Bejelentés



Pótor Imre dr. habil. honlapja
Mindig tedd meg, amit meg tudsz tenni. Ez teszi értékessé az életedet. Köszöntöm honlapomon!

MENÜ










Veress László lp. A LELKÉSZ ÉS AZ ANYAGIAK (Nagyvárad, 2003. április 24.) Egy emlékkel és egy vízióval kezdem. Az emlékem teológus diákkorom első évéhez kötődik. Egyik évfolyamtársammal, a téli szesszió végén egy kis tanulmányi kirándulásra utaztunk, s meglátogattunk egy apró, eldugott faluban élő lelkipásztort. Addig közelről falun szolgáló lelkipásztort nemigen láttam, igaz, városit se sokat ismertem, így őszinte kíváncsisággal vártam a találkozást. Kíváncsiságomat csak fokozta, hogy társam sokat mesélt erről a lelkipásztorról, annak tudásáról és komoly felkészültségéről. Nyúlós, csöpögős, hideg téli végi idő volt, nehezen vágtunk át a tengernyi sáron, míg végre beléptünk a hatalmas, kívülről lenyűgöző parókiába. Itt ért az első megrázkódtatás: a zárt, üvegezett verandán nyüzsögtek a szárnyas háziállatok, alig lehetett megközelíteni a konyhát. Megközelítettük mégis. A konyhába belépve ért a második sokk: egy nem túl nagy helyiségben összezsúfolódva volt az egész család: a lelkész az ágyon hevert – talán beteg volt –, az asszony éppen főzött, a gyerekek ott játszottak a földön. Ment a tévé; meleg, gőz és nyomasztó, fülledt levegő volt odabent. Látszott, hogy az egész család úgy van berendezkedve, hogy a telet így kell, hogy eltöltsék: összezsúfolva, egyetlen szobában – a konyhában. Néztem, hogy hova ülhetnék le, amikor felpattant a konyhaajtó – én voltam a hibás, mert nem tettem elég jól be – és besirült a konyhába néhány tyúk, s látszólag senkit sem zavarva nyugodtan körbejártak a konyhában, míg végre, nagy későre ki nem hajtották őket. A lelkész észrevette döbbent csodálkozásomat és megrökönyödésemet. Felém fordult, és nagyon komolyan azt kérdezte: „Mit bámulsz? Azt hiszed, te másképp leszel majd vele? Valamiből meg kell élni! Nézd majd meg magad tíz év múlva!” A vízióm pedig a következő: valamilyen okból számos lelkész van együtt. Talán „partnerhilfét” osztanak, vagy a lelkészek érdekvédelmi szövetsége hívott össze bennünket, a Romániai Református Egyház lelkipásztorait. Amíg mi csöndesen beszélgetve várunk az előadóra, megjelenik egy keleties ruházatú férfi. Bemutatkozik: ő Silás, és Pál börtönben írott levelét hozta nekünk. Ez érdekes! Nekünk ír? Éppen nekünk? Létezik, hogy az apostol egyenesen hozzánk szól, és nemcsak azokhoz, akiknek mi az ő leveleit magyarázzuk? Leülünk. Minden szem a küldöncön függ. Néma csend. A küldött pedig olvasni kezd: „Semmit ne tegyetek önzésből, hiú dicsőségvágyból… Az az indulat legyen bennetek, ami Krisztus Jézusban is megvolt, mert ő Isten formájában nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel… (Fil 2, 1-6) Egymás terhét hordozzátok, így töltsétek be a Krisztus törvényét!” (Gal 6, 2). Néhány másodperc döbbent csend után megmozdulnak a lelkészek. Szólni szeretne mindenki. Egyikük, egy helybeli lelkész ezt mondja: Testvéreim, rég feltűnt nekem, hogy egyre kevesebben jönnek el ezekre az értekezletekre. Eddig mindig csak arra gondoltam, hogy milyen trehányak ezek a vidéki lelkészek: ők éppen úgy elhagyhatnák dolgaikat, mint én, és eljöhetnének ők is. Most jöttem rá, hogy egyáltalán nem mindegy 500-600 kilométert megtenni, és 1 millió lejért utazgatni, vagy egy tízezer lejes buszjeggyel eljönni ide. Igazságtalannak tartom ezt az egyenlőtlen teherhordozást. Szolidaritást vállalok ezekkel a távoli lelkészekkel: leteszek ide 100.000 lejt hadd legyen olyan valakié, aki távolról jött. Sajnálom, hogy csak ennyit tehetek, de az én pénztárcám hatalma is véges… Erre aztán, mintegy jeladásra megindulnak a helybeli és közeli lelkészek. Percek alatt összegyűl annyi pénz, hogy egyformán el lehet osztani a terheket. Ahogy azt Pál sugallta. Másvalaki azt mondja: sokszor hallottam már, tudomást szereztem a lelkészi jelentésekből arról, hogy számos gyülekezetnek nincs külföldi testvérgyülekezete. Eddig azt hittem, hogy ez csak a lelkész ügyességén, vagy ügyetlenségén múlik. Most hasított először a belém a felismerés: azokat a remek kapcsolatokat, amelyek révén az általam pásztorolt gyülekezetben javítottuk a templomot, parókiát, gyülekezeti otthont, egyebeket építettünk, én is csak örököltem az elődömtől, nem nekem kellett loholnom a hollandok után, jöttek azok maguktól is. Az a tervem, hogy az egyik állandó segélyezőnket átirányítom egy kisebb, nyomorultabb gyülekezetbe, oda, ahova az elmúlt 13 esztendőben nem jutott még segély… Ismét másvalaki ezt mondja: Én a magam hollandjairól nem tudok lemondani, mert olyan közös projektünk van, amit nem lehet „csak úgy” felfüggeszteni. De a saját forrásainkból is fel tudok karolni egy kisebb gyülekezetet, egy olyant, ahol a lelkész csak több hónapos késéssel tudja felvenni a fizetését. Ez a felszólaló rendíti meg a legjobban az összegyűlteket. Egymás után állnak fel, mind ugyanezzel az ajánlattal. Aztán valaki megtöri ezt a sorozatot. Ezt mondja: 13 kongruám van, többről nem, de kettőről lemondok olyan gyülekezetek javára, ahol nincs a lelkésznek sem, vagy ahol a „keretből” nem jutott a kántornak. Azt a két alkalmazottat amúgy is tudom fizetni… közel egymilliárd lejes pénztármaradványunk volt az idén. Nem folytatom. Azt hiszem, már ennyi is eléggé élesen jelzi, hogy méhkasba nyúl, aki ehhez a témához nyúl. Ám úgy érzem, hogy erről a kérdésről nem szabad „szőrmentén” beszélni. De forradalmat sem akarok kirobbantani. Ősrégi igazságokat, Krisztusi igazságokat fogok elmondani, és még csak nem is új fényben. Három szempontból vizsgálom meg a lelkész anyagiakhoz való viszonyát: 1. Miből élek meg, mint lelkész? 2. Mit tehetek – anyagi szempontból – gyülekezetemért? 3. Mi tehetek a kollegámért? 1. Miből élek meg, mint lelkész? Meglehet, némelyek máris fintorognak, hogy ezzel a kérdéskörrel kezdem, és közbeszólnának, hogy egy lelkész számára sose az legyen az első kérdés, hogy miből fog megélni. És talán igazuk is van. Ha mi nem hisszük, hogy mennyei Gazdánk nekünk is kirendeli a mindennapi kenyeret, akkor milyen jogon tanítjuk ezt híveinknek? Még ma is igaza van Ravasz Lászlónak, aki egyik teológiai tanévnyitó beszédében nem kevés iróniával arra inti az ifjú teológiai hallgatókat, hogy nagyon fognak csalódni azok, akik azért jöttek a teológiára, mert azt gondolják, hogy a papság legzsírosabb megélhetési lehetőség. Ő már 1928-ban arra hívta fel a figyelmet, hogy a jóléti hullámra hamarosan papi pauperizmus fog következni, és ennek ma – részben – szenvedő alanyai és tanúi is vagyunk. Részben, mondom, mert elég lenne – mondjuk – egy rövid sétát tenni a közeli parkolókban és megnézni, hogy ki milyen autóval érkezett ide, s máris új fényben látnánk a lelkészi jövedelmet és nagy püspökünk által megjósolt papi nélkülözést. Nyilvánvaló, hogy egyes fajta autókra a lelkészi jövedelemből nem futja. Sőt, másfajta autókra sem. Viszont megkérdezhetnénk, hogy ki mikor vásárolt utoljára könyvet, és milyen értékben? Bizony nagy a távolság a 800 milliós gépkocsitól a „valamiből meg kell élni” kétségbeesett szorongásáig. Ebben a kérdésfeltevésben többről van szó, mint a mindennapi kenyérről. Amikor tehát arra a kérdésre keresem a választ, hogy miből él meg a lelkész, akkor nemcsak arra a különbségre gondolok, ami a 10 millió lejes és a 2 millió lejes lelkészi fizetés között van; nemcsak az olyan eltérésekre gondolok, hogy míg némelyek teljes közköltségét a gyülekezet állja, addig mások arra kényszerülnek, hogy a telet egyetlen szobába összezsúfolódva töltsék el. Inkább arra gondolok, hogy egyik-másik kollegánk a lelkészi munkája mellett, némelykor annak rovására, 1001 más dologgal is foglalkoznia kell, hogy valahogy megéljen. Röviden: ebben a kérdésfeltevésben leginkább arra a feszültsége célzok, ami a létminimum és a dúslakodás, a nyomor és tobzódás között feszül. E különbségek mellett nem szabad szemforgató módon elmenni. Tehát: miből él meg a lelkész? Méltó a munkás az ő táplálékára (Új fordítás: kenyerére, Lukács: jutalmára, 10, 7) – mondja Jézus (Máté 10,10), amikor kiküldi tizenkét tanítványát. Különös paradoxonnal találkozunk ebben a beszédben: „Ingyen kaptátok, ingyen adjátok… Ne szerezzetek se aranyat, se ezüstöt, se rézpénzt az övetekbe… mert méltó a munkás az ő táplálékára.” Vagyis ne szerezzetek jövedelmet, hanem elégedjetek meg a jövedelmetekkel. Ez a különös Jézusi paradoxon indíték arra más vallású testvéreinknek, hogy az ingyenesen végzett lelkipásztori-igehirdetői szolgálat tanát innen vezessék le. A neoprotestánsok némelyike szerint a lelkész nem végezheti pénzért szolgálatát: a lelkészi szolgálat mellet kell, hogy legyen egy „tisztességes” foglalkozása is. Mint például Pál apostolnak, aki büszke volt arra, hogy saját kétkezi munkájából élt meg, és nem szorult rá a gyülekezetek könyöradományára. Vádolnak is minket ezek a vallásos csoportosulások, hogy béresek vagyunk, és nem szolgák. Sőt, nemcsak a neoprotestánsok akadnak fenn ezen a kérdésen, hanem szemmel láthatóan a református Takács Béla is, aki Mesterségek és foglalkozások a Bibliában című művében egyetlen sort sem szentel arra, hogy leírja, miből éltek az Ószövetség idején a papok. Mintha azt akarná ezzel üzenni ő is, hogy a papi pálya nem mesterség, nem is foglakozás, tehát nem megélhetési forrás, hanem valami olyan légies hivatás, amiről egyszerűen szentségtörés lenne megélhetés- fizetés- és pénz viszonylatában beszélni. Íme, még néhány nyomós érv arra, hogy ezzel a kérdéskörrel kezdjem: miből él meg Isten elhívott szolgája, a református lelkész? Talán látszik már, hogy pontosan ebben a kérdéskörben olyan támadásoknak vagyunk kitéve, amelyekben lelkészi méltóságunk forog kockán. Nyilvánvalóan helytelen megközelítés az, amikor Jézus parancsát némelyek úgy értelmezik, hogy az a lelkészi munkáért végzett javadalom ellen szól. Jézus tanítását éppen Pál apostol így értelmezi: „Nem tudjátok-e, hogy akik a szent dolgokban munkálkodnak, a szent helyből élnek, és akik az oltár körül forgolódnak, az oltárral együtt veszik fel a részüket? Eképpen rendelte az Úr, hogy akik az evangéliumot hirdetik, az evangéliumból éljenek meg” (1Korinthus 9, 13-14). Az őskeresztyénségben tehát egyaránt elfogadott volt mindkét lehetőség. De az előbb vázolt mai ellentmondásos állapotokig igen hosszú és kacsaringós volt az út. A római katolikus egyház fokozatosan az egyház külső pompájára helyezte a hangsúlyt, annyira hogy az ateista államban állandó vesszőparipája lett a kommunista ideológusoknak, hogy a renyhe papok a nép vérén híztak meg. Ezzel szemben forradalmi újítást hozott a reformáció. A protestáns ortodoxia és nagy patrónusaink nagyon komolyan vették, hogy a lelkész az evangéliumból éljen és ne másból. A Geleji kánonok (1649) határozottan megtiltják, hogy a lelkésznek más foglakozása is legyen a lelkészi hivatása mellett. De megtiltják többek között azt is, hogy a lelkészek parókát viseljenek – amit akár a felesleges flancolás, az anyagi jólét ízléstelen lobogtatásának tilalmaként is fel lehet fogni. De sorok között arról is árulkodnak ezek a törvények, hogy micsoda mély különbségek voltak már akkor a lelkészi jövedelmek között. Régi nagy patrónusaink is szívügyüknek tekintették, hogy a lelkészek a lelkészi munkából éljenek, élhessenek(!) meg, és ne kényszerüljenek arra, hogy szétforgácsolódjanak más elfoglaltságokon – például gazdasági ügyeken. Az olthévízi eklézsia története jól példázza a változó világ kihívásait, és az arra adható lehetséges válaszokat. Az 1700-as évek elején, amikor az olthévízi református gyülekezet is megszületett, még létezett az ún. Pia Fundatio, egy olyan pénzalap, amely biztos megélhetést nyújtott a kisebb gyülekezetekben szolgáló lelkészeknek is. Így történhetett, hogy a kicsiny, néhány tucat lelket számláló hévízi gyülekezetbe is szívesen ment bárki, és így sikerült mindig jól felkészült lelkészekkel betölteni a hévízi református lelkészi állást. Erre a korabeli viszonyok között igen nagy szükség is volt. Persze nem akarom úgy beállítani a dolgokat, mintha a lelkészeknek nem foglalkoztak volna gazdasági dolgokkal is. Nyilván senki nem tiltotta, és nem számított megbotránkoztatónak soha, ha valaki állattartással, vagy borászattal egészítette ki jövedelmét, de igen nagy a különbség van a lehetőség és a kényszer között. Nagy a különbség a szőlészettel is foglakozó tudós Bod Péter, és azon kései utódja között, aki 20 éven keresztül egyáltalán nem kapott fizetést, és így arra kényszerült, hogy – a román lakosság nagy megbotránkozásra – a falubeliek szőlőjének permetezéséből tartsa fenn magát. És még nagyobb a távolság innen azokig a trágyába elmerült lelkészekig, akik az 1700-as években Hermányi Dienes József, a két világháború között pedig Szabó Dezső élceinek állandó céltáblái voltak. Úgy tűnik, a lelkészi jövedelmek viszonylatában gyökeres változás akkor következett be, amikor 1809-ben leértékelték a pénzt, és a Pia Fundatio pénzalapja egyik napról a másikra elveszett. Ebben a megváltozott helyzetben csak a nagy létszámú, és azon eklézsiák maradtak meg jól jövedelmezőnek, amelyek tekintélyes földtulajdonnal, erdővel, szőlővel rendelkeztek. Mai ésszel mérlegelve különösnek tűnik, hogy Bethlen Kata egyetlen hold földet sem hagyott a hévízi egyházra, s így az egykori nyugodt lelkészi állással kecsegtető Olthévíz Erdély egyik legszegényebb egyházközségévé vált. Erdély-szerte romlott a helyzet, és nőtt a parókiák közötti jövedelmi különbség az 1848-es forradalmat követően. Amikor Nagy Péter püspökké választása után (1866) bejárta Erdélyt, elszörnyedt a tapasztaltakon. Az akkori 563 parókiából 352-ről állapította meg, hogy még a létminimumot, évi 300 forint jövedelmet sem tudtak biztosítani a lelkésznek. Hévíznek akkoriban évi 330 forint jövedelme volt. Hogy megélhessenek, az akkori lelkészek állandó segélykérő levelekkel bombázták a Megyei- és Igazgatótanácsot, míg egyikük kérte, hogy engedjék meg neki, hogy megélhetése érekében még egy állást, a postamesterit is betölthesse. Vonakodva bár, de megengedték neki. Attól kezdve a hévízi lelkészi állás együtt járt a postamesteri teendők ellátásával. 1895-ben aztán olyan új lelkész jött hévízre, akinek gazdagságáról legendákat mesélnek még ma is. Fiumében nyaralt, és Budapestről, külön postakocsin hozatta a kávét magának. Nyilván nem az eklézsia által biztosított lelkészi jövedelemből gazdagodott meg, hanem abból a lehetőségből, ami a lelkészi állással járt. Több tucat juhot, marhát, lovat, bivalyat tartott, és ezekből folyt be a mesés vagyon. Az a korszak ez, amikor Szabó Dezső igen keményen beszélt arról, hogy a Teológiának „Nem szabad trágyapapot nevelnie… [olyat] Aki csak az anyagba építi magát, reggeltől estig trágyát hord, tehén-fart vakar, szénát kaszál, tyúkok tojó hajlamát kémleli, hasznos irányba tereli bikája fajfenntartó készségeit, ad, vesz, spórol, megtakarít, gyümölcsöztet. Annyira eltávolodik minden kultúrától és könyvtől, hogy elhomályosul emlékezetében a vita tárgya: a Talpra-magyart jelentette ki a Jehova a Sion hegyén és a Bibliát szavalta el Petőfi a Múzeum párkányán, vagy megfordítva? Mikor az Emberfia kiontott vérét, megtöretett testét nyújtja a lélekben szomjas hívőnek, azt mérlegeli magában, hogy a zsidó vagy a szövetkezet fog többet adni a hízójáért?” Tévednénk azonban, ha azt gondolnánk, hogy korai elődöm a lelkészi munka rovására gazdálkodott. Jó lelkész volt! Az ő idején épült a kántori lak és – az annak idején korszerűnek számító parókia. Egyházukat nagyon szerető, bibliaolvasó egyháztagokat nevelt, akik erejükön felül áldoztak és adakoznak még ma is az egyházközség fenntartására. Hozzánk csak nagyon lagymatagon csöpög a külföldi segély, csak egy kis felesleget kaptunk innen-onnan. Amit megvalósítottunk, azt többnyire önerőből értük el, egyháztagjaink rendkívüli adományaiból. A legutóbbi pénzügyi vizsgálatunkon a számvevő lelkész egyszer csak letette szemüvegét, és ezt kérdezte: - Hogy csináltad ezt? – Mit? – kérdeztem, mert azt hittem, hogy megint talált a kákán egy csomót. – Hát, hogy ennyi rendkívüli adományod van. – Sehogy – válaszoltam – semmi különöset nem teszek azon kívül, hogy megköszönök minden egyes adományt. Elődeimnek köszönhetem, hogy adakozó gyülekezetet neveltek. Ezt én is igyekszem fenntartani. Tavaly év végén, egy nálunk sokkal nagyobb gyülekezetnek gyűjtöttünk segélyt. A lelkész a 311. nyugtát vágta le nekünk. Mi a 711-nél tartottunk ugyanakkor. * Megpróbálom összefoglalni az elmondottakat, és néhány következtetést levonni. A lelkészi jövedelmek között igen nagy különbségek voltak mindig. Voltak „zsíros”, és voltak nyomorgó parókiák. A patrónusok letűnte után nagyon kevés kivételtől eltekintve, nem volt egy olyan központi gondolat, amely odafigyelt volna arra, hogy a lelkészek jövedelme között ne legyen olyan nagy különbség. Annak idején Szász Domokos püspök jó érzékkel alapította meg körlelkészségeket. Szórványközpontokat alakított ki, az ide helyett lelkészeknek 800 forintnyi fizetést állapított meg akkor, amikor még mindig 300 forint volt a minimálbér. Kiváló, lehetőleg fiatal lelkészekkel töltötte be ezeket a helyeket. Fizetésük biztosítása érdekében létrehozta a közalapokat. Ezzel szemben a közelmúltban kialakultak a büntetető helynek számító egyházközségek. Ezekben a lelkész magára maradt anyagi gondjaival. A központi szervezés hiánya, és az a gyakorlat, hogy a gyülekezetnek kellett eltartania a lekészt, éles különbségekhez vezetett. A nagy gyülekezetek lelkészei elvileg sokkal nagyobb jövedelemhez juthattak, egyszerűen azért, mert többen fizették a kepét, többen fizettek rendkívüli adományokat. A falvakon a lelkész egyéni tehetségre volt bízva az, hogy miként boldogul. Ezért, az elmúlt néhány évszázadban – akár a külső körülmények kényszerítő hatására, akár egyszerűen csak azért, mert remek lehetőség nyílt rá – kialakult a lelkészi állásnak egy jellegzetes képe: a falusi pap egyszerre volt lelki- és tehénpásztor; a Mennyei Gazda hű szolgája, és földi szőlősgazda is, aki ha jól forgolódott, nem panaszkodhatott az anyagiakra. Ezt a lelkész-képet majdnem mindenki el is elfogadta. Aki szólt ellne, nem a szorgalmas munkálkodást ítélte el, hanem azt a lelkületet, ami a gazdasági munkával járt: a földi dolgokban, az önös érdekekben való veszélyes elmerülést. Úgy érzem, nekünk sincs jogunkban ítéletet mondani e lelkészek fölött. Vallom, hogy a „méltó a munkás a maga jutalmára” jézusi alapvetés nemcsak a lelkiekre, hanem az anyagiakra is vonatkozik. Hiszem, hogy a fáradozást a mennyei Gazdánk megjutalmazza. Anyagiakban is. Ez a hagyományos lelkészi modell mára eltűnőben van ugyan, de helyenként még mindig él. Helyét mind városon, mind falun felváltotta a „káeftés” és az ócska rongyokkal kereskedő lelkész képe. Amennyire természetes és magától értetődő, sőt esetenként kívánatos volt egykor a tehénpásztor lelkipásztor, éppen annyira természetessé és magától értetődővé, sőt kívánatossá vált az, hogy ma a lelkésznek valamilyen KFT-je legyen, és abból éljen, sőt ha lehet, abból tartsa fenn az egyházközséget is. Ez az új lelkészi modell a lehetőségek és a szemlélet megváltozásával, valamint egy bizonyos kényszerhelyzetből jelent meg. Más szóval, elfogadjuk, hogy a lelkésznek lehet mellékfoglalkozása is. Legfennebb arról beszélhetünk, hogy vannak olyan foglalkozások, amelyek nem illenek túlságosan a lelkészi munkához. Ismerek – igaz, nem református – kocsmáros lelkészt is. Ezen túlmenően, úgy tűnik egyenesen kívánatos is, hogy a lelkész ne az egyházfenntartók terhére jusson jövedelméhez. Két okból. Egyrészt azért, mert elszegényedő egyháztagjaink egye nehezebben tudják hordozni az anyagi terheket. Ugyanakkor egyre többen érzik azt, hogy jobb anyagilag függetlennek lenni az egyháztagoktól, mert a vadkapitalizmus gondolatvilága elérte az egyháztagokat is. Ma még csak egy-két gyülekezet presbitériuma meri kimondani: „A papat én fizetem, tegye azt, amit én mondak”, de meglehet, holnap ugyanezt az egyházi főhatóságnak fogják a szemébe vágni. A lelkészek megélhetésének biztosításában egykor a patrónusok játszottak fontos szerepet. Ma újra vannak patrónusaink, de ezek már nem itthoni mágnások, hanem külhoni jó szándékú emberek: hollandok, svájciak, egyebek… Nem tudom, hogy meddig számíthatunk a segítségükre. Jó lenne, ha a saját lábunkon is meg tudnánk állni, de támogatókra mindig szükség lesz. Különösen a kisebb gyülekezetekben van szükség a támogatókra, illetve a támogatás rendszerének átgondolására, mert az egye inkább elnéptelenedő gyülekezetek már valóban nem képesek a lelkészt eltartani. Szembe kell néznünk azzal is, a ma még nagynak nevezett gyülekezetek holnapra elsorvadhatnak. Úgy gondolom, nem várhatjuk meg, míg például a marosvásárhelyi gyülekezetek Olthévíz méretűre olvadnak. Jó lenne, ha itthon nőne fel az a vállalkozóréteg, akik úgy, mint egykor a grófok, támogatnák az egyházakat. Addig is el kell fogadnunk ezt a megváltozott világot, és együtt örülnünk azokkal, akiknek a munkájában Isten földi jutalmazásának is tanúi lehetünk. Istennek hála, hogy olyan jól „forgolódó” lelkészeink is vannak, akik külföldi segítséggel, egyetlen lej hazai segély nélkül hoztak létre szórványközpontokat, és úgy tudnak eltartani 70 gyermeket, hogy fenntartásunkért nem károsodik meg közölünk senki. Van olyan lelkészünk még az iraki újjáépítésben is részt vehet. Ám mindezen pozitívumok mellett ma egy különös folyamatnak vagyunk a tanúi. Egy re inkább elanyagiasodik a világ, amelyben élünk, és ebben a szép, új világban mindent megbocsátanak, csak az anyagi sikertelenséget nem. Sőt, ma ott tartunk, hogy mind a papi, mind pedig a laikus körökben egyenesen deviánsnak tartják azt, akinek nincsenek pénzügyi sikerei. A csupán „hagyományos” lelkészi munkát végzőket lenézik, és még kisebb az árfolyama a tudományoknak élő lelkésznek. Még a 90-es évek elején mondta egyik – azóta már nyugdíjas – esperesünk: „Nincs szükségünk tudós lelkészekre.” Ez a kijelentés akár korszakhatár is lehet. Azóta vannak autókereskedéssel foglakozó ösztöndíjasok. Régebb néhány gyülekezetben az első lelkészválasztási szempont az volt, hogy a papnak lehetőleg látszódjon ki a slicce a szószékből. Ma már vannak olyan 1100 lelkes gyülekezetek, ahol nem kíváncsiak ara, hogy hogyan prédikál lehetséges új lelkészük, ők már helyből „jó üzleti érzékkel megáldott” papot keresnek. Olyat, aki úgy, mint az előző, a helybeliek megterhelése nélkül javítja majd meg a templomot. Nos, lehet, hogy én vagyok a deviáns, de akkor is ki kell mondanom: jaj annak az 1100 lelkes gyülekezetnek, amelyik nem képes önerőből megjavítani templomát, és amelyik már indulásból úgy gondolkodik, hogy ez nem is az ő feladata. Kialakult az a fajta verseny, ami a gomba módra szaporodó gyülekezeti házak építéshez vezetett, mert „építőnek” ma már csak azt a lelkészt nevezik, aki vasba, betonba épít. Jellemző példa: külföldi segítséggel elkezdik valahol egy apró gyülekezetben a monumentális gyülekezeti otthon építését. Egyszer csak valamilyen okból elzárják a külföldiek a csapot. Ott marad a ház torzóban. Mit lehet tenni? Levelet kell írni lehetőleg mindenhova, oda is, ahol még a kétszobás parókiát sem sikerült még rendbe tenni. Mintha a lelki építés nem is lenne ma igazán fontos. Nemrég egyik lelkésztársunk egy kis prédikációs kötetet adott ki. Az Erdélyi Egyházkerület egyik nagymogulja, így kommentálta ezt: „Na, nézd meg mekkora marha! Mire ér ez rá!” Szemünk láttára ficamodik ki ez a világ. Ennek az anyagias világnak köszönhető, hogy ma már némelyek számára valóban nem úgy tevődik fel a kérdés, hogy „méltó a munkás a maga jutalmára”, hanem vannak, így kérdeznek: „Lélek, Lélek, de miből élek?” Így történhet meg, hogy van, aki így beszél a régi patrónusok helyébe lépett külföldi segélyezőkről: „Régen a papok a teheneket fejték, most a hollandokat fejjük”. Ma már nem számít jó lelkésznek az, aki nem ügyeskedő, akinek munkája nem anyagi gyarapodásban látszik meg. Nemrég egy lelkésztovábbképzőn egy idősebb lelkészkollegával beszélgettem, aki megkérdezte: „Na, hogy vagytok?” Szerettem volna beszámolni neki örömeinkről és sikereinkről, az egyre gyarapodó templomlátogatókról, diák- és felnőttkórusunk sikereiről, de ő közbevágott: „És mondd Lacika, neked még mindig nincs autód? Hogy lehet az, hogy te, aki annyi nyelven beszélsz, és annyi külföldi kapcsolatod van, annyira tökéletlen vagy, hogy nem udvaroltál ki tőlük egy autót?” Most már értitek, hogy miért a gépkocsi példájával kezdetem ezt a gondolatsort. Ez lett a szemünkben az ügyesség és a hűséges szolgálat legfőbb fokmérője. Kicsi vagyok ahhoz, hogy bárki fölött is ítéletet mondhassak. De azt ki kell mondani, hogy az egyházat nem a kalmárkodás, nem az üzlet, nem a biznisz, nem a vas és nem a beton tartotta meg, hanem Isten Igéje, és az Ő kegyelme. És olyan lelkészek, akik valóban az Ige magvát hirdették. Gondoljunk például arra, hogy Nagy Péter (+ 1884) püspök Zilahon elmondott igehirdetése után 1000 forintot találtak a perselyben, ékszerekkel együtt. Egyedül az isteni kegyelemnek köszönhetjük azt, ő anyagiakban is megmutatja hozzánk való szeretetét. De az eredményt nem lenne szabad összetévesztenünk a céllal. Éppen ezért el kell néha gondolkodnunk azon, hogy vajon mennyire hasznos gazdagságunkat fitogtatni. Amikor az egyik marosmenti gyülekezetbe a legátus olyan autóval érkezett, amelynek kicsi kormánykerekét lebilincselt kézzel is forgatni lehet, akkor alig gyűlt egy kis legátum, mert az atyafiak úgy gondolkodtak, hogy akinek ilyen autóra telik, annak nincs szüksége az ő fityingjeikre. 2. Mit tehetek anyagi szempontból gyülekezetemért? Ez a második kérdés, ami foglalkoztat. Annyira szorosan összefügg az elsővel, hogy nem is lehet a kettőről egymástól elválasztva beszélni. A gyülekezeti tagok anyagi jólététől – bizonyos mértékig – függ az én anyagi megélhetésem is. Nyomasztó: az egyre súlyosabbá váló elszegényedés, a sok munkanélküli. Sokan érezhetjük azt, hogy a kor parancsszavát: az emberek többsége már nem csak az evangélium kenyerét, hanem a kenyér evangéliumát várja tőlünk. Mi tehetünk? Én csak csodálattal állhatok azok előtt, akik ezen a téren nagyot alkottak. Bárcsak ezt a fajta karizmát vásárolni is lehetne! De mivel ezzel a karizmával nem születik mindenki, talán egy központilag átgondolt terv segítene a legjobban. Valami olyasmire gondolok, mint ami Szász Domokos püspök idején történt, aki jó érzékkel helyezte el a kicsi egyházi tőkét olyan vállalatokban, amelyek a század végén gyors fejlődést ígértek. Így hamarosan megtízszereződött a tőke. Persze ez nem kockázatmentes vállalkozás. 1897-ben rossz részvényeket vettek, a tőke 2/3-a elveszett. Ezért a püspököt súlyosan elmarasztalták. Ebbe roppant bele. Vagy valami olyasmire gondolok, mint az unitárius egyház Nagy Nővére, a SORA. Ez olyan hasznot hoz testvéregyházunknak, hogy az unitárius gyülekezetek alig kell némi központi járulékot fizessenek. Az olthévízi unitárius gyülekezet 150 lélekkel többet számlál, mint a református. De míg mi a tavaly 10 millió lejt fizettünk, ők megúszták 1 millió lejjel, és ezt önszántukból fizették. Ugyanakkor ennek a sokszorosát kapják évente a Nagy Nővértől. Úgy tudom, eredetileg a Bethlen Kata Diakóniai Központot is valami hasonló céllal hozták létre Kolozsváron. Legalábbis a név erre utal, mert Bethlen Kata 52 erélyi gyülekezetről gondoskodott. De nem tudom, hogy ez a Kata hozott-e már gyülekezeteknek némi hasznot. Inkább nem, mert néhány évvel ezelőtt azt mondta valaki, hogy ezt a központot inkább Szafirának kellene elnevezni. Egy biztos: gyorsaknak kell lennünk. Amíg nem késő. Jézus egy különös példázatban int erre. A hamis sáfár példázatában arról beszél, hogy világ fia sokszor ügyesebb nálunk. Gyorsan reagál a változó körülményekre. Mint a brókerek a börzén. Istennek hála, vannak lelkészeink, akik ezt meg tudják tenni. De mi lesz a sorsa azoknak, aki nem születtek ilyen karizmákkal? Ezért még egy kérdést kell felvetnem: 3. Mit tehetek kollegámért? Miből él a kollegám? És miből él a kollegám gyülekezete? Vajon egy olyan világban, amelyben deviánsnak tartják azt, aki nem boldogul, vajon érdekli-e egyáltalán a lelkészi társadalmat, hogy miből, és hogyan él a másik? Például a Kárpátokon túli szórványokban? Vagy Kóboron? Gondolkodtak-e ezen a nagyvárosi lelkészek, avagy azok, akiket a nyugatiak teletömtek már minden föli jóval? Érdekli-e az egyházi főhatóságot, hogy miként boldogulnak a 100-110 lelkes gyülekezetben szolgáló lelkészek? Néhány hónappal ezelőtt az ENSZ világméretű felmérést készített. A feladat a következő volt: Kérjük, ha akarja, mondja el őszintén véleményét a világ többi részén uralkodó élelmiszerhiány lehetséges megoldásáról. A felmérés teljes kudarcot vallott, ugyanis a megszólítottak többsége nem értette a feladatot. Vagyis: Afrikában senki sem értette, mi az, hogy „élelmiszer”. Kelet-Európában senki sem értette, mi az, hogy „őszintén”. Nyugat-Európában senki nem értette mi az, hogy „hiány”. Kínában senki nem értette, mi az, hogy „vélemény”. Közép-Keleten senki sem értette mi az, hogy „megoldás”. Dél-Amerikában senki sem értette, mi az, hogy „ha akarja”; s végül az Egyesült Államokban senki sem értette, mi az, hogy „a világ többi részén”. Egy vállalkozó kedvű hazai újságíróban felmerült a kérdés: Vajon mit válaszolnának Romániában erre a kérdésre? Egy egyszerű papírra egy ENSZ fejlécet eszkabált, s elindult találomra egy tömbházba. Becsengetett egy ajtón. A feltett kérdésre ezt a választ kapta: – A világ többi részén? Miért csak a világ többi részén? Talán nálunk kolbászból van a kerítés? Mindig is így volt, velünk ezek sosem törődnek… mindig csak „a világ többi részével” foglalkoznak. Vajon milyen eredményre jutna az ENSZ, (vagy valamilyen egyéb szervezet), ha a Romániai Református Egyházak lelkészei között végezne valamilyen hasonló felmérést? Vajon hogyan válaszolnának a hazai lelkésztársadalom lelkészei, ha a faladat, mondjuk, ez lenne: Kérjük, ha akarja, mondja el őszintén, mi a véleménye a többi gyülekezet és többi lelkészkollegája nélkülözésnek lehetséges megoldásáról. Nem merem megkockáztatni egy lehetséges felmérés valószínű eredményét. De az „antropológia kicsi empirikus ördögöcskéje” nem hagyott engem sem nyugodni s néhány kollegámnak feltettem ezt a kérdést. A válaszok ilyenszerűek voltak: Internettel, központfűtéses parókiával, nyugati autócsodával s egyebekkel megáldott lelkészek nem értettek, mi az, hogy „nélkülözés”. Nyugatiak által sűrűn látogatott, nyugati pénzen épített, kacsalábon forgó parókiában élők nem értették mi az, hogy „megoldás”. De a legtöbben azt nem értették, hogy mit értek a többi lelkész alatt. Ilyenszerű értetlenkedő válaszokat kaptam: Hogyhogy a többi lelkész? Hogyhogy a többi gyülekezet? Hát nem vagyok én elég nyomorult? Nem nélkülöznek eleget az én gyülekezeti tagjaim? Én gondolkodjam a más baján? Távol legyen tőlem, hogy hét lelkipásztor véleményét kivetítsem az egész lelkészi társadalomra. Már csak azért sem tehetem, mert kaptam egészen építő válaszokat is. Sőt, a közelmúlt, és a jelen is, néhány megrendítő példával is szolgált. Annak az esperesnek az érdekében, aki 20 évig egyetlen lej fizetést sem kapott, kolozsvári lelkészek, amolyan Patnerhilfe-módra gyűjtöttek össze némi fizetést. Vajon képesek vagyunk-e ma ilyen összefogásra? Ha arra gondolok, hogy a 90-es évek elején egy hasonló kérdést már elutasított a lelkészi társadalom a kárpátokon túli szórványokat gondozó lelkészekkel kapcsolatban, akkor kissé elszorul a torkom. De van egészen friss, és jó példánk is: egyik lelkészünk segélykérő levelére egyetlen egy helyről 100 millió lej segély érkezett. Így is lehet! Apostoli parancsunk van arra, hogy a szegényebbeket felkaroljuk. Pál apostol a korintusiakat arra kérte, hogy lelki gazdagságukat váltsák anyagiakra: adakozzanak a jeruzsálemi szegények megsegítésre. Peresze: nem veszélytelen arról beszélni, hogy a magad gazdagságából – ami te is csak úgy kaptál – juttass másoknak is. Szegény Palme, svéd miniszterelnök abba halt bele, hogy megpróbált tenni valamit a gazdag Észak és a nyomorgó Dél közötti anyagi különbség kiegyenlítése érdekében. Az ilyenszerű felhívásokra azonnal jelentkeznek azok, aki úgy érzik, hogy megrövidülnek, ha szűk környezetükön kívül más érdekében tenniük kell valamit. Az egymáson való segítés hellyel-közel, baráti alapon, működik is. Ám ez nem maradhat partizánakció. Ugyannak az Úrnak, ugyan annak az egyháznak vagyunk a szolgái, ugyannak a Pásztornak vagyunk a bojtárai, és ugyanaz volt az Alma Matere mindnyájunknak. Nem lehet közömbös számunkra a másik ember sorsa, és nem maradhat közömbös számunkra lelkésztestvérünk sorsa sem. Istennek hála, van egy érdekvédelmi szervezetünk is, ami ezt a feladatot magára vállalhatná. Néhány egyszerű példával mutatom be, hogy mit is tesz egy-egy érdekvédelmi szervezet a tagjaiért. Magas labdákat dobok fel, inkább csak azért, hogy gondolkodjunk a lehetőségeinken. A pedagógusok gyerekei – 50%-os árkedvezményt kapnak a bentlakásokban Táborba is kedvezményesen mehetnek. Ennek mintájára miért ne lenne megoldható például az, hogy az egyházi bentlakásokban – mondjuk – a lelkészek gyermeki is 50%-os kedvezményt élvezzenek? Ezt elérni – érdekvédelmi siker lenne. A különböző szakmák érdekvédelmi szövetségei egy egész sor kedvezményt juttatnak alkalmazottaiknak. A vasutasok érdekvédelmi szervezete, a RENEL, a DISTRIGAZ, mindegyik kiharcolt valami sajátos kedvezményt az alkalmazottaknak. Az egyik ingyenes utazási lehetőségeket, a másik olcsóbb villanyáramot, a harmadik olcsóbban számlázott fölgázt biztosít. A diákok érdekvédelmi szervezete is kiharcolta az olcsóbb utazás lehetőségét. Persze a teológusokra ez nem érvényes. A sajátságos kedvezményeket nekünk kell kiharcolnunk magunknak. Például. A lelkész munkaeszköze a könyv. Vajon a lelkészi fizetésből havonta hány könyvet vásárolhat egy lelkész? Sokat elárul a könyvvásárlás jelenlegi állapotáról, hogy az Erdélyi Egyházkerületben nemrég kötelezővé tették, hogy minden 500-nál nagyobb lélekszámú egyházközségek kötelezően meg kell megvásároljanak bizonyos könyveket. A kisebbeket nem kötelezik vásárlásra, ami azt is jelenti, hogy mintegy hivatalosan is elismerték, hogy a kicsiknek nincs, nem lehet még erre is pénzük. De, mégis, mi legyen akkor a kis gyülekezetekkel? Nekik nem kell a lelki táplálék? Csak kérdezek: Nem lehetne akkor ajándékba adni nekik? Még tovább: úgy tudom a kerület iratterjesztésében évek óta hevernek az eladatlan-eladhatatlan könyvek. Meg vagyok győződve: ha valamit ilyen hosszú idő alatt nem lehetett eladni, akkor ezután sem lehet majd. Nem lehetne ezt szétosztani azok között, akik nem tudnak már könyvet is vásárolni? Még tovább: Ha a kicsi gyülekezeteknek nem lehet elég pénze könyvtárgyarapításra, akkor ez azt is jelenti, hogy az ott szolgáló lelkésznek sincs, hiszen kis gyülekezetben kisebb a jövedelem. Érdekvédelemi sikernek tartanám, ha a RORLÉSZ ebben az ügyben tenne valamit. Kiharcolhatná például azt, hogy minden lelkésznek joga legyen évi – mondjuk – egymillió lejt az egyházközség pénztárából felvenni arra, hogy könyveket vásároljon magának. Más: ha el lehet ugyan fogadni azt, hogy a jövedelmünk között különbség van, de úgy érzem, nem lehet olyan magától értetődő dolog az, hogy a kényszerű kiadások után kinek mennyi maradhat meg. Vannak egyházközségek, ahol tejesen magától értetődő, hogy a 10-12 milliós lelkészi fizetés mellet a gyülekezet állja a lelkész teljes közköltségét is. Máshol a lelkésznek kemény harccal kellett ezt kivívnia. De igen sok helyen a havi gázszámla a havi lelkészi fizetéssel egyenlő, és előfordul, hogy a kemény és hajthatatlan presbitériummal szemben a lelkésznek nincs esélye arra, hogy erre a célra valami kiegészítést is kapjon. Ezért egyetlen szobába összezsúfolva tölti el családjával a telet. Csak azt ne mondja valaki, hogy a tehetetlen, pipogya lelkészek vannak ilyen helyzetben. Nem biztos, hogy a könyöklés érdem. De miért kell büntetéssé váljon egy nagy parókia? És miért kell minden létfontosságú kérdésben kitéve legyünk annak, hogy a nemes presbitériummal alkudozzunk? Az egyházkerület nem alkudozik velünk a központi járulék kérdésében. Ami azt jelenti, hogy – úgymond – nekünk kell tartanunk a hátunkat, amikor az értetlenkedő presbitériumnak megmagyarázzuk, hogy miért kell a központnak olyan sokat fizetni. Nem lehetne megtenni – mondjuk viszonzásul – azt, hogy kimondják: a lelkésznek ALANYI jogon jár a fűtés, világítás, telefondíj kompenzálása. Az unitáriusok ebben is megelőztek már minket. Vajon megkárosodnának a sok milliárd lejes bevétellel rendelkező nagy egyházközségek, ha létrehoznának egy alapot az ilyen helyzetek orvoslására? Megismétlem: isteni parancsunk van arra, hogy egymás anyagi gondjaira is odafigyeljünk. Óriási dolog, ha gyülekezeteinkért tenni tudunk valamit, de senki nem fogja megtenni helyettünk azt, amit egymásét, körön belül, cégen belül kell megtegyünk. Hiszem, hogy meg lehet oldani a gazdag gyülekezet – szegény gyülekezet, dúskáló lelkész – nyomorgó lelkész közötti különbséget, anélkül, hogy a kezdeményező Palme, svéd miniszterelnök sorsára jusson, vagy anélkül, hogy ez a megoldás a gazdag gyülekezetek kényszerű leépüléséhez vezetne. A mi Urunk az ötezrek megvendégelésben példát mutatott arra, hogy miként kell ezt elkezdeni. Egy egyszerű mozdulat szükséges: az Ő kezébe kell letenni, és hagyni, hogy ő rendelkezzen anyagi ügyeink fölött. Ha az ő Lelke oszt, akkor nem károsodik meg senki, jól lakhat mindenki. Ha a korabeli Palesztina lakosságának lehetséges létszámát tekintem, akkor az gyakorlatilag azt jelentette, hogy minden gyülekezetben kellett legyen egy olyan, aki személyesen részesült a megszaporított kenyerek csodájából. Hiszem azt is, hogy akkor a vendégség után azért maradt meg csak 12 tele kosár, mert üres kosár nem volt több, és nem azért, mert öt kenyeret, és két halat kellett szétosztani. Ha 24 üres kosár lett volna, mind a 24 megtelt volna. De nekünk a 12 is jelkép. A teljességet jelképezi. Senki nem maradhat étlen és megrövidítve ott, ahol ez Jézus Lelke oszt. És ha mi is így osztanánk, akkor lehet, hogy Pál szavai ránk is érvényesek lesznek: Ti vagytok az én örömöm! Ti vagytok az én koronám! (Fil 4,1) Olthévíz, 2003. január 14 – április 21. ----- http://mek.oszk.hu/04100/04187/04187.htm Szent Ágoston vallomásai Fordította: Dr. Vass József TARTALOM Első könyv Az első könyv tartalma I. FEJEZET Isten maga biztat minket maga dicséreteire, de ehhez hit kell, meg igyekezet. II. FEJEZET Benned az isten, akár akarod, akár nem. III. FEJEZET Isten egészen ott van, ahol van, de semmi alkotás egészen be nem fogadhatja. IV. FEJEZET Gyarló beszéd Isten fölséges mivoltáról. V. FEJEZET Töredelmes bűnvallomással Istent hívogatja. VI. FEJEZET Csecsemőkoráról beszél s megmagyarázza Isten örökkévalóságát. VII. FEJEZET Bűn árnyékozza csecsemőkorunkat. VIII. FEJEZET Elmondja, hogyan tanult meg beszélni. IX. FEJEZET Gyermekkorában igen szeretett játszani, tanulni nem. Sok verést kapott, de haszontalanul. Panaszkodik, hogy a tanítók bottal nevelnek. X. FEJEZET Megvallja bűnét, hogy játékos kedve miatt hátramaradt a tanulásban. XI. FEJEZET Súlyos betegségében meg akar keresztelkedni. XII. FEJEZET Szülei jót akartak vele, de igazán jóra Isten igazította szándékukat. XIII. FEJEZET Az alapvető oktatás nagy értékét fejtegeti. Ő azonban jobban szerette a latin költők meséit. XIV. FEJEZET Nem szeretett görögül tanulni, mert kényszerítették. XV. FEJEZET Hálálkodik, hogy Isten később mindent jóra fordított. XVI. FEJEZET Keményen ostorozza azt a szokást, hogy a tanulókat pogány istenek foszlott erkölcseiről szóló mesékkel tanítják nyelvre és irodalomra. XVII. FEJEZET Egyik iskolai dolgozatának sikere. XVIII. FEJEZET Felpanaszolja, hogy a művelt emberek jobban törődnek a nyelvtan szabályaival, mint Isten törvényeivel. XIX. FEJEZET Maga is ilyen volt. Elszámolja serdülőkora bűneit. Vallja, hogy igen veszedelmesek, mert együtt nőnek az emberrel. XX. FEJEZET Magasztalja Istent a gyermekségében vett jókért. Második könyv Az második könyv tartalma I. FEJEZET Ifjúsága bűneit takargatás nélkül meg akarja vallani. II. FEJEZET Igen belemerült a testi vágyakozások örvényébe. III. FEJEZET Anyja aggodalommal nézte feslettségét, s intette is a jóra, ő azonban megvetette az asszonyi szóbeszédet. IV. FEJEZET Elmentek gyümölcsöt lopni. V. FEJEZET Minden bűnnek van valami oka-foka, csábító ereje. VI. FEJEZET Keresi, mi volt neki kedves a lopás bűnében. Tetszett, mert tilalmas volt. VII. FEJEZET Minden tisztaságunk Isten adománya. VIII. FEJEZET Tetszett neki az a lopás, mert többedmagával cselekedte. IX. FEJEZET Egyedül nem követte volna el; maga példáján látja tehát, mennyit ártanak a gonosz társak. X. FEJEZET Vágyakozik Isten tiszta világossága után. Harmadik könyv A harmadik könyv tartalma (371-373) I. FEJEZET Karthágóban tisztátalan viszonyok közé keveredik. II. FEJEZET Színházban keres szórakozást. Kutatja, mi az igazi részvét. III. FEJEZET Gonosz vágyakozásai még a templomban sem szünetelnek. Tanulás és viselkedés dolgában jobb, mint társai. IV. FEJEZET Kezébe kerül Cicero valamely munkája. Első lépés a megtérés útján! V. FEJEZET A Szentírást egyszerű nyelvezete miatt félredobja. VI. FEJEZET Megismerkedik a manicheusokkal. VII. FEJEZET Keresi az igazságot, de nem találja. A manicheusok elbódították, de a maga oktalansága is igen akadályozta. VIII. FEJEZET Minden erkölcs alapja Isten törvénye. Ami ezzel ellenkezik, az bűn. IX. FEJEZET Nem minden bűn egyforma; figyelembe kell venni a szándékot is. X. FEJEZET Egynémely manicheus ostobaságról. XI. FEJEZET Édesanyja vigasztaló álomlátása. XII. FEJEZET „Lehetetlen, hogy ennyi könny magzatja elpusztuljon!” Negyedik könyv A negyedik könyv tartalma (373-382) I. FEJEZET Áttekinti a most következő évek sok-sok tévelygését. II. FEJEZET Tanulmányait befejezte s maga is tanítani kezd. Bevallja bűnös viszonyát. III. FEJEZET A csillagjósokhoz szegődik s bölcs oktatás sem tudja tőlük eltántorítani. IV. FEJEZET Egyik ifjúkori barátja súlyosan megbetegszik s a szentkeresztség után meg is hal. Ágoston szörnyű fájdalma. V. FEJEZET Keresi, miért talál az ember megnyugvást a könnyekben. VI. FEJEZET Gyásza miatt szinte az életét is megunja. VII. FEJEZET Otthagyja szülővárosát. VIII. FEJEZET Karthágói barátai megvigasztalják. IX. FEJEZET Az igazi barátságnak Isten az alapja. X. FEJEZET Mulandó a világ, nincs benne pihenésünk. XI. FEJEZET Istenhez igazodjunk, ne a hervadó világhoz. XII. FEJEZET Ösvény az élet s boldogtalan az ember, ha nem Isten hírével jár rajta. XIII. FEJEZET Könyvet ír a szépségről. XIV. FEJEZET Elmélkedés a közvéleményről. XV. FEJEZET Sem a szépnek, sem a rossznak forrását nem tudja megtalálni. XVI. FEJEZET Vallomást tesz nagy tehetségéről, de búsan kérdezi mi jóra használta? Ötödik könyv Az ötödik könyv tartalma (383-384) I. FEJEZET Az egész teremtés Istent dicséri. II. FEJEZET Isten kezét semmi bűnös el nem kerülheti. III. FEJEZET Faustus manicheus püspökkel megismerkedik. Szól a tudósok elvakult gőgjéről. IV. FEJEZET Isten legyen minden tudományunk fundamentuma. V. FEJEZET A manicheusok tudatlanságáról. VI. FEJEZET Sokat várt, keveset kapott Faustustól. VII. FEJEZET Faustusban csalódván elhidegül a manicheusoktól. VIII. FEJEZET Anyja akarata ellenére Rómába költözik. IX. FEJEZET Súlyosan megbetegszik. X. FEJEZET Lélekben egészen elszakad a manicheusoktól, de nem bízik az Egyházhoz. XI. FEJEZET Újra érdeklődni kezd a Szentírás iránt. XII. FEJEZET Panaszkodik a tanítványok gonosz szokásai miatt. XIII. FEJEZET Milánóba költözik s megismerkedik Ambrus püspökkel. XIV. FEJEZET Ambrus hatása alatt külsőleg is elszakad a manicheusoktól. Hatodik könyv A hatodik könyv tartalma (374-385) I. FEJEZET Mónika megérkezik Milánóba s megtudja, hogy fia megszabadult a manicheus tévelygéstől. II. FEJEZET Csudálja édesanyja jámbor engedelmességét az Egyház iránt. III. FEJEZET Ambrus püspök nagy elfoglaltsága. IV. FEJEZET Ambrus előadásai nyomán Ágoston lelke kezd világosodni. V. FEJEZET Megérti, hogy hit nélkül nem boldogulhat. VI. FEJEZET Részeg koldussal találkozik, s elmélkedik a boldogságról. VII. FEJEZET Alypiust visszatartja a cirkusztól. VIII. FEJEZET Alypius újra megtévelyedik. IX. FEJEZET Alypiust tolvaj gyanánt elfogják. X. FEJEZET Alypius dicsérete. Nebridius hozzájuk csatlakozik. XI. FEJEZET Leírja sok szomorú töprengését. XII. FEJEZET Alypius és Ágoston vitatkozása a nőtlen és nős állapotról. XIII. FEJEZET Sok sürgetés után Ágoston mátkát választ. XIV. FEJEZET Barátaival együtt remeteségbe akar húzódni. XV. FEJEZET Ágyasát elbocsátja, de másikat szerez. XVI. FEJEZET Fél a haláltól és Isten ítéletétől. Hetedik könyv A hetedik könyv tartalma (385-386) I. FEJEZET Panaszkodik, hogy Isten elgondolásánál nem tudott szabadulni a kiterjedés fogalmától. II. FEJEZET Nebridius erős bizonysága a manicheusok ellen. III. FEJEZET A bűn gyökerét megtalálja a szabad akaratban. IV. FEJEZET Megérti, hogy Isten nem lehet romlandó. V. FEJEZET Hogyan próbálta megmagyarázni a rossz eredetét? VI. FEJEZET Kiábrándul a csillagjósokból. VII. FEJEZET Leírja kutató lelke szörnyű vívódásait. VIII. FEJEZET Az Úr irgalmassága megkönyörült rajta. IX. FEJEZET A Platón-féle bölcselők könyveiben az Igére vonatkozó gondolatokat talál. X. FEJEZET Kezdi megérteni Isten igazi mivoltát. XI. FEJEZET Isten a létezés tökéletessége és forrása. XII. FEJEZET A rossz nem valami különálló valóság. XIII. FEJEZET Minden teremtmény jó, s az egész világ Isten dicséretét énekli. XIV. FEJEZET Isten végtelen, de nem a mi testi fogalmaink szerint. XV. FEJEZET Ami van, azért van, mert Isten akarja (vagy engedi). XVI. FEJEZET A bűn az akaratnak Istentől való elfordulása. XVII. FEJEZET Megmutatja, hogyan találja meg az emberi értelem Istent. XVIII. FEJEZET Krisztus a mi lelkünk üdvössége. XIX. FEJEZET Nem volt tisztában az Ige megtestesülésével. XX. FEJEZET A bölcselők írásaiban megokosodott, de jobb nem lett. XXI. FEJEZET Megtalálja a Szentírásban az életet igazító igazságokat. Nyolcadik könyv A nyolcadik könyv tartalma (386) I. FEJEZET Elégedetlensége folyton növekszik. Elmegy Simplicianushoz tanácsért. II. FEJEZET Victorinus rétor megtérése. III. FEJEZET Elmélkedik az öröm természetéről. IV. FEJEZET Miért nagyobb az öröm, ha kiváló emberek térnek meg? V. FEJEZET A bűnös szakadás rettentő hatalma. VI. FEJEZET Ponticianus nevezetes látogatása és elbeszélése. VII. FEJEZET Ágoston heves küzdelme önmagával. VIII. FEJEZET Keserű szemrehányásokkal illeti magát. IX. FEJEZET A megtérést a lélek azért halogatja, mert akarata nem teljes. X. FEJEZET Erős bizonyságot köt a manicheusok azon állítása ellen, hogy a jónak is, rossznak is külön természete volna bennünk. XI. FEJEZET Leírja nagy viaskodását testi indulataival. XII. FEJEZET Titkos szót hall és megtér. Kilencedik könyv A kilencedik könyv tartalma I. FEJEZET Hálálkodik Isten irgalmasságáért. II. FEJEZET Elhatározza, hogy rövid ideig még megmarad tanító székén. III. FEJEZET Kedvesen emlékezik Verecundusra és Nebridiusra. IV. FEJEZET Cassiciacumban végzett munkája. Hogyan töltekezett Dávid zsoltáraival. V. FEJEZET Ambrus püspöktől megkérdezi, mit olvasson a Szentírásból? VI. FEJEZET Alypiussal és Adeodatussal együtt megkeresztelkedik. VII. FEJEZET Egyházi ének a milánói templomban. Szent Gervasius és Protasius ereklyéi. VIII. FEJEZET Ágoston elmondja anyja élettörténetét. IX. FEJEZET Mónika szelíd okossága. X. FEJEZET Beszélgetése anyjával az örök boldogságról (386 november 13.) XI. FEJEZET Szent Mónika halála. XII. FEJEZET Ágoston nagy fájdalma. XIII. FEJEZET Imádkozik anyja lelki üdvösségéért. Tizedik könyv A tizedik könyv tartalma I. FEJEZET Isten a lélek erőssége. II. FEJEZET Azért tesz vallomást, hogy még jobban elforduljon bűneitől. III. FEJEZET Felteszi a kérdést, miért tárja fel lelke jelen mivoltát? IV. FEJEZET Reméli, hogy a jók imádkoznak érte. V. FEJEZET Csak Isten ismeri egészen az emberi lelket. VI. FEJEZET Mit szeretünk Istenben? Hol találjuk meg az Urat? VII. FEJEZET Miután végigkérdezte az egész világot, önmagát veszi vizsgálat alá. VIII. FEJEZET Megállapodik az emlékezőtehetségnél s fejtegeti annak hatalmas terjedelmét. IX. FEJEZET Nemcsak érzéki, hanem értelmi ismereteinket is az emlékezet őrzi. X. FEJEZET Az elvont fogalmak nem érzékelés eredményei. XI. FEJEZET Megmagyarázza a tanulás és tudás folyamatát. XII. FEJEZET A matematikai fogalmakról. XIII. FEJEZET Az emlékezet a saját működésére is emlékezik. XIV. FEJEZET Érzelmeink emlékét az emlékezet megőrzi, de nem örül, vagy szomorkodik miattuk. XV. FEJEZET Kutatja az ismeretek emlékezeti alapját. XVI. FEJEZET Mi alapja van a feledés fogalmának? XVII. FEJEZET Túlmehet-e az emlékezeten, mikor Istent keresi? XVIII. FEJEZET Amit elvesztettünk, az emlékezet segélyével találjuk meg. XIX. FEJEZET Hogyan emlékszik vissza az emlékezet arra, amit elfelejtett? XX. FEJEZET A boldogságot ismerni kell, hogy vágyódhassunk utána. XXI. FEJEZET Keresi a boldogság ismereteinek alapjait. XXII. FEJEZET Az igazi boldogság a lélek öröme Istenben. XXIII. FEJEZET Az ember természetes vágyódással szereti az örömet is, az igazságot is, de mindegyiket gyakran rossz helyen keresi. XXIV. FEJEZET Isten ismerete bent van az emlékezetben. XXV. FEJEZET Hogyan van Isten az emlékezetben? XXVI. FEJEZET Az igazság gyökerén találja meg Istent. XXVII. FEJEZET Isten a legfőbb szépség. XXVIII. FEJEZET Nyomorúság a földi élet. XXIX. FEJEZET Isten ad erőt a kísértések ellen. XXX. FEJEZET Megvallja állapotát az érzéki kísértésekkel szemben. XXXI. FEJEZET Megvallja állapotát a mértékesség dolgában. XXXII. FEJEZET Szól az illatok élvezetéről. XXXIII. FEJEZET Hogyan viselkedik a hallás élvezetei dolgában? XXXIV. FEJEZET A szemek kívánkozása. XXXV. FEJEZET A kíváncsiság kísértései. XXXVI. FEJEZET A büszkeség kísértései. XXXVII. FEJEZET Hogyan viselkedik dicsérettel, ócsárlással szemben? XXXVIII. FEJEZET A büszkeség még az erényt is felhasználja kísértésre. XXXIX. FEJEZET Milyen nagy veszedelem az elbizakodottság? XL. FEJEZET Újra végigjáratja elméjét azon az úton, amelyen az értelem eljut Istenhez. XLI. FEJEZET Miért szakadt el a lélek Istentől? XLII. FEJEZET Azokról, akik az ördöggel cimboráskodnak. XLIII. FEJEZET Az Úr Jézus a mi egyetlen szabadítónk, benne van minden reménységünk. Tizenegyedik könyv A tizenegyedik könyv tartalma I. FEJEZET Istennek nincs szüksége vallomásunkra, mert ismeri minden gerjedelmünket. Mégis kitárja szívét - szeretetből, - alázatosságból. II. FEJEZET Sok fogyatkozása között nagy szóval kiált segedelemért Istenhez, hogy az Írást hiba nélkül érthesse és magyarázhassa. III. FEJEZET Isten a Szentírás tekintélyének erőssége. IV. FEJEZET A teremtett világ bizonyságot tesz Alkotójáról. V. FEJEZET Isten a világot semmiből teremtette. VI. FEJEZET A teremtő ige nem lehetett valami időben elhangzó parancs. VII. FEJEZET Elmélkedik az Örök Igéről. VIII. FEJEZET Az Ige, a mi égi Tanítómesterünk. IX. FEJEZET Az Úr bölcsessége szívünk titkos látogatója. X. FEJEZET Működött-e Isten a világ teremtése előtt? XI. FEJEZET Isten örökkévalóságához nincs köze időnek. XII. FEJEZET A teremtés előtt Isten kifelé, vagyis teremtő módon semmit nem cselekedett. XIII. FEJEZET A teremtés előtt nem volt idő, mert ez maga a teremtmény. XIV. FEJEZET Az idő alapja a változandóság. XV. FEJEZET Kutatni kezdi az idő mivoltát és mértékét. XVI. FEJEZET Csak a jelen időt lehet mérni. XVII. FEJEZET A háromféle időnek okvetlen van valami belső alapja. XVIII. FEJEZET Múltat is, jövőt is csak a jelen rendjében lehet látni. XIX. FEJEZET Hogyan látják a jövőt a próféták? XX. FEJEZET A háromféle idő magyarázata. XXI. FEJEZET Hogyan mérjük az időt? XXII. FEJEZET Istent kéri segítségül nehéz munkájában. XXIII. FEJEZET Mi az idő? XXIV. FEJEZET A mozgást is idővel mérjük. XXV. FEJEZET Sóhajtozik tudatlansága miatt. XXVI. FEJEZET Az idő valami kiterjedés, de nem térbeli. XXVII. FEJEZET Az idő folyamatosságának belső hordozója a lélek. XXVIII. FEJEZET A lélek az idő mérője. XXIX. FEJEZET Már elhagyta első gonoszságait, de igen érzi e változandó élet sok nyomorúságát. XXX. FEJEZET Istent az örökkévalóság szikláján az idők csapdosásai el nem érik. XXXI. FEJEZET Isten a maga örök módján ismer mindeneket. Tizenkettedik könyv A tizenkettedik könyv tartalma I. FEJEZET Az ember egymaga igen gyarló munkás a szent igazságok bányájában. II. FEJEZET Isten két eget teremtett. III. FEJEZET Az örvénylő sötét káoszról. IV. FEJEZET A világ ős-elementumai. V. FEJEZET Tűnődik az ősanyag formátlan mivoltáról. VI. FEJEZET Isten semmiből teremtett. VII. FEJEZET Semmiből lett az ősanyag, az ősanyagból az egész világ. VIII. FEJEZET A mennyország előbb lett, mint ez a változandó világmindenség. IX. FEJEZET Sem a mennyország, sem az ősanyag megteremtése nem időben történt. X. FEJEZET Istenhez esedezik megvilágosításért. XI. FEJEZET Egynémely biztos igazságok megállapítása. XII. FEJEZET A teremtés két dolgáról, amelyek nem tartoztak bele az idők rendjébe. XIII. FEJEZET Kezdetben teremté Isten a mennyországot és az ősanyagot. XIV. FEJEZET Vitába kezd perlőivel. XV. FEJEZET Erős bizonyságokat köt a maga igaza védelmére. XVI. FEJEZET Nekifordul az ellenkezők másik csoportjának. XVII. FEJEZET Mi értelme van Mózes e szavainak: „menny és föld”? XVIII. FEJEZET Az Írás külön-külön magyarázatairól. XIX. FEJEZET Csomóra szedi a biztos igazságokat. XX. FEJEZET Mózes első szavainak többféle igaz értelmezése vagyon. XXI. FEJEZET Mózes második mondatát is több módon lehet érteni. XXII. FEJEZET Nemcsak azokat teremtette Isten, amiket az Írás emleget. XXIII. FEJEZET Két fő nehézség az Írás értése körül. XXIV. FEJEZET Úgy vélekedik, hogy e szó „kezdetben” az Igét jelenti, de vallja, hogy más magyarázat is lehetséges. XXV. FEJEZET Többféle igaz vélemény között szeretet legyen a vitatkozás fundamentuma. XXVI. FEJEZET Fölséges mű a Szentírás, mert nagyokhoz is, kicsinyekhez is tud beszélni. XXVII. FEJEZET Az Írás nagy alázatossága az emberi ész dajkáló bölcseje. XXVIII. FEJEZET Tudósok magyarázkodásai erről a szóról: „kezdetben”. XXIX. FEJEZET Az elsőbbség külön-különféle módjairól. XXX. FEJEZET Az a fő, hogy a szeretet vezérkedjék közöttünk. XXXI. FEJEZET Több igazság van az Írásban, mint amennyit értelmünk megtalál. XXXII. FEJEZET Az Írás minden igazságának alapja Isten Lelke. Tizenharmadik könyv A tizenharmadik könyv tartalma I. FEJEZET Isten ingyen jósága hordoz bennünket. II. FEJEZET Az örök jóság betölti a mennyet és a földet. III. FEJEZET Istentől van minden világosságunk. IV. FEJEZET A teremtés Istenben nem volt kényszerűség. V. FEJEZET A teremtés történetében kinyilatkoztatást talál a Szentháromságról. VI. FEJEZET Elmélkedik a Lélekről aki „a vizek fölött lebeg vala”. VII. FEJEZET A Lélek csodálatos munkáiról. VIII. FEJEZET Isten a lelkek végső célja és beteljesedése. IX. FEJEZET A lélek természet szerint vágyakozik Isten felé. X. FEJEZET Az angyalok a lélek erejében öröködtek bele Isten boldog látásába. XI. FEJEZET Példával ábrázolja a Szentháromság titkát. XII. FEJEZET Az atya teremtett, a Fiú megváltott, a Szentlélek megvilágosít bennünket. XIII. FEJEZET Istenben való megújhodásunk itt a földön nem tökéletes. XIV. FEJEZET E földi életbe hit és remény a mi erősségünk. XV. FEJEZET Hitünk fundamentuma a Szentírás. XVI. FEJEZET Senki Istent egészen nem ismerheti, csak ő maga. XVII. FEJEZET Mit jelentenek a tenger, a szárazföld és a föld gyümölcsei! XVIII. FEJEZET A lélek szerint igazak hordozzák a földön Isten világosságát. XIX. FEJEZET A tökéletesség útjáról. XX. FEJEZET Magyarázat a vizek és a belőlük származó állatok titkos értelméről. XXI. FEJEZET Magyarázat a szárazföldi állatok és a madarak titkos értelméről. XXII. FEJEZET A lélek elindulása a tökéletesség útján. XXIII. FEJEZET Az Egyház lelki embereinek ítéleteiről és megvilágosodásuk forrásairól. XXIV. FEJEZET Magyarázat a teremtő áldásának titkos értelméről. XXV. FEJEZET A tápláló gyümölcsök értelmezése. XXVI. FEJEZET Hogyan táplálnak az irgalmas cselekedetek? XXVII. FEJEZET Istenes szándék nélkül a jótétemény nem igazi táplálék. XXVIII. FEJEZET Ami részek szerint jó, igen jó a maga teljességében. XXIX. FEJEZET Isten nem időben beszél és cselekszik. XXX. FEJEZET Egynémely manicheus tévelygések a dolgok eredetéről. XXXI. FEJEZET A jámbor lélek Isten szemeivel iparkodik nézni a világot. XXXII. FEJEZET Vigadozó áttekintés Isten összes munkáiról. XXXIII. FEJEZET Isten teremtette a világ anyagát s rögtön formát is adott neki. XXXIV. FEJEZET Nagy áttekintés a lelkek sorsáról. XXXV. FEJEZET Imádság az örök békességért. XXXVI. FEJEZET Miért nem volt a hetedik napnak alkonyata. XXXVII. FEJEZET Az örök életben Isten lesz a mi elpihenésünk. XXXVIII. FEJEZET Jóságunk állhatatlan, értésünk tökéletlen, - Isten lesz örök befejezésünk. Első könyv Az első könyv tartalma Az első hang, amelyet Szent Ágoston megüt, Isten dicsérete; - ez azután végigrezeg hatalmas hullámokban a Vallomások összes könyvein. Nagy szelleme azonban már itt is súlyos kérdést feszeget, nevezetesen azt, hogy Istenhez közeledésünk a természetes vallásos érzés indítása-e, vagy tételes ismeret erejében történik? Válasza itt rövid, de a tizedik könyvben (VI-XXVI. fej.) ismét foglalkozik e kérdéssel. Ismerteti azután gyermekkora lelkivilágát. Csecsemő- és kisgyermekkoráról a VI. és VII. fejezetben tárgyal, s fájdalommal mutat rá a korán feltünedező gonosz hajlandóságokra. Át¬megy azután az elemi oktatás idejére. Elmondja, hogy súlyos beteg volt s e veszedelmekben igen kívánkozott a szentkeresztség után. A XIII. fejezettől kezdve már grammatikus koráról beszél, s keményen ostorozza a szülőket és tanítókat, hogy erkölcstelen latin és görög költői műveket olvastatnak és elemeztetnek; - mert e művekből az ifjak nemcsak nyelvi és irodalmi ismereteket szereznek, hanem a bűnt is megszeretik. Végül (XIX. fej.) szomorúan áttekinti egész gyermekségét, de dicséretet mond Istennek az akkor vett jókért. I. FEJEZET Isten maga biztat minket maga dicséreteire, de ehhez hit kell, meg igyekezet. 1. Uram, te nagy és minden dicséretre igen méltó vagy; erős hatalmadnak, bölcs mivoltodnak sem vége, sem határa. S íme, teremtett világod aprósága: ember akar dicsérni téged. Nyakán a halál igája, lelkében bűne tüskéje s az a bizonyosság, hogy a kevélyeknek ellentállsz, s mégis ez a porszem kezed alkotása között: az ember dicsérni akar téged. A te indításod az bennünk, hogy gyönyörűség dicsérnünk téged, mert magadnak teremtettél minket, s nyugtalan a szívünk, míg csak el nem pihen benned. 2. Uram, igen szeretném világosan megérteni, vajon a szívnek hozzád fohászkodása-e feléd az első lépés, vagy talán ismeret és dicséret megelőzik a fohászkodást? Ámbár hiszen hogyan kiáltson hozzád, aki nem ismer téged? Megeshetnék vele, hogy helyetted más valamihez fordul¬na tudatlanságában. Vagy talán éppen a hozzád fohászkodással kezdünk megismerni téged? Igen de: „hogyan hívják segítségül azt, akiben nem hisznek? És hogyan higgyenek tanító nélkül?” (Róm 10,14). Azt mondja az Írás: „dicsérik az Urat, akik keresik őt” (Zsolt. 21,27). Mert akik keresik, meg is találják, s azok dicsérik, akik megtalálják. Uram, engedd, hogy hívogatva járjak utánad, s hittel kiálthassak hozzád. Híred, neved ismerős már nékem. Hitem fohászkodik hozzád, Uram, hitem, ingyen ajándékod; hitem, amelyet követ¬ségbe küldött Isten-Ember-Fiad útján gerjesztettél bennem. II. FEJEZET Benned az isten, akár akarod, akár nem. 1. De hogyan hívjam én Uramat, Istenemet? Mert ha hívom, mindenesetre magamhoz hívom. S ugyan van-e hely, ahova az én Uram, az Isten, ég és föld alkotómestere, megszállhatna nálam? Vagy igazán van bennem valami, Uram, ami befogadhat téged? De elég szállás-e neked az egész világmindenség, amelyet s benne engem is, teremtettél? Vagy azért otthonod neked mint valóság, mert nélküled semmi sem volna abból, ami van? Íme azonban én is közéjük tartozom, mit hívogatlak tehát, hogy jöjj hozzám? Hiszen nem is volnék, ha bennem nem volnál! Az alvilághoz például én nem tartozom, te azonban ott is ott vagy, mert „ha leszállok a pokolba, jelen vagy” (Zsolt. 138,8). 2. Semmi volnék tehát, én Istenem, semmi volnék, ha te bennem nem volnál. Vagy inkább úgy igaz, hogy semmi volnék, ha benned nem volnék, „mert tőled, általad és benned vannak mindenek” (Róm 11,36)? Így is igaz, Uram, így is. Hova hívjalak tehát, ha úgyis benned vagyok? És ugyan honnan indulhatnál el felém? Magad mondtad: „betöltöm az eget és földet” (Jer 23,24). Égen, földön túl ugyan hova mehetnék tehát, ahova innen jönnöd kellene utánam? III. FEJEZET Isten egészen ott van, ahol van, de semmi alkotás egészen be nem fogadhatja. 1. Betöltesz eget és földet. Be tudnak-e azonban téged egészen fogadni, vagy marad valami belőled, ami már nem fér beléjük? És a maradékot az immár betöltött égen, földön kívül hova árasztod szét? Vagy nincs szükséged arra, hogy valami téged együtt tartson, mert te magad tartod együtt az egész világot azzal, hogy betöltöd? A veled tele mindenség neked nem tartóedényed. Szétzúzhatod, s nem ömlesz szét. Reánk kiáradásod is nem a te leszállásod, hanem a mi fölemelésünk; nem magad szakadozol ilyenkor, hanem minket igazítasz egybe. 2. Ez az igazság: Mindent a magad egységes egészével töltesz be. Mivel azonban a mindenség nem tud téged egészen befogadni, talán csak részt kap belőled s egyazon rész jut az egész mindenségnek? Vagy részek szerint osztakoznak rajtad, s a nagyobbak többet, a kisebbek kevesebbet kapnak? De van-e benned egyáltalán rész, kisebb és nagyobb? Nem az igaz-e inkább, hogy mindenben egészen ott vagy, de azért semmi sincs a világon, ami téged egészen le tudna foglalni? IV. FEJEZET Gyarló beszéd Isten fölséges mivoltáról. 1. Mi tehát az én istenem? Mi volna más, mint Úr és Isten! „Mert kicsoda Isten az Úron kívül és kicsoda Isten a mi Istenünkön kívül?” (Zsolt 17.32). Te vagy, Uram, a legfőbb. Jóságodnak nincs határa. Hatalmad, erőd végtelen, Igaz Bíró vagy népeden, S irgalmad mégis szüntelen Ragyogva száll a világra. Hol nem vagy? És hol vagy? Ami szép, fényarcod halovány mása. Minden erőnek vagy örökösös forrása. Forr a káosz, gomolyog, S formákba repül a fénytelen űrben. Benne, fölötte Te állsz, Ős-ugyanaz, örök-új, Kiteremt intésed millió formát; Vénhedik s porba legyengül eléd a Gőgnek ostoba fészke. Világokat mozgatsz Uram, s örök nyugtod van. Mindeneket egybefoglalsz, pedig ugyan sem¬mire sincs szükséged. Oh gondos hordozónk és védőnk, teremtőnk, táplálónk és befejezőnk, te mindent számon tartasz, pedig semmiben sem szűkölködöl. 2. A szeretet tebenned nem nyugtalanság; a buzgalom nem emésztődés; bánatod nem fájdalom, a harag nem szakajtja meg csöndességedet. Munkád változik, akaratod soha; amit találsz, felkarolod, pedig soha ki sem is eresztetted kezedből. Nem vagy szegény s örülsz a nyereségnek; nem vagy fösvény s hasznot követelsz. Áldozunk neked, hogy lekötelezzünk, pedig van-e nem tőled való birtokunk? Beteljesíted ígéreteidet, jóllehet senkinek sem tartozol; eltöltesz áldásoddal s magad meg nem fogyatkozol! Jaj, fogyatékos minden beszédünk rólad, én Istenem, életem és szent gyönyörűségem. Hisz mit mondhat rólad, aki beszélni mer rólad? Pedig, jaj, hallgatással nem mellőzhetünk, mikor a némák is ékesen hirdetnek téged! V. FEJEZET Töredelmes bűnvallomással Istent hívogatja. 1. Ki szerzi meg nekem benned elnyugvásomat? Ki hoz le téged szívembe, hogy mámorba ejts, hogy elfelejtsem minden bajomat s hozzád simuljak, én legnagyobb kincsem? Mim vagy te nekem? Könyörülj rajtam, hogy meg tudjam mondani! És mid vagyok én neked, hogy szeretetet követelsz tőlem s haragoddal és szörnyű hervadással fenyegetsz, ha nem szeretnélek? Hát téged nem szeretni nem elég szomorúság? Jaj, én tudom, mekkora! Könyörgök, Uram, nyilatkoztasd ki, mim vagy te nekem? Mondd lelkemnek: Én vagyok a te üdvösséged! Úgy mondd, Uram, hogy meghalljam. Íme, szívem, lelkem fölfigyel hozzád, nyisd meg fülemet s mondd lelkemnek: Én vagyok a te üdvösséged! Hangod után megindulok s megfoglak. Ne takard el arcodat előlem; szívesen meghalok, hogy örökre meg ne haljak, hanem láthassam színedet. 2. Elégtelen az én lelkem hajléka befogadásodra: bővítsd meg. Romlásnak ereszkedett: igazítsd össze. Tudom, megvallom, van b






Ingyenes honlapkészítő
Profi, üzleti honlapkészítő
Hirdetés   10
Végre értem amit angolul mondanak nekem, és megértik amit mondok.

KÖSZÖNÖM NOÉMI!