levél központi témája is, az eszkathon késlekedéséről (1Thesz 4,1-5,11). Pál ebben a részben feltehetőleg a gyüle-kezet aktuális, konkrét kérdéseire ad választ, valószínűleg erre utal a szövegben három alakalommal is előforduló  (4,9.13; 5,1). A kételkedést néhány gyülekezeti tag várat-lan halála hívta életre, ez készteti arra Pált, hogy az Úr visszajövetelének idejéről és cse-lekedeteiről írjon a gyülekezetnek. A belső problémák felmerüléséből az is egyértelművé válik, ill. a hirtelen távozás tényéből adódik, hogy a gyülekezet nem rendelkezett szerve-zeti felépítéssel, a gyülekezeten belüli feladatok nem voltak tisztázva, bár ennek csírái már láthatóak (5,12). Jóllehet az alapvető keresztén tanításokkal tisztában voltak, miként kell Istennek tetsző módon élniük (4,1), miként köszöntenek majd be a végidő eseményei (5,1k), azért még akadtak hiányosságok ezen a téren is (3,5). Bizonyosan ezzel áll össze-függésben az is, hogy Pál olyan gyakran hivatkozik tanítói tevékenységére a gyülekezet-ben (1,5.9; 2,1kk.8kk.13; 3,3kk; 4,1k.9.11.; 5,2). Ebben egyértelművé válik, a levél tulaj-donképpen időbeli meghosszabbítása annak a tanítói tevékenységnek, amit az apostol el-kezdett, de megszakítani kényszerült. A levél felépítése: A gyülekezet jövője alapvetően azon múlik, hogy miként jár az úton. „Pál ezt a té-mát tárgyalja éppen úgy visszatekintve a levél megfogalmazásáig eltelt időre (ez áll az 1-3 homlokterében), mint az eljövendő időre tekintettel (ez pedig a 4-5 központi kérdése).” 1. a levél bevezetése: 1,1 felirat 1,2-3,13 I. főrész 1,2-10 köszönetnyilvánítás 2,1-12 a szerző önajánlása 2. a levél fő része (levél-korpus) 2,13-2,16 köszönet az evangélium elfogadásáért 2,17-3,13 a gyülekezet óvása az apostol távollétében 4,1-5,11 II. főrész (parainetikus rész) 4,1-12 szentségben élés 4,13-18 Üdvbizonyosság élőknek és holtaknak 5,1-11 a hívek eszkathológiai léte 3.a levél zárása 5,12-25 záró parainézis 5,26-27 köszöntések 5,28 zárás (eskathokoll) Teológiai hangsúlyok: Az 1Thesz páli szerzőségét, mint azt már említettük, a mai tudomány nem vonja kétségbe, ennek ellenére akadtak olyan kutatók, akik a levélben egyenetlenségeket véltek felfedezni, így azt több levél összekapcsolásaként értelmezték. Ez még persze nem jelen-tette azt, hogy ne Pál lett volna azok írója, csupán két különálló levelet írt volna. Az elsőt, mint ajánlást vitte volna magával Timóteus még Athénból, a második pedig Timóteus visszatérése után íródott volna. Majd ebből a kettőből komponált volna egy ismeretlen redaktor egy levelet, szétdarabolva a kettőt és elemeit áthelyezve a levélen belül (K.G. Eckart). Más úgy vélte levelünket összevetve a többi páli levéllel, hogy volt egy eredeti le-vél, amit aztán feldolgozott és kiegészített egy Lukács evangéliumához közel álló redaktor (Chr. Demke). De olyan vélemény is akadt, hogy eredetileg 5 levélről lenne szó, amit a re-daktor fel- és átdolgozott volna (W. Schmithals). Mégsem tekinthető egyik felosztási javas-lat sem kényszerítő erejűnek elfogadnunk azt, mint ahogyan eltérő élethelyzeteket sem tudunk teljes biztonsággal kitapintani a levél különböző részeinek hátterében, így a levél egységességéből indulhatunk ki. Külön kell majd említést tennünk az 1Thesz 2,14-16 értelmezésénél annak a lehetőségéről, hogy az esetleg későbbi betoldás lenne, kirohanás a zsidók ellen. A levél kiindulási pontját az 1Thesz 1,9k fogalmazzák meg, ahol egy őskeresztyén tradíció jelenik meg a levélen belül, melyet az apostol is már korábbról vesz át és alkal-maz (nyelvi sajátosságok), a gyülekezet tagjai megtértek a bálványok imádásától Istenhez és várják a mennyekből visszatérő Jézust (vö. Róm 11,26k; Fil 3,20k). A gyülekezet teoló-giai képzettsége, mint arra már fentebb utaltunk, még meglehetősen felületes, hiszen né-hány testvér halála komoly kételkedéseket és kérdéseket hív életre. Viszont ez alkalmat ad levelünk szerzőjének, hogy eszkatológiai nézeteit kifejtse. Ebben a részben is megszó-lal két korábbi tradíció, egyfelől a 4,16k-ben, másrészt az 5,2k-ben, mindkettő Jézushoz nyúlik vissza. Míg az első esetében annak tradicionális karaktere képvilágából és nyelve-zetéből adódik, a második esetében a szinoptikus evangéliumok alapján bizonyítható. Pál azt tanítja, hogy a halálesetek semmilyen hatást nem fog gyakorolni a végidők eseménye-ire, a még élők semmilyen előnyt nem fognak élvezni a meghaltakkal szemben. Hiszen ők már a világosság fiai (vö. 1QS III 13 – IV 26), tehát őket nem érheti meglepetésként ez a nap, fel vannak készülve rá. Éppen ebből a felkészültségből adódik, hogy etikusan élnek, az apostol által tanítottak szerint és Isten akaratának megfelelően (4,3kk). Külön érde-kessége a levélnek, hogy egyetlen egy ószövetségi idézetet sem tartalmaz, jóllehet abban számos zsidó tradíció megjelenik! A levél teológiai bázisát a kiválasztottság tudata adja (1Thesz 1,4; 2,12; 4,7; 5,9.24) és bár hiányoznak belőle a későbbi levelekben oly hangsúlyossá váló antropológi-ai kifejezések (), mint láthattuk, az etikai tanítás nem. De ez nem a többi levélben megszokott módon kerül kifejtésre, Pál nem érinti a törvény kérdését, mint ahogyan megigazulás tanát is hiába keressük a sorok között, hiszen a gyülekezet elhívott volta és az apokaliptikus-eszkathológiai alaphangulat az, ami a levél tanítását meghatározza. Ennek keretében, erre tekintve kell szemlélnie a gyülekezetnek az üldözte-téseket és bántásokat a környező világ részéről és a feltámadás, valamint a végidők kö-zelségének tudata kell megerősítse őket életükben és meghatározza cselekedeteiket. Nem véletlen, hogy a páli levelekben megjelenő 5  –helyből négy ebben a levélben ta-lálható (1Thesz 2,19; 3,13; 4,15; 5,23). Az apostol célja ebben a levélben nem az evangé-lium hirdetése, új hívek szerzése, vagy a tévelygők helyreigazítása, de a már meglévő gyü-lekezet megszilárdítása a hitben, hogy kiválasztottak és Isten maga cselekedett azáltal, hogy ez evangéliumát befogadták. II./2. 2Thesszalonikai levél Első pillantásra, a levelet az első folytatásaként olvasva is feltűnnek érdekes mo-mentumok a szövegben. Sok gondolat köszön vissza ránk, mindkettőre jellemző sajáto-san a végváradalom erőteljes szerepe, jóllehet a második levélben sokkal nagyobb időbeli távolság figyelhető meg ezzel kapcsolatban, mint az elsőben volt (vö. 2Thessz 2,1-12 – 1Thesz 4,13-18; 5,1-11; 1Kor 15,20-28). Sőt olyan közös elemeket is felmutatnak, me-lyek semelyik másik páli levélben nem jelenik meg: erre egy kirívó példa, az 1Thesz 2,9 átvétele a 2Thesz 3,8-ban, ahol is oly mértékű a szó szerinti egyezés, amilyenre sehol másutt nem találunk példát a corpus paulinumban, és az is megfontolandó, hogy teljesen más kontextusban kerül be a második levélbe. Az első levélben szó sincs arról, hogy ezzel példaképpé akart volna válni az apostol, de sokkal inkább arról, hogy még ennek ellenére is a fő feladatát az evangélium hirdetésében látta. Ugyancsak érdekes, hogy a felirat szó szerint megegyezik, viszont az uniformizálás egyébként egyáltalán nem jellemző Pálra. Összességében elmondható, hogy rengeteg érintkezési pont, sőt szó szerinti egyezés megfigyelhető a két levél között, de sehol nem tárgyal a levél kimondottan az elsőből vett témát. Amely megállapítás éppen akkor válik kritikussá, ha a szerző Pál és a második levél közvetlenül az első után íródott volna. A levél páli szereztetése a 19. század elején kérdőjeleződött meg, majd W. Wrede nevéhez kötődik az a máig elfogadott álláspont, miszerint a 2Thesz szerzője az első leve-let, mint irodalmi mintát használja fel, ez az irodalmi függés máig az egyik legfontosabb érv a levél peszeudoepigráf jellege mellett. Melyek azok az eltérések, ami alapján ez az állítás védhető? Alapvető eltérés figyelhető meg a levelek eszkathológiai tanításában és ezzel kapcsolatosan abban is, hogy a második levél csupán ezt az egy témát tárgyalja, ami ugyancsak idegen a páli levelektől. Míg az első levelet a közvetlen közel álló vég hatja át, ami egészen a Filippi levélig meghatározó jellegzetessége Pál tanításának (Fil 4,5b), addig a 2Thesz szerzője éppen az ellen emeli fel szavát, „mintha az úr napja már közvet-lenül itt volna” (2Thesz 2,2). Majd pontos menetrendet tár elénk a végidőkről (vö. 2Thesz 2,1-12), ami összeegyeztethetetlen az 1Thesz kijelentésével, ahol éppen az válik hangsú-lyossá (két jézusi logionnal alátámasztva 5,2k!), hogy az meglepetésszerűen, hirtelen fog bekövetkezni, ha úgy tetszik, kiszámíthatatlan módon. Ugyancsak új elemként jelenik meg a második levélben a törvénytelenség képviselője, aki Jézus ellenlábasa lesz, sőt ha-tása már ma is érezhető. Míg az első levél középpontjában folyamatosan a Feltámadott áll, a második levél központi eseménye a gonosz legyőzése (2Thesz 2,8). Hasonlóan ka-rakteres eltérést mutat az eszkathológiai gondolkodásuk is, míg a Pálra általában jellem-ző „már igen” „még nem” feszültség jellemző, a 2Thesz-ra a „még nem” „majd a jövőben” tanítás. Az apostoli szerzőség mellett állásfoglalók ezt az eltérést azzal magyarázzák, hogy más a második levél központi kérdése. Míg az első arra ad választ, hogy mi fog történni a már meghaltakkal, ill. a még élőkkel az Úr visszajövetelekor, addig a második az elnyo-mók sorsát tárgyalja a hívőkkel szemben. Ugyancsak okozhatta az eltérést, hogy Pálnak az első levél megírása után jutott tudomására, hogy erre a levelére hivatkozva tévtanítók a már beköszönt parúziát hirdetik. „Ebben az esetben a második levél az első kiegészíté-seként és precízebbé tételeként értelmezendő, mely a Thesszalonikiben felmerült újabb problémákra ad választ”. A pontos végidőbeli menetrenddel kapcsolatban a páli szerző-ség védelmezői megkérdőjelezik, hogy itt erről lenne szó, szerintük nem az a teológiai kérdés, hogy mi fog történni a végidőkben, de sokkal inkább az, hogy ki határozza meg életünk és a világ kezdetét és végét? Erre pedig mindkét levél ugyanazt a feleletet adja: Is-ten, Jézus Krisztus Atyja. A második levél bevezetőjében megjelenő (2Thesz 1,5-10) apo-kaliptikus rész ugyancsak tradicionális fordulatokkal és elképzelésekkel van tele, tartal-mát tekintve pedig sokkal kevésbé apoakliptikus, mint az 1Thesz 4,15-17. Miközben a második levél szerzője egyértelműem felhasználja az első levelet, úgy nyelvezetét, mint stílusát (egyes motívumok felelevenítése), valamint annak szerkezetét, számos olyan fordulattal él (17 alkalommal), ami sehol másutt nem jelenik meg az Újszö-vetségben, ugyanakkor hiányoznak belőle a Páltól megszokott irodalmi megoldások, mint az antithetikus megfogalmazások, diatribében álló részek és a valódi kérdések (kivétel ez alól a 2Thesz 2,5). Egyébként a mű irodalmilag egységesnek tekinthető, ami érdekes a stílussal kapcsolatban, hogy ebben a levélben sokkal hangsúlyosabban alkalmaz a szerző korai zsidó elképzeléseket a végidőkkel kapcsolatosan, ami érdekes kérdéseket vet fel, ha elfogadjuk, hogy a gyülekezet tagjai főképpen pogányok voltak. Feltűnő továbbá, hogy sokkal patetikusabb, kevésbé személyes a levél egészének hangvétele, mint az elsőé volt. Ugyancsak érdekes kérdéseket vet fel a 2Thesz 2,15 tanítása (ettől némileg eltér az 1Kor 11,2), ahol arról olvashatunk, hogy a gyülekezet tagjainak ragaszkodnia kell a ha-gyományokhoz, „amelyeket akár beszédünkből, akár levelünkből tanultatok”. Esetleg itt arra történne utalás, hogy a levél szerzője abból indulna ki, miszerint az apostoli tekin-tély többé közvetlenül nem tapasztalható meg, csupán a tradíción keresztül (hasonlóan 3,6)? A páli szerzőség védelmezői szerint a hasonlóságok abból is adódhatnak, hogy a két levél időben közel áll egymáshoz és az apostol fejében még ott visszhangoztak az első levél szavai és ők sem vonják kétségbe, hogy a 2Thesz 2,2.15 az első levélre vonatkozik. További kérdés, miért hivatkozna a második szerzője egy teljes korábbi levélre, miért nem csupán tanításokra? Vajon számíthatott-e sikerre egy autentikus páli levéllel szemben, hiszen maga a tény, hogy ezt cáfolná, feltételezi, hogy azok már ismertek és elterjedtek voltak ebben az időben. Mindez pedig felveti a címzettek problémáját is. Mert ha nem Páltól származó a levél, úgy azt nyilván nem írhatták a thesszalonikai gyülekezetnek, hi-szen ott gyorsan kiderült volna annak pszeudoepigráf jellege, ami nem lehetett a szerző célja, miközben az is egyértelmű, hogy ebben a kérdéses gyülekezetben az első levélnek kanonikus-normatív érvénye kellett legyen. Viszont az is nehezen elképzelhető, hogy ebben a kérdéses gyülekezetben csupán ez az egy levél lett volna ilyen tekintélyű, viszont ha ez nem így volt, akkor vajon miért csupán ezt használja fel a második levél szerzője. Mindezt összegezve, meglehetősen nehezen lehet elképzelni, hogy Thesszalonikitől távol, egy feltételezett gyülekezetben, ahol csupán egyetlen páli levél bírt tekintéllyel, olyannyi-ra, hogy arra hivatkozva kellene a pszeudoepigráf szerzőnek művével fellépni az ezen a levélen alapuló tévtanítások ellen. Ez esetben valószínűbbnek tűnik, hogy a második le-vél az elsőben megszólaló tanításokat akarja világosabbá tenni a Thesszalonika beli gyü-lekezet számára, ami belső támadásoknak van kitéve, melyekről az apostol tudomást sze-rez. Másrészről, ha feltételezzük Pál szerzőségét a második levél esetében, legalább ennyi-re nehéz elképzelni, hogy már ekkor a thesszalonikai gyülekezetben több apostoli tekin-télyt igénylő írás forgott volna a gyülekezeti tagok kezében, amire a második levél zárása utal. Mindebből adódóan a szerző kérdése bizonytalan. Az ismeretlen szerző esetében még az sem tűnik biztosnak, hogy Pál tanítványai közé sorolható-e, mivel esetében tel-jesen hiányzik a páli teológia kreatív alkalmazása, vagy továbbfejlesztése az új helyzetnek megfelelően, ami megjelenik pl. a Kolossé és az Efezusi levelekben. A levél keletkezésének idejéről csak egy valami állítható biztosan, a második évszázad közepén, Marcion ká-nonjában már szerepelt és ő páli levélnek tekintette. A szövegben megjelenő paruzia kés-lekedés problémájából, az abban tükröződő gyülekezeti szituációból valamint abból kiin-dulva, hogy ehhez hasonló tematikával találkozunk a 2Pét 3,1-13-ban arra következtet-hetünk, hogy a levél az 1. század végén, a 2. század elején keletkezhetett és feltehetőleg Thesszalonikától földrajzilag távol, talán Kis-Ázsiában. Mások szerint viszont a levél, mint az első aktualizálása még Pál életének idejében, vagy nem sokkal halála után kellett keletkezzen. A keletkezés helyét illetően ugyancsak nagy a bizonytalanság, talán Kis-Ázsia, vagy Macedónia jöhet szóba. A levél eredeti páli szerzősége mellett állásfoglalók szerint a levél közvetlenül az első megírása után keletkezhetett, talán néhány héttel, hó-nappal később (51-ben), amikor az első levélre még elevenen emlékezett a szerző és ebből adódóan ugyancsak Korinthusban. A levelet Pál diktálta és annak valamelyik társszerző (2Thesz 1,1) keze által kellett leíratnia, vagy valamelyik munkatárs által, de vélhetőleg Pál tudtával, hiszen folyamatosan Pál tekintélyére hivatkozik, és ezt másként teszi, mint az igazi deuteropáli, későbbi iratok. A második levélben négy alkalommal is találkozunk utalásokkal egy másik levélre, levelekre. Érdemes ezt a kérdést is alaposabban körüljárni, hiszen vannak, akik ebben támadást vélnek felfedezni az első levél ellen, az bizonyos, hogy ezekből az utalásokból valamiféle kép nyerhető arról, hogyan vélekedett a szerző más levelekről. A 2Thesz 2,2-ben egy olyan levélről olvashatunk, amelyet Páléknak tulajdonítanak. Hogy valóban ők ír-ták-e, az a szövegből nem derül ki, de az mindenféleképpen, hogy ez alapján sem ve-szítheti el a gyülekezet a józanságát és nem rettenhet meg. A következő helyen, a 2Thesz 2,15-ben a levél ismét egyes számban áll, és az abban, valamint a tanításokban megszó-laló hagyományokhoz a gyülekezet tagjainak szilárdan ragaszkodniuk kell. Itt már sokkal nagyobb biztonsággal állítható, hogy az első levélről van szó, viszont akkor a 2,2-ben nem lehetett arról szó, hiszen ez esetben ellentmondana önmagának a levél szerzője. A har-madik utalással a 2Thesz 3,14-ben találkozunk, ahol arra figyelmeztetik a gyülekezet tagjait, hogy ha a levélben foglaltaknak valaki nem engedelmeskedik, azt jegyezzék meg, intsék meg és szakítsanak meg vele minden kapcsolatot. Az 1Thesz 4,8-ban hasonló megfogalmazással találkozunk, ott is arról olvashatunk, hogy aki a leírt (elhangzott?) ta-nításokat megveti, az Istent magát veti meg. Ebben az esetben tehát a leírtak, magára az előttünk levő levélre vonatkoznak, mindkét levél esetében. Negyedik alkalommal akkor találkozunk a szóval, és ezúttal többes számban szerepel, amikor a levél szerzője, vagy Pál maga arról ír, hogy Pál saját kezű aláírása (vö. 1Kor 16,21; Gal 6,11) a jel, ami hite-lessé teszi az adott szöveget (2Thesz 3,17) és ezzel együtt minden olyan szöveget, levelet, ami valóban tőle jött a gyülekezetnek. Ha feltételezzük, hogy ez az utalás nem támadás az első levél ellen, ahol ugyanis nem szerepel semmiféle ilyen saját kezű aláírás, akkor nyil-ván éppen a második levél hitelességének védelmében írattak le ezek a sorok és a kitétel általánosságban ítéli el a pszeudó leveleket – ezzel azt is állítjuk egyben, hogy az itt sze-replő többes számú forma nem lehet érv a levél kései keletkezése mellett, mondván, íme több páli levél is már a gyülekezet birtokában volt. Mindebből az tűnik ki számunkra, hogy csupán egy helyen vonatkozhat a szöveg az első levélre! Az első helyen, ahol kritiku-san említődik egy levél, nem tudhatjuk bizonyosan, hogy valóban az 1Thesz-ról van szó, vagy sem. Viszont a második helyen bizonyosak lehetünk abban, hogy az első levélről van szó és ez esetben a szöveg annak tekintélyét óvja. Így kijelenthetjük, a második levélnek nem volt célja, bárki is írta azt, hogy az első levél tekintélyén csorba essen, azt nem tá-madja, legfeljebb az azon alapuló téves tanításokat. Továbbra is kérdés marad azonban, hogy miért választja a levél írója kiindulási pontjául – feltételezve, hogy nem Pál a szerző – az első levelet. Erre W. Trilling három támpontot talál: egyfelől, a második levél alapve-tően csak egy témát tárgyal, így egy rövid páli levelet vett alapul. Másodsorban, az első levél minden más páli levélnél részletesebben tárgyalja a paruzia kérdését. Harmadrészt pedig, az apostol tekintélye jó esélyt jelentett az új levél befogadására is a gyülekezetek körében. A levél felépítése: 1. a levél bevezetése: 1,1-2 felirat 1,3-12 köszönetnyilvánítás 2. a levél I. fő része: 2,1-12 parúzia az Antikrisztus megjelenése után 2,13-14 köszönet a kiválasztásért 3. a levél II. fő része 2,15-3,15 parainetikus rész 4. a levél zárása: 3,16 áldás 3,17.18 zárás (eszkathokoll) Teológiai hangsúlyok: A levél nyilvánvalóan egy erőteljes támadás ellen védekezik bizonyos tévtanítók ré-széről, akik az Úr napjának eljövetelét hirdetik. A gyülekezetben ezek a tanítások nem ta-lálnak elutasítást, mivel ők maguk is tapasztalják az üldözéseket a környezetüktől, amit alkalmasint a végidők kezdeteként foghattak fel, arról nem is beszélve, hogy maguk is er-re az időszakra vártak, hiszen ez az, amiről Pál is beszélt, még ha annak eljövetelét ki is tolta a közeljövőbe. A szerző válasza erre a tévtanra meglehetősen erőteljesen elutasító, az Úr visszajövetelét a későbbi jövőbe helyezi és addig a hívők életét a gonosztól támadott-nak ábrázolja (ez megfigyelhető az első levélben is), ami ugyancsak megfelel a korai ke-resztyén, ill. kortárs zsidó elképzeléseknek (vö. Ha






Ingyenes honlapkészítő
Profi, üzleti honlapkészítő
Hirdetés   10
Végre értem amit angolul mondanak nekem, és megértik amit mondok.

KÖSZÖNÖM NOÉMI!